Barkuti Jenő: Csurka Istvánra és azokra az időkre emlékezve IV. rész

Ami az egykor lelkes ’fórumos társaságot illeti, hát a mi sorsunk se lett jobb. Sőt… Csurka, bukása, majd halála után, szétszéledt a táraság. Nem akadt Csurka helyett senki, aki össze tudta volna fogni a megfáradt, végletekig elszegényedett, jobb oldali közönségnek írni képes társaságot. Akik pedig megpróbáltak Csurka helyébe lépni, már egy egészen másik átöltözött társulat lett. Ők már az SZDSZ es múltból tanulva, aranyásó felszereléssel jöttek és elfoglalták a romokat. Alkotnak, valamit, amit maguk között bizonyára kultúrának neveznek, ám ez a valami, inkább komornyikok egymás közötti diskurálása.

Ilyen átváltozások után viszont érthető, hogy hátat fordítottak a jóhiszemű, lelki katarzist remélő egykori olvasók. Nem maradt számukra élményt nyújtani tudó zsurnalisztika. S had tegyem hozzá: az olvasásnál kényelmesebb dolgok akadtak a szélnél gyorsabban száguldó az onlájn világában. Képek nézéséhez a fülbe rágott kommentálásokhoz, már nem kell gondolkodni, nem kell töprengeni. Eluralkodott a kényelem, szűkült, fogyott az olvasói igény. No és, meghaltak, összevesztek, elvándoroltak az alkotni, teremteni tudók. Kiürült kiapadt a régi megszokott irodalmi élet.

Bevallom: szomorú ezt az elmúlás megélni, mert felmutatható érték nélkül, múlt el egy keserves negyed század. Ami maradt, belőle az a néhány, sajtó töredék, amit úgy kell összekaparni. Talán a haldokló filmszakmának sikerült még egy-két jó alkotást rögzíteni, ami megmarad, ami élményt jelent évtizedek múltán is. A Széchenyi életét feldolgozó „Hídemberre” gondolok és a dokumentumfilmekre, azok alkotóira, fáradságot nem ismerő kutatókra. Elsősorban Zinner Tibor történészt muszáj hangsúlyozni, aki ki merte nyitni Pandora szelencéjét… Szobrászaink is letettek valamit az asztalra Melocco Miklós „Hulló csillaga és a többi alkotásai is túlélik a következő szerény időket. Mint ahogy Tóbiás Klára: Magyar pietája is meg fog maradni. Ám ha az egész elmúlt „rendszerváltott” kultúra egészét vesszük, az a produktum, amit az író társaság itt összehozott, kevés, szánalmasan kevés produkció, főképpen : egy rendszerváltás eredményeként.

S akkor végül, még valami apróságot talán, Csurka Istvánról, ami személyes ismeretségből, egykor küzdelmekből megmaradt, ami utólag, évek multán, immáron visszatekintve, azokra a ködös időkre felmerül. Milyen volt a másik Csurka, az ember?

Milyen is volt?

Egy mondattal is el lehetne intézni: gyarló volt ő is, mind a legtöbb ember. Főleg zavaros családi ügyeit illetően. Csakhogy ő messzebb látott. S ennek megértéséhez megint figyelembe kell venni sajátos jellemünket, megélt tragédiáinkat és azt a körülményt, hogy senki sem tudja átlépni saját árnyékát.

A magyar társadalom többsége, szükségszerűen, mondhatni elvárásnak megfelelően, mindig uniformizálódik. Legtöbben úgy vélik, előbb- utóbb, valami idegeneknek tetsző maskarába, valami egyenruhába kell bújni, ha élni, érvényesülni akarunk. Ennek az igénynek szellemében létezik a magyar társadalom évszázadok óta. Génjeinkbe ivódott ez az igazodási kényszer. Csurka erre az átöltözésre képtelen volt. Soha nem bújt idegen gúnyába, s ezzel rögtön ki is lógott a sorból. Életszemléletében, gondolkodásában más volt, mint az efféle köpönyeget váltani tudó sokadalom. Bizonyára ezért is kedveltük, szerettük írásait sokan.

Könnyű kézzel, lendületesen, közérthetően írt, valahogy úgy, ahogy a magyar ember gondolkodik. Többen mondták már: sajátos észjárása volt. Ez a megállapítás helytálló, de nem szabad feledni: mindig a lényeget vette észre és le is írta azt sajátos gondolataival. Mindig, úgy ahogy azok megszülettek. Nemigen babrálta a szavakat. Nem finomított rajtuk. Értett hozzájuk, mint jó ácsmester a fához; akinek a keze alól hull a forgács. Mindig annyit vág le a fenyő gerendából amennyit muszáj. Mindig oda csap ahova kell.   Egy csapással se többet. Mire aztán keze alól kikerült a remekmű. S lehetett csodálkozni, hogy jé: így is lehet írni? Egész egyszerűen másként írt, mint ahogy megszoktuk, ezért szerették olvasói és ezért haragudtak rá ellenfelei. No és: tanultunk is tőle néhányan. Remélem.

Különös, szarkasztizmusba hajó humora volt, amit jó lett volna itt felidézni, és amivel tagadhatatlanul sok ellenséget szerzett. Erről nem tehetett: vele született adottság volt ez a különös szellemi képesség, akár zeneszerzőnek a hangok iránti fogékonyság. Minden eseménynek, ügynek, észrevette a fonákját, és ha már észrevette, el is mondta a véleményét. Ám de, az idő bevégezte dolgát vele is. Eltávozott szép csendben.   Itt hagyta a lázas magyar közélet, s a magyar élet folyama már nélküle sodródik tovább Európa szirtjei között. Letűnt vele egy jobbat ígérő, tiszta erkölcsöt remélő szakasza életünknek.

Milyen volt a stílje, ami miatt hétről hétre várták tárcáit? Erről a sajátos filológiájáról egy tanulmányt kellene írni. Nem érzek hozzá sem indítatás sem kedvet. Megöregedtem. Elfáradtam. Várom én is a végszót… Legyen ez az elemzés már a fiatal irodalomtörténészek feladata. Talán akad majd valaki, aki megírja,-- ha lesz még igazi magyar irodalmi élet és lesz magyar irodalomtörténet írás.

Nemskürty Istvánnak, van azonban erre a Csurka jelenségre egy jó hasonlata, amit nem Csurkával kapcsolatban írt, de ide kívánkozik, és úgy kezdődik mint egy vicc, pedig nem az. Valahogy így szól: Miért ütik a kalitkából kiszökött papagájt a verebek, ha közéjük megy? Azért: mert más!

Lényegében Csukával is ez volt a baj: Más volt. Ki tudott szökni a kalitkából és más hangon csiripelt, mint a többiek. Ezt a szökést, ezt a másságot, képtelenek voltak a konfekcionált lelkek elviselni. S most, hogy már nincs közöttünk. Nem mondja el szánalmas gyengeségeinket, nem mutat rá korrupt viszonyainkra, egykori ellenfelei, már egymást ütik. A magyar közönség pedig megint figyel és vár. Vár valami jobbat…

– vége –