A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Nagy-Küküllő [LVII.]

64 varmegyeNagy-Küküllő vármegye hazánk Királyhágón túli részében feküdt, területe 3109,72 km2 volt. A vármegye területe hegyes, bár a hegységek sehol sem érnek el jelentős magasságot, melyek az oltmelléki és hortobágymellékei hegysorhoz tartoznak, és nem haladják meg a 800 méter magasságot, csak a keleti területre benyúló Persányi hegység emelkedik 948 méterig a tengerszint fölé. A hegyek nagyrészt erdősek, csak az alacsonyabbak szolgálnak részint szőlőhegyül, részint szántóföldül. A völgyekben számos község fekszik. A folyóvizei közül jeljelentősebb a déli részt hasító és egyben Fogaras vármegye felé határt is képező Olt, valamint az északi határt jelölő Nagy-Küküllő folyó. A vármegye közepét a Hortobágy folyó öntözi, míg keleten a Nagy- és Kis-Homoród és a Kosd patak említhető. Jelentős állóvize a vármegyének nincs. Ásványos forrásai közül a homoródi vasas savanyúforrás, a kőhalmi kénes és a nádpataki konyhasós források említendők.

    Lakóinak száma 1891-ben is csak 135,312 volt, köztük 14,148 (10,5%) magyar, 59,5757 (44%), német 53,644 (39,6%) oláh volt; a vármegye Magyarország ritkábban lakott vármegyéi közé tartozott. Közművelődés tekintetében a vármegye lakossága elmaradott volt, a 6 éven felüli férfilakosságából 39,9 %, a női lakosságából 47,8 % sem írni, sem olvasni nem tudott az előző századforduló környékén, és a 25,247 tanköteles gyermek közül 4719 (18,7%) nem járt iskolába. A vármegye területén 2 ág. evangélikus főgimnázium volt Medgyesen és Segesváron, 1 földmívesiskola Medgyesen, 4 ipari és kereskedelmi iskola, 1 ág. evangélikus tanítóképző intézet Segesváron, 228 elemi népiskola és 16 kisdedóvó volt. A közművelődés központjai Segesvár és Medgyes volt.

    A vármegye 4 járásra oszlott (Bóly-Berethalmi, Keresdi, Kőhalmi, Szent-Ágotai) és két rendezett tanácsú város, valamint 41 nagy- és 82 kisközség és 35 puszta és telep volt benne. A községek általában kicsinyek voltak, kétezernél több lakója csak 5 községnek volt. Legnépesebbek: Segesvár, Medgyes és Szent-Ágota volt. A vármegye székhelye Segesvár volt.  

    A közlekedés fő erei a magyar királyi államvasutak brassói és kiskapus-nagyszebeni vonalai voltak a millennium idején, mely a vármegyét 133 km hosszúságban szelték. Az állami utak hossza 151 km volt ekkor, törvényhatósági utaké pedig 365 km volt. A hitelek kielégítésére 19 szövetkezet állt fenn.

    Egyházi tekintetben a vármegye 9 római katolikus anyaegyháza az erdélyi püspöki, 45 görögkatolikus egyházközsége a gyulafehérvár-fogarasi érseki, 91 görögkeleti egyháza az erdélyi érseki egyházmegyébe, 93 ág. evangélikus és 10 helvét községe az erdélyi egyházkerületbe tartozott, a zsidó anyakönyvi kerületek száma 2 volt.

    Törvénykezési szempontból a vármegye az erzsébetvárosi törvényszék területéhez volt csatolva, és 5 járásbírósága volt (Kőhalom, Medgyes, Nagy-Sink, Segesvár, Szent-Ágota), valamennyi telekkönyvvel összekapcsolva. Királyi közjegyzőség volt Medgyesen és Segesvárt. Hadügyi tekintetben a brassói 2. és a nagyszebeni 31. számú hadkiegészítő parancsnokság és a 23. és 24. honvéd gyalogezred területét növelte, alakította a 76. és 78. számú I. oszt. és a 172. és 174. sz. II. oszt. népfölkelő zászlóaljat. Segesvárt volt pénzügyigazgatóság és pénzügyőrség, ugyanott és Kőhalmon adóhivatal is volt. Államépítészeti hivatal ugyancsak Segesvárt volt. A gyógyszertárak száma a millennium idején 13.  

     

    Története

    A vármegyét az 1876-os megyerendezéskor hozták létre a Királyföldön a Nagy-Küküllő mentén, az ekkor megszüntetett Sinkszék, Kőhalomszék, Medgyesszék és Segesvárszék nagy részéből, valamint Felső-Fehér vármegye ezek által közrefogott 44 községéből. Nevét a Nagy-Küküllő folyóról kapta. Királyföld a Nagy-Küküllő és az Olt közének neve. A Királyföld, mint tájnév a terület kora Árpád-kori jogállásának emlékét őrzi. A viszonylag ritkán lakott Dél-Erdély a XIII. századig összefüggő királyi birtok volt, a középkori oklevelek „terra regis”, „fundus regius” néven említik. Itt kaptak hűbéres birtokot az erdélyi szászok első csoportjai. Később ezen a területen alakultak ki a szász székek, s ezért a Királyföldet Szászföldnek is nevezték.

    Az Árpád-házi királyok korának első két évszázadában itt nem alakult ki a várispánsági szervezet. Lakossága gyér volt, ezért a XIII. század elején II. Géza király hívására, majd még több hullámban érkező szászok új hazája lett. Az Andreanum néven ismert kiváltságlevél, amelyet II. András király 1224-ben adott a szászoknak, hivatkozva a II. Géza király által régebben adott szabadalmakra, egészen a XIX. századig meghatározta a szászok jogait és kötelezettségeit.

    Az elsőként érkező erdélyi szászok őshazája a Közép-Rajna és a Mosel folyó melléke volt. Feladatuk az ország határát védeni és egyszersmind a déli határszélig kiterjeszteni. Az érkező szászok csoportokban telepedtek le, mely csoportok lassanként összeolvadtak, melyek fejlődésükben bizonyos különbséget is mutatnak, így a Barcaságban, amelyet a német lovagrend gyarmatosított, Beszterce városa körül terülő Nösen-földön, amelynek sokáig külön joga volt, a két szék [Medgyes és Sink], s végül a hét szék, vagyis a nagyszebeni tartomány.

    II. András szabadságlevele szerint a nagyszebeni tartománynak autonóm állása volt, élén külön kerületi gróf állott, akit a király nevezett ki. A királynak egy összegben adóztak, évente kétszer szállást adtak neki, valamint négyszer a vajdának, ha kérte, és végül belföldön ötszáz, külföldön ezer lovas katonát küldtek a királyi zászló alá. Ezen kívül maguk intézték a belügyeiket és választották hivatalnokaikat és papjaikat, akiknek a dézsmát adták. Egyházi tekintetben is önállósággal bírtak, a másutt püspöki hatáskörhöz tartozó jogok egy részét itt az esperesek gyakorolták a káptalanokban. A brassói és nagyszebeni káptalan közvetlenül az esztergomi érsek főhatósága alá tartozott.

    A XIV. században a királyföldi szászok nyolc székbe (latinul sedes) szerveződtek. (A szék kifejezés ítélőszéket, törvényszéket jelöl, mint az ítélkező hatalom szimbóluma.) A szász közösség szellemi és adminisztratív központja Nagyszeben lett, mellette létrejött az úgynevezett hét szék, ezek közül három kisebb-nagyobb része vált Nagy-Küküllő vármegye részévé. Zsigmond király a szász közösséghez csatolt további két széket (Medgyes és Selyk), amelyek korábban a székely ispán fennhatósága alá tartoztak, ezeket nevezték „két széknek”. Közülük Medgyes került Nagy-Küküllőbe.

    Az erdélyi szászok a Királyföld lakóin kívül a beszterceiek, brassóiak, radniak és még néhány terület lakossága 1486-ban megalakította a Szász Egyetemet vagy Univerzitást, amely az összes erdélyi szászok területi és rendi önkormányzati szerve volt.

    A XVI. században a szászok kivétel nélkül az evangélikus hitre tértek tá, és 1552-től fogva önálló országos egyházat alkottak, egyikét az erdélyi négy (református, evangélikus, római katolikus, unitárius) elismert, egyenjogú felekezetnek. Mint „membrum sacrae coronae”, a szent korona tagjai képviselőt küldtek az országgyűlésbe, mint céhekben szervezett polgárok az ipar és kereskedelem képviselői, mint a német művelődés képviselői a legelső iskolák alapítói és fenntartói voltak az országban.

