Németh László: Magyarság és Európa /6. rész/

A kapitalizmus hőskorában az új gép új árukat lökött a gazdaságba, s ezzel új igényeket teremtett, s új csereárukat szítt termelvényeivel szemben a piacra. Amikor a hazai piac szűk lett, mint gyarmatosító imperializmus, piacává tette a világot. Amikor ez a piac is kevés, megindul a népek harca a szabad piacokért: kitört a világháború. De a háború nem segített. A harc helyett jön a megegyezés: a nemzetközi egyezmények alatt szövődő világkartell, mely az országok belső kartellegyezményeit nagyítja fel nemzetközi viszonylatban. Csakhogy a világkartell éppoly kevéssé segíthet, mint a háború (hacsak az emberiség kiirtását nem tekintjük segítésnek). A gép irtja a munkást, és rontja a piacot, az emberiség a több termelés, kevesebb fogyasztó paradoxonjába fullad. Következés: a kapitalizmust nem szabad magára hagyni.

Valójában a kapitalista államok sem hagyják már magukra. A világkartell már az államok ügye, s a munkanélküli-segély, sajnos, szinte az övék. Az állam segít a kapitalizmusnak, hogy tönkre ne tegye önmagát. Vitriolosabban: a kapitalizmus azért tartja az államot, hogy zavaraiban segítse. De ez a segítés csak toldozás-foldozás. A gyökeres megoldás: a szabadon eresztett, emberirtó démonok, a gépek láncra verése s befogása az ember javára. A vadállat gépből háziállatot kell csinálni: érte készül a szocializmus. A szocializmusban nem a termelés diktál, hanem az ember. Nem az emberrel termelnek, hanem az ember termel. A válságot a szocialista szerint csak a termelőeszközök államosítása szüntetheti meg. Az állam megfeji a gépeket, s tejüket szétosztja a munkások közt. Minél többet tud fejni, annál többet tud szétosztani. A gép vadállati hajlamait képviselő tőke eltűnt; a gép tulajdonosa: az állam az ember érdekét képviseli, s nem a gép vad piacszomját és munkásgyűlöletét. A szocializmus a válság megoldásául a világ elhivatalnokosítását ajánlja. Az állam mindenkit alkalmaz, mindenkit dolgoztat, mindenkit kímél, és mindenkit ellát. A szocializmust proletármozgalomnak nevezzük, de csak a tömegeit proletárok, a szelleme: középosztályi. Az állam tisztviselők boldog állapotába akarja emelni az egész emberiséget.

A szocialista magyarázat (éppúgy, mint a nem szocialista) helyes, de elégtelen. Az ajánlott orvosság szükségesnek látszik, de még elégtelenebb. Amint láttuk, Európa előző két válsága is a kapitalizmus válsága volt. A középkori ipara a közvetlen környezet helyett távoli országok szövöttáru-szükségletét kezdte kielégíteni, s a városaiban összeverődött munkástömeg a nyersanyagbeszerző s az árut a piacokra juttató tőke szolgaságába került. Kereslet és munkáskéz aránytalanságát e szolgaságban mindig a munkásság szenvedte meg. A reformáció nagyobb méretű szociális forrongása is hirtelen előretörő kapitalizmus által nyomorba süllyesztett munkásság kitörése; az anabaptizmus, kálvinizmus vallásos eszméi mögött a társadalom nagy megrázkódtatása mindig felismerhető. Mind a két válság a kapitalizmus válsága volt. De nemcsak a kapitalizmusé. Éppolyan hiba lenne csak gazdasági zavarnak fogni fel őket, melyeket gazdasági panáceák gyógyítanak, mint amilyen hibás és elégtelen minden magyarázat és gyógyszer, amely a mai válságnak csak a gazdasági oldalára figyel.

Az emberben ott mocorog az ellenvetés: de azok nem voltak ennyire gazdasági jellegű korok, mint a XIX. század, a kapitalizmus nem terjedt ki az élet ilyen széles övére, s a válságot sem dominálta ennyire a gazdaság megrázkódtatása. Csakhogy nincs-e épp fordítva ez? Nem azért látszik-e gazdaságinak ez a válság, mert elsősorban vallásos? Nem azért kellett-e épp gazdasági téren észrevennünk, mert az élet központi kérdéseiben olyan súlyos, zsibbasztó, hogy már érzékünk sincs az észrevevésére? A reformáció kora még érezte, hogy valahol belül, ember és Isten viszonyában van a baj, s ezért a gazdasági utópiát vallásos utópiákba rejtette el, Münzer Tamásék kommunizmust akartak, és őskereszténységet hirdettek. A mi válságunkban magyarázat és segítség kiszorult a szélre: csak a gazdasági jelenséget látjuk, s azt hisszük, mindenen segítettünk, ha azon segítettünk. A szocialista a kapitalizmus válságát vesz észre, ahol a kultúra jutott válságba.

Az ember több, mint termelő és fogyasztó, több, mint kizsákmányolt és kizsákmányoló. Az ember kis természet, amely kiszakadt, és visszakívánkozik a nagy természetbe. Kiszakadtságát hivatásnak érzi, s visszakívánkozását jelekben adja a világ tudtára. Az ember természete szerint hűséges és ünneplő lény. Hű lelke hangjához, s ünnepre kész a világvalóságokkal szemben. Minél erősebb hűségében, s minél készebb erre az ünnepi felemelkedésre: annál diadalmasabban ember. A kultúra addig nagy és egészséges, amíg kötni és emelni képes a hű és ünnepszomjas embert. Az állam addig igazi közösség, amíg egy kultúrában élő, egy hűséggel és egy ünneprenddel összefűzött egyének közös egyénisége, s a gazdasági élet addig gazdasági élet (s nem gazdasági szolgaság), amíg a gazdaság nem vált el az élettől, a termelés az ünnepléstől, a búza azonkívül, hogy kenyér: élet-halálnak is titka, s a marha azontúl, hogy megfejhető állat, velünk egy sorsba varázsolt élőlény. Mihelyt a kultúra nem köt és nem emel, s a magára hagyott emberiség mint kóros tömeg válik ki belőle, állama érdekkel összetartott emberszövetkezet, hivatalnokok és ügyvédek zsákmánya, s a termelés: az egyetlen életfontos dolog, melyet a vallás komolysága még megillet.

Egészséges, ünneplő kultúrák elférhetnek egy sziklás-öblös félszigeten; s beteg kultúrák világrészeket boríthatnak be. Egy kultúra kiterjedése: részben a maga kezdeti hevét, részben a környező kultúrák fáradtságát bizonyítja. De semmi esetre sem bizonyítja pillanatnyi egészségét. Ahogy Európa növései egyre inkább gazdaságiak lettek, válságainak egyre inkább az egész kultúrát kellett fenyegetniök. A keresztes vitéz hívő volt, Amerikát individualisták hódították meg, s XIX. századi világgazdaságot a homo oeconomicus szervezte meg. Akármilyen kicsiny volt a középkori Európában a termelés, s akármilyen jelentéktelen a maiban a vallás, a sokkal inkább gazdasági válság volt, ez sokkal inkább vallásos. Mert a válságot sosem az okozza, ami van, hanem ami nincs. S ma – az egyház növő elégtelensége miatt – vallás nincs. Az emberek a kultúra emberéből „kultúremberré” fajultak – előbb egyéniségek lettek, aztán csavarok. S a csavarok sorsa, hogy megrozsdásodjanak és kiessenek. A negyedik kor, gigászi növésjelenségei után, egy teljes kultúrválsághoz ért, melyből kilábalni csak egyféleképp lehet: ha újrafogan. A negyedik kor Isten pénzét belefektette vállalkozásaiba. Európa csak akkor újhodhat meg, ha új pénzt szerez. Lehetséges ez?

