Pomogáts Béla: Katolikus autonómia Erdélyben (1. rész)

A történelmi magyar egyházak Erdélyben hagyományosan vállalták az anyanyelvi kultúra védelmét és gondozását, és mindezt vállalniuk kell a jövőben is, minthogy a magyarságnak nincsenek olyan autonóm intézményei, amelyek a nemzeti művelődés és oktatás fenntartásáról megfelelő anyagi eszközök birtokba gondoskodni tudnának. Addig is tehát, amíg a magyar nemzeti autonómia jogi kereteinek és intézményrendszerének létrehozása késedelmet szenved, meg kell alapozni, ki kell terjeszteni és tartalommal kell megtölteni az egyházak autonómiáját. Az egyházi autonómia ugyanis bizonyos mértékig a nemzeti autonómia kerete lehet, hasonlóan ahhoz az önkormányzati rendszerhez, amelyet a kiegyezés utáni Magyarországon, egészen az első világháború végéig és a történelmi országterület feldarabolásáig a nemzetiségi egyházaknak sikerült létrehozniuk, kiépíteniük.
Ebben az időben ugyanis az egyházak és leginkább a nemzetiségi egyházak megfelelő autonómia birtokában nemcsak a hitélet és az egyházi intézményrendszer fenntartásáról tudtak gondoskodni, hanem a kisebbségi kultúrák, így például az iskolák, művelődési intézmények: folyóiratok, társaságok fenntartásáról is. A szerb és a román görög-keleti egyház önkormányzata is ilyen módon a szerb és a román nemzetiség bizonyos önkormányzatát is lehetővé tette, minthogy ezek az egyházak iskolákat tartottak fenn, tanítókat és tanárokat fizettek, közművelődési intézményeket hoztak létre, és az általuk szedett egyházi adó vagy a számlájukra juttatott államsegély nemcsak szigorúan vett egyházi célokat szolgált, hanem szerb és román nemzeti-nemzetiségi célokat is.
Sőt mindkét egyház időnként (kormányzati jóváhagyással és támogatással) úgynevezett „nemzeti-egyházi kongresszusokat” hívott össze, és ezeken nemcsak a papság, hanem a világi hívők képviselői: tanárok, írók, újságírók, orvosok, üzletemberek, földbirtokosok is megjelentek, és módjuk volt arra, hogy befolyást gyakoroljanak az egyházak által kézben tartott nemzetiségi intézmények tevékenységére. A „nemzeti-egyházi kongresszusok” mintegy a „kvázi-parlament” szerepét töltötték be, és a nemzetiségi autonómia intézményes szervezeteivé váltak, sőt mint ilyenek nem eredménytelen küzdelmet folytattak a magyar állameszme ellen, előkészítve és szervezve azokat a nemzetiségi mozgalmakat, amelyek azután a magyarországi nemzetiségek elszakadási törekvéseit irányították.
A magyar egyházak is bizonyos autonómia birtokában szervezhették tevékenységüket, ez az autonómia korántsem volt olyan teljes és hatékony, mint a nemzeti egyházakért. (A századfordulón például komoly küzdelmek folytak a katolikus egyházi autonómiáért, ezek mindazonáltal nem értek el számottevő sikert.) A trianoni kényszerbéke-szerződés után pedig a magyar, így az erdélyi magyar egyházak még kevésbé tudták kivívni saját autonómiájukat, minthogy a bukaresti (prágai, belgrádi) kormány jól tudta, hogy a széleskörű egyházi autonómia a nemzetiségi önvédelem és önkormányzat szerve lehet.
Mindazonáltal most már maradjunk Erdélynél és ott is elsősorban a római katolikus egyháznál, ennek az autonómiának a létrehozása állandóan napirenden volt; az egyházi hatóságok, a vallásos közösségek szüntelenül szorgalmazták kialakítását és jogainak törvényes elismerését. Tulajdonképpen a romániai jogrendben és jogalkotásban benne is rejlettek ennek az egyházi autonómiának a lehetőségei. Nézzük meg röviden, melyek voltak azok az „alaptörvényként” említhető jogforrások, amelyek az egyházi autonómiát lehetővé tették volna.
1. A gyulafehérvári román nemzeti gyűlés Határozatai, amelyek a megnagyobbodott Románia területén minden nemzeti kisebbség és minden egyház számára belső autonómiát és autonóm fejlődést helyeztek kilátásba. A Határozatok III. szakaszának 1. és 2. pontja a következőket mondta ki: „1. Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot. 2- Egyenlő jog és autonóm felekezeti szabadság az állam összes felekezetei számára.”
2. Az antant-hatalmakkal 1919-ben kötött kisebbségi szerződés, amely ugyancsak a nemzeti kisebbségek és az egyházak széleskörű autonómiájáról rendelkezett. Ennek a szerződésnek 10. és 11. cikkelye a következőket mondta ki: „Azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban laknak faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó román állampolgárok, ezeknek a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek élvezetéből és felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékony célra fordíttatnak. Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”
3. Románia 1923-ban elfogadott és kihirdetett alkotmánya, amely az állam polgárainak faji, nyelvi és vallási különbségekre való tekintet nélkül, teljes jogegyenlőséget ígér, amellett 22. paragrafusában tételesen is a következőket mondja ki: „A lelkiismeret szabadsága korlátlan. Az állam az összes vallásfelekezetnek egyenlő szabadságot és védelmet biztosít, amennyiben gyakorlásuk nem ütközik a közrendbe, a jó erkölcsökbe és az állam szervezeti törvényeibe (legilor de organizare ale Statului).”
4. A római Szentszékkel 1927-ben megkötött és 1928-ban közzétett Konkordátum, amely a római és a görög-katolikus egyház számára teljes szabadságot, ezen belül iskolaállítási szabadságot helyezett kilátásba.
5. Az 1928-ban elfogadott úgynevezett „kultusztörvény”, amely ugyancsak megerősítette a hitfelekezetek szabadságát és egyenjogúságát.
6. Románia 1938-as alkotmánya, amely az 1923-as alkotmánytörvénnyel teljesen összhangban (annak szövegét megismételve) rendelkezett az egyházak szabadságáról és egyenlőségéről.

– folytatjuk –