Szabó Lőrinc: Herczeg Ferenc meséi

Herczeg Ferenc meséket is írt, kár, hogy olyan keveset. Az a tizennégy, amit Válogatott munkái-nak 1930-as emlékkiadása közöl, inkább csak ízelítő egy műfajból, melyet művelt és elhanyagolt. Sőt még ez a tizennégy se mind igazi mese; csaknem a fele részük jelképes ifjúsági olvasmány, meseszínezetű alkalmi-ünnepi hangulatkép, esetleg fantasztikus történelmi rege.
Az a kevés azonban, ami csakugyan mese a meséiből, meglepő, friss, magával ragadó. Nem tudom, mikor születhettek. Írójuk bizonyára ismerte – hogy csak moderneket és kortársakat említsek – Wilde és Kipling meséit; a H. F. Blunckéit már aligha. S az az érzésem, hogy ennyit is valahogy véletlenül írt, mintegy novellairodalmának melléktermékeképpen. Pedig ha igazán kedvet kap rá, ha komolyabb örömét találja ebben a kifejezési formában, alighanem Európa-szerte éppoly népszerű volna a – meg nem írt – mesekönyve, mint amilyen a Wilde-é volt.
Herczeg artisztikus-pszichologikus-szimbolikus meseíró. Semmi vagy kevés köze az északi, a nordikus erényekhez, az ősihez, a formátlanhoz, a szédítően és vonzóan irracionálishoz. Meséi még romantikusnak is csak annyiban azok, amennyiben minden mese, álarc és fantázia romantikus. Még az a technicista hangulat is, amiben az Óz és legújabb társai excellálnak, közelebb áll hozzá, mint a naiv hit és primitív lelkiség. Nem felejtkezik el magáról, mindig érzi, hogy gyerekeknek ír, tulajdonképpen szeretettel leereszkedik a hangnemhez. Józansága, realizmusa és életkritikája játszik, bolondozik és tanít a meséiben, harmonikusan, kedvesen, öntudatosan. Nem merül Hauff-féle arányokba: ahogy az elbeszéléseiben Maupassant-nak a rokona, a feuilleton keretei közt marad ezekben a gyermekhangra rögtönzött tárcákban is. Amit csinált, modern, urbánus, időtlen, egyéni költészet, néhány örök zsánerfigurájával a népmese-statisztériának, illetve az életnek.
Aki így mesél, annak költőnek kell lennie. És Herczegben csakugyan benne lakozik a költő. A tizennégy fantasztikus írásán kívül most olvastam el azokat a műveit, amelyek, már csak formai okokból is, legközelebb állanak a mesékhez, most olvastam el a Száz elbeszélés nagy részét. Sok köztük a kitűnő darab, sőt lehet, hogy ezek őrzik a legjobb Herczeget. Megragad a sodruk, a gazdagságuk, az író igazi, nagy szinte telhetetlen megfigyelő és gyűjtő ösztöne, elbeszélő, rögtönző kedve, roppant életismerete, szellemének jóindulatú, fölényes, de nemritkán kegyetlen, sőt rideg ereje, drámaian gyors és biztos mozgása, s a valóságnak az az érzéki melege és bősége, amely – a témakör határain belül – minduntalan átcsap a konvenciók páncélzatán; s mindezeken kívül van bennük valami férfias energia és elegancia, amely az író egész egyéniségéből sugárzik, s mind ritkább jelenség irodalmunkban. Mi mindent nem teremthet ennyi kvalitás, ha a költői és nagyúri jellemhez egyéb vonások és ösztönök is társulnak, mondjuk: flaubert-iek!
A sok novella mellett jelentéktelennek látszik Herczeg Ferenc meseirodalma. Pedig ezek a melléktermékek is tökéletesen mutatják legjobb novellaírói értékeit, tele vannak realitással, elevenséggel, szívvel és humorral, lírával és ötletekkel. legszabályosabban őrzi a meseszerkezetet (s véletlenül a „legnépibb”) közülük a Bögöly három felesége; műfajilag alighanem ez a legsikerültebb alkotás. Igényesebbek, irodalmibbak és jellemzőbbek azonban az ró szándékára az olyasféle, álomszerű, szimbolikus történetek, amilyen A bujdosó bábuk, A Himlő-utca, A próbacsendőr és a Kondor, a csavargó. Az egyéni képzelet és stílus tulajdonképpen ezekben bontakozik ki: az említett és meg nem írt wilde-szerű európai mesekönyvsikerhez ebből a fajtából kellett volna még vagy egy tucat. Ebbe a zsánerbe tartozik A lantos házassága is, bravúros kis mű, de nem igazi mese, azonkívül túl érzelmes, és kopottak az ellentétei; s még érzelmesebb a Gyöngyöm és az Anima: csak a megírás részletei igazán költőiek bennük. A Rarami királyné mutatja a simán kellemes másodrangút. Jó írás A majom, A kötelesség vagy a Szarja-vers, még nem lankasztja-bágyasztja őket a nevelő tendencia; az Arany trombita viszont inkább ünnepi, karácsonyi csillogás: gyermekirodalom, célirodalom. A régi ház pincéje pedig már csak kevésbé jelentékeny fajta ifjúsági olvasmány, s amellett inkább novella, mint mese. A mese a legkonzervatívabb műfaj, legkevésbé szégyelli a pedagógiai célt. De azért jobb, ha önmagáért íródik. Bár, meg kell adni, Herczeg nem mindig előírásosan konzervatív a moráljában, sőt néha nagyon gyakorlati.
 A legjobbak, a legszebbek e mesék közül megragadó találkozásai a realizmusnak és a képzeletnek. Egy kedves és bölcs lélekbúvár gondolta el, egy ráérő-pihenő drámaíró bonyolítja, egy költő örvendező látása színezi őket. a témák: az élet gazdagsága és megfoghatatlansága. Jellemek és helyzetek, vágyak, panaszok, összeütközések, küszködések, menekülés a rossz elől, a sors indokolatlan, érthetetlen packázásai az egyénekkel, erőfeszítések, sikerek és bukások, a megnőtt lelkiismeret, bűn és jóvátétel, ábránd és valóság ütközése, szerelem, szenvedés, önfeláldozás, igazság és hazugság viszonya, bátorság és szerencse. Szóval az irodalom örök témái. A meseköltészet végeredményben éppúgy regényszerű hatást tesz, mint akár a verseskönyv: a jó irodalom mindig a magunk tükre.
Ez a kötet is tükör, ezek a mesék is a való világot építik, szuggerálják elénk, a maguk módján, a valóságfestés látszólag mellőzött eszközeivel. Rendkívül élvezetesek a bizarr részleteik, az író, meglepő módon, épp az ijesztő és a borzalmas helyzetek leírásában a legeredetibb. Ilyen például az a jelenet, amikor korcsmai razziája során Peckes Palkó a három fejnélküli csavargóval találkozik, az éjszakai csavargókkal, akik egyetlen, közös fejükbe kártyáznak. Nem lehetnek ezek tisztességes, istenfélő csavargók, állapítja meg róluk a bátor próbacsendőr, s az egészvillanásszerű kép olyan nagyszerűen groteszk, mint a maga helyén az a szó, amellyel későbbi kalandjai során Palkó a csendháborító csontvázakra förmed a temetőben: „Uraim…” A meseíró ilyenkor testestől-lelkestől benne van a fantasztikus helyzetekben, s mert élvezi, sugallja is a megrökönyödést. Kitűnő a veszedelmek és szorongások festése, helyenkint kegyetlenül művészi és tömör, akárcsak Andersenben. Bőven akad persze eredeti vonás a hangsúlyozottan szép, poétikus leírásokban és ötletekben is, az igazi, az első meglátásokból elősütő ragyogást azonban nemegyszer elborítja a szokványos színözön. Különösen szépek, érzékletesek a különféle metamorfózisok: A Himlő-utca és nem egy további darab dúskál bennük: szemünk láttára válik élő mozgássá az iszonyú fekete bivaly, amint füstté ritkulva-nyúlva kihúzódik a vasketrec rácsai közt, és csak a két gonosz szeme marad ott parázsnak a rémüldöző szegény királyné előtt – Ovidius óta még mindig lehet újat mondani ezen a téren! Ugyanilyen szuggesztív rejtelem vattázza körül az operációs terem félhomályában lüktető és dobogó gépeket, vagy azokat a gomolygó tagú óriásokat, akik oszlopokként tartják a felhőkirály palotáját. A rajzok vonalvezetése, akár a novellákban, mindig gyors és tiszta, az előadás nyugodt, egyenletes, és ha már sok egy kicsit a józanság vagy az obligát modor, legtöbbször megjön a szükséges csöppnyi mámor vagy őrület is a képzelet, az irónia vagy a szépség meglepetéseiben: a prózaszöveg ilyenkor igazi költészetté hevül, és elhisszük, hogy mosolyognak a kőszobrok.
Legszebb, legmélyebb meséjét azonban – számomra – az egyik önéletrajzi könyvében írta meg Herczeg Ferenc. Elmondja egy álmát […] A hideg, objektív beszámoló a parlament pincéiben és a vésztörvényszék előtt kezdődik, s észrevétlenül a mindenség és az örökkévalóság előtt folytatódik; a bizonytalanságban hagyott legfőbb hatalom halálra ítéli és ugyanakkor szabadon bocsátja a bűnöst, szabadon bocsát mindnyájunkat, akik éltünk és élünk: a büntetést egy későbbi, meg nem jelölt időpontban fogják majd végrehajtani…  Finom, nyugodt, erős, mindentől és mindenkitől független, rettenetes és zseniális ez a mese: olyan kitűnő megfogalmazás, hogy a szellem bosszút áll benne a halálon, az elítélt a hóhérján. Ez a pár oldalas írás regényekkel fölér, és nagy verseknek az édestestvére. Aki megírta, sok elsőrangút tudott volna még produkálni a fantasztikum és a realitás határterületeiről.
Ezért sajnálom, hogy életművében olyan kevés, olyan véletlen a mese.

szozattv


szozat a tiszta hang aug202017bazilika vacsztistvan Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo