A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Kis-Küküllő [LVIII.]

64 varmegyeKis-Küküllő vármegye hazánk egyik legkisebb vármegyéje volt, egész területe csak 1645,82 km2 volt. Legnagyobb szélessége Radnóttól Medgyesig 40 km, hosszúsága Sárdától Szancsalig 104 km volt. Alakja szabálytalan négyszög volt. A termékeny vármegyék közé tartozott. Felülete többnyire hegyes, dombos, de vannak szép völgyei is. A hegyeken és dombokon jó és kitűnő bort termő szőlők, gyümölcsösök, mélyebben fekvő helyeken jó gabonatermő szántóföldek, rétek, kaszálók és legelők voltak. A hegyeket néhol szép bükkös és tölgyes erdők borítják. Kevés hely van, mely terméketlen volna. A talaj alkotó része mindenütt agyagos homokból, sárga agyagból és márgából áll. A folyók partjain palás-márgás rétegek is vannak. Homokkő csak Magyar-Sáros községben van. Általában kövekben és kavicsban nagyon szegény volt a vármegye.

    A vármegyének három folyója volt: a Kis-Küküllő, a Nagy-Küküllő és a Maros folyó. A Kis-Küküllő Balavásártól a vármegye keleti részéről nyugati irányban folyik. Esőzések alkalmával áradásaival károkat okozott. Partjain szép völgyek terülnek el szántóföldekkel, de főképp buja rétekkel. A partjain levő községekkel álló hidakkal vagy kompon történt a közlekedés. Folyása lassú, csendes, vize igen zavaros volt, így fürdésre alig volt használható. A Nagy-Küküllő a vármegye keleti csúcsútól egész Balázsfalváig nyugatra folyik, mindenütt a vármegye déli határát alkotta, mígnem a Kis-Küküllővel egyesül. A Maros folyó a vármegye északi határán folyott, elválasztva Kis-Küküllő vármegyét Maros-Torda és Torda-Aranyos vármegyéktől. Környéke termékeny és medre tutajozható volt. A vármegyének ezeken kívül több kisebb patakja, csermelye volt. Említésre méltó tavai mocsarai nem volta, azonban több helyen sós forrás található, melyeket a nép fürdésre használt.

    Lakóinak száma 1891-ben csak 101,045 volt, de így is a sűrűbben lakott vármegyék közé tartozott. Nemzetiség szerint volt a vármegyében 27,652 (27,4%) magyar, 18,273 (18,1%) szász és 49,573 (49,1%) oláh lakos. Az oláhok földmívelők, állattenyésztők és pásztorok voltak, vallásuk görögkatolikus, de voltak görögkeletiek is. Többnyire oláhul beszéltek, sok községben azonban értették a magyar nyelvet is. A magyarság a Kis-Küküllő jobb- és balpartján, valamint a Maros folyó mellett levő községekben lakott az előző századfordulón. Vallásuk ev. ref., unitáruius és római katolikus volt. A Szászok földmívelők, szőlő-, gyümölcs- és fatermelők voltak, többen iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak, mindnyájan ág. evangélikusok voltak.. Érdekes jelenség volt, hogy a szászok hamarabb elsajátították az oláh nyelvet, mint a magyart.

    A lakosság öltözete nagyon változatos, különböző volt, miként az építési módja is. Sok helyütt alapzatnak kifaragott tölgyfa-gerenda volt összeillesztve, fölül ismét négy fagerenda, ezek között közönként függőleges karók jöttek. A karók közét vesszővel fonták be, azután kívül-belül vályoggal beverték. Ez volt a vesszőház. Némely helyen a szilárd talajra deszkák közé szalmával, pelyvával kervert nyirkos földet erősen összedöngöltek, és így falakat emeltek jó tömötten. Ez volt a fecskerakás. A tehetősebbek házaikat kőből és téglából építették. A házak fedele szalma, nád, zsindely vagy cserép volt.

