Németh László: Magyarság és Európa /12. rész/

Az új Európa Magyarország előnyére változtatta meg a reménységek földrajzát. Tudja-e vállalni – kérdeztük – a magyarság ezt az új, kívánatosabb s többre hivatott országot, megvannak-e az erényeink, melyek a földünkkel alánk írt szerepet betölthetik? A magyar kultúra három nagy színfoltja: régi Magyarország, Kazinczy-kor, reformkor, megadták rá a válasz igenlő felét. A magyar elakadt kultúra, a történelem belefojtotta azt a rábízott s csak rá bízott mondanivalót, melyet s nyugati népekből soruk fényes óráiban kiszorított. Megújhodása e mondanivaló fölött indult, s a XIX. század még följebb rántotta. E századot a magyar természet csak könnyebb, boldogabb felével tudta követni, s azzal is csak egy darabig. A magyar kultúra a század végén sokkal messzebb volt önmagától, mint az elején Csokonaiban és Berzsenyiben. De ha messzebb volt is, megmutatta iramát a reformkorban. S egy új, most már nem alluviális hőskor számára ott van az irány Berzsenyiben és Csokonaiban. Ez a két költő, amelyik néma volt egy századon át, olyan beszédes az új Európa küszöbén. Egyikük a magyar szellem nagy igényét jelenti be a görög mesternél az eredeti tanítvány szerepére, a másik a görög tanítás szétoszlását ígéri egy föld és szellem felől kivirágzó kertvárosba. Sorstanultságával a XIX. század minden nagy alakja közvetve vagy közvetlen mellettük szól, Ady óta a magyar szellem java munkása ösztönösen nekik építkezik. Ha a nagy sorsalkalmat, melyet Európa felénk tartó növése kínál, ez a gátolt, fel-felszakadó, majd szégyenkezve odvába búvó kultúrhajlam időszerűsége önbizalmában új államalapításra tudja kihasználni: a magyarság nemcsak hogy megállt, de példát is adott. A reménység erre, sajnos, kevés. Időszerű kultúránk olyan példátlanul időszerűtlen társadalom vaskérgébe van zárva, amelyet belülről, ma legalább úgy érezzük, formálhatóvá olvasztani nem lehet, szétolvasztani csak a „világ kohójában”.

A magyarságot Mohács óta ért legnagyobb csapás, hogy középosztályát a kiegyezés után elvesztette. Voltak hivatalnokok, orvosok, ügyvédek, iparosok, volt fej továbbra is, de ez nem tartozott a testhez; belőle élt, de nem neki gondolkozott. A magyar középnemesség valami középlény volt hűbéres nemesség és a polgárság közt; vérében nemes, szerepében az, ami Nyugaton a polgár. A polgárosodás, remélni lehetett, e polgárnemest polgárrá neveli át. A reformkorszak élén valóban ez a polgári érzésű középnemesség jár, mögötte az ősi udvarház s előtte a francia forradalom eszményei. E kétlakiság volt a nagysága, ereje: a föld hitelével volt reformer. Utolsó próbáját ez az osztály az abszolutizmus alatt állta meg. Attól fogva merevszik, zsugorodik, de kormányoz még ma is. A kiegyezés új, dagadó magyar királyságának nagy hivatalnokrendre volt szüksége, nem afféle gazdálkodó megyei tisztviselőkre, hanem rendes, ügyirat-tologató bürokratákra. A középnemességnek választania kellett föld és hivatal közt, s annál könnyebben választhatott, mert a föld Bach s a jobbágyfelszabadítás óta úgyis futott alóla. Az állam ősi jusson az övé volt, s ő a legbiztosabb övét szállta meg, az íróasztalokat. Rákos beköltözött a kancelláriába. Az íróasztal megtanulta az eburafakót, a nemes pedig elkapta a kedvetlen hivatal halott szagát. Amikor Európában s nálunk is a polgárság duzzadva s magát megsokszorozva vállalta el az új nagy építmény – a XIX. századi állam – felhúzását, a reformkor magyar középosztálya ennek az államnak a legdohosabb és legzüllöttebb részében veszi be magát, s hagyja, szívjon a szükséglet új építő középosztályt, ahonnan tud.

Az élet fontos, új övei mások kezébe kerülnek. Az új magyar kapitalizmust a bentről lábra kapó, kintről betóduló zsidóságnak adja albérletbe, tudománya, irodalma, a szabad pályák a nagyobb jövedelem nemzetiségére áttérő sváb, tót beolvadóktól hemzsegnek. A pótlás onnan a leglassúbb, ahonnan a legtömegesebbnek kellene lennie: a parasztságból. A parasztból lehet gyári munkás, villanyoskalauz, finánc, úr ritkán. A jobbágyság felszabadult, de szívós nagybirtok, elmaradt földmunka, igazságtalan adózás és nem kismértékben a négyszáz éves jobbágyelnyomás bizalmatlansága – a szomorú és konok parasztautarkia – lenyomta a parasztság fölhajló erejét. Egy négyezer lakójú gazdag faluból 1910-ig alig három-négy parasztfiú szivárgott fel a középosztályba. S ha ősei jobbágysüvege nélkül, de süvegelő alázatával a nyakában a sivalkodó úri társadalomba belépett, hamar megtanulta, hogy paraszt voltát takarni s nem fitogtatni kell, ha másból nem, hát az urizáló parasztot a romlatlanság szent nevében kigúnyoló színdarabokból.

Látszólag pompásan vágott minden. A vonat fütyült, az új gyárkémények füstöltek, a külső körút után jött egy még külsőbb körút, a lélekszám eszét vesztve szaladt fölfelé; a hivatalnemesség akadémikus tagjai őrizgették a hagyományt, a zsidó költők atillát öltöttek, és vörhenyes sváb fejek fújták asszimiláló erőnk dicsőségére a tárogatót. S ez az asszimiláló erő nem is volt egészen ostobaság. A hivatalnemesség tekintélye óriási; a jövevény az új, összehevenyészett társadalomban az ő szilárdabb szokásaihoz igyekszik alkalmazkodni. Az osztály hatalma, ereje fogy, de életformáinak a befolyása általános; magához zülleszti-véníti a fiatalabb csoportokat is. Széchenyinek és Kossuthnak ebben a világban már nem kellene a két forradalom bajnokaiként párbajozniuk. Tigris és Eufrát rég összefolyt itt, s már el is nyelte őket a szólamok tengere. Az osztrák császárnak azért van birodalma, hogy helyettünk is törje a fejét, az európai föllendülés pedig majd csak beprésel hozzánk is érdemelten, érdemtelen annyi jólétet, amennyi ahhoz kell, hogy bor és hájas pogácsa mellett lehessünk negyvennyolcasok. A Monarchia népei közt egy sem nézett több derűvel a jövőbe, mint amelyik ellen a többiek jövője összeesküdött.

Az új középosztály különböző csoportjai közt a hallgatag hatalmi kartellt a legéletfrissebb, a zsidó polgárság törte meg. A tisztelettudáshoz kell valaki, akit tisztelni lehessen, s a zsidóság, mely látta sírba tenni Deák Ferencet, aztán látta Aranyt, Kossuthot, a legvégén a kicsiny, elszenilisedett Gyulai Pált is, egyre kevesebb tisztelnivalót talált ott, ahol apái álmukban sem mertek tiszteletlenek lenni. Ő szállította az országba a kávét és a rizst, lassan a művetlségnek és a haladásnak is ő lett szállítója. S ha ez a műveltség nem is volt príma áru, a haladás egyszer már leöntött, újra illatosított tea: mégiscsak az európaiság önérzetét adta meg egy fölülkerekedésre a hosszú alulléttől különben is hajlamos rétegnek, épp akkor, amikor az európai lecke alól ez a satnyuló középnemesség – egypár kivételtől eltekintve – felmentette magát. Hisz ezek „elmaradtak” – alakult ki a pesti haladó közérzetben a megvetés és a rohamkész önbizalom. Ilyen nemesség mi is tudunk lenni, ezek megérdemlik, hogy kinyomjuk őket. A magyar beltörténet fő jelensége a század első két évtizedében: a zsidóság rohama az államnemesség állásai ellen. Ezt a rohamot, természetesen, nem szabad egyének összeesküvésének elképzelni. A nagy csoportáramlásokban az egyén kis magáncélokkal, hasznokkal s eszményekkel vesz részt. „Én melléjük álltam a nagy magyar tehetségnek, akit ők elnyomtak.” „Én jobb akarója vagyok a magyar munkásságnak, mint a bennlakó urak.” „A latifundiumok vesztik el Magyarországot, én ellenük küzdök.” „Többet tudok a magam szakjában, mint ők; azért ne lehessek egyetemi tanár, mert zsidó vagyok?” „Mint szabadkőmíves, én minden felvilágosodott embert támogatok.” „A magyarság hálás lehet nekünk, hogy ipart és kereskedelmet csináltunk nekik.” „Művelt ember nem antiszemita, a vérvádcsináló sötét alakokat nem a zsidóság, hanem a haladás érdekében kell a társadalomból kiégetni.” Egyik önigazolás sem érzi támadónak magát, sőt mértékletesnek s szerénynek: az egész együtt mégis egy hatalmas roham, meg kell nézni, hogy csapkodja az olyan középszerű gátat, mely mégiscsak kőből van, mint Tisza István.

Hová vezetett volna a zsidóságnak ez a rohama az államért tizennyolcon-tizenkilencen túl, a kérdés izgató, időszerűségét sem vesztette el teljesen; de ma már lehetetlen rá felelni. Nem most történt volna először meghogy egy beszivárgó nép fölülkerekedik, s új alkotó nemessége lesz egy megállt kultúrának. Így készítik elő Sumér századok során beömlő szeminái Agadé, majd Hammurabi fényes birodalmát – így lepi meg s dönti anarchiába egy másik szemita faj, a hikszoszok Egyiptomot. Fáradt népek kívülről szívnak magukra új kormányzó réteget, s sokszor igenis a „leigázottnak” válik ez hasznára, s a leigázó áldozza fel a maga nemzetiségét. Tizennyolc-tizenkilenc azt mutatja, hogy a mi szemitáink inkább a hikszoszok örökében jártak. Bomló nép bomlasztani jobban tud, mint uralkodni. Van benne valami az ideges asszony éleseszűségéből, aki bárgyú férjét agyonbírálja, de amikor özvegy marad, családfőnek rosszabb annál is.

A „hogy lett volnán” persze nem érdemes most már vitatkozni. A forradalom a középosztály nem zsidó csoportjaiban is fölcsiholta a harci kedvet; bőrre ment a játék, s nyúzni ők is tudtak. A népet, a szenvedő kritikust a kabaréforradalmak mellé állították, s a kartellbontókat egy alapos lökéssel a tőkés rend belső udvarára hajtja vissza. A hivatalnoknemesség a lobbanékony, az ő fiai tűzik fel a darutollat, a beolvadók a szívósabbak, különösen a sváb, századok alatt nemhiába szokta meg a faji közelharcot, Az ellenforradalom első lázában az új trianoni térkép előtt felködlik valami, hogy bennünk, az ország szervezetében a hiba. Keresztényszocializmus és földreform a hirtelen jelszavak – de aztán kezd megint mindenki önmagához hasonlítani, a győztesek megszállják a kiürült állásokat, a hivatalnokokhoz hivatalt gyártanak, bankra és iparra keresztén igazgatókat vetnek ki hadisarcul, s élvezik a törvénybe iktatott vagy törvénybe nem iktatott numerus clausust, a szabad verseny után a szabad versenynélküliséget. Restauráció ez minden téren. Visszajött nem a tekintély, hanem a tekintélytisztelet elve, nem a hazaszeretet, hanem a Területvédő Liga, nem a vallásosság, hanem az egyház, nem a munka, hanem a munkapárt, ne ma szellem, hanem az ellenszellem. Könnyeket sírtunk, hogy a Habsburgokat nem hozhatjuk vissza. Ha a török Belgrádban ül, talán még őt is restauráljuk.

A „nem, nem, soha” minden területre érvényes jelszó. Nem vesszük tudomásul az új határokat, nem kérünk a népboldogító utópiákból, nem ismerjük el a nagy művészeket, nem engedjük be a zsidókat az egyetemre. Nem, nem, soha! De mi: Igen, igen és rögtön? Igen, igen és rögtön: új sok íróasztal, új sok hitel, új sok egyetemi tanár és természetesen – új sok adó. A kormányokat itt nincs mit vádolni. Maga a társadalom volt ilyen: Bethlen éppúgy a legkimagaslóbb alakja volt ennek a társadalomnak, mint Tisza a háború előttinek. S amennyivel furfangosabb, kisebb, jelentéktelenebb ő Tiszánál, annyival volt ez a társadalom merevebb, tunyább, romlottabb a háború előttinél. A középnemesség behúzódik az államba, új csőcselék középosztály alakul: Andrássy és Tisza Kálmán kora. A zsidóság felbontja a kartellt, megrohanja a középosztály másik felét: Tisza István kora. A másik fél visszaül az államba, és sokágú szívótárcsát csinál belőle a maga kényelmére: Bethlen István kora.

Pedig ha valaha, most lett volna szükség szemre, fülre, leleményre és hajlékonyságra. A háborút talán elodázhatták volna, Magyarország felbomlását nem lehetett elkerülni. A határok szaladhattak volna másutt, a viszony a határon túliakkal lehetett volna más; azt, hogy a régi Magyarország szétessék, nem a nemzetiségek gyűrűje, hanem a XIX. század kívánta, melynek a nagy háború bontotta föl a végrendeletét. Az önrendelkezés, az egy nép, egy ország elve: töredék népekkel esztelenség. De a XIX. század élén a nagy múltú nemzeti államok jártak, természetes hát, hogy a kicsinyek és a múlttalanok is hozzájuk akartak hasonlítani. Csak az alkalom kellett, s kiruccantak a fáradt kotlós: a Monarchia alól. A régifajta „birodalmakat” (német-római, török, osztrák-magyar, orosz) ez a század sorra lebontotta, s a kis népek terhes függetlenségére bízta, hogy a birodalmi gondolattal valamilyen új alakban megbarátkoztassa őket. De ha a felbomlást nem is kerülhettük el, igen sok függött attól, hogyan viselkedünk, milyen útnak vágunk a felbomlás után. A múlt mindig tekintély, még ha gyalázzák is. S e területen Magyarország volt, legyőzötten is, múltja révén az arisztokrata. Megmagyarázhatták, hogy mért nem tisztelik, annál jobban tisztelték ösztönükben. Erdélyiektől hallom, hogy ott még néhány év előtt is volt a románok közt egy sznobizmus a magyarok felé. A magyar kultúra e környező népek előtt nem ismeretlen. Izgató értékeinket még ma is jobban számon tartják, mint az itteni uralkodó osztály. Ezzel a tekintéllyel egy megújhodó és ruganyos Magyarország e zavaros, de számunkra legalább tiszta, új helyzetben előkelő szerepet találhatott volna, ha annak a távoli birodalomnak az eszméjét vállalni tudja és meri. Mi azonban tizenöt éve mást sem teszünk, csak a tekintélyünket koptatjuk, közép-európai szerepünket hasogatjuk. Két nagy feladat várt ránk: beengedni a magyar nemzetbe a magyar népet, mely új középosztályunk jóvoltából messzebb volt e nemzettől, mint a súlyos kelet-európai jobbágyság vagy a török hódoltság alatt, és úgy forgolódni az új Duna-népek közt, hogy az elszakított magyarságnak életet, magunknak pedig kedvező helyet ügyeskedjünk ki. A „három nemzedéken” át fogyasztott magyar vezető réteg azonban nemcsak e feladata megoldására volt képtelen, de a megértésére is. Csupa elszigetelt istencsapást láttunk magunk körül: Clemenceau-t Trianonban, Ferdinándot Kolozsvárt, lakásínséget Pesten, sziket az Alföldön: de e sok külön csapást nem tudtuk egy sorsnak látni, s mint ilyet sorsunkba foglalni. A török igazán özönvíz volt, de e megokolás (büntetés), a magyar szerep (Európa pajzsa) s a magyar védelmi modor (Erdély) egy nemzedék alatt elkészül Mohács után. A háború utáni helyzet egy század kemény, de következetes munkája volt bennünk és ellenünk, és sem megérteni, sem mozdulni benne nem tudtunk. Kifelé a határon túli magyarságot kockáztató, színvonalunkat eláruló irredenta szónoklat: befelé gipszágy mindennek, ami mozdulat, gondolat, reform. A másfél évtized alatt egy dolog erősödik csak állandóan: az államgépezet. A háború utáni hiteláradat lehetővé tette kitatarozását és túlszabását – jött a válság, a kölcsönzött jólét kifolyt alóla, s ő itt maradt régi méretében, éppen csak hogy sovány kecskét szítt kövér ökör helyett. Már a nagybirtok és a nagytőke, a két uralkodótárs is csak úgy tudja tartani magát mellette, hogy becsent képviselőivel kedvezményeket csikar ki tőle. A nép, akinek nincs képviselője, jobbágy őseit irigyeli.

Egy nemzet: az egészért felelős vezetőkkel az osztályharc ellenére is együtt menő, együtt érző egész. A magyar hivatalnoknemesség már ahhoz is merev, hogy felelősségét érezze: az egész pedig rég elfordult tőle. A határon túliak megszokták, hogy az Anya-Magyarország messzebb, mint Julián magyarjainak Buda, munkásság és a zsidóság dacos néző, a föld népe pedig lehorgasztja fejét, s megkezdi az értelmetlenül élők, a fölfelé látók s lenn maradók sztrájkját: nem szül. Az egyke a magyar parasztságnak épp azt a részét pusztítja, amely a középosztályhoz legközelebb esik. Nemcsak népritkítás ez, de a nemzet két része közt ollócsapás. Táblabíráink oszlopos tornácáról valaha oda lehetett látni a jobbágyházra. Ez az olló tökéletesen metsz: fölötte a bürokrata, alatta a fellah.

Hogy milyen kérges, mozdíthatatlan ez az egész társadalom: legjobb példa rá az utolsó hónapok hangos reformja. Eljutottunk végre a kórisméig, szétfut a beteg országon a gyógyítás szándéka, gyógyulás reménye, s mi lesz az egészből? Kortesjelszó, két dudás közül az egyik hátán bot. Tizenöt év lassan gyúlt reformszándéka sült ki ebben a reformban, s ekkorka szikra volt az egész, még csak felháborodás sem maradt, érdemes, utána. S mi? Ezt egy új államalapításra befogni? De hát hol van ez a kultúra? Kinek az agyában, munkájában pislog? Pislog-e igazán, vagy csak retinánkon káprázik még ellobbant lángja?          

– folytatjuk –