Törőcsik Attila: A zsidó-keresztény kultúrkör paradoxona

„L. Cassius, ille quem populus Romanus verissimum et sapientissimum iudicem putabat, identidem in causis quaerere solebat: »cui bono« fuisset.”
„Lucius Cassiusnak, akit bölcs és igazságszerető bíróként tart számon az emlékezet, gyakori szokása volt megkérdeni: »No és vajon kinek használt ez az egész?«”

 Cicero


Szeretném már az írás elején leszögezni, hogy aki e tanulmányban genetikai (faji) eltéréseket szeretne olvasni, annak csalódnia kell, ez az írás ilyen perspektívából mellőzi a zsidó-keresztény kulturális összehasonlítást. Ennek oka nem a félelem az antiszemitizmus vádjától, legkevésbé a megfelelés az „elvárt” liberális normáknak, pusztán a faji megközelítés nem visz közelebb az anomália feloldásához.

Már a zsidó-keresztény szóösszetétel is felvet olyan kérdéseket, melyek túlmutatnak a lingvisztika hatókörén, és inkább a Szentírást értelmező hermeneutika tudományába illik. A sorrend igen beszédes, hiszen egy ilyen kifejezésnek a reprezentációja eldöntheti a benne szereplő szavak jelöltjeinek prioritását, alá-fölérendeltségüket. A magyar (de sok egyéb) nyelvhasználatban a szóösszetételeknek szigorú szabályai vannak, a sorrendiség metakommunikatív jelentéssel is bír. Az „ide-oda” vagy az „oda-vissza” kifejezések például - túl a hétköznapi jelentéseiken - a mozgáson kívül meghatározzák a kezdő irányt és a végcélt is. Egy írás (könyv, tanulmány stb.) társszerzőinél pedig az abc-ben elfoglalt nevük szerint szerepelnek szerzőként a könyv címlapján, megelőzendő a nevek sorrendjéből adódó esetleges vitákat. A „hölgyeim és uraim” megszólítás veleje az udvariasságban rejlik, ahogy a hölgyeket az etikett szabályai szerint előre engedjük az ajtón. Szokás még a sorrendiséget a lélekszám, horribile dictu, az emberiségre tett hatás mértéke szerint is meghatározni, de ez megint csak zsákutcának bizonyul nyelvészeti fejtegetéseink számára.

Erre a kis stilisztikai kitérőre azért került sor, hogy valamilyen logikát keressünk a zsidó-keresztény sorrendiségben, ám a fentiek szerint ilyen nem létezik, ezért felmerülhet az a kérdés, hogy mi végre került előre a zsidó, és miért csak utána a keresztény?

Akár logikusnak is tűnhet, hogy a zsidó vallás kronológiai előnyt élvez a kereszténységgel szemben, de ennek ellentmond egyrészt a ma használatos „arab-zsidó konfliktus” nap, mint nap használatos kifejezése, melyben a jóval későbbi keltezésű iszlámot veszi előre, de legfőképpen az a tévhit vagy inkább manipulatív vallástörténeti kánon, hogy a kereszténységet valamilyen leszármazotti rokonság fűzi a zsidó valláshoz. Tagadhatatlan, hogy vannak metszéspontok a két vallás útja során, melyek számbavétele kötelező érvényűek egy ilyen téma kapcsán, de az ellentétek kifejtésének joga is megilleti a gondolkodó embert, ezért mindkettőre sort kerítünk.

A probléma gyökeréhez a civilizáció és a kultúra értelmezésének alapjaihoz kell leásnunk, minden egyéb ebből eredeztethető.