    Közművelődés tekintetében még igen sok volt a tennivaló a millennium idején. A vármegye 6 éven felüli férfilakosságából 63,9%, a női lakosságból 73,9% nem tudott sem írni, sem olvasni, a tanköteles gyermekek közül 40,4% nem járt iskolába. A vármegye területén volt összesen 168 iskola: 1 gimnázium Erzsébetvárosban, 3 ipari és kereskedelmi iskola, 1 polgári iskola, 158 népiskola s 5 kisdedóvó. A népiskolákban a tanítás nyelve: 53-ban magyar, 34-ben német és 72-ben oláh.

    A vármegye 4 járásra oszlott: Dicső-Szent-Mártoni járás, székhelye Dicső-Szent-Márton; Erzsébetvárosi járás, Erzsébetváros Hosszúaszói járás, Hosszúaszó; Radnóti járás, Radnót.  

    A települések közt volt 1 rend. tan. város (Erzsébetváros), 7 nagyközség, 110 kisközség és 100 puszta és telep. A községek általában véve kicsinyek voltak, 2000 lakónál csak kettőnek volt több lakosa: Erzsébetvárosnak és Dicső-Szent-Mártonnak.  A vármegye székhelye Dicső-Szent-Márton volt. Törvénykezési tekintetben az egész vármegye a marosvásárhelyi királyi ítélőtábla területéhez tartozó erzsébetvárosi törvényszék alá volt osztva. Volt 3 járásbírósága (Erzsébetváros, Dicső-Szent-Márton, Hosszúaszó), az utóbbi kettő telekkönyvi ügyekben bírói hatáskörrel volt felruházva.  Illetékes királyi főügyészsége Marosvásárhelyt, bányabírósága Gyulafehérvárt, sajtóbírósága Kolozsvárt, pénzügyi bírósága Nagyszebenben székelt, közjegyzősége Dicső-Szent-Mártonban volt. Hadügyi tekintetben az egész vármegye a gyulafehérvári 50. sz. hadkiegészítő parancsnokság és a nagyszebeni 23. sz. honvéd gyalogezred területéhez tartozott, alakította a 76. sz. I. és a 172. sz. II. oszt. népfölkelő zászlóaljat. Pénzügyi igazgatás szempontjából a segesvári igazgatóság kerületbe volt beosztva, adóhivatala Erzsébetvároson és Dicső-Szent-Mártonban, pénzügyőr-biztosi állomása az utóbbi helyen volt. Ipari és kereskedelmi ügyekben a kolozsvári kamarához tartozott. Államépítészeti hivatali kirendeltség Dicső-Szent-Mártonban volt, illetékes közúti kerületi felügyelője Marosvásárhelyt, posta- és távírdaigazgatósága Nagyszebenben, kultúrmérnöki hivatala Kolozsvárt székelt. A vármegye területén a millennium idején 4 gyógyszertár volt. 

    A vármegye közepén átmenő megyei út vezet kelettől a megye nyugati határpontjáig Balavásártól Balászfalváig. Radnóttól Dicső-Szent-Mártonig, Dicső-Szent-Mártontól Medgyesig, Balavásártól Segesvárig, Szász-Bonyhától Erzsébetvárosig postautak voltak még az előző századfordulón, Radnóttól Nyárádtőig pedig állami út. Az állami utak hossza 53 km, a törvényhatósági utaké 210 km, miből 31 km kiépítetlen volt. A vasutak a vármegye északi és déli határán voltak a millennium idején. Az északi részen a kocsárd-marosvásárhelyi szárnyvonal, a déli részen a budapest-predeali fővonal futott, de e vonalak csak széleit érintették a vármegyének, összes hosszuk 43 km volt.  

     

    Története

    A vármegyét az 1876-os vármegyerendezéskor hozták létre az addigi Küküllő vármegye (két község kivételével), továbbá a megszűnő Medgyesszék néhány községe és Erzsébetváros összevonásával. Nevét a Kis-Küküllő folyóról kapta, az ekkor alakult Nagy-Küküllő vármegye elnevezés párjaként.

    Küküllő vármegye egyike a hét erdélyi vármegyéknek, amelyeknek szervezését Szent István király korába helyezik. Az őskor a vármegye területén kevés nyomot hagyott. Egypár ismeretlen eredetű várhely emlékezete mutatja, hogy a honfoglalás előtt is lakott hely volt. Ilyen ősrégi várhely volt a glogovicai vár a Küküllő alsó folyásánál, Gógány vára Gógányváralja felett, Boldogfalva község felett emelkedő magas csúcs Várhegy nevében.

    Küküllő vármegye székhelye a XI. század óta Küküllővár volt. Küküllő vármegye területe legnagyobb részben a Kis-Küküllő és mellékvölgyeire esett. E keskeny völgy a Nagy-Küküllő és Maros folyók nyíltabb és nagyobb forgalmú völgyei közt van, s így kevésbé tehette fontosabb történelmi események színterét, s csakis azok a nagyobb forgalmú utak, amelyek keresztben átszelték, s a régi idők közlekedési viszonyai szerint kizárólag összekötő vonalai voltak Erdély északi és déli részeinek, lehettek némi tekintetben fontosak. Ilyen út volt a Kis-Küküllő alsó folyását Bethlen-Szent-Miklósnál, Zsidvénél átszelő vonal, melyet a nép szebeni útnak nevezett. E mellett terül el Bethlen-Szent-Miklós határán az ú. n. gyászmező, ahol a néphagyomány szerint a tatárhad átvonulva, a vidék összegyűjtött lakosságát felkoncolta. Az ott emelkedő halmokban a nép a leöltek sírját tisztelte, állítólag ekkor 30 ezer idemenekült embert öltek meg itt. Ez út mellett fekszik Tatárlaka község, ami valószínűleg arra utal, hogy az Erdélyt dúló tatár hadak egy része itt vonult át.

    Küküllővár királyi vár volt, Nagy Lajos kárban várnagya Veres Péter, aki a Vlajkó oláhországi vajda ellen vezetett hadjáratban esett el 1369-ben. Mátyás király a várat 1471-ben Pongrácz vajdának zálogosította el, később a moldvai vajda birtokába került Csicsó várávaé együtt kárpótlásul a török által tőle elvett várakért. Szapolyai a várakat visszavette, és több uradalommal együtt mátkájának, Izabella lengyel hercegnőnek adta jegyajándékul.

    János Zsigmond fejedelemtő Despotes vajda visszakövetelte. 1571-ben meghalt János Zsigmond erdélyi fejedelem, a török szultán Báthoryt, a Habsburg császár Bekes Gáspárt kívánta fejedelemmé választani. Fejedelemmé Báthory Istvánt választották, de Bekes trónkövetelőként lépett fel, és 1575. június 8-án, a Maros völgyében, Kerekő-Szent-Pálon vívták meg a döntő ütközetet. Ez a csata biztosította az Erdélyi Fejedelemség függetlenségét, innen kezdődik Báthory Istvánnak a császártól független fejedelemsége. A diadal híre nagyban elősegítette, hogy Báthory Istvánt lengyel királlyá válasszák. A várak az erdélyi fejedelmek kezére kerültek.

    1590-ben Apafi Miklós főispán Erzsébetvárost Küküllő vármegye székhelyévé tette, majd 1610-ben Dicső-Szent-Márton lett a vármegye székhelye 1712-ig.

    1660-ban Bethlen János Erzsébetvárosba menekült Kemény János elől. 1661-ben ugyanitt jelent meg Apafi előtt az Ali pasa vezette török sereg a szultán üzenetével, amely a marosvásárhelyi táborba hívta, ahol fejedelemmé választották. 1650-ben Rákóczi Zsigmond helyreállíttatta Radnót kastélyát, melyet fejedelmi lakóhellyé tett, és 15 országgyűlést tartottak e helyen. Itt tartották az utolsó erdélyi országgyűlést is 1690-ben.

    1687-ben a Küküllő völgyén vonult át seregével a lotaiai herceg Szeben felé. Küküllővárt megállott, majd Balázsfalvára vonult, ahol létrejött közte és Apafi fejedelem megbízottjai között a balázsfalvi egyezség, melynek alapján jogot nyertek a császári hadak Erdély egy télre – valójában örök időkre – való megszállására.

    1712-t követően a vármegye székhelye Marosvásárhely lett, azonban 1790-ben visszahelyezték Dicső-Szent-Mártonba egészen 1849-ig. 

    1848-ban az erzsébetvárosi örmények a forradalom mellé álltak. Mivel kölcsönöket nyújtottak Bemnek, a császáriak kétszer is a szabad rablás engedélyezésével sújtották a várost. Küküllővárnál 1849. január 16-án Bem megveri a császáriakat, akik Nagy-Szebenig hátrálnak. 1849. január 17-én Vámos-Gálfalva határában csaptak össze Bem és Puchner seregei. A csata császáriak visszavonulásával végződött.

    1865-ben a vármegye székhelye ismét Dicső-Szent-Márton lett 1875-ig, amikor is áthelyezték Erzsébetvárosba. A Kis-Küküllő vármegye kialakításakor vita tárgyát képezte a megyeszékhely kijelölése, melybe állítólag Jókai Mór is beleszólt. Végül a választás Dicső-Szent-Mártonra esett.      

     

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Állattenyésztése a vármegyének a kövér legelők következtében igen kedvező volt. Szarvasmarhát, tehenet, ökröt és bivalyt, sokat és szépet neveltek és ezekkel kereskedést folytattak. A Nagy-Küküllő folyó völgyében különösen sok bivalyt tenyésztettek az előző századfordulón. A lótenyésztésre is nagy gondot fordítottak, kivált Szász-Bonyhán – Bethlen gróf uradalmában – kitűnő fajta lovakból egész ménesek voltak. A juhtenyésztés is virágzott. A posványos, bozótos helyeken disznócsordák legeltek. Ezek tenyésztése és hízlalása a lakosság fő jövedelmi forrása volt. az állatlétszám így alakult: magyarfajta szarvasmarha 29,960; idegen fajta 82; bivaly 3176; ló 4803;sertés 23,629; juh 64,765; kecske 2304 volt.

    A vármegye erdőségeiben farkas, róka, nyúl vaddisznó is bőven volt található.

    A növényzet a vármegyében igen szép volt. Búzája tiszta és acélos. Rozsot úgy a homokos, mint az agyagos helyeken nagyban termesztettek. A köznép kenyerét ebből készítetté. Az árpát sörfőzésre használták. A kukorica mennyisége is jelentős volt, hízlalásra és szeszfőzésre is fordították. Termesztették még burgonyát, paszulyt, lencsét, borsót, káposztát, sárgarépát. Elegendő takarmánynövény is termett: burgundi, karó-, kerek- és cukorrépa, bükköny, muhar, lóhere, lucerna. Kendert is nagy mennyiségben termesztettek. A vármegye borai kitűnőek. mind mennyiség, mind minőség szempontjából. A szilvából és barackból, valamint a bor seprőjéből pálinkát főztek.

    Az erdőkből 16,8 ha tölgyerdő, 12,2 ha egyéb lomberdő volt az előző századfordulón. Tűzi fa az erdős helyeken elég volt. Épületfának a Maros folyón szállított fenyő-, tölgy-, cser-, szil-, nyár- és kőrisfákat használták. A vesszőkből kosarakat és kocsikasokat készítettek.

    A vármegye termőterülete 164,290 ha; ebből szántóföld 77,110 ha; kert 3165; rét 28,164; legelő 21,204; nádas 269; szőlő 5075 és erdő 29,303 ha; a terméketlen terület 7458 ha.

    A vármegye lakói általában földműveléssel foglalkoztak. Mindamellett voltak igen képzett iparosok is. A házi szükségletekhez a ruhaneműt az asszonyok szőtték.  Fő kereskedési cikkei a búza, rozs, gyapjú, disznó, ló és szarvasmarha voltak. Marhavásárai Dicső-Szent-Mártonban, Radnóton, Bonyhádon, Bethlen-Szent-Miklóson voltak. Borkereskedése igen élénk volt, a millennium idején már külföldre is szállítottak. Volt több helyen lisztőrlő és vízimalom. Foglalkoztak még téglagyártással, ecetgyártással. A hiteligények kielégítésére 1 takarékpénztár és 5 szövetkezet szolgált.

     

    Jelentős települések

     

    Dicső-Szent-Márton

    Nagyközség volt a vármegye Dicső-Szent-Mártoni járásában 1891-ben 2421 lakossal, melyből 1542 ( %) magyar, 581 ( %) oláh és 75 szász volt. Itt volt a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, Kis-Küküllő környék unitárius esperességnek, járásbíróságnak és telekkönyvi hatóságnak, királyi közjegyzőségnek, adóhivatalnak, pénzügyőrségnek, állami borászati közegnek székhelye. Volt állami polgári leányiskolája, kisdedóvója, ipariskolája, könyvnyomdája, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Marhavásárai élének volt. Lakói föld- és szőlőműveléssel foglalkoztak. Lapja a Kis-Küküllő volt.

     A honfoglaló magyarok megérkezésükkor a Kis-Küküllő völgyében komolyabb ellenállással nem találkoztak. A csekélyszámú bolgár, török és besenyő kolóniák közé minden különösebb nehézség nélkül betelepedhettek. A „Küküllő” avar eredetű folyónevet bolgár-török népektől vették át. A X–XI. században a Küküllő folyó mentén létrejött települések egyike Dicső-Szent-Márton volt. A települést a szombathelyi születésű Toursi Szent Márton püspök tiszteletére szentelt templomról nevezték el. A tatárok a települést minden bizonnyal elpusztították, templomát felégették. A megrongált templomot az új telepesek építették újjá. A község első írásos említése a XII. századból származik.

    A reformáció során a település lakói először a lutheri – evangélikus, majd a kálvinista – református hitre tértek, de hamarosan az unitárius vallás hívei lettek. Mivel a településen a katolikus egyház felszámolódott, a XIV. században épült nagyméretű gótikus templom előbb a reformátusok, majd pedig az unitáriusok kezére került. A XVI–XVII. században az erdélyi fejedelemség az unitárius egyházat korlátozások alá vonta, így követői a községben újra kisebbségbe kerültek a kálvinistákkal szemben. A Dicső-Szent-Mártonba betelepült oláhok görög-keleti, ortodox vallásúak voltak. A XVIII. században a helyi oláhság a görög katolikus hitre tért át.

    1819-ben a települést mezővárosként ismerték el, ezzel együtt pedig vásárszabadalmat is kapott. A továbbiakban ez alapozta meg a helyi ipar, iparosság kiépülését. Az igazi föllendülés a vármegye kialakításakor, a megyeszékhellyé emelésével kezdődött. Magyarországon egyedüli településként több évtizeden keresztül nagyközségként töltötte be a megyeszékhelyi státuszt, mivel a rendezett tanácsú várossá csupán 1912-ben emelkedett.    

      Az előző századfordulón még mindig mezőváros kinézetű megyeszékhelyen azonban már felépült vagy épülőfélben volt több impozáns közigazgatási épület és a polgári élet olyan intézményei, mint kaszinó, polgári iskola és megyei kórház. 1890-ben elkészült az új, monumentális megyeháza. A polgári leány- 1893-ban, míg a fiúiskola 1900-ban indult el. 1896-ban készült el a Pákey Lajos tervezte késő barokk stílusú, nagyméretű római katolikus templom. Az 1910-es években hatalmas földgázmezőt fedeztek fel Dicső-Szent-Márton mellett, ami nagyban segítette a város iparának kiépülését.

     

    Erzsébetváros

    Rendezett tanácsú város volt szabad királyi város címmel a vármegyében a Nagy-Küküllő partján. 1891-ben 2795-en lakták, köztük 1346 ( %) magyar, 245 ( %) szász, 595 ( %) oláh és 609 ( %) örmény. Erzsébetváros volt a királyi törvényszék, járásbíróság és adóhivatal, az erzsébetvárosi járás szolgabírói hivatalának, római és görögkatolikus esperességek székhelye. Volt akkor 2 szép katolikus temploma, örmény mechitarista kolostora, községi algimnáziuma, 1893-tól főgimnáziuma, ipariskolája, takarékpénztára, könyvnyomdája, régi árucsarnoka, többféleegylete és társulata, vasúti állomása, posta- és távíró hivatala, postatakarékpénztára.

    Lakói élénk ipart, kereskedést és földmívelést űztek, a fő kereskedelmi cikkek a bor és a gyapjú voltak. Állatvásárai igen élénkek voltak.

    A város nevének hallatán ősi magyar települést feltételezünk, pedig Erzsébetváros a nevét 1733-ban kapta Árpád-házi Szent Erzsébetről, aki az örmény katolikus plébánia védőszentje volt. Előtte Ebesfalva néven volt ismert, ami azért ragadt rá, mert a Bethlen család itt tartotta a kiváló vadászkutyáit.

    Első lakói szászok voltak, a magyarok és oláhok csak később költöztek ide. 1447-től az Apafi család uradalmi központja volt. 1692-ben húsz moldvai örmény család telepedett itt le, akiknek Apafi kedvezményeket adott. Apafi halála után a város a kincstárra szállt, majd Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár kapta az ebesfalvai jószágot, melyet ő az örményeknek adott. Miután 1704-ben a kurucok fölgyújtották a települést, az örmények Csíkba és Gyergyóba menekültek, és csak 1710-ben tértek vissza. 35 évvel később, 1727-ben már 450–500 örmény élt a településen. 1733-ban III. Károly Elisabethopolis (Elisabethstadt) néven örmény várossá emelte. Kiszakadt az uradalomból és megkapta a szabad kereskedés jogát a Birodalom egész területén. 1746-ban pallosjogot nyert, amely annyit jelentett, hogy az összes Erdély területén élő örményt (Szamosújvár kivételével) a fennhatósága alá helyezték igazságszolgáltatási, vallási és adózási tekintetben. 1790-től szabad királyi város lett. A XVIII. században megerősödött városban az egyes nemzetiségűek elkülönült városrészekben éltek.

    Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a császáriak kétszer is szabadrablást engedélyezésével sújtották a várost. 1849. január 21-én Bem tábornok 240 embert és 6 ágyút vesztett és kénytelen volt itt visszavonulni. A XIX. század második felétől az iparágak és a kereskedelem mély válságba került, az örmény lakossága lassan elköltözött.

     

    Bethlen-Szent-Miklós

    Kisközség volt a vármegye hosszú-aszói járásában a Küküllő-vártól nyugatra, a Kis-Küküllő jobb partján fekszik, 1891-ben 1205 magyar és oláh lakosa volt.

    Ősidők óta lakott hely. Szent-Miklóst egy 1309-ben kelt oklevél említi először. Nevét a falu fölött emelkedő dombra épített Szent Miklós templomától kapta. Bethlen Gergely Zsigmond királytól örökös birtokául nyerte Szent-Miklóst, és ettől kezdve a település története szorosan összefonódott a Bethlen család történetével. 1438-ban Albert király engedélyt adott III. Bethlen Gergelynek, hogy várat építsen Szent-Miklóson. A vár azonban egy 1504. évi osztálylevélben még nem szerepel. A várkastélyt 1668 májusában kezdték el építeni, és felhasználták a közeli glogováci vár romjainak anyagát is. A várkastélyt két kőfal védelmezte, megerősítésükre öt bástyát emeltek. A báró Bruckenthal-család férfiágának kihaltával az uradalom a szász nemz. Egyetemre szállott.  

     

    Radnót

    Kisközség volt a vármegye Radnóti járásában, 1891-ben 1662 magyar és oláh lakossal. Itt volt a járás szolgabírói hivatal székhelye, volt már akkor vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára, élénk vásárai.

    Radnót települést először egy 1288-ból fennmaradt oklevél említi, amikor a Kökényes-Radnót nemzetség birtokát képezte. 1423-ban már a havasalföldi, török ellen indíott hadjáratra készülő Bogáthy Imre nemes úr ajánlotta fel a radnóti uradalmán működő malom vámjából minden tizedik köböl gabonát a jobbágyfaluban emelkedő Boldogságos Szűz plébániatemplom javára, cserébe kérve annak papját, hogy a lelke üdvéért imádkozzon. Az udvarházat először egy 1494-es birtokjogi egyezmény említette meg. Bogáthy János 1553-ban kétezer forintért zálogosította el, ezért cserében édesanyja Bánffy Magdolna úrnő az épületet új erődítésekkel látta el, egyúttal az őrség zsoldját is fizetve. 

    1575-ben Báthory István erdélyi fejedelem csapatai a közelben zajlott kerelőszentpáli csatában legyőzte Bekes Gáspár hadát, könyörtelenül leszámolt az ellenpárttal. Öt főurat a csata színhelyén felakasztatott, és az összeülő országgyűlés további 43 személyt, főnemeseket és székelyeket végeztetett ki, köztük Bogáthy Gáspárt is, kinek radnóti birtokát elkobozták. 1587-ben Báthory Zsigmond fejedelem Kendy Ferencnek adományozta, de őt alig két esztendő múltán hűtlenség vádjával kivégeztek. 1594-től Geszti Ferencé lett, ő a következő évben Déva várában megmérgezték, özvegye, Horváth Anna pedig Kornis Gáspárhoz ment feleségül, így a radnóti birtokot a nagyúri család szerezte meg. 1610-ben Báthory Gábor fejedelem az ellene esküvő főurakat, közöttük Kornis Boldizsárt is kivégeztette, a radnóti várkastélyt a hozzá tartozó uradalommal együtt ismét elkobozták. Rövidesen a hatalomra jutó Bethlen Gábor fejedelem átalakításokat végeztetett a kastélyon. Később rövid ideig ismét a Kornis család uralta, majd tőle 1649-től II. Rákóczi György fejedelem vásárolta meg hétezer forintért. Először testvére, Zsigmond lakta, de mivel alig két esztendő múltán meghalt, a fejedelem kezébe került vissza. Az ő utasítására a velencei Agostino Serena építész végeztetett nagyobb átalakításokat, ezt tanúsítja az egyik bejárat feletti emléktábla felirata is. A középkori tiszta katolikus lakói a reformáció korában átélik a változásokat, s végül unitáriusok lesznek, a templommal együtt. Nemsokára azonban Rákóczi György, mint a rdnóti kastély ura, visszaviszi népét a református egyházba és a templom is református lesz. Rákóczinak a törökkel vívott vesztes szászfenesi csatája után Apafi Mihály lett Erdély fejedelme, aki összesen tizenötször tartott országgyűlést a radnóti várkastélyban. Halála után fia, II. Apafi Mihály élt e falak között, amíg Rabutin császári generális zsoldosai 1696-ban erővel el nem hurcolták Bécsbe, ahol lemondatták a fejedelmi címről. 1703-ban II. Rákóczi Ferenc kurucai foglalták le, maga a „nagyságos fejedelem” 1707. március 18-án egyetlen éjszakát töltött az épületben az erdélyi fejedelemségbe való beiktatására rendezett ceremóniára igyekezve. 

    A szatmári békekötés után ismét az Udvari Kincstár kezelésébe került egészen 1764-ig, mikor Mária Terézia 360 ezer forintért a bethleni gróf Bethlen családnak adta el. Rájuk utal az egyik bejárat felett elhelyezett aranyalmát tartó koronás kígyó címere is. 1802-ben egy tiszttartó rossz puskalövés felgyújtotta a zsindelytetőt, melyet egy alacsonyabb egyszerű tetővel állítottak helyre.

    1885-ban Bethlen Márk egy kártyajáték tétjeként elveszítette a kastélyt, a nyertes Haller Jenő gróf pedig az Erdélyi római katolikus egyháznak adományozta. 1887-ben az erdélyi katolikus státus vette meg, s valamennyire helyreállította, de a védműveket fokozatosan elbontották, a vizesárkokat feltöltötték. Ekkor a gyulafehérvári római katolikus egyház tulajdonában volt.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf