Németh László: Magyarság és Európa /16. rész/

Egykor sokat törik majd a fejüket: mi lehetett az oka, hogy ebben az irredentás Magyarországban a legegyszerűbb dolgok sem jutottak az emberek eszébe. Például, hogy a határpóznákat, amióta a világ világ, a háborúk szokták kidönteni. Négy határ póznáit különösképp. Háború nélkül az irredenta éppoly elképzelhetetlen, mint a komoly revízió. S mi értelme van annak, ha egy lefegyverzett kis nép, amelyből hárommillió van a szomszédok kezében, telekiabálja a világot: én irredentát, azaz háborút akarok békés eszközökkel? A világ végül is elhiszi, hogy ez a vacak nép a háború üstje, s a szomszédok megcsinálják a háborút békés eszközökkel az elszakítottak ellen. Az olasz belépett a hármas szövetségbe, s az irredentával akkor ugrott ki, amikor a háborúra megvolt az alkalma, lőpora s reménysége. A feladott jog, mondják, elveszett tulajdon. De hát lehet-e vérjogot szóval feladni vagy fel nem adni? Nem maga a vér mond le vagy tart ki ott, ahol népet darabolunk szét kérdezetlen. Ha a fiamat elviszi a török Héttoronyba, sem a törököt nem érdekli, sem a fiút, hogy feladom-e őt, lemondok-e róla. Itt mindegyiküket csak a váltságdíj érdekli. A magyarság fenntartotta a jogát a fiához, de esze ágában se volt a váltságdíjat – erkölcsiekben és anyagiakban – összerakni. Ez erkölcstelenebb módja volt a feladásnak, mint szótlan elfeledni. Annál inkább, mert kevély üzeneteinkre a török válaszul meg-megkorbácsolta őket. A jogfelnemadásoknál a makacs némaság jobb jel, mint a szószátyár beszédesség. Ahol a szív a szívtől tudja, hogy feladás lehetetlen, ott önmagunkat meggyőző szólamokra nincsen szükség.
Hogy felelt volna a történelem figyelmeztetésére egy értelmesebb magyarság? Az elsőre: jó, tudomásul veszem, de a lebontott ott ország helyett egy nagyobbat építek. A másodikra: látom, s az új helyzetből lesz új alap. A harmadikra: ne vigasztalj, hanem segíts, s vedd a vakolókanalat. Trianon után a nagy gond nem a póznák voltak, hanem a magyarok; nem az ország, hanem a nép. Itt kellett volna azt mondani: egyről sem mondok le; itt: ide tartozok továbbra is. A magyarság szétszóródott. Nemcsak hogy öt ország lakosa lett, de új országaiban is egyre nagyobb területre hull szét. A magyar munkásnak, ha már Romániában él, a Regát éppoly kenyeret ad, mint Erdély. Ha Magyarország jóval kisebb is lett, a magyar szétszóródási terület a Fekete-tengertől Prágáig és Macedóniáig ér. Egy kis népnek ekkora területen szétszóródni vagy halál, vagy küldetés. Halál: ha az ő magyarságának ezen a területen semmi értelme sincs; küldetés, ha magyarságával mint a zsidó kereszténység egy eszmét hord szerteszét. A diaszpóra megvan, mondta Kerényi a Regátból jövet, hiányzik hozzá a biblia. Ezt a bibliát adjuk a szétszórt magyarság kezébe.
A közép-európai gondolat külön magyar vonzereje az, hogy a kényszerűséget, mely ránk szakadt, küldetéssé alakíthatja át. Hogy a korlátlan önrendelkezés és öncélúság a kis népek övében esztelenség: azt a környező népek java ifjúsága is tudja. Egy fiatal román küldte el a minap hozzám a közép-európai államszövetségre vonatkozó kérdéseit. Úgy látszik, jól választotta meg, írja lelkesen, az időpontot, mert Csehország, Lengyelország, Szerbia stb. vezető szellemeit – a válaszokból tűnik ki – a probléma vonzza és lelkesíti. A Monarchia felosztása a Szudétákig tolta fel a Balkánt, s ez a mozgalom tulajdonképp a Balkán felülmúlása Kelet-Közép-Európában. A magyarság nem valami kellemetlen házi gyártmányt erőltet hát a közép-európai gondolattal szomszédaira. A jobbak lappangó ellenzékisége előkészítette a talajt, s a magyarságnak csak az eszme széthurcolását kell vállalnia. Erre két okból is alkalmas: ők nyomorítják meg legjobban a mai kicsinyes nacionalizmusok, a szétszórtsága révén ő e közép-európai tér természetes véredényhálózata.
Közép-Európa a néptől, mely a közép-európai eszme apostolátusát magára veszi, két nagy munkát vár: 1. teremtse meg Közép-Európát szellembe, tudományban; 2. hozzon olyan új jó hírt (evangeliont) e területnek, mely a kulturális és érdekkapcsolatokat erkölcsiekké teszi. Azt várni, hogy nyolc-kilenc állam észérvekre egymással összeragadjon: esztelenség. Az államok tűzben születnek, s tűzben olvadnak meg. A küldött népnek elsősorban arról kell meggyőzni őket, hogy összeolvaszthatók; aztán lángot adni, amely összeolvasztja őket.
Akik csak értekezni akarnak Közép-Európáról, elvi kérdéssel kezdik, lehet-e külön közép-európai kultúráról beszélni, s ha nem, mik lesznek azok a kulturális kapcsok s más ilyesmi. Nos, Közép-Európa nem olyasvalami, ami megvan, hanem olyasvalami, amit meg kell csinálni. De abban, hogy megcsináljuk, nincs semmi történelem- és természetellenes. A közép-európai (vagy helyesebben Duna-) terület két részből áll; a nyugati a három királyság (Cseh-, Lengyel-, Magyarország), a keleti a bizánci öv, melybe Románia, Szerbia, Bulgária, esetleg Görögország is tartoznak. A nyugati öv népei nemzeti államokat alkottak, történelmi életet éltek, s katolikus-protestáns vallásfejlődésben vettek részt. A keletiek Bizánc, majd a török befolyása alatt álltak, életük és kultúrájuk jórészt nép, történelem alatti volt, s a vallásuk a merev görögkeletiség. Magyarország bizonyos szempontból középütt áll a két csoport közt: történelmi osztályaival, kultúrájával a nyugati övbe tartozik, súlyos jobbágysorba szorult, töröknek hódolt népével s népkultúrájával a délkeletibe. A délkeleti öv népeivel a három királyság közül kiadósan csak ő érintkezett, s újabb műveltségüknek Magyarország egyik fontos kapuja volt. Nemcsak szétszórtságunk tesz hát e néptömb természetes vérrendszerévé, de kapcsolataink sokágúsága is.
Közép-Európának vannak közös hagyományú területei, a Nyugat nagy szavai főleg a XIX. században hasonló visszhangot vertek a különböző dunai kultúrácskákban, s van egy szellemalkat, mely e terület műveltjei közt gyakori, de közös közép-európai szellemiség nincs, s nem is lesz, amíg egy mindenfelé gyökeret bocsátó nép (higgyük, hogy a magyar) azzal, hogy tudatosítja, nem teremti. Ezt a tudatosítást várjuk mi Bartók szép kezdése után a magyar tudománytól. Az új közép-európai szellemiség nem lehet természetesen minden közép-európai nép szellemisége, de mindenik érezheti, hogy mennyi része van benne, s melyik oldalával tartozik hozzá.
A múlt sorskapcsolatai jók arra, hogy hivatkozhassunk rájuk, ha alkalmunk hivatkozni! De akarni csak akkor akarunk, ha azt egy elven sorsérdek parancsolja. Közép-Európa fölött van ilyen összetartó nagy sorsérdek. A középkor három királyságában Európa a németségen át szívódott be: egyházai Magdeburg leányegyházai, városai java népet telepítés. A németség amit adott, visszakövetelte befolyásban. A Habsburgok ezt a középkoron át visszatolt követelést hozták ránk birodalmukban. De a Habsburg-ház nemcsak a nem németek ellen volt, részben a nem németekért is; nemzetközisége, főleg a XIX. században, visszatartotta a nagy német előretörést. Ma a három királyság a német terjeszkedés közvetlen útjába esik. A cseh népsziget a németségben, a Dunántúlt most készül lenyalni a tenger, s Lengyelország mint a gümős tüdő gümőkkel, telehintve német telepekkel. A németség sokkal reálisabb veszedelme e három országnak, mint amilyen kikerülhetetlen egymás közti civódásuk. A németséggel szemben legföllebb letehetik a fegyvert, egymással meg is egyezhetnek. A délkeleti zóna urai: Bizánc és Törökország elsüllyedtek és elvonultak. A gazdátlan Balkán határain s latin Románia áll a szláv Oroszországgal szemben s a szláv Szerbia a latin Olaszországgal szemben. De Románia félelme kelet felé a Lengyelországé is. Lengyelország úgy kapcsolja össze a két fél politikai érdekét, mint Magyarország a két fél kulturális hagyományát. Háromfelől három nagyhatalom: akármelyiknek a betörése ellen csak együtt lehet védekezni: ez a sorsérdek gyűrűje a Duna-népek körül. S mit látunk mégis? A Duna-népek belső viszályai jelenvalóbbak, mint ez a közös nagy érdek, egymás helyett a közös veszedelem valamelyik fejével szövetkeznek, Csehország Oroszországgal, a lengyelek a németekkel. Nem is lehet másképp: amíg belülről nem kapnak közös sorsot, mely az érdek észkeretjét emberi szándékkal tölti meg. A jó hír nemcsak a magyar diaszpórának hiányzik, de az egész kis népek övének is. Enélkül éppúgy szétolvad, mint a magyarság. Mi lehet ez a jó hír?
A görögökről írtam, hogy az ő bibliájuk a természetük volt. Nos, ennek a területnek is ezt küldeném bibliául: egy új embertermészetet. Európa nagy népeinek a képtelenségéről beszéltünk: egyikük se tudja államalkotó kísérletében az új Európát megvalósítani. A három meddő kísérlet közt a jó hír hirdesse meg a negyediket: a közép-európait. E százmilliónyi embertömbben, annak ellenére, hogy urai századok óta szállítják fölé a műveltséget, rengeteg és sokféle el nem használt prehistória alszik az ébresztőt várva. Most volna itt az ideje, hogy ez a prehistória az idegen befolyás alól kiszabadulva, Európa nagy válságában megmozduljon, s amire nem képesek a történelemmel megkötöttek, megalkossa magában, új történelmet kezdve. Európa a X. század óta nemzetek társasága volt, s a nemzetek növő autarkiája ezt bontotta szét. Az egymást tápláló nemzetszellemek így váltak önellátásukban annyira egyoldalúkká, hogy az új Európát önmagukban megvalósítani képtelenek. A nemzeti elv erre az ősi birodalmi területre is betört, de itt a legnevetségesebb, itt a legtöbb a remény a felülmúlására. A régi monarchiát csak azért bontotta le a XIX. század, hogy a XX. század e helyen az új közép-európai birodalmat megtermékenyített népek szabad akaratából építse fel. Ahogy Telep-Magyarország kivonulás Magyarországból, Közép-Európa vagy ha úgy tetszik, Sziget-Európa kivonulás legyen a bolsevista, fasiszta és hitlerista európai környezetből.
Telepítés és közép-európai gondolat összefüggése most már világos. A telep: sziget a társadalomban. Telep-Magyarország a sziget fokozatos realizálódása a magyar életben. De a magyar szétszórt nép, Közép-Európa természetes véredénye. Ha egy új nagy emberi vívmány támad benne (megalkothatja természetes bibliáját), azt könnyen széthurcolhatja az egész Duna-területen. Ezt a területet nagy múlt és eleven érdek tereli újra a birodalmi gondolat felé. De a birodalom nem érdekközösség, hanem eszme: egy eszmével összefűzött népcsoport. Ez az eszme: Új Európa, melynek sziget, telep, Telepes-Magyarország, Sziget-Európa különböző megvalósulásfokai.
Ködös, misztikus, a gyakorlattól távoli – hallom újra. De megint csak azt felelhetem, amit a telepítésnél. Az ésszerűség, jó tanács, okoskodás a szétszórt magyarság életben tartására épp „gyakorlati szempontból” kevés: nem tud a száradó tagokba nedvet lökni. A magyarság a határokon túl csak akkor maradhat fenn, ha eszmévé lesz, s minden magyar egy küldött, akit a természetébe írt hír köt népéhez, s lök a népek közé ki. A véredény mögé szív kell, a szívbe nyomás, s ez a gyakorlatilag is fontos nyomás csak a gyakorlatiasság fölött álló hit lehet.
Hogy ezek után az új humanizmustól is többet várunk, mint az elhanyagolt görög tanulmányok felélesztését: biztosra vehető. – Honnan kap a bekérgesedett magyarság ekkora küldetésben eleven erőt? – kérdezi joggal a bírálatunkat elfogadó. Innen. – Nem az antik tanulmányoktól, hanem újjászületésünktől az antikba. A görögséget nem érdemes ma csak tanulmányozni. A pillanat olyan, hogy nemcsak figyelmünket, egész lényünket kínálhatjuk oda neki: alak vagy, alakíts. Amikor Isten pénzének az elveszét egyre többen fájlaljuk: a görögség megmutatja a jelet magunkban, amely alatt ott van az ősin új pénz. A görög „pajtáshagyomány” sugallatára az európai vallást keressük önmagunkban. Nem arról van szó, hogy Apollónnak vagy Athénének emeljünk oltárt – egy isten nem születhet kétszer –, a görögség teremtő állapota, mely bátorságot ad a magunk vallásosságának a kifejlésre és a teremtésre.
A kereszténységgel szemben ez az európai vallás nem ellenséges, nem is lehet. A kereszténység a vallásos érzés hosszú Odüsszeiája. Nagy élményei elmélyítik egy-egy irányban az antikot, tanulságai beszédes figyelmeztetők. A kereszténység nem volt zsidó vallás; a katolicizmus dómja körül az ünnep fényes szelleme csillogott; szerzeteseiben s a keményebb protestánsokban azt a hiperboreus, északi hűséget táplálta, mely Szókratész lelkét a delphoi isten lélekben szóló hangjával kötötte meg. Ez az Odüsszeia a mienk; ama fényesebb Iliász és szigetünk közt ő volt, tudjuk, a történelmi út. Nem fogadjuk el a kereszténységből, ami oktalan gyötrelem: a gondolat fölösleges megalázásait, az öncsonkítást, a kételyen táncoló áhítatot, az egyházat, igaz. A vallásos érzés alaptermészete szerint: öröm, a „megragadottság” mámora s a belső kötöttség nagy nyugalma. Ez a vallásos érzés halálos veszélybe viheti, elpusztíthatja az embert magas lebegésében éppúgy, mint a ráncigált gyökerek helytállásaiban, de önmagával nem harcol, önmagában nem kételkedik. Ez az egyház elégtelenségéből származó meghasonlottság – külön keresztény nyomorúság. Nincs közünk hozzá, de Szent Bernát tüzes lelkétől azért nem idegenít el.
Sokan bizonyára érthetetlennek találják, hogy ha már a hiányát érezzük földrészünkön a vallásosságnak, mért akarjuk azt ilyen alaktalanul, szétfolyón, tételek, szent történetek nélkül, pőre állapotként feltámasztani, amikor a vallásos érzés történelmi építményei szoros, alakgazdag otthont kínálnak neki a régi egyházban. De vajon nincs-e történelmi gyökere ennek a vallásosságnak is? Nem Ószövetsége-e neki az egész európai múlt, melyből táplálkozik? A történelem salakjától, igaz, nem engedi magát elborítani; de nem ez-e épp a magasabb történelmiség? Beereszteni a történelemből az örököt: az időszerűt, s visszautasítani az egyszerit: a korszerűt. Egyháza, szentje, legendája nincs, igaz, ennek a vallásosságnak; de ez még az a boldog szegénység is lehet, melyben születésekor minden vallás osztozott. A vallásosság fényes kora nem az, amelyikben olvassák a legendát, hanem amelyikben csinálják, amelyikben csinálódik. Az eleven vallásosság: mindig „szent történet”, s az új európai vallás próbája is épp az lesz, sarjad-e körülötte, tolakszik-e felé minden szándékosság és hívás nélkül a mitológia.
Ne féltsük a munkátlanságtól ezt az ünnepkész, gyökérhű állapotot. Lesz annak, ha elég erős, munkája, melyben alakot nyerhet, igét gyöngyöz, s ha egyházat nem is, de közösségeket alakít. Itt a magyar mű: vállalni a Berzsenyi költészetében fölírt magas pályáját kultúránknak; itt a Csokonai lelke: ezt a kultúrát széthordani a sivatag földön, s egy kertországban virágoztatni ki. Mennyi alkalom mítoszra, mítoszi alakokra, az érzés körül alakteremtésre. S a kis ország körül ott az Újszövetségre kiszemelt világ: Közép-Európa! Hány misszionáriusra való küldetés! Egyház nélkül is egész vallástörténet! Ha az Isten pénze nálunk, ne féljünk, hogy elmarad a befektetés, az építmény. Az anyag arra tódul, ahol a pénz van, jelentkezik, szolgál, segít neki. Csak az Isten pénze legyen meg. Abban, amit új humanizmusnak könyvelnek el mások, mi ezt a pénzt keressük, görög segítséggel – magunkban.

– folytatjuk –