    Midőn 1691-ben a Lipót-féle hitlevél (Diploma Leopoldinum) által Erdély a Habsburg-ház hatalma alá került, a kétszázezres lélekszámú erdélyi szászság nagyobbrészt a Habsburg-kormányzás szövetségese lett, ugyanakkor őrizte autonómiáját, és tovább gyarapította kulturális értékeit. A kiegyezést követően a szászság bizonyos feltételekkel elfogadta a dualizmust. Többek között azt szerették volna, ha a Királyföld önálló vármegyévé alakulva őrizheti meg önállóságának legalább maradékát, a román képviselők azonban ezt ellenezték. Így végül a közigazgatási reform során feldarabolták a Királyföldet, és annak fele Nagy-Küküllőhöz került. Ezt a rendezést a szászok elfogadták, amit jól jellemez, hogy szász nemzetiségi programmal az egész dualizmus alatt nem  választottak Erdélyben országgyűlési képviselőt, a szászlakta vidékek a konzervatív magyar pártok bizonyos választókerületei lettek.                

     

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    A lakosság fő foglalkozása az őstermelés volt az előző századfordulón, az ipar nem volt jelentős, leginkább szesz- és sörgyártásra szorítkozott.

    Terményei ásványországból a mészen és némi kevés ércen kívül nincsenek, így a bányászat jelentéktelen.

    Termőföldjének majdnem egyharmada szántó volt, és ennél valamivel kevesebb az erdőterület. Terményei közül legjelentősebb a búza, a rozs, a zab, a tengeri és a burgonya voltak. Kevés árpa mellett még termeltek kendert, lent, cukorrépát, hüvelyeseket is. A szőlőtelepeket, bár az elszigeteltség miatt később, de megtámadta a filoxéra, és 25 község területét tette teljesen tönkre. Az erdő közül több mint 41 ezer ha. tölgyerdő, a többi bükk- és egyéb lomberdő volt a millennium idején.

    Az állattenyésztés, különösen a lótenyésztés elég fejlett volt az előző századfordulón. Az 1884. évi összeírás szerint több mint 50 ezer magyar és majdnem 1500 nem magyar fajtájú szarvasmarha volt a vármegyében, valamint 23 ezernél több bivaly, 22 ezernél több ló, 14 szamár, 45 ezernél több sertés és 60 ezernél valamivel több juh és birka. A szarvasmarha tenyésziránya az erdélyi magyar fajta volt, nagyobb állattenyészetek Réten és Királyhalmon voltak. A mezőgazdaság érdekeit 2 gazdasági egyesület – Medgyesen és Nagy-Sinken – két gazdakör – Segesvárt és Kőhalmon – egy sertéstenyésztő szövetkezet Medgyesen, és egy komlótermelő egylet Segesvárt szolgálta. Medgyesen földmívesiskola is működött. Volt továbbá 20 fedeztetési állomás és 12 közcélú szőlőtelep.

     

    Jelentős települések

     

    Segesvár

    Rendezett királyi város szabad királyi város címével a vármegye székhelye 1891-ben 9618 lakossal, köztük 1630 (17%) magyar, 5202 (54%) szász, 2429 (25,2%) oláh nemzetiségű volt, mely egyike volt hazánk legfestőibb fekvésű és legérdekesebb városainak. A város részint a 72 méter magas várhegyen, részint ennek tövében és a szomszédos völgyekben terül el. A meredek hegyen épült felső város ódon épületeivel, csipkés bástyáival, a régi céhekről elnevezett érdekes tornyaival, a hegyre vezető fedett lépcsőivel a középkori német város képét adja, melyet a német reneszánsz ízlésben épült díszes vármegyeház és az épületeket környező szép ligetek még érdekesebbé és a maga nemében hazánkban páratlanná tettek. Ez a városrész a XVI. századig a város központja volt.

    A város a vármegye törvényhatóságának, a keresdi járás szolgabírói hivatalának, járásbíróságnak, királyi közjegyzőségnek, adóhivatalnak, királyi tanfelügyelőségnek székhelye volt. Volt ág. evangélikus főgimnáziuma és tanítóképző intézete, iparostanonciskolája, két takarképénztára vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói élénk kereskedelmet és ipart űztek az előző századfordulón, volt posztógyára, pamut- és gyapjúszövőgyára és festése, élénk borkereskedést és komlótermést űztek. 

    A terület ősidőktől fogva lakott hely, 1898-ban a Nagy-Küküllő jobb partja fölé emelkedő fennsíkon a Wietenberg-kultúra leletekben gazdag telepét tárták fel. Az ókorban a rómaiak „Stenarum” nevű katona őrhelye állt itt, majd óbolgár nép lakott a környékén. A vár minden bizonnyal már a szászok beköltözése előtt állt, erre utal, hogy a Várhegy tetején álló hegyi templom (Bergkirche) magvát egy ahhoz hasonló, patkóíves szentélyű kis román-kori kápolna alkotja, mint az udvarhelyszéki Firtos vára vagy a barcasági Földvár esetében. A korai erődítés védővonala a domborzati adottságok miatt aligha húzódhatott másutt, mint a későbbi városfal vonalában. Ezt késő-középkori és kora-újkori kapu- és védőtornyok tagolják. Összesen 14 torony volt: Óratorony (Előkapu), Tímár, Ónműves, Aranyműves, Kötélverő, névtelen, Mészáros, Szűcs, Takács, Szabó (ez a Hátsókapu tornya), Csizmadia, Lakatos, Kádár és Kovács (a helyén korábban: Borbély), mint a nevekből látható, az egyes tornyok a nevüket a védelmüket ellátó városi céhekről kapták. A XVI–XVII. században új bástyákat és a kapuk előtt elővédműveket is építettek, köztük a legveszélyesebb oldalon a Castaldo-bástyát, melyet az 1551–52-ben Erdélyben tartózkodó spanyol hadvezérről neveztek el.

    1141 és 1161 között II. Géza király szászokat telepített ide, mely a szász szék központja lett. A XIV. századtól szabad királyi város. Várát 1438-ban a törökök feldúlták, de a XVI. században helyreállították. Mátyás uralkodása alatt polgárai részt vettek a király elleni felkelésben. Itt választották meg erdélyi fejedelemnek 1630. december 1-én I. Rákóczi Györgyöt, 1657. november 2-án Rhédey Ferencet, 1658. október 7-én Barcsay Ákost. 1706-ban Pekry Lőrinc kurucai elfoglalták és rombolták le, akkor pusztult el a 14 bástyából 5 és maradt 9. 

    1676. április 30-án majdnem az egész város leégett, úgyszintén 1709-ben és 1788-ban is tűzvész pusztította. 1849-ben Bem megszállta, és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik jelentős csatája Segesvár és környékén zajlott, melyben a Bem tábornok vezette magyar csapatok vereséget szenvedtek az Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornok vezette orosz és az Eduard Clam-Gallas tábornok irányította osztrák hadseregtől. E csatában hunyt el Szkariatin orosz tábornok, kinek az erdélyi császári és királyi hadtest a Fejéregyháza felé vezető országút mellett díszes síremléket állított fel. Ugyanebben a csatában tűnt el Petőfi Sándor.

     

    Medgyes

    Rendezett tanácsú város szabad királyi város címével, 1891-ben 6766 lakossal, közte 982 (14,5%) magyar, 3508 (51,8%) szász és 2041 (30,2%) oláh nemzetiségű. Az itt élők élénk kereskedést és ipart űztek. A város az erdélyi szőlőtermelés egyik központja volt, még az előző századfordulón is jelentős borkereskedést űzött. Itt székelt az erdélyrészi szőlősgazdák kereskedelmi szövetkezete.

    Medgyes a bóly-berethalmi járás szolgabírói hivatalának, járásbíróságnak és adóhivatalnak, királyi közjegyzőségnek székhelye volt. Volt ágostai evangélikus főgimnáziuma és tanítóképző intézete, az erdélyi szász egyetem által fenntartott földmívesiskolája, továbbá iparostanonciskolája, könyvnyomdája, számos közhasznú és jótékony egyesülete. Volt vasúti állomása, posta-, távbeszélő- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    A város és környéke évezredek óta lakott terület volt, a legkorábbi emberi nyomok a korai neolitikumra vezethetők vissza, de életek itt a bronzkorban és a vaskor alatt, majd később a dák időkben is. A római korban a város területén egy római castrum működött. Medgyes város okleveles megemlítésének általánosan elfogadott dátuma 1267. június 3. A település neve Mediesy alakban jelenik meg a dokumentumon, így ismerik a középkorban.

    A XII. és XIII. században szászok települtek le ide is, és 1318-ban a medgyesi és nagy-selyki szászok bizonyos adókedvezményeket kaptak, és felmentették őket a királyi seregben való kötelező szolgálat alól. 1359-ben Medgyes a környék egyedüli települése, amelyet „civitas” (város)-ént említenek, azonban 1407-ben visszatértek az „oppidum” vagy „villa” elnevezések. 1402-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király felmentette a Medgyes és Selyk székbeli szászokat a székely ispán joghatósága alól, így a két szék önállósult. 1437–1438 között a török hadak erélyi betörésének köszönhetően Medgyesszék mind gazdaságilag, mind demográfiailag visszaesett. 

    A XIV. század elején a templom körüli területet erődítik falakkal és két toronnyal, majd 1400 után ezeket a falakat megemelik és másik három védőbástyával, vízi árokkal és egyéb védelmi berendezésekkel bővítik ki, így biztosítva a Szent Margit templom védelmét. Ezt az erődítmény együttest nevezték Várnak, első okleveles megemlítése 1450-re tehető. A medgyesi szabók és posztókészítők céheinek első említése 1457-ben volt, míg 1487-ben említik az oklevelek először a medgyesi ispotályt (kórházat).

    1534. szeptember 29-én a főtéren fejezték le állítólag Lodovico Gritti velencei kereskedőt, bankárt és politikust, aki I. Szulejmán szultán minisztere és Pargali Ibrahim pasa bizalmasa volt. 1576-ban itt hívták meg a lengyel trónra Báthory István erdélyi fejedelmet, aki ezt elfogadta, és a medgyesi országgyűlésen megjelent lengyel követek és erdélyiek előtt február 8-án letette esküjét. 1586-ban említik először az okleveke a városi iskolát, „Schola civitatis”. 1588-i itt lezajló országgyűlésen tiltották ki a rendbontó jezsuitákat Erdélyből Báthory Zsigmond fejedelem beleegyezésével. Az 1599-es medgyesi országgyűlésen Báthory Zsigmond fejedelem átadta bátyjának, Endre bíbornoknak a hatalmat, majd az 1605-ös országgyűlésen pedig itt tette le Bocskai István fejedelmi esküjét. 1618. február 14-én Nadányit és Szilasyt, Báthory Gábor fejedelem gyilkosait az itteni ferencesek tornyába szorították és felkoncolták. 1658-ban II. Rákóczi Györgyöt itt fosztották meg az erdélyi fejedelemségtől, de 15 nap múlva Rhédey elbocsátása után fejedelmi jogait ismét elismerték.

    1705-ben Forgách Simon gróf a Rákóczi-szabadságharcban elfoglalta, de a császáriak rövid időn belül visszafoglalták. 1706-ban Pekri Lőrinc lebontattaa régi falakat.

    Az 1848–49-es szabadságharcban 1849. március 10-én Bem tábornok kiverte innen a császári őrséget, majd továbbhaladva Szelindeknél a kozákokat is megverte huszárjaival. 

    A város fejlődését az előző századforduló környékén a vasút kiépülése gyorsította fel. 1863-ban bevezették Medgyesre az utcai világítást, és 1872-ben nyitották meg a vasúti pályaudvarát.

     

    Kőhalom

    Nagyközség a vármegye kőhalmi járásában 1891-ben 2775 szász, oláh és magyar lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal székhelye, volt járásbírósága és adóhivatala, iparostanonciskolája, vasúti állomása (1 órányira a községtől), posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    A község fölé 120 méternyire emelkedő sziklás hegyet Kőhalom várának romjai koronázzák, melyről gyönyörű kilátás nyílik a brassói és fogarasi hegyekre.

    A hagyomány szerint a települést II. Géza király által behívott szász telepesek alapították Kozd vagy Koos néven, ami azonban a tatárjáráskor elpusztult, és romjain épült fel a későbbi város. Kőhalomvára egy 1324-ben kelt oklevélben szerepel először Kuholm néven, mint királyi vár. Ebben az évben Károly Róbert király Szécsényi Tamás erdélyi vajda által, a Henning szász ispán vezetése alatti lázadást leverte, a felkelők kisebb csoportja Kőhalom várába menekült, de rövid ostrom után ők is megadták magukat. A lázadás leverését követően a király székekre osztotta a szászok által lakott Királyföldet, így Kőhalom Kőhalomszék központja lett.

    1421-ben II. Murád török szultán csapatai Havasalföld irányából a Tömösi-szoroson keresztül fosztogatva törtek be Erdélybe, végigdúlták a Barcaságot, elfoglalták Brassót, és eljutottak Kőhalomig, amit feldúltak. 1432-ben ismét nagy török támadás zúdult Erdélyre, a fosztogatók végigdúlták a barcasági, hunyadi és kézdiszéki területeket, valószínűleg Kőhalom városát is felprédálták. Ezután az oklevelek egy ideig nem említik sem a várat, sem a várost.

    A XVI. század végén a polgárok átvették a várat az erdélyi fejedelemtől, és hozzáfogtak a megerősítéséhez. 1620-as években az felső vár körül kialakították a középső vár felső udvarát és a védelmet nyújtó kamrákat. Weyprauch Dávid királybíró idején emelték a nyugati falat. Szükségessé vált az északi oldal megerősítése, ahonnan a Várhegy megközelíthető volt. Rövidesen itt épült ki a szabálytalan négyszög alakú alsó vár, melynek védelmére felépült a felvonóhidas Kaputorony, a négyszintes Szalonnás-torony – ahol a kőhalmiak a szalonnát tárolták – és a Szolgák-tornya, valamint az alsó vár északnyugati részén egy kút is készült. 

    1662-ben a vár török kézre került. 1687-ben I. Lipót császár csapatai Lotaringiai Károly herceg és Antonio Caraffa tábor vezetése alatt benyomultak Erdélybe, és hamarosan Kőhalom vára is a császáriak kezébe került, akik 1691 és 1699 között helyreállították a törökök által lerombolt falakt. 1704-ben II. Rákóczi Ferenc kurucai a várvédők minden ellenállása nélkül foglalták el a várat. A Rákóczi-szabadságharcot követően – hadi jelentőségét elveszítve – romlásnak indult a vár, és 1790-ben súlyos vihar pusztította az elhagyott erősséget.

    A várhegy oldalában kén- és konyhasó tartalmú gyógyfürdő volt, melyet messze földről látogattak.

     

    Szent-Ágota

    Nagyközség a vármegye szent-ágothai járásában Királyföldön, a Hortobágy folyó két partján, 1981-ben 3210 szász és oláh lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal és a járásbíróság székhelye, volt iparostanonciskolája, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói ipart űztek.

    Nevét első temploma védőszentjéről Szent Ágotáról vagy Szent Ágnesről kapta. Jelentőségét növelte, hogy itt találkoztak a Küküllő-völgy és a Barcaság fel vezető utak.

    1376-ban Nagy Lajostól vásártartási jogot kapott Szent Iván napjára, s ettől kezdve majd hat évszázadon keresztül viselte mezővárosi címét. 1448. augusztus 15-én az itt megszálló Hunyadi János a török veszély miatt megerősítésére tett előkészületeket. 1466-ban Mátyás király pallosjoggal látta le és támogatásával a templomot a falakkal vették körül a török ellen. 1488-ban a legnépesebb település volt Nagysinkszékben.

    A XVI. században alakultak céhszerszervezetei. 1786-ban a település kétharmada leégett. Az osztrák-magyar-román vámháborúig nagyban termesztettek kendert és lent, és állítottak elő szövetet a román piacra. 1849 után egy ulánusszázad állomásozott benne galíciai legyel legénységgel, akik gyakran megdézsmálták a szászok pincéit, csűrjeit és tyúkólait. 1859-ben újabb tűzvész pusztított, melynek a város fele esett áldozatul. A XIX. század utolsó negyedében ipara újból fellendült, 1885-ben alpították szeszgyárát, amely malmot is működtetett, és 1893-ban bőr és cipőgyárát, melyen kívül még gőzfűrész és egy szalámigyár is működött a településen. 1898-tól keskenynyomtávú vasút kötötte össze Segesvárral.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf