Szabó Lőrinc: Herczeg Ferenc meséi

Herczeg Ferenc meséket is írt, kár, hogy olyan keveset. Az a tizennégy, amit Válogatott munkái-nak 1930-as emlékkiadása közöl, inkább csak ízelítő egy műfajból, melyet művelt és elhanyagolt. Sőt még ez a tizennégy se mind igazi mese; csaknem a fele részük jelképes ifjúsági olvasmány, meseszínezetű alkalmi-ünnepi hangulatkép, esetleg fantasztikus történelmi rege.
Az a kevés azonban, ami csakugyan mese a meséiből, meglepő, friss, magával ragadó. Nem tudom, mikor születhettek. Írójuk bizonyára ismerte – hogy csak moderneket és kortársakat említsek – Wilde és Kipling meséit; a H. F. Blunckéit már aligha. S az az érzésem, hogy ennyit is valahogy véletlenül írt, mintegy novellairodalmának melléktermékeképpen. Pedig ha igazán kedvet kap rá, ha komolyabb örömét találja ebben a kifejezési formában, alighanem Európa-szerte éppoly népszerű volna a – meg nem írt – mesekönyve, mint amilyen a Wilde-é volt.
Herczeg artisztikus-pszichologikus-szimbolikus meseíró. Semmi vagy kevés köze az északi, a nordikus erényekhez, az ősihez, a formátlanhoz, a szédítően és vonzóan irracionálishoz. Meséi még romantikusnak is csak annyiban azok, amennyiben minden mese, álarc és fantázia romantikus. Még az a technicista hangulat is, amiben az Óz és legújabb társai excellálnak, közelebb áll hozzá, mint a naiv hit és primitív lelkiség. Nem felejtkezik el magáról, mindig érzi, hogy gyerekeknek ír, tulajdonképpen szeretettel leereszkedik a hangnemhez. Józansága, realizmusa és életkritikája játszik, bolondozik és tanít a meséiben, harmonikusan, kedvesen, öntudatosan. Nem merül Hauff-féle arányokba: ahogy az elbeszéléseiben Maupassant-nak a rokona, a feuilleton keretei közt marad ezekben a gyermekhangra rögtönzött tárcákban is. Amit csinált, modern, urbánus, időtlen, egyéni költészet, néhány örök zsánerfigurájával a népmese-statisztériának, illetve az életnek.
Aki így mesél, annak költőnek kell lennie. És Herczegben csakugyan benne lakozik a költő. A tizennégy fantasztikus írásán kívül most olvastam el azokat a műveit, amelyek, már csak formai okokból is, legközelebb állanak a mesékhez, most olvastam el a Száz elbeszélés nagy részét. Sok köztük a kitűnő darab, sőt lehet, hogy ezek őrzik a legjobb Herczeget. Megragad a sodruk, a gazdagságuk, az író igazi, nagy szinte telhetetlen megfigyelő és gyűjtő ösztöne, elbeszélő, rögtönző kedve, roppant életismerete, szellemének jóindulatú, fölényes, de nemritkán kegyetlen, sőt rideg ereje, drámaian gyors és biztos mozgása, s a valóságnak az az érzéki melege és bősége, amely – a témakör határain belül – minduntalan átcsap a konvenciók páncélzatán; s mindezeken kívül van bennük valami férfias energia és elegancia, amely az író egész egyéniségéből sugárzik, s mind ritkább jelenség irodalmunkban. Mi mindent nem teremthet ennyi kvalitás, ha a költői és nagyúri jellemhez egyéb vonások és ösztönök is társulnak, mondjuk: flaubert-iek!
A sok novella mellett jelentéktelennek látszik Herczeg Ferenc meseirodalma. Pedig ezek a melléktermékek is tökéletesen mutatják legjobb novellaírói értékeit, tele vannak realitással, elevenséggel, szívvel és humorral, lírával és ötletekkel. legszabályosabban őrzi a meseszerkezetet (s véletlenül a „legnépibb”) közülük a Bögöly három felesége; műfajilag alighanem ez a legsikerültebb alkotás. Igényesebbek, irodalmibbak és jellemzőbbek azonban az ró szándékára az olyasféle, álomszerű, szimbolikus történetek, amilyen A bujdosó bábuk, A Himlő-utca, A próbacsendőr és a Kondor, a csavargó. Az egyéni képzelet és stílus tulajdonképpen ezekben bontakozik ki: az említett és meg nem írt wilde-szerű európai mesekönyvsikerhez ebből a fajtából kellett volna még vagy egy tucat. Ebbe a zsánerbe tartozik A lantos házassága is, bravúros kis mű, de nem igazi mese, azonkívül túl érzelmes, és kopottak az ellentétei; s még érzelmesebb a Gyöngyöm és az Anima: csak a megírás részletei igazán költőiek bennük. A Rarami királyné mutatja a simán kellemes másodrangút. Jó írás A majom, A kötelesség vagy a Szarja-vers, még nem lankasztja-bágyasztja őket a nevelő tendencia; az Arany trombita viszont inkább ünnepi, karácsonyi csillogás: gyermekirodalom, célirodalom. A régi ház pincéje pedig már csak kevésbé jelentékeny fajta ifjúsági olvasmány, s amellett inkább novella, mint mese. A mese a legkonzervatívabb műfaj, legkevésbé szégyelli a pedagógiai célt. De azért jobb, ha önmagáért íródik. Bár, meg kell adni, Herczeg nem mindig előírásosan konzervatív a moráljában, sőt néha nagyon gyakorlati.
 A legjobbak, a legszebbek e mesék közül megragadó találkozásai a realizmusnak és a képzeletnek. Egy kedves és bölcs lélekbúvár gondolta el, egy ráérő-pihenő drámaíró bonyolítja, egy költő örvendező látása színezi őket. a témák: az élet gazdagsága és megfoghatatlansága. Jellemek és helyzetek, vágyak, panaszok, összeütközések, küszködések, menekülés a rossz elől, a sors indokolatlan, érthetetlen packázásai az egyénekkel, erőfeszítések, sikerek és bukások, a megnőtt lelkiismeret, bűn és jóvátétel, ábránd és valóság ütközése, szerelem, szenvedés, önfeláldozás, igazság és hazugság viszonya, bátorság és szerencse. Szóval az irodalom örök témái. A meseköltészet végeredményben éppúgy regényszerű hatást tesz, mint akár a verseskönyv: a jó irodalom mindig a magunk tükre.
Ez a kötet is tükör, ezek a mesék is a való világot építik, szuggerálják elénk, a maguk módján, a valóságfestés látszólag mellőzött eszközeivel. Rendkívül élvezetesek a bizarr részleteik, az író, meglepő módon, épp az ijesztő és a borzalmas helyzetek leírásában a legeredetibb. Ilyen például az a jelenet, amikor korcsmai razziája során Peckes Palkó a három fejnélküli csavargóval találkozik, az éjszakai csavargókkal, akik egyetlen, közös fejükbe kártyáznak. Nem lehetnek ezek tisztességes, istenfélő csavargók, állapítja meg róluk a bátor próbacsendőr, s az egészvillanásszerű kép olyan nagyszerűen groteszk, mint a maga helyén az a szó, amellyel későbbi kalandjai során Palkó a csendháborító csontvázakra förmed a temetőben: „Uraim…” A meseíró ilyenkor testestől-lelkestől benne van a fantasztikus helyzetekben, s mert élvezi, sugallja is a megrökönyödést. Kitűnő a veszedelmek és szorongások festése, helyenkint kegyetlenül művészi és tömör, akárcsak Andersenben. Bőven akad persze eredeti vonás a hangsúlyozottan szép, poétikus leírásokban és ötletekben is, az igazi, az első meglátásokból elősütő ragyogást azonban nemegyszer elborítja a szokványos színözön. Különösen szépek, érzékletesek a különféle metamorfózisok: A Himlő-utca és nem egy további darab dúskál bennük: szemünk láttára válik élő mozgássá az iszonyú fekete bivaly, amint füstté ritkulva-nyúlva kihúzódik a vasketrec rácsai közt, és csak a két gonosz szeme marad ott parázsnak a rémüldöző szegény királyné előtt – Ovidius óta még mindig lehet újat mondani ezen a téren! Ugyanilyen szuggesztív rejtelem vattázza körül az operációs terem félhomályában lüktető és dobogó gépeket, vagy azokat a gomolygó tagú óriásokat, akik oszlopokként tartják a felhőkirály palotáját. A rajzok vonalvezetése, akár a novellákban, mindig gyors és tiszta, az előadás nyugodt, egyenletes, és ha már sok egy kicsit a józanság vagy az obligát modor, legtöbbször megjön a szükséges csöppnyi mámor vagy őrület is a képzelet, az irónia vagy a szépség meglepetéseiben: a prózaszöveg ilyenkor igazi költészetté hevül, és elhisszük, hogy mosolyognak a kőszobrok.
Legszebb, legmélyebb meséjét azonban – számomra – az egyik önéletrajzi könyvében írta meg Herczeg Ferenc. Elmondja egy álmát […] A hideg, objektív beszámoló a parlament pincéiben és a vésztörvényszék előtt kezdődik, s észrevétlenül a mindenség és az örökkévalóság előtt folytatódik; a bizonytalanságban hagyott legfőbb hatalom halálra ítéli és ugyanakkor szabadon bocsátja a bűnöst, szabadon bocsát mindnyájunkat, akik éltünk és élünk: a büntetést egy későbbi, meg nem jelölt időpontban fogják majd végrehajtani…  Finom, nyugodt, erős, mindentől és mindenkitől független, rettenetes és zseniális ez a mese: olyan kitűnő megfogalmazás, hogy a szellem bosszút áll benne a halálon, az elítélt a hóhérján. Ez a pár oldalas írás regényekkel fölér, és nagy verseknek az édestestvére. Aki megírta, sok elsőrangút tudott volna még produkálni a fantasztikum és a realitás határterületeiről.
Ezért sajnálom, hogy életművében olyan kevés, olyan véletlen a mese.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf