Pomogáts Béla: Katolikus autonómia Erdélyben (2. rész)

A két világháború közötti korszaknak ezek a törvényei, szerződései és rendelkezései mindazonáltal ellentmondásos helyzetet teremtettek, és igazából nem voltak alkalmasak arra, hogy az egyházi autonómiák kiépülését elősegítsék. Egyrészt a Gyulafehérvári Határozatokat, amelyek Erdély bekebelezésének alkotmányjogi megalapozását jelentették a bukaresti nemzetgyűlés sohasem emelte törvényerőre, nem cikkelyezte be, és a román kormányok sohasem fogadták le. Ugyancsak elmulasztották végrehajtani a nyugati hatalmakkal kötött kisebbségi szerződés rendelkezéseit. A román alkotmányok – vallásfelekezetek egyenjogúságának rögzítése mellett és ezzel tulajdonképpen ellentétesen – külön előjogokat adtak a görög-keleti ortodox egyháznak, mint „uralkodó egyháznak”, és bizonyos mértékig ugyancsak előjogokkal ruházták fel a görög-katolikus egyházat, mint amelynek „elsőbbsége van a többi felekezetek előtt”. Emellett (francia példára) mind a Konkordátum, mind a kultusztörvény tárgyalása során elutasították azt, hogy az egyházaknak „jogi személyiséget”, azaz valóságos autonómiát adjanak. Az ilyen jogokat csak az egyházak különféle intézményei: a szerzetesrendek, az alapítványok, stb. rendelkezhettek. A romániai jogrend ilyen módon messze elmaradt a korábbi magyarországi alkotmányosság mögött, amely a román és a szerb nemzeti egyháznak széleskörű jogi személyiséget, következésképpen önkormányzatot adott.
Az egyházi autonómiának adottak voltak a jogi alapjai, és tulajdonképpen adottak voltak intézményi keretei, hiszen az erdélyi történelem évszázadai során mind a római katolikus, mind a protestáns egyházak építettek fel olyan intézményeket, amelyek a belső önkormányzat szervei voltak, és teljesebb közületi autonómia birtokában meg tudtak volna alapozni legalább valamilyen részleges nemzetiségi-kisebbségi autonómiát. Ilyen intézményeknek tekinthetők a református egyház kerületi zsinatai, amelyek a világi híveket is hagyományosan bevonták az egyházkormányzás munkájába, és ilyen volt az erdélyi magyar jogfejlődés és egyházkormányzat különleges történelmi produktuma: az Erdélyi Római Katolikus Státus, amely évszázadok alatt fejlődött rendkívül korszerű huszadik századi egyházszervezetté: a katolikus autonómia igen nagy lehetőségeket kínáló intézményévé. A katolikus Státus az erdélyi fejedelemség idején jött létre, midőn Erdély „államvallásává” a református vallás vált, és Naprágyi Demeter gyulafehérvári püspök 1601-ben száműzetésbe kényszerült. Ezután az erdélyi egyházmegye püspöki széke hosszú időn keresztül betöltetlen maradt, és az egyházkormányzat élére vikárius került. I. Rákóczi György 1640-ben Erdélyi „katolikus státusainak” engedélyt adott arra, hogy a gyulafehérvári vikárius személyére javaslatot tegyenek. Ezek a „státusok” az államigazgatásban vezető helyet betöltő főurak voltak, a rendi országgyűlést alkotó felső- és alsóház, vagyis, a „karok és rendek” hivatalos elnevezése később és Magyarországon is ez volt: „status et ordines”. Az erdélyi római katolikus kormányzatot ilyen módon a (protestáns) fejedelem állította fel, a katolikus főurak, a katolikus közjogi méltóságok javaslata nyomán.
II. Rákóczi György 1653-ban alkotta meg az erdélyi alkotmányosság legfontosabb alaptörvényét: az Approbata Constitutiót, ez a római katolikus vallást a református, az evangélikus és az unitárius vallással egyetemben a fejedelemség négy „bevett” vallása között helyezte el, ugyanakkor fenntartotta azokat a korlátozásokat, így a jezsuita rend kitiltását, amelyet a korábbi protestáns fejedelmek elrendeltek. Ezt az alaptörvényt egészítette ki az 1653 és 1669 között alkotott egyházügyi törvénykezés, amely a Compilata Constitutio keretei között helyezkedett el. Ezek a törvények adtak jogi keretet a Római Katolikus Státus számára, amely intézmény dogmatikai és erkölcstani kérdésekben nem; egyházkormányzati, tanügyi, gazdasági és alapítványi ügyekben azonban igen nagy hatáskörrel rendelkezett, és mint ilyen, a gyulafehérvári (erdélyi) egyházmegye irányító szervezetévé vált. Ahogy a protestáns hitfelekezeteknél a kerületi, illetve országos zsinat, úgy a katolikusoknál a „státusgyűlés” gyakorolta a joghatóságot, és ez a gyűlés többségében már világiakból állt, sőt a későbbi rendelkezések az egyházak (papok) és a világiak képviseletét egyharmad-kétharmad arányban szabták meg. Ezzel adva voltak az erdélyi katolikus önkormányzat keretei.
A Római Katolikus Státus Intézménye fennmaradt Erdélynek a Habsburg-birodalomba történő betagozódása, majd az 1867-es kiegyezés után is. A státus szervezetével foglalkozó törvények beépültek az erdélyi alkotmányosságba, és mind konkrétabb módon rögzítették az önkormányzat intézményes működésének feltételeit. Az egyházi autonómiának ez az intézménye fennmaradt a trianoni korszakban is, egészen 1945-ig, amidőn a bukaresti kormány megszüntette ezt az egyházi autonómiát. Igen nagy szerepe volt abban, hogy Erdély kisebbségi helyzetbe taszított magyarsága fenn tudta tartani a maga nemzeti intézményeinek egy részét, így azokat a katolikus iskolákat, például a kolozsvári piarista gimnáziumot, a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi és a csíkszeredai középiskolákat, amelyek a hasonló protestáns kollégiumok mellett az anyanyelvű és nemzeti szellemű nevelés műhelyei voltak.
A státus intézményének helyreállítása igen fontos lenne a közeli jövőben: a katolikus egyház autonómiának ez a fontos intézménye ugyanis egyrészt eleget tesz azoknak a követelményeknek, amelyeket a II. Vatikáni Zsinat fogalmazott meg akkor, midőn szorgalmazta a világiak bevonását az egyház ügyeinek intézményeibe, másrészt az egyházi önkormányzat keretében lehetővé tenni a nemzetiségi-kisebbségi autonómia bizonyos mértékű érvényesítését. Éppen ezért Erdély magyar katolikus vezetőinek, papjainak és világi hívőinek arra kellene törekedniük, hogy az egyházi önkormányzatnak ez a nagy hagyományokra visszatekintő intézménye újra élő valóság legyen.

– vége –