Németh László: Magyarság és Európa /15. rész/

6. Három gondolat

A háború utániak közt az utóbbi években három gondolat terjedt el különösen. Első a telepítés. A felosztott nagybirtokon új kisbirtokosságot kell teremteni a föld szegényeiből. Második: a közép-európai gondolat. Az Orosz-, Német- és Olaszország közé eső kis népek államszövetségben egyesülnek, s ezt az egyesülést kulturális úton kell előkészíteni. Harmadik a humanista gondolat. Az antik tanulmányokat fel kell újítani.

Ez a három gondolat, úgy, ahogy ma kóvályog a sorskérdések iránt érdeklődő ifjúság fejében, nem sokat ér. A telepítés: minden seb közös kenőcse, anélkül hogy célját tisztázták, következményeit meggondolták volna. A közép-európai államszövetség egyelőre a Szentlélek kivételes beavatkozását várja, s a kulturális közeledés körkérdésalkalom, folyóiratok munkatervtölteléke. A humanista gondolat régi latin nyelvű íróinkat fogadja vissza a magyar irodalomba, s néhány kétnyelvű kiadványt mer tervezgetni. Ahhoz a sorshelyzethez, melybe beszorultunk, e három gondolat, bizony, gyenge fegyvertár. Lebecsülni mégsem szabad.

Magyarországon az is nagy szó, ha az ugar elfogadja a magot, s ezek nem reménytelen magok, csak töltögetni, kapálni, fattyazni kell nekik. A telepítés szemben áll a búzagyár régi eszméjével, s a kertvilág bevezetője lehet. A Közép-Európa-gondolat kiszabadít a meddő irredentizmusból, nem a nagyhatalmak kegyétől, hanem közép-európai szerepünktől várja felemelkedésünket. Az új humanizmus megtöri a haladás modern önhittségét, s a valódi kulturális értékek tiszteletére nyitja föl a szemet. Elcsenevészedhet és sok tekintetben máris az elcsenevészesedés jelét mutatja mind a három gondolat, de mennyivel kevesebb reményünk van akkor meg sem fogant, a sorshelyzettől meg nem fogantatott gondolatok beültetésére. A pedagógiai belátás is azt parancsolja, hogy az új magyar idealizmust, mely társadalmunk szétfeszítésére képes lehet, ezekre a köztudatba átment gondolatokra építsük rá.

A magyar kisbirtokos osztály beteg, s betegsége egyre szélesebb területen harapózik el. Az ember igyekszik megtartani vagy még javítani is társadalmi helyzetét; a kisbirtokos ezt csak kétféleképp teheti: vagy vagyont szerez, s tehetségesebb tagjait fölszivattyúzza a középosztályba, vagy a gyermekszámot szorítja meg. A kisbirtokosság a mi rendünkben vagy emelkedik: középosztállyá lesz, s elmossa a meglevő nagybirtokot, vagy megáll, s egykézni kezd. A mezőgazdasági műveltség növekedése segíti a terjeszkedést, az igények növekedése akadályozza. A múlt század végén, különösen ahol felfalható középnemesi birtokok voltak, parasztságunk igénytelensége s valamelyest emelkedő mezőgazdasági tudása még lehetővé tette a terjeszkedést. Az én családomban három nemzedéken át meg maradt a 150 holdas színvonal, annak ellenére, hogy hat-hét gyereket kellett az örökösödésnél kielégíteni. S így volt ez az egész környéken, a kisebb gazdáknál is. Az utóbbi évtizedekben ez az előretörés nemcsak hogy megállt, de határozott a visszaesés. Számba vehető föld nincs, a nagybirtokok tartják magukat, s ha egy-egy uradalmat parcelláznak is, a merész vállalkozókat tönkreteszi a nehéz hitel s az alacsony terményár. A középosztály felé az elhagyott paraszt számára nincs út; a tanult fiúk, mint facér hontalan lelkek esnek vissza a falujukba. Az igények a háború előtti jólétben s a háború körüli konjunktúrában rendkívül megnőttek, asszonyok, férfiak kevesebbet dolgoznak, s szebben öltöznek – vagy öltöznének. A mezőgazdasági tudás az előző cséplőgépet, darálót, kukoricavetőt bevezető fogékony nemzedék óta visszaesett. Nem marad választás, csak az egyke. Egy harmadik gyerekét szülő anyára a legújabb nemzedék már falun is úgy tekint, mint ostoba tisztátalanra; ahogy régen az egyszerre hármat szülő állati szaporaságra.

Segíthet ezeken a telepítés? Nem segíthet, és nem is akar segíteni. A haldoklókat hagyni kell meghalni. A telepítés a szapora, egészséges földmunkásságon akar segíteni. Hogyan? Hogy birtokosságot csinál belőlük. De miért reméljük, hogy ez a kisbirtokosság más lesz, mint az, amelyiket felfrissítjük vele? Mi választja el a sorsát annak a sorsától? Átadhatja emberfölöslegét más osztálynak? Annyi nagybirtok van, hogy ugyanaz a család nemzedékek során új és új telepeseket rajozhat ki? Megakadályozhatjuk, hogy az elért új igényvonal biztosítására az egyke konzerválóerejét fel ne fedezze? Talán megakadályozhatjuk; de ahhoz az új kisbirtokosságnak intézményesen, szervezetében kell különböznie a régitől. S épp ez a belátás az, mely a telepítést átmeneti, helyi panáceából eszmévé emelheti.

A telep: a sűrű földről leszorult földmunkásság számára az, ami a régi görögnek, föníciainak, angolnak vagy spanyolnak a gyarmat. Egy gyéren lakott terepen telket kap; az új földön új társadalmat szervez. A gyarmat a merészek és kivetettek számára nemcsak menedék, de új élet is: az anyanép számára: megújhodási lehetőség. Hogy azok a gyarmatok a tengeren túl voltak, ezek pedig benn az anyanép testében, nem változtat a dolgokon, ha a gyarmatok új életében az anyanép a maga megújhodását tartja tiszteletben. A magyar telep, ha nem akar a kisbirtokosságban elmerülni, külön szervezetű és megújhodott lelkű gyarmat legyen, melyet az anyaország tiszteletben tart.

A külön szervezet: a szövetkezet. A telepen a szövetkezet az igazi birtokos. A telepes tőle kapja bizonyába a földjét, s az ő termelési tervéhez tartozik, legalább a csereterményekben, alkalmazkodni. A teleptelkeket sem összeolvasztani, sem széttörni nem lehet. A kiváló termelhet többet, kaphat fontosabb bizományt, de földvagyont a többiek rovására nem szerezhet. Viszont gyermekei sem szedik szét a birtokát. A gyermek mint hús-vér a szülőé, mint földörökös a szövetkezeté. Ő jelöl ki neki a gyarmaton belül új szerepet. Egy apának annál több része van a telepben, minél több gyereke van, s minél kiválóbbak. A szövetkezet: a nagyobb vállalkozó kedvnek jobb megbízást, nagyobb jövedelmet enged, s nem zárja ki, bár meglehetős értelmetlenné teszi a pénzhalmozást; de megszünteti a vagyon erkölcsromboló hatását, a földvagyon gyűjtését, a vagyonaprózást, egykét s a szerzett vagyon védelmében a lustaságot. A szövetkezetet a kisbirtoktól egy új birtokjogi viszony választja el véglegesen.

De a szövetkezet csak keret, s keretekből új életet sosem várhatunk. A telepes, amikor bevonul a szövetkezetbe, kivonul a régi társadalomból, s kívánatos, hogy ez a kivonulás kiemelkedés is legyen. A telep a társadalomban ugyanaz legyen, ami a sziget a szellemben. A kivonulók fiatalok legyenek. A települők kiválasztása a katonaság alatt vagy közvetlen utána már csak azért is célszerű. Friss, hajlékony, házasodás előtt – tehát két család közt álló – ifjúsággal töltse meg termelő szigeteinket. Ez a kor a legalkalmasabb a települők gazdasági kiképzésére is. A gyermeket hiába tanítjuk, a család ellensúlyozza a tanítást; a megkövesedett felnőttet köti a gyakorlat. A katonaság kirántotta a családból a fiatalt, a kiképzés próbára tette tanulékonyságát, megérett a gazdasági kiképzésre. Hogy ez hol történjék: a katonaságnál vagy külső telepképző táborokban, részletkérdés. A lényeges, hogy a települőt külön telepesképzés nélkül új gyarmataira beengedni nem szabad. A képzés kétféle: a búza, tengeri, burgonya közt felnőtt fiút megtanítja a gyümölcs, szőlő, főzelék termesztésére, állatápolásra, méhészetre, a megszállandó földterület háziiparára. A gazdasági kiképzés közben megteremti a csoportkultúra intézményeit: a dalárdákat, vitaköröket, műkedvelő társaságokat, a gyarmat jövő Olimpiáját. Egy-egy gyarmatot együtt képzett, s már kultúrával is összefogott települőcsoport száll meg. A telepítés azonfelül, hogy valóságos kivonulás, jelképes kivonulás is.

Kedves vitapont, hány lelket képes Magyarország évente telepíteni. Ez természetesen attól függ, milyen áron szerzi a földet, s mekkora szellemi erőt tud mozgósítani az átképzésre. Ha a földszerzésnél fontosabb a nagybirtokosok kártalanítása vagy épp a bankok szanálása, mint a nép földhöz juttatása, a föld drága, s a kevéstelepes nagy adósságának lesz jobbágya. Ahol a kiképzés fontosságát be sem látják, természetesen kiképzőket sem fognak mozgósítani, s a telepes csak egyik sötétségből meg a másikba. A telepítés aszerint gyors vagy lassú, hogy mennyire fontos azoknak, akik csinálják. A jó telepítés okvetlen rohamosabb is, a rossz felmajszolódik a rá szánt vontatott masinában. Az óvatos, fokozatos telepítés: szemfényvesztés. A telepítés eredményes csak akkor lehet, ha az egész ország szedi össze az erejét a vajúdásra: kivetni magából egy új Telepes-Magyarországot. Mert a cél csak ez lehet: a beteg országban egy ép Szigetországot teremteni, külön belső alkotmánnyal a telepen.

Hogy képzeljük el ezt a Telep-Magyarországot? Minden szövetkezet termelő és fogyasztó. Amit termel, maga értékesíti, részben még a telepen, részben külső piacokon, a városokban. Mint fogyasztó is maga szerzi be a gyárakban vagy más telepektől szükségletét. De a telepek nem függetlenek. A sok telep nagy, országos szövetkezetbe (közbeeső fok a tájszövetkezet lehet) forr össze. Ez a nagy szövetkezet már kinő a földből; kereskedő különítménnyel ott ülnek a városokban; mint fogyasztó kartell felügyelete alá szoríthatja a neki termelő ipartelepeket, s mint a külkereskedelem főérdekeltje, irányító szerepe van a külkereskedelmi hivatalban. A nagy szövetkezet iskolákat állít, orvosokat enged be a falukba, iparosokat tart el. Nemcsak az ország első termelője és fogyasztója, hanem mintaállam az államban. Szét lehet szórva (mint ahogy hajdan a Hansa a Finn-öböltől Dél-Németországig), de szervezetében s átképzett ifjúságával az ország nem telepes övéből élesen kiválik.

Telepes-Magyarország: az ország gazdasági s társadalmi életében megvalósult sziget. A telepesmozgalom végső célja: az egész ország befoglalása Telepes-Magyarországon keresztül a szigetideálba. Telepes-Magyarország erjesztő szerepét akkor fejezte be, ha az egész országból Telepes-Magyarország lesz, mint ahogy a sziget győzelme: a szigethitű birodalom. Lehetséges ez? A telepnek a nem teleppel szemben két nagy kényszerítő eszköze van: egyik a gazdasági verseny, másik az életpélda. Ahol az ország egyik része gazdaságilag szervezett, lassan a többinek is szervezkedni kell; a szövetkezeti mozgalom a nem telepes községekben is fellendül, s a nagy szövetkezetbe megindul a bekéredzkedés. A szövetkezet ezt feltételekhez köti: fokozatosan a maga vagyonjogát vezeti be az új fiókokba, munkatervével mezőgazdasági önképzésre kényszeríti a belépőket. A gyógyíthatatlanok elsorvadnak, a csatlakozók alkalmazkodnak. Ez a gazdasági kényszerítés. Fontosabb ennél a példa befolyása. Ez a gazdasági kényszerítés. Fontosabb ennél a példa befolyása. Ez a céltudatos kertország, nemesebb növényi és ipari terményeivel, ahogy nő, meggyorsítja az igények amúgy is folyó áthangolását gyárból a kert felé. A telepes területen megerősödő kertszellem ezeken az igényeken át jó sugárzó közeget kap. Az emberek sznobizmusukkal is a telep felé törekszenek. Ami gazdasági reformnak látszott eleinte, az életérzés megújhodása lesz, a „circulus preciosus”-ok törvénye szerint.

