Németh László: Magyarság és Európa /2. rész/

2. A kiterjedő Európa

     Az európai kultúrának idáig négy nagy korszaka volt. Az első a krétai mester fennhatósága alól felszabaduló akhaiaiaktól a macedón világhódításig tart. Ez alatt az idő alatt az európai művelődés, ha ki is sugárzik más népekre, lényegében egy nép, a görögség ügye. Mint ahogy egy lángész életének minden mozzanata alkotás: ez a kivételes nép is a teremtő tettek soha nem tapasztalt sűrű egymásutánjában égett el, s megvolt a szerencséje is hozzá, hogy örökségét egy Nagy Sándorral szórathassa túl a görög határokon.
     A második korszak alatt ez az örökség, egy uralkodásra termett nép intézményeibe beivódva, közös sövény mögé zárja az egész békére kényszerített mediterrán világot. A hellenizált Kelet a magház; az itáliai törzsek tolongásából az etruszk, görög hanyatlásra rátörő Róma a pollen, s e kettő gyümölcse: a Római Birodalom. A görög–latin frigy, Polübiosz és Scipio frigye, egy kivételes, hatalomra méltó férfitípust állított a népegyveleg fölé; a Római Birodalom története ennek az antik férfinak az egyre nehezülő harca az óriási szervezet épségéért és nyugalmáért. Amikor ez a nemesség felőrlődik, győz az alulról jövő forradalom: a kereszténység, s győz a kerítésen kívül rekedtek forradalma: a népvándorlás.
     Jézus vallása, a barbárok betörése (a kétféle reváns: a Keleté és a nomádoké) egy hosszú interregnumot vezet be: ez a harmadik kor. A birodalom Konstantin városa köré szorul és megmered; Keletet és Afrikát elmossa az iszlám; a kultúra újrakezdésének a feltételei csak a kavargó barbár északnyugaton vannak meg, ahol a kétféle forradalom, a barbároké és az egyházé, a maga kezdetleges módján ugyan, de a római hagyomány felélesztésére kényszerül. A pápa és a frank királyok kézfogása a longobárdok fölött: egy keresztény–barbár római császárságot állít az iszlám ellen. Az arab dagály megtörik rajt, de ő maga saját gyengeségében s a népvándorlás utolsó, normann hullámában összeomlik.
     Ebből a viking zűrzavarból, a magukra utalt tájacskák élethalálharcából emelkedik ki az ősfeudalizmus fölé Európa negyedik korszaka, az, amelyikben mi is élünk. E negyedik kor elején már ott vannak a keresztény köztársaság megyéiben a mai nemzetek, s a latin mellett megjelennek a forgácsdialektusokat visszaszorító nemzeti nyelvek. Az antik hagyomány egyre több résen tör be ebbe a keresztény teokráciába, s a nemzeti leánykultúrák önállóságából s egymásrautaltságából összetett kultúra születi, amilyenre megelőzőleg még nem volt példa. Mint a telepes állatok önálló egyedei egy szoros életközösségben, úgy tartanak össze ezek a nemzeti leánykultúrák, előbb az egyház befolyása alatt, majd anélkül is egy sajátságos kulturális munkamegosztásban. Még leginkább a görög törzsek kulturális csereviszonyára emlékeztet ez az együttélés, csakhogy itt külön vérű, külön nyelvű és külön sorsú népek maradtak együttlétük egyik oldalával összenőve, a szívlökések csodálatos váltógazdaságában, amely a teljesítményeket szétosztotta, s a kifáradtakat a lábra kapók vérével tartotta életben. A maja–azték világ, Egyiptom vagy a kelet nem ismert ilyesmit, s nem volt ilyen belső cseregazdasága a soknépű, de egykultúrájú Római Birodalomnak sem. Ha az első korban az európai kultúra egy nép alkotó élete volt, a másodikban egy állam magas békéje, a harmadikban az egyház hajóján új népek felé futó pisla tűz, ebben a negyedik korban lett az, ami ma is: egymásra utalt leánykultúrák közös nedvkeringése.

*
– folytatjuk –