Fekete Gyula: Későszülött történelem

Történelmi időket élünk, gondoltam vagy mondtam is, én bizonyosan éreztem, de csak úgy általában. Vajon melyik volt az a pillanat, amelyre már úgy éreztem rá: az unokáink unokái is meg fogják emlegetni?
Igazában október 23-án sem éreztem ezt, késő estig. Vonultam a Bem térre a felvonulókkal, majd innen a Parlament elé. Csitítottam a kórust, amely kiabálta: „Le a vörös csillaggal!” Tisztán emlékszem, dühös voltam rájuk. Bevallom, én tartottam a forradalomtól.  Hónapok óta ágáltam: megint el fogjuk tolni! Egyszerre nagy divat lett a bátorság, licitálnak egymásra a viszketeges önmutogatók. Köztük derék emberek is, akik egy hősszerepért a rivaldafényben az életüket készek odadobni, miközben a fejükben meg sem fordul: mivel használhatnak, mivel árthatnak az ÜGY-nek.
Nem így kellene ezt, nem kiállni a fegyverek elé: Ide lőj! Mert odalő.
Írni csak enyhe célzásokkal, de szólni elég nyersen szóltam, háborogtam a Petőfi-kör ellen is: Marhák! Ez öngerjesztés… hát legyünk már egyszer észnél!…
A Parlamenttől a New York-házba, a Művelt Nép szerkesztőségébe mentem. Jó néhányan ott ragadtunk éjszakára. Az első emeleti erkélyről hallgattuk a géppisztolysorozatokat. Eleinte meglehetősen távolról (rádió), később közelebbről is (Szabad Nép székház) hallatszott lövöldözés. Majd pedig félelmes, csattogó zengés, kongás, mennydörgés közeledett valahonnan, az ablakok belereszkettek. Egy vontató- vagy teherkocsi is Sztálin-szobrot húzta nyakán drótkötéllel. (A Nemzetinél ravatalozták el a szobrot, s utána napokig hallgathatta a környék éjjel-nappal a kopácsolást. Sorállás után bárki hozzájuthatott kalapácshoz, és a nagy Sztálin szobrából kiüthetett magának emlékül egy darabkát.)
Megéheztünk közben. Éjféltájt Dékány Károly, a Hollandiából újra hazatelepült költő leszaladt az éjjel-nappal nyitva tartó közértbe, amely zavartalanul üzemelt. Nagy forgalma volt, sorba kellett állni a pénztárnál. Megéheztek a Szabad Nép székházát ostromló felkelők is, beálltak a sorba, szemléért – karjukon a géppisztollyal –, fizettek, és sietve mentek vissza a székházat ostromolni.
Nos, ezekben az órákban éreztem én ár – a puskaropogást, a Sztálin-szobor döndüléseit hallva –, hogy ez már visszavonhatatlanul történelem.
Nem sokat aludtunk azon az éjszakán. Virradatkor a Gerő arrogáns hangját ismételgette a rádió – „fasiszta bandák” –, és meghirdette a kijárási tilalmat.
Soha ennyi ember az utcán.
Nem közlekedett sem villamos, sem busz, gyalogosan igyekeztek az emberek munkába, a Nagykörút teljes szélességében.
Egyszerre csak megbolydult a tömeg, csákányok kerültek elő valahonnan, kezdték a kockaköveket felszedni. Már épült a barikád, amikor feltűntek az első tankok a Nyugati felől. A vezértank eltaposta a hirtelen hányt torlaszt, ágyújával kétszer-háromszor a levegőbe lőtt, és megállás nélkül haladt tovább, a Nemzeti felé.
Nem az történt a riasztólövésekre, amit józan ésszel várni lehetett. Az utcát már teljesen elöntő tömeg megmozdult ugyan, de nem menekült a tankoktól, épp ellenkezőleg: gyalogosan, futva, csupasz kézzel minden irányból neki a tankoknak!…
Ezt a pillanatot soha nem lehet elfelejteni.
Már megállt a vezértank erre a rohamra, megálltak a többiek is. Tele mindegyik már felkapaszkodott civilekkel, az ágyúk csövén ketten-hárman is lovagoltak – közben megint riasztólövések a levegőbe – ordítozva magyaráztak a civilek a hozzáférhető réseken át; orosz szavak röpködtek, magyar káromkodások.
Egy perc múlva indult tovább a vezértank, nyomában a többi, a második tank tartályát csákánnyal kivágta egy civil, sugárban lövellt belőle az üzemanyag.

1989.