Mindaz, amit megelőző kultúrák sorsáról tudunk, azt tanítja, hogy nem. Elhasznált, merevedő kultúrák a maguk erejéből sosem tudtak újrafoganni. Az új pénz a történelemben mindig új, elhasználatlan népet jelentett. A barbárok szerepe épp ez: ők hozzák az új pénzt; ők teszik lehetővé, hogy ami kifáradt, újrakezdődjék. A Sumirban fogant mezopotámiai életközösség egymás után szívta magára a szemitákat, kasszitákat, asszírokat, perzsákat, míg a nagy parázna: a kultúra mindnyájukat el nem használta, s Elő-Ázsia minden kincsével-múltjával a vállalkozó vér tehetetlen prédája lett. A görögöknek Macedóniára volt szükségük, hogy a Kelet hellenizálódjék, s egy latiumi pásztornépre, hogy az egész világ nevelői lehessenek. Mik voltak a germánok Nagy Konstantin Rómájához képest? Az Isten pénze mégis náluk volt. A történelem az őstörténetből táplálkozik. A nagy kultúralkotások ott támadnak, ahol egy történelemben fel nem őrölt nép a történelembe beront, körülnéz, tanul, s alkotni kezd. Ők az emberiség „ifjú tehetségei”. Semmit sem csináltak még, de épp ezért megcsinálhatják, amire a múltjukkal lekötelezettek többé nem képesek. Ha Európa csakugyan elhasználta ifjúságát, akkor csak ilyen „ifjú tehetségek” beözönlése újíthatja meg. De hol vannak ilyenek? A japánok talán vagy az afrikaiak? Európa azért folyhatta körül a földet, mert a magáénál vénebb, ellenállásra képtelen kultúrákat talált. Poszthistorikus népek fölé terjedt ki, s ami prehistória akadt az útjába, azt megfertőzte és elpusztította. Színesek, akik gyűlölik, vannak; színesek, akik felválthassák, alig.

Ha mai merevsége után Európa ennek ellenére is újra tud foganni, a mi korunk valami példátlannak, sohasem-voltnak lesz a tanúja, mely sem az ókor kultúravándorlásaihoz, sem a negyedik kor növéstüneményeihez nem hasonlítható. S ez a példátlan soha-nem-volt ennek ellenére is bekövetkezhet; nem egy jel mutatja, hogy bekövetkezőben van. Sokat emlegetik az „európai egyensúlyt”. De ez az „egyensúly”: több mint diplomaták szívós remijátéka, ahol nem a játék, hanem a remi a cél. Az európai egyensúly Európa szerkezeti szívóssága. A többi kultúrából álló kultúrának titkos tartalékai vannak a nemzetekben. Európa ez alatt az ezer év alatt folyton mozgott, de nem minden nemzete mozgott állandóan, mint ahogy egy futó embernek is vannak izmai, amelyek pihennek. Európa halálra futotta magát a gazdasági terjeszkedésben, de lánykultúráiban még rengeteg felhasználatlan erő van; ezzel, ha kilihegte magát, valami új kezdődhet. A történelem Európa népeit s még azon belül is az egyes osztályokat nagyon különböző mértékben nyűtte el; a germán világban és a parasztságban több az érintetlen, mint a latinban és a polgárságban. A kiterjedt, elsivatagosodott és válságában tehetetlen Európa, melyről idáig beszéltünk: felszín. Alatta a válság rángásain át is kivehető a másik, amely nem terjed ki, hanem összeszedi magát, nem sivatagot terít, hanem kutat ás, kutat a sivatagnak. Európa története az utóbbi harminc-hegyven évben csak negatív vonásaival a válság története. Minden, ami pozitív: egy új Európát mutat, amelyhez sorskérdés, hogy sorság a magyar is hozzákösse.

– folytatjuk –