Németh László: Magyarság és Európa /1. rész/

1. Isten pénze

     Az emberek valamikor barlangokban laktak, ma felhőkarcolót építenek. A barlangot a felhőkarcolóval a múlt század önérzete emelkedő lejtővel kötötte össze. Ez a lejtő volt a haladás. Mint minden hegyoldalon, ezen is voltak vízárkok, szakadékok, de a hegyből ettől még nem lett völgy, s elért magasáról a XIX. század embere a turista önérzetével pillanthatott vissza a „megtett útra”.
     A haladásgondolatban éppannyi volt a tájékozatlanság, mint a magabiztosság. annyira fönn éreztük magunkat, hogy körül sem néztünk, nem vagyunk-e lenn. A történettudomány nőtt, de a történeti helyzetérzék megromlott. A haladás meghamisította a történelem nyereség-veszteség mérlegét, és elfödte valódi ritmusát. Az ember annyira el volt telve azzal, amit a barlang és a felhőkarcoló közt nyert, hogy nem látta az értékét annak, amit elvesztett. A frobeniusi gondolat, hogy a primitív népek kultúrája sok tekintetben igazibb kultúra, mint a mienk, merő értelmetlenségszámba ment volna. Talán még veszélyesebb volt ennél, hogy a haladás egyenletessége vakká tett a történelem nagy teremtő aktusai iránt. A haladás elmélete szerint nemzedék rakja rá művét nemzedék művére, s így emelkedik egyre magasabbra a „szellem piramisa”. Nem látták, hogy az élet nem rak piramist. Az életben mindig az első aktus a döntő. A kultúrák sorsát az első jellegteremtő kor szabja meg. A mi kultúránkban az első nép, a görög, a végleges vezér; az első költő, Homérosz: a legnagyobb; Szókratész, Arisztotelész a bölcs és a tudós. Egy kultúrán belül vagy van új, nagy, teremtő aktusokra alkalom, s akkor van, ha nem is haladás, de megújhodás – valami az első teremtés boldogságából –, vagy csak nemzedék rakja művét az előzők művére, s akkor van hanyatlás, sivárodás. Az egyenletes haladás egyenletes kihűlés.
     Az új szellem nem ismer haladást. Kultúránk nem haladó nemzedékek egymásra rakott műve, hanem nagy teremtő alkotások maradványa. Felfogásunk közelebb áll a régi népekéhez, akik valamennyien paradicsomból, aranykorból jöttek, mint a haladóéhoz, aki a történelmet takarékpénztárnak nézte, ahol a betétek nemcsak megőrződnek, de kamatozódnak is. A történelem nem adja a kamatot, hanem elveszi. Az először letett arany, a kultúra déloszi kincse, a mohón berakott betétek ellenére is folyton fogy, s a csőd veszedelme még egy olyan kultúrában is ki-kiújul, mint az európai, melybe annyi különféle nép dobja bele időről időre vagyonkáját. Egyiptom élt és megmeredt, Sumir prédául esett, Róma kerítései bedőltek. Haladtak, és közben elhasználták Isten bölcsőjükbe dugott pénzét, mint ahogy minden élet hiába próbál újra s újra megfoganni, végül is elveszti a foganással rája szállt vagyont.
     „Pesszimista” ez a történetlátás? Bizonyára nem olcsón bizakodó. Tudatában van az élet haláloldalának. Nem áltatja magát a kis teljesítmények korall-halhatatlanságával. Érzi, hogy a halál munkájával szemben csak egy orvosság van: a teremtés, ami a kultúrák életében mindig újrateremtődés is. Jó kis korallocska, hű szakmunkás akarok lenni, mondta a haladáshívő. Görög akarok lenni, kiáltja ez az új, heroizmust parancsoló sorsérzés. Nem leszek hős, mert eljátszhatom részem a haladásban, ebben a határérték-mennyországban, húzódozott a régi ember. Hős leszek, mert csak a fényes élet tarthatja vissza a halált, felel rája az új ember.
     A tragikus életérzés nem sötétebb, hanem fényesebb, mint a másik. A sors valódi arcába néző ember nem aggodalmasabb, mint a fejlődéshitű, hanem vakmerőbb. A veszély az emberiség legnagyobb ingere. S egy történelemszemlélet, mely kozmikus biztosítóintézet helyett a romlás állandó, szívós készültségével veszi körül a népeket, szívósabbakká, teljesebbekké, készültebbekké teszi őket magukat is. Hogy Európában új, a sorssal összeszokottabb történetlátás ébred, sorsára termettebb, Európa jele. S ha mi a sorssal merész, önáltatás nélküli farkasszemre akarjuk rábírni a magyart, nem azért tesszük, mert rémeket látunk, hanem mert rémeket akarunk leküzdeni.

– folytatjuk –