A nyugati civilizáció áttekintése

Európa első civilizációja a krétai kultúrához kapcsolódó, Kr.e. III. évezred utolsó századaitól kezdődő társadalom volt, virágzása Kr.e. 1750 és 1450 közöttre tehető. A Minosz király nevéről elnevezett civilizáció vallása a bikakultuszra épült politeizmus volt, államszerkezetét a városállamokat magába foglaló szövetség jellemezte, mely a despotizmus jegyeit hordozta, erőteljes vallási felhangokkal. A gabonatermelésen túl jelentős kereskedelmi hálózatot építettek ki főleg Ciprus, Egyiptom és a Közel-Keleti államokkal, az utazásaik során szerzett tapasztalataikat integrálták kultúrájukba. A krétaiak valószínűleg békében élték hétköznapjaikat, legalábbis harci cselekményeknek nem maradt nyoma a feltárt leletek között, szemben a későbbi görögök, főleg agresszióra épülő politikájukkal. A krétai civilizációt egy természeti csapás semmisítette meg, mely megteremtette Atlantisz legendáját. A krétai civilizáció hanyatlása és eltűnése a szárazföldi görögök felemelkedését hozta, mely korszak nevét a Peloponészosz-félszigeten található Mükénéről kapta. Ekkorra tehető a Trója elleni háborúk sora, mely megihlette Homéroszt, aki az Íliászban és az Odüsszeiában foglalta össze a görög történelem eme dicső és kalandos korszakát. A mükénéi civilizáció az indoeurópai akhájok és iónok balkáni betörését és a Peloponészosz birtokba vételét követően alakult ki Kr.e. 1600 körül, beolvasztva a minoszi és az egyiptomi kultúrát. Gazdaságuk alapja a földművelés és állattartás volt, kézműiparuk termékei fejlett kézügyességről árulkodnak. Termékeiknek piaca és a kézműiparukhoz szükséges források hiánya arra késztette őket, hogy kiterjedt kereskedelmi hálózatot építsenek ki Egyiptommal, Kis-Ázsia egyes területeivel. Államuk a krétaiaktól átvett palotagazdaságokra épült, melyek államszövetségeket alkottak az ellenséges támadásokkal szemben. A görögök a maguk társadalmát fejlettebbnek, civilizáltabbnak vélték, mint az általuk barbárnak titulált népeket, - bár a civilizált kifejezés akkortájt még nem honosodott meg - a nem hellén normák szerinti kultúrát megvetették és természetesnek tartották leigázásukat. Erről Arisztotelész győz meg minket: „A barbároknál az asszony és a szolga együvé van so­rol­va. Ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető elem, hanem az ő közös­sé­gük csupán nő- és férfiszolgákból alakul ki; ezért mondják a költők: „rendjén van, hogy barbárnak hellén az ura”, mert hisz barbár és szolga természetszerűen ugyanaz.” (Arisztotelész, Politika).

Korszakos előrelépést jelentett a mükénéi kultúrára épült görög civilizáció, mely idővel a demokráciában találta meg a számára legelőnyösebb társadalmi rendszert. Ez a fajta hatalomgyakorlás annyira újszerű volt az addigi politikai berendezkedésekhez képest, hogy a történelem előre haladtával világszerte mintaként szolgált a történelem során.

A hatalmi harcok azonban itt is reprodukálták a despota berendezkedésű államszerveződést, mely az addigi civilizációk sajátossága volt, de a birodalom érdekei ezt kívánták meg, hatékonyságát ezzel a hatalmi struktúrával találták biztosítottnak. A birodalom a római jog szilárd alapzatának segítségével olyan jogrendszert alakított ki, mely érvényessége a mai jogra is hatással volt. A jogszabályokat Kr.u. 529-ben Justinianus császár foglalta össze és kodifikálta Corpus Iuris Civilis néven.

A római kor fontos momentuma volt a latin nyelv kvázi világnyelvi státusza, nem csak a meghódított területeken. Ez volt az első jelentős fegyvertény egy addigi birodalom életében, hogy – persze a fegyverek ereje után – a nyelv és a kultúra segítségével olvasztott be más kultúrákat civilizációjába. Volt egy olyan „titkos fegyvere” Rómának, melyet azelőtt még a hellén civilizációban sem vetettek be, ez pedig a római állampolgárság intézménye.

Róma Kr.e. 340-240 között politikailag is egyesítette Itáliát (első resorgimento), és a bekebelezett területek állampolgárainak nagylelkűen osztogatta a római állampolgárság „higított” változatát, mely során a szerencsésebbek a választójogot is megkaphatták. Róma később továbbment, létrehozta a kettős állampolgárság intézményét. Róma „nem rombolta szét más országok közösségeinek politikai intézményeit, nem olvasztotta be az új polgárokat a római politikai szervezetbe. Megengedte, hogy a birodalomhoz csatolt új állam megtartsa eredeti helyi politikai szervezetét, természetesen nem mint szuverén, független állam” (Toynbee, 1971: 171-173), így létrehozhatták a helyi önkormányzatukat a saját közösségükből. Ez a fajta politika kicsavarta a kardot a leigázott területek elégedetlenkedőinek kezéből, római állampolgárnak lenni kiváltság lett. A kisebb lázongásokat kivéve a birodalomban a latin kultúra, és a kiegyensúlyozott politika tette lehetővé, hogy a beolvasztott területek lakói „önként és dalolva” maradjanak Róma fennhatósága alatt. A hellén kultúra alapjaira épülő immár latin műveltség, a jog és az állampolgárság integrált alkalmazása volt tehát az a meghatározó komplexum, mely a római civilizáció fennmaradását szavatolta több mint fél évezredig, amíg a vallás ismét közbe nem szólt.

Júdea egykor római provincia volt, itt született egy ácsnak fia, akit Jézusnak hívtak. Tevékenysége és tanításai a zsidó vallási környezetben nem hullottak termékeny talajra, annál inkább a hanyatló görög területeken, majd Rómában. Hosszú és küzdelmes utat kellett az első apostoloknak és őskeresztényeknek bejárniuk, míg követőkre találtak ebben az óriási birodalomban, de a több évszázados hányattatás végül meghozta gyümölcsét.

A középkor feudális viszonyai egész Európa számára egy egyházi-hűbéresi viszonyt alapoztak meg, ami a kultúrában is mély nyomot hagyott. Az állam és egyház hatalmának összefonódása a polgári világszemlélet erősödésével bomlani látszott, az így létrejött demokráciák már más alapokra fektették államszerkezetüket, benne a hatalomhoz fűződő viszonyokat. Kialakult a civil fogalma, mely az öntudatra ébredt polgári réteget jelentette, ezzel pedig megkezdődött a fogalom kisajátítása. Megjelent a „civilizált” kifejezés, mellyel a polgári értékeket, az előírt morált magáévá tevő, tudatos állampolgárt értették, szemben a civilizálatlannal, aki nem azokat az elveket vallja. Ekkortól beszélhetünk a kulturált szó használatáról szinonimaként, mely azóta is a félreértelmezések melegágya.

Civilizáció és/vagy kultúra

Évszázados vita folyik arról, hogy mi a különbség, van-e különbség a civilizáció és a kultúra között, továbbá hogy melyik következik a másikból. Norbert Elias A civilizáció folyamata című tanulmányában elemzi a civilizáció kialakulását, illetve kísérletet tesz a civilizációs fogalmak tisztázására. Azt fejtegeti, hogy a civilizációs folyamatot nem úgy kell elképzelni, hogy egyes emberek előre döntenek a történelem elkövetkezendő folyamatáról, de nem is egy magától működő struktúráról van szó, inkább „külső kényszerek belső kényszerekké” válása lehet a kiinduló pontja a civilizációnak. Az egyes emberek terveinek és cselekedeteinek összeszövődése határozza meg a történelem menetét, valójában ez jelenti a civilizációs folyamat alapját (Elias, 1987: 678).

Thomas Mann így vélekedik róla: „Civilizáció és kultúra […] egymást ellentéte, a Szellem és a Természet közötti örök világellentét és szembenállás sokféle megjelenési formájának egyikét alkotja”, majd így folytatja: „A kultúra zártság, stílus, forma, (maga)tartás, ízlés, a világ egy bizonyos szerveződése, és mindez még gyakran kalandos, furcsa, vad, véres és rémisztő módon is. A civilizáció viszont értelem, felvilágosítás, lecsillapítás, illemre nevelés, kételyre buzdítás, felbomlasztás – Szellem.” (1914).

A civilizációt egy halmazként kell értelmezni, melyet folyamatok állandó mozgása tart fenn, ezek a folyamatok, pedig a kultúra termékei, tehát a kultúra indítja el az adott civilizáció menetét. Minden társadalom egyedi eszmékkel, szokásokkal és művészetekkel, tehát sajátos kultúrával rendelkezik, legyen az civilizáció, vagy nem. A civilizáció összetett kultúrát foglal magába: nyelvet, írást, művészetet, tudományt, szokásokat, vallást. „[…] minden nagy kultúra alapját valamilyen vallás képezi és szerves része a művészet, a szépirodalom és a tudomány. Ez az alapvető magatartás, tehát a kultúra azután az emberi élet, a mindennapi gyakorlat területén jut érvényre. Tulajdonképpen ez az alapokból, a kultúrából táplálkozó, számos területen, a mindennapi életben megnyilvánuló gyakorlat a civilizáció.” (Berényi, 2009: 11-12).

A kultúra tehát kitűzi egy társadalom fejlődésének irányát, így hatással van más kultúrákra, egyes esetekben beolvasztja azokat abba a társadalmi felépítménybe, melyet civilizációnak nevezünk. A kultúra egyben megkülönböztető kategóriát is jelent, hiszen egyes közösségeket úgy tudunk összehasonlítani, hogy egymás mellé állítjuk azokat az értékrendszereket, melyek jellemzik az adott közösségeket, mindez a civilizációról nem mondható el. Létezik ugyan olyan összehasonlítás, melyben fejlett vagy kevésbé fejlett civilizációról beszélünk, ám ez nem fedi a tényleges valóságot. A fejlettség foka ugyanis nem mérhető, mivel abszolút értékek mentén nincs viszonyítási alap. A kultúrát különböző összetevők alkotják, melyek aránya már alkalmasabb egyes civilizációk összehasonlítására. Valahol erősebb a politikai szabadság, ugyanakkor nem rendelkezik saját forrásból eredő művészetekkel, ilyen volt az Egyesült Államok kezdeti időszaka (talán ma is), másutt a kezdetleges technológiák ellenére a természetről alkotott tudás haladja meg egy nyugati civilizációét, és van, ahol az őslakosok az írástudatlanság ellenére a legkiválóbb gyógyító tudás birtokosai.

A kultúra és a civilizáció aszinonimitását a Föld bármelyik társadalmában megfigyelhetjük, elegendő, ha csak jól körülnézünk környezetünkben, és vizsgálódás alá vesszük a látottakat, tapasztaltakat. Az osztrákok és a magyarok évszázadok óta élnek egymás szomszédságában, sőt, nem csekély ideig egy birodalomhoz tartoztak. Ez alatt az idő alatt annyira össze kellett volna „érnie” a két népnek, hogy egy kívülálló észre sem vehetné a különbséget a két nép között, ám ez közel sincs így. Bár egyazon civilizációban élünk (polgári demokrácia, Európai Uniós tagság, közös történelmi szálak stb.), más-más kultúrát képviselünk. Nyelvünk nem hasonlít a másikéra, népművészetünkben nincs semmi közös, a világról alkotott nézeteink és habitusunk között sincsen megfeleltetés, bátran mondhatjuk, hogy kultúránk nagyban különbözik a másik kultúrájától. Észrevehetjük, hogy a példák igazolják a kultúra és a civilizáció közötti jogos megkülönböztetést. Mielőtt azonban szakadékot vonnánk a két fogalom közé, derítsük fel közös vonásaikat is.

A kultúra társadalomelmélete

A kultúra a latin cultura a colere a „művelni” igéből származik, eredetileg a föld megművelését jelentette. A kultúra etimológiai megjelenésének kezdetei a régmúltba nyúlnak vissza, persze nem feltétlenül e megjelölés használatával. Kr.e. I. században már Cicero (Kr.e. 106-43) is említést tett a Tusculanae Disputationes című művében a kultúráról, a „cultura animi ... philosophia est” annyit tesz, hogy a filozófia a lélek művelése.

Augustinus (354-430) szintén a „cultura” szót használja Sermo című művében, amikor Istennek az emberi lelket gondozó tevékenységéért - melyet egyébként a szántóvető tevékenységével állít párhuzamba - cserében, számunkra kötelezőnek tartja „kultúráját” szívünkben megőrizni. Itt érhetjük tetten a „cultura” terminus jelentésének azon átalakítását-átalakulását, melyet ma a kultusz terminus takar. A középkorban egyébként gyakran használták a „cultura Christi”, „cultura Dei”, „cultura Demonorum” kifejezéseket is.

A XVII.. században Bacon (1561-1626) a De Dignitate et Augmentis Scientiarrum (1605) című írásában már „georgica animi”-nek nevezi az etika azon részét, melynek a lélek művelésével kell foglalkoznia, valamint a „cultura” kifejezését tárgyának - ti. az elmének - külön megnevezése nélkül használja. Ez annak fényes bizonyítéka, hogy a köztudatban a „cultura” már az elme kiműveléséhez - a nevelés és az önművelés értelmében - tapadt használatában, miként addig csak metaforikus használatában volt jellemző.

Az elsőként említett, ókori megfelelője szerint agri cultura, mint neve is mutatja, latin eredetű; a „kultúrpolitika” kifejezés azonban először egy német pedagógiai lapban, a Pädagogischer Revue-ben szereplő cikk címében jelent meg 1840-ben és e században született a „nemzeti kultúrák” kifejezése is.

A kultúra kifejezés általános értelemben egy embercsoport szokásainak és hagyományainak összességét vagy a szűkebb meghatározás takaró ún. „magas kultúra” értjük. Más megfogalmazásban: a kultúra az ember által létrehozott szellemi és anyagi javak összessége. A még több tucatnyi definíció felsorolását mellőzve abban egyetérthetünk, hogy kultúra alatt valamilyen magasabb intellektusú tevékenységet értünk, mely továbbmutat a pusztán ösztönös cselekedetektől, inkább tudatos megnyilvánulásokat feltételez. Ebben benne foglaltatik a tudás megszerzésének folyamata, az ebből eredő információ tárolása és továbbítása egyrészt a kortársak tájékoztatása, másrészt a jövő generációk számára a tudásanyag konzerválásának céljára.

A kulturális antropológia meghatározása szerint a kultúra egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják. A kultúra alapján tudunk eligazodni abban, hogy mit tartunk a fontos értékeknek és betartandó normáknak az életben.

Stuart Hall Representation című könyvében a következőképpen határozza meg a kultúrát:

„A kultúra elsősorban egy társadalom vagy csoport tagjai között lévő jelentések létrehozásával és cseréjével foglalkozik. Ha két ember ugyanahhoz a kultúrához tartozik, az azt jelenti, hogy hasonlóan értelmezik a világot (Hall, 1997: 6).”

A továbbiakban mellőzzük a kultúra fogalmának definiálására tett kísérleteket, helyette más aspektusok vizsgálata célszerű.

A kultúra rendszerszintű elemei

Az társadalmi fejlődés kitermelte a kultúra különböző területeit magába foglaló kategóriákat, ezek szétválását a felhalmozott tudás, tapasztalat és hiedelem nagysága indokolta. Az ókorban a kultúra egysége még magától értetődőnek tűnt, ezt igazolják a ma is használatos kifejezések, melyekkel a legkülönbözőbb tevékenységeket látták el: bronzművesség, földművelés, művelődés, művészet, tehát valaminek a megművelése, művé alakítása. A különböző folyamatok művelői azonban nem mindig lelkesedtek, hogy más, esetleg lenézett ágazattal közösködjenek, ezért az autonómiára törekvés határozta meg az elmúlt kétezer évet. Hozzá kell tenni, hogy a kultúra ilyetén vizsgálata nem olyan régi keletű, a „hivatásos” gondolkodókon kívül elvetették az efféle okoskodásokat.

Mindegyik társadalmi létformára egyetemesen jellemzők olyan értékek, melyek kitermelődése már az emberré válás után szinte közvetlenül kialakult, ezek az igazságértékhez való viszony, az erény és normakövetés, a szépség, harmónia iránti vágy, valamint a hasznosság kérdése. Az ókori görögök ezt a logos, ethos, pathos és praxis fogalmakban találták meg (Rosengren, 2008: 73). A kultúra tehát négy fő területre osztható, melyek további szegmensekre osztódnak. Az igazság kutatása a humán- és természettudományokat hozta létre, a normatív értékorientációhoz a vallás és a politika tartozik, az expresszív terület az irodalom és a művészetek birodalma, végül az eszközök használata a technológiát és a gazdaságot foglalja magába.

A kultúrát ma leginkább a művészetek, az irodalom, az oktatás, a történelem, a hagyományok és a nyelv szintézisének tekintjük, a civilizációktól eltérően hatósugara nem ível át földrészeken, kiterjedése mára beszűkült egy-egy olyan közösség keretei közé, melyek közös történelemmel és nyelvvel rendelkeznek. Ilyen értelemben a keresztény kultúra különleges státust élvez, mert területisége nehezen behatárolható, a nyelv tekintetében, pedig ugyancsak körülményes a kategorizáció, azonban, ha ragaszkodunk a konvencionális meghatározásokhoz (és a vallást is integráljuk), mégis beszélhetünk keresztény kultúráról.

A keresztény vallás alapja Jézus tanításai, életének állomásai, világszemléletére az egyetemesség jellemző, mely értelmében (Isten előtt) minden ember – faji megkülönböztetés nélkül egyenlő, egyazon esélyekkel bírunk a Teremtő előtt bárminemű genetikai vagy kulturális megkülönböztetés mellőzésével. A zsidó vallás „kiválasztott nép”-ként tekint fajtársaira, a genetikai korlátokat beszűkíti egy jól behatárolható embercsoportra, kizárva ebből a rokon egyéb sémi népeket (arabokat), ez a fajta elkülönülés teljes mértékben szemben áll a keresztény faji toleranciával.

Hagyományok tekintetében létezhet közös nevező a zsidó és a keresztény egyházi szertartásokban, ugyanakkor a kereszténység több olyan - általa pogánynak tartott – hagyományokat is átvett, melyek integrálása elősegítette az új hit térnyerését. A Húsvét ünnepének zsidó hagyományát szokás felhozni olyan példának, mely igazolja a zsidó kultúra meggyökeresedését a keresztény rítusokban, azonban ezt megcáfolandó érdemes felidézni, mit is ünnepel ilyenkor a zsidó és a keresztény világ. A zsidók az egyiptomi fogságból történt szabadulásuk ünnepe (pészah), mely kizárólag az ő történelmük része, a nyugati kereszténység erre, mint világtörténelmi eseményként tekint, közvetlen érintettség híján hagyományaiba nem épült be. A kereszténység ekkor Jézus kereszthaláláról emlékezik meg, melyet a feltámadás követett, az ünnep tehát nem kapcsolódik a zsidóság (ugyancsak tavasszal megtartott) ünnepéhez. A Karácsony szintén kizárólagosan keresztény ünnep, akárcsak a Pünkösd vagy a Mindenszentek. Tagadhatatlan, hogy az Újszövetségben találkozhatunk visszautalásokra az Ószövetségre, ám ezek értelmezése leszűkül néhány diszciplínára, hatásuk nem jelentős az Evangéliumokra.

Tanulsággal szolgálhat a Tóra és a Talmud olvasása, mely két műben részletezve vannak a zsidó vallási és kulturális hagyományok, ezek vizsgálata bárkit meggyőzhet arról, hogy a zsidó szokások, normák mennyire eltérőek a keresztény erkölcsöktől.

A nyelv tekintetében azt a néhány héber kifejezést, ami beépült az európai nyelvekbe nem tekinthetjük meghatározónak, hiszen az a több tucat nyelv, ami a nyugati kereszténységet jellemzi, már ezek nélkül is bábelinek (nocsak egy ószövetségi példa) tekinthetők. A nyelvet az irodalom konzerválja, ebben a műfajban szép számmal akadhatunk zsidó alkotóra, akik az adott nemzet nyelvén hozták világra műveiket, de ezek stílusa, nyelvezete, és témája mellőzik a zsidó kulturális alapokat, inkább a befogadó országhoz való viszonyulás a jellemző.

A művészet analízise esélyt adhat egy zsidó-keresztény rokonságra, ezért ezt érdemes alaposabban megvizsgálni, azonban válasszuk szét a témát az alkotótól. Előbbiben előfordulnak olyan történetek, melyek alapja a zsidó kultúrkörhöz kapcsolódik, bár ha tüzetesen áttekintjük az alkotásokat, kiderül, ezek aránya elenyésző. Egy közismert képzőművészeti könyv (Gombrich: A művészet története), a bibliai feldolgozásokban legaktívabb középkorral foglalkozó 200 oldalából mindössze egyetlen ószövetségi téma található, ez pedig Michelangelo freskója a Szixtusi-kápolna mennyezetén, mely az ember teremtését mutatja be. A zeneművészet ugyancsak fukarkodott a zsidó gyökerű témák bemutatásában, Verdi: Nabucco című operáján kívül csak elvétve találunk ószövetségi történeteket feldolgozó műveket.

Zsidó származású alkotók természetesen nem kis számban voltak jelen a művészettörténetben, ám kevés kivétellel ők nem zsidóságukat reprezentálták műveikben.

A zsidóság és a nyugati civilizáció találkozása a történelem során már a legelején problémáktól volt terhelt. Júdea, mint a Római birodalom provinciája megőrizhette ugyan kultúráját és vallását is, politikai függetlenségüket azonban nem érhették el. A babiloni fogság óta a népet sújtó diaszpóra üteme felgyorsult, a zsidóság szétszóródott. Megjelenésüket szinte sehol sem nézték jó szemmel, kultúrájuk, vallásuk, hiedelmeik annyira elütöttek a fogadó országokétól, folyamatos vándorlásuk kódolva volt. Európában a XIX. századi emancipációnak köszönhetően nagy részük beolvadt az anyaországba, feladva identitásukat, a hithű zsidók azonban még mindig nem lehettek a társadalmak megbecsült tagjai. Törvények tiltották tevékenységeiket (kamatszedés tilalma), és egyes jogszabályok kitértek megkülönböztetésükre is. A XX. század agresszív zsidóellenessége, majd a náci Németország bukása rehabilitálta a zsidóságot, az európaiak számára addig érdektelen történelmükről, ma már kötelező megemlékezni…

Felmerül egy másik, igen fontos kérdés is, melyre a zsidó-keresztény hagyományok ekvivalenciáját támogató kör még adós a válasszal, vagyis melyik kereszténységre gondoltak ebben a kulturális fúzióban. Az ortodoxia szóba sem jöhet, várhatóan kézzel-lábbal tiltakoznának egy ilyen közös kultúrtársuláson alapuló frigy ellen, de a görög-katolikusok sem lelkesednének hasonló közösködésért. Marad tehát a nyugati keresztény/keresztyén civilizáció, ebben a körben azonban másfélezer évig hallani sem akartak a zsidó kultúráról, mi több létezését is tagadták. Az Ószövetségből vett idézetek még nem jelentették azt, hogy a keresztény egyház bárminemű közösséget vállalna a közel-keleti gyökerű, ám azóta diaszprórává szóródott zsidó közösségekkel, ellenkezőleg, ahol tudta tiltotta azok működését, ellehetetlenítve európai vallásgyakorlásukat, és példának okául Spanyolországban még pogromokkal is sújtották a magukat zsidóknak valló (vagy nem valló, csak látszó) bevándorlókat. Bárminemű közös gyökér esetén ilyen mértékű ellenséges érzület nem kerülhetett volna felszínre, hiszen a közös vallási és az ezzel szinkronizáló értékszemlélet felülírta volna a zsigeri ellenszenvet a zsidósággal szemben.

Zsidó civilizációról nem beszélhetünk, mert – bár önálló vallással rendelkeznek – térbeli kiterjedésük nem jelentős, hatása más civilizációra elenyésző, ugyanakkor önálló kultúrájuk megosztottságuknak köszönhetően nincs. Máig sincs egyetértés az askenázi és szefárd közösség tagjain belül, hogy melyik tartja magát autentikus zsidó kultúrának, ezért hiteles zsidó kultúráról még a zsidók körében sincs egyetértés.

Európa kulturális alapzata a kereszténység, a görög műveltség és a római jog, melyre épült a nyugati civilizáció felépítménye, megteremtve az emberiség eddig legnagyobb hatással bíró közösségét. E hármas komplexitás közel másfél évezredig biztosította az „öreg kontinens” privilegizált helyzetét bolygónkon, kultúrája zsinórmértéknek számított más kultúrák számára is.

Európa azonban háromszor tagadta meg magától keresztény gyökereit, először a francia forradalom idején, majd a kommunizmus és a liberalizmus térnyerésével, végül legfontosabb politikai intézményének, az Európai Uniónak alapokmányából törölték a kereszténységre vonatkozó, a múltból fakadó és a jelenben is folytatódó folyamatosság elvét, így az öreg kontinens immár papíron sem keresztény. Ez esetben a magát zsidó kultúra hitbizományosának tartott (egyelőre láthatatlan) kulturális közösség egy fantommal próbál összeborulni, tehát a kultúrkör ideája okafogyottá vált.

A magyarság kapcsolata a zsidó kultúrával

A magyarság kultúrájának alapjai olyannyira különbözik az európai kultúrát meghatározó, döntően germán, latin és szláv kultúráktól, hogy hatásuk elenyésző. Hangsúlyozom, hogy az alapokról van szó, mert ezer év alatt a magyarság számos olyan elemet átvett az említett környezettől, melyekkel gazdagította saját értékeit anélkül, hogy ezek az alapok bármi torzulást mutattak volna. A kereszténység államvallássá emelése a görög-római szokásjogot harmonizálta az ősmagyar kultúrával, ezekből annyit vett át, amennyi szükséges volt a kereszténység megszilárdításához. A környező – főleg szláv – hatások nem jelentettek veszélyt a magyarság identitására, a 150 éves török hódoltság viszont annál több nyomot hagyott, főleg nyelvünkben, gasztronómiánkban, ám ezeket úgy sikerült integrálni kultúránkba, hogy az nem sérült. A Habsburg uralom alatt a germanizálódás veszélye fenyegette a magyarságot, azonban ez a hatás csak az arisztokrácia műveltségét befolyásolta, a nemzet túlnyomó részére nem volt hatással. A kiegyezés utáni zsidó emancipáció elméletileg megengedte volna a szemita hatások érvényesülését, ám ezek nem jelentettek veszélyt kultúránkra. A századfordulótól a német megszállásig a nemzeti tudat megerősödése ellensúlyozta a zsidó térnyerést. Bár a gazdaság és a pénzvilág jelentős erőket összpontosított a zsidóság kezében, a művelődés egyre inkább elszakadt a német hagyományoktól, az oktatás magyar alapokra helyezése akadályozta más identitások beépülését is, beleértve a zsidóságot is. A II. világháború utáni szovjetizálás kizárta a vallásos tanok, hagyományok alkalmazását, így mind a keresztény, mind az elenyésző zsidó vallásosság visszaszorult, és mivel ezek kultúrája gyökeresen eltért a kommunista ideológiától, hatásuk negyven éven keresztül nem érvényesülhettek. A rendszerváltásnak nevezett politikai-gazdasági fordulat felélesztette a zsidó rehabilitáció kérdését, ezt kihasználva ismét jelentős gazdasági hatalomra tettek szert, de kultúrájukra a magyarság már nem tartott igényt. A közel fél évszázados ateizmus azonban rányomta bélyegét a magyar identitástudatra, és jelenleg inkább az amerikanizálódás veszélye fenyegeti a magyar kultúrát, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ez a hatás sem lesz maradandóbb, mint a török, osztrák vagy a keleti ortodox (szovjet-orosz) kulturális befolyás.

A fent leírtak fényében beláthatjuk, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör pusztán egy tartalom nélküli, értelmezhetetlen internacionalista-liberális verbális öszvér, melynek egyértelmű célja a keresztény hit és erkölcs felhigítása, és a zsidó attitűd legitimálása elsősorban a zsidó állam érdekeivel ellentétes civilizációk, kultúrák kárára. E dolgozat végén talán világosabban látjuk a bevezető Cicero idézet kérdését: Qui bono?

 

Források:

Arisztotelész: Politika (Budapest, Kossuth Kiadó)
Berényi Dénes: Tudomány és kultúra (Budapest, Typotex, 2009)
Elias, Norbert: A civilizáció folyamata (Budapest, Gondolat, 1987)
Gombrich, E. H.: The Story of Art (Phaidon Press Limited, 1972)
Hall, Stuart: Representation: Cultural Representations and Signifying Practices (London, 1997)
Rosengren, Karl Erik: Kommunikáció (Budapest, Typotex, 2008)
Toynbee, Arnold J.: Róma helye a történelemben, In. Válogatott tanulmányok (Budapest, Gondolat, 1971)

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo