Vajda János: A virrasztók
Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.
A sírásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.
A csontokon sem rágódnánk,
De hát – ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség,
Ha sírunk, énekelünk.
Már maholnap ez se kell majd.
„Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad,
Hasztalan minden bánat!
Hajrá, étel, dal, ital!”
Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a múlt elfeledve,
És eladva az a föld,
Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is amin ők mulatnak…
Idegen jól aratnak
Vérben ázott térökön.
Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj, csak
Ébren is mi – álmodunk.
Álmodunk mi hihetetlent.
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami…
A nagy tenger-éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,
Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!
És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt…
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot…
Égen-földön semmi nesz…
Szempillánk is csuklik immár…
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden –
Mozdulhat a tetszhalott!…
1857