Hol vagyunk ettől most, hogy Gömbös a mi szerény kis gazdásztelepítésünket is elpukkasztotta kerteslármájával? – fordul el bosszankodva ettől az „utópiától” a gyakorlati ember. Csakhogy épp ez a józanság ma a gyakorlatiatlan. Az emberek kijavíttatják a házuk fedelét – okosságból, reformszándékból. Ahhoz, hogy új házat építsenek a régi hegyén, az okosságnál nagyobb ingerre van szükség. A telepítés, Gömbös épp ezt bizonyította be, „ésszerű” reformnak ebben a társadalomban túl sok; ez a társadalom képtelen ekkora tatarozásra is. Csináljunk hát belőle valami nagyobbat, ami nem az emberek gyakorlati belátásához, hanem egész ösztönéletéhez szó: eszmét. Így kívánja ezt a gyakorlatiasság is. Ahol az ujjam kevés, egész testem erejével feküszöm belé. A telepítés nem célszerű intézkedés többé gazdasági bajok orvoslására, hanem egy eszme igénye a társadalom és a magunk megújítására. Lehet, hogy így még jobban tiporják majd. De érdemes lesz legalább harcolni, vérezni érte. S a harc többféleképp, álutakon is folyhat. Egy reformjavaslatnak a sorsa attól függ, tud-e végrehajtó kormányt találni, csinálni. A telepítéseszme hathat, hódíthat állam nélkül is, megragadhatja az embereket, ha nem is a rádión át üvöltik a fülekbe. El tudom képzelni, hogy az állások előtt hiába ácsorgó ifjúság becsületesebb része, mint hogy eladja a lelkét, pénzzé teszi, amije van, s maga kezdi meg a telepítést kis, szabad szerzetesi csoportokban. Tehetségesebb parasztfiúkat vesznek maguk köré, nevelnek, nevelődnek, s az alkotó élet forradalmi szigeteivel szórják be az országot. A gyakorlati reformernek ez elképzelhetetlen, de akinek a lelke még elbírja egy eszme sodrát, „reálisabbnak” érzi, mint az egyszer kapott életet eljátszó árulást.

A közép-európai gondolat az ifjúságban az irredenta és a revízió helyét foglalta el. Az irredenta, ahogy nálunk a béke után kialakult, sorstehetetlenségünk félelmes tünete. A kisgyermek megmarad hitében, tanultuk a versben, s a magyar irredenta mintha ez a versbeli gyermek lett volna, aki megmarad hitében, akárhogy érvel vele szemben a történelem. – Szétbontottam az országod, mert önállósítani akarom a népeket – mondta a történelem –, tanuljanak meg egy időre a maguk gazdái lenni. – A trianoni diplomaták nem ismerték a magyar igazságot, azért ment öt darabba az ország – felelte az irredenta. – Ha megismertetjük, majd megint összerakják. – A szétosztással új helyzetbe dobtam a magyarságot, ebben kell a sorsát megtalálnia – folytatta a történelem. – De én nem ismerem el az új helyzetet – felelte az irredenta. – Én a régi helyzetben élek továbbra is. – Pedig nem reménytelen helyzet, nagy feladatokat kínál, csak vállalni kell – próbálta csiggatni a történelem. De az irredenta hajthatatlan: – Én nem vállalok semmit, amíg Nagy-Magyarországot a felvilágosított nagyhatalmak vissza nem adják. – S csakugyan nem nézett meg, nem gondolt meg, nem ismert fel és nem adott semmit, ebben jellemes volt, jellemesebb, mint pénzügyekben. Egyszerre aztán, egy évtized nem alkuvás, rossz vers és esetlen külföldi kunyerálás után mégiscsak feladott valamit, azaz mindent, ami a Rothermere-féle revíziós határon túl esik. S a revízióval ugyanaz kezdődött, ami az irredentával; várta a nagyhatalmak belátását, nem ismerte el az adott helyzetet, s nem gondolkozott rajta. Így telt el tizenöt év, s büszkék voltunk rá, hogy a mi törhetetlen, kemény, turáni észjárásunkon Trianon mit sem változtatott. A csehek, románok, szerbek pedig arra voltak büszkék, hogy városaikban a magyar arányszám hogy száll lejjebb-lejjebb, s a magyar falu aránylag közömbösen veszi a csendőrcserét.