Kemény Gábor: A „harmadik Ukrajna”, I. rész

Azok a világtörténelmi események, melyek 1938 őszén Csehszlovákia bomlására vezetnek, Kárpátalja területén is új közjogi helyzetet teremtettek. Az ez év október 9-én megalakult első ruszinföldi autonóm kormány, a cseh és szlovák állammal föderatív államszövetséget képez, ami tehát a politikai és gazdasági autonómia kivívását jelentené – papíron.

    Az első ruszin kormány1 rövid életű volt. A zsákutcába szorított prágai centralizmus München után még egyszer megkísérli a széthulló köztársaság országrészeinek összefogását, és amikor ezzel a törekvésével nyílt ellenkezésre talál a kárpátalji kormány részéről, Bródy miniszterelnök letartóztatásával és az ukrán irányzat hatalomra emelésével véli az önmagában már elbukott csehszlovák államegység célját szolgálni.

    Révaj miniszter, Volosin legtevékenyebb munkatársa, november 22-én Prágából rádióbeszédet mond, amelyben bejelenti a „kárpátukrán” alkotmánynak a prágai parlament által történt elfogadását és annak ezen a napon, a szenátus által való ratifikálását. Révaj bejelenti: „Országunkból állam lett. Törvényeinket saját Diétánkon fogjuk hozni. Az új föderatív köztársaságban csak az elnök, a külügyminiszter, a honvédelmi miniszter személye közös. Minden más ügyben saját Diétánk fog határozni. Igazságot saját bíróságaikon fogunk szolgáltatni.”

    Volosin, az előző kormány közegészségügyi, az új kormány miniszterelnöke, az elenyésző kisebbséget alkotó kárpátalji ukrán irányzat nevében veszi át a hatalmat, s így mindaz, ami 1938. november végétől, 1939. március 15-ig ezen a területen lejátszódik, nemcsak fejvesztett anarchia, ukrán önkényuralom és az elbukó kárpátalji cseh rezsim halálos párviadala, hanem egyben előkészület is a színfalak mögött Kelet-Európát rázó nagyukrán államiság megvalósítására.

    Az ukrán államgondolat évszázados múltra tekint vissza, s bár Volosin maga ismételten cáfolta a Kárpátokon túli és inneni ukrán mozgalmak közös eredőjét, a kárpátalji kísérlet szervesen hozzátartozik a Kelet-Európát forradalmasító ukrán mozgalmakhoz, melyek a századfordulótól napjainkig, az európai történelem legvéresebb fejezetét írják. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a kárpátalji ukrán „Száznap” előjátékát, a kelet-európai ukrán mozgalmak történetét vázlatosan ismertessük.

    Az „első Ukrajna” a XVI. század derekán, 1560-ban a Lengyelországhoz való csatolással vesztette el állami függetlenségét2. Az ukránok ismételten fellázadtak és már 1654-ben a perejaszlavi szerződésben a Dnyeper balpartján élők egyesültek Oroszországgal, melynek 1793-ban Lengyelország felosztásával, a jobbparti ukrán terület is birtokába jutott, míg Galícia és Bukovina osztrák fennhatóság alá került. Az említett szerződésben az ukrán terület élén a nép által választott hetman3 áll, aki önhatalmúlag intézi az ukrán területek közigazgatását és katonai vezetését, sőt külpolitikai tárgyalásokra is jogosult. Nagy Péter, majd Katalin veszedelmesnek tartották ezt a területi jogot, és annak megsemmisítésére törekedtek. Katalin 1764-ben megszünteti a hetmanságot, 1775-ben az ukrán nemzeti hadsereget, és 1782-ben az addig szabad ukrán parasztot is jobbágyságba veti. A szörnyű elnyomás alatt, az ukránok sorozatos felkeléseket szerveztek, sikertelenül.

    Az európai diplomácia a XIX. század utolsó harmadáig nem vett tudomást az ukránokról. Bismarck udvari publicistája, Hartmann, 1887-ben már Oroszország feldarabolásáról és a felállítandó ukrán állam lehetőségeiről cikkez, de az elgondolás, melynek reálpolitikájáról 1888. februárjában Bismarck is nyilatkozik4, az angol-német világgazdasági versengés következtében, lekerül az európai politika napirendjéről. Nicoli ezredes pedig csak 1903 körül veszi fel Münchenen keresztül az ukrán szervezetekkel való kapcsolatokat5.

    Az ukrán nemzeti öntudat az 1905. és 1907. évi levert népi forradalmakban alakult ki, melyeknek egyetlen eredménye, a szabad sajtó és szellemi élet kivívása lett. Az orosz parlamenti választásokon eleinte sikeresen szerepelnek az ukrán képviselők, de 1908-ban, az új választási rendelettel kizárják őket a népképviseletből. A világháború idején újra olyan elnyomatásban él az ukránság, mint Katalin idejében. Lapjaikat betiltják, kultúregyesületeiket feloszlatják az oroszok. 1914 tavaszán, még a legnagyobb ukrán költő, Szevcsenkó, jubileumi emlékünnepségeit sem engedélyezték.

    1917-ig egyetlen átfogó szervezetük sincs. A pétervári forradalom hatása alatt, 1917 áprilisában megalakul az ukrán központi tanács, mely elsőnek követeli Oroszországgal való föderatív keretben az autonóm Ukrajnát. A központi tanács tagjainak kedveztek a válságos idők. A felbomló cári hadsereg ukrán egységei Kijev fejé tódulnak, ahová a Kerenszki által betiltott katona-kongresszusra minden ukrán katona hivatalos volt. Ennek  kongresszusnak hatalmában bízva, 1917. június 23-án, a központi ukrán tanács kiadja első manifesztumát, az Univerzálist, melyben az önkormányzat által biztosított jogokat részletezi. Az orosz kormány visszautasította az ukrán követeléseket, de Kereszkiék már olyan tehetetlenek, hogy a központi tanács megkérdezésük nélkül kinevezi az első ukrán minisztériumot, illetve a legfelsőbb titkárság tagjait, akiknek sorában két nagynevű ukrán közéleti férfiú, Vinnicsenkó belügyminiszter és Petljura hetman, külügyminiszter foglalnak helyet. Ez a minisztertanács erősen szocialista jellegű volt, tagjai, kettőjük kivételével a szociáldemokrata és forradalmi szocialistapárt megbízottjaiból alakult.

    Az orosz kormány, hogy megakadályozza Ukrajna végleges elszakadását, Kerenszki vezetésével 3 minisztert küld Kijevbe, ahol 1917. július közepén ideiglenes megállapodás létesül az orosz és ukrán kormányok között, melynek határozatait érvénytelenítik a pétervári véres események.

    A proletárdiktatúra első heteiben nem meri háborgatni a jól megszervezett ukrán függetlenségi mozgalmat, de amikor a központi tanács kimondja Ukrajna állami függetlenségét, illetve az ukrán népköztársaság megalakulását, az ukrán bolsevikiek Charkowban Szovjet-támogatással ellenkormányt és ukrán Tanácsköztársaságot alakítanak. Ezzel Ukrajna két részre szakadt. A központi hatalmak a kijevi Népköztársaságot ismerik el, a charkowiak a franciákkal tárgyalnak, akik 1918. januárjában Angliával egyidőben szintén a kijevi kormányt fogadják el hivatalos szervül6.

    A bolsevikiek a pétervári és moszkvai helyzet megszilárdulásával minden erejüket arra összpontosítják, hogy a néhány hónapig valóban független, „II. Ukrajnát” megdöntsék. A végveszélyben lévő ukrán Népköztársaság, melynek az 1919. február 9-én megkötött bresztlitovszki béke csak papíron biztosította jogait, Németországhoz fordul segítségért. A német csapatok visszaszerzik az egész területet, de az általuk bevezetett közigazgatás, mely a régi földbirtokososztály megerősítését célozta, ütközött az ukrán központi tanács álláspontjával. Ekkor Eichhorn generális, a megszálló csapatok parancsnoka, nyilván sógora, Szkoropadszki Pál, volt cári tábornok sugalmazására, szétkergeti a lembergi Radát, a minisztereket letartóztatja és Szkoropadszkit Ukrajna hetmanjává teszi. Balogh-Beéry7 szerint ez lenne a harmadik ukrán állam, a „III. Ukrajna”. Az események, mint látni fogjuk, ennek ellenkezőjét bizonyítják. A kijevi tanács bukása Ukrajna rövid függetlenségének végét is jelenti, Ukrajna nemzetközi érdekek ütközőpontja lesz, s ebben a minőségben szerepel mindmáig.

    Szkoropadszki előbb koalíciós kormányt akart, de munkatársai cári orosz kabinetet szerveztek, melynek alapgondolata a földbirtokosok kártalanítása volt. A parasztság így saját hazájában elnyomottnak érzi magát és titkos szervezetek irányában keres kibontakozást. Alig jelenik meg Szkoropadszki bejelentése, a központi tanács egykori miniszterei, Vinnicsenko és Petljura közzéteszik híres kiáltványukat, melyben a népi direktórium visszaállítását ígérik.

    Szkoropadszki és Petljura kezdettől ellenségek. A hetman a hatalom átvételekor letartóztatja az ukrán hadak népszerű főparancsnokát és később sincs szándékában kiengesztelni ellenfelét. Érthető, hogy Petljura, akit nép politikáján kívül személyi hiúsága is tüzel, megszervezi a szocialista ízű direktóriumot, mely Bonkáló szerint, a németek elvonulása után8 a népnek sem volt ínyére. 1918. december közepén Petljura elfoglalja Kijevet, Szkoropadszki Lengyelországba menekül. A direktórium 1919 teléig tartotta magát, közben a vörös hadsereg február elején Kijevig nyomul, sőt a főváros is megszállja. Ettől kezdve Ukrajna a vérengzések földje lett. Elkezdődnek a hírhedt pogromok, a bolseviki kizsákmányolás, egyes vidékek egymás ellen folytatott harca. A magántulajdon alapján álló ukrán paraszt küzdelme ez az elnyomó vörös uralommal, melyet egyidőre megszakít Petljura ellenoffenzívája. Az ukrán hadsereg 1919. augusztus végén már Kijevet is elfoglalja, amikor a nyugati hatalmak által támogatott Denikin, cári orosz generális, ahelyett, hogy segítségére lenne, kiszorítja Petljura csapatait az ukrán fővárosból.

    Denikin és az ukrán fővezér között áthidalhatatlan ellentét van. Denikin az itéger cári birodalom híve, Petljura önálló Ukrán-Köztársaságot akar. Mialatt hadseregeik két ellentétes nacionalizmus gyűlöletével egymást gyilkolják, 1919. december 16-án a vörösök Kijevben teremnek.

    Milyen volt a Denikin korszak? Bonkáló tárgyilagos szemtanúk alapján mondja: „rettenetes volt Denikin rövid uralma, borzalmasabb, mint Attiláé, vagy Dzsingisz káné”9.

    Petljura utolsó kísérletet tesz. Összefog a felszabadult Lengyelország zseniális vezérével, Pilsudszkival. 1920. májusában a lengyel-ukrán seregek Kijev alatt vannak, és ekkor lezajlik a világpolitika egyik legcsúfosabb komédiája. A megszorított Szovjet nemzeti ügynek nyilvánítja a fehér Bruszilov kezdeményezésére, Ukrajna „felszabadítását” és Bruszoliv tábornok felhívása nyomán a cári orosz hadsereg egykori tisztjei rendkívüli számban fognak össze a vörösökkel, akiket ekkor délről Wrangel szorongat.

    A Pilsudszki-offenzíva idején köti meg Petljura a híres lengyel-ukrán egyezményt, mely szerint, ha a lengyel hadak segítségével felszabadítják az orosz uralom alatt levő Ukrajnát, úgy Petljura lemond a galíciai ukránságról.

    A lengyel-ukrán hadak útja nem volt be. Már 1920. június végén lengyel területen folyik a harc, és Varsó közelébe kerül a hadszíntér. Ekkor angol közvetítéssel Rigában orosz-lengyel tárgyalások indulnak, melyen a Szovjet nem ismeri el az ukrán nemzeti kormányt és annak kiküldöttét, a később jelentős szerepet játszó Livichki Andrást nem fogadja el tárgyaló félül.

    Petljura megindítja a végső harcot. 1920. novemberében ismét Kijev felé menetel az ukrán brigád, de a játszmát már Wrangel elveszti, akinek csapatait a vörösök október végén megsemmisítették. Wrangel serege maradványaival Ukrajnába siet, s ott Petljurát meg akarja fosztani vezérszerepétől. A fehérorosz és ukrán csapatok újra egymást gyilkolják és közben, 1920. decemberéig mindkettőt szétszórja a vörös milícia.

    A „független köztársaság” Moszkva kreatúrája, csak papíron létezik. A közállapotok hasonlóak a Denikin korszakhoz, azzal a különbséggel, hogy most Lenin parancsára gyilkolják az ukránok ezreit. Bonkáló10 bejelenti, hogy 1921 első hónapjaiban Ukrajna területén még 29 felkelő különítmény áll.

    1922-től az ukrán mozgalom „föld alá” megy. Európa minden jelentős pontján megalakulnak az ukrán politikai szervezetek, melyek különböző módon, legtöbbször illegális eszközökkel kísérlik Európa előtt igazolni az ukrán függetlenség jogait. Megkíséreljük felvázolni ezeknek a szervezeteknek európai elhelyezkedését.

    Petljura, az ukrán szabadságharc hőse, a lengyel-ukrán megegyezés alapján áll, tehát a galíciai ukránságról lemondva, a mai Szovjet-Ukrajna területén kívánja létrehívni az önálló ukrán államot.

    Konovalec ezredes, Petlura lengyel-ukrán megegyezését érvénytelennek mondja, és az ukrán vezér etatizmusával szemben integrálizmust hirdet az „egységes és osztatlan Ukrajna” elv alapján.

    Szkoropadszki, volt ukrán hetman, a felszabadítandó fehérorosz birodalomban területi autonómiát kíván biztosítani az ukrán nemzetnek.

    Ezen a három nagy politikai csoporton kívül számtalan kisebb titkos alakulat működik, mely Kelet-Európa ukrán tájait állandóan nyugtalanítja.

    Petljura az elvesztett szabadságharc után Varsóba vonult vissza, és itt alakította meg a kelet-ukrán területek emigráns kormányát, melynek első elnöke lett. 1926-ig az ő vezetése mellett rendszeres politikai propaganda folyt a szovjet-elnyomatás alatt levő ukrán területek felszabadítás érdekében. 1926-ban, párizsi tartózkodása idején ismeretlen szovjet-ügynök golyója oltotta ki életét. Halála után hűséges munkatársa, Livicky András lett a névlegesen működő varsói emigráns ukrán kormány köztársasági elnöke. A kormány miniszterelnöke és a párizsi szervezet vezetője: Prokopovics, külügyminisztere: Choulgin, majd mikor ez az abeszin ügyben komprommitálja magát, Smal-Stocki varsói külügyi előadó lett.

    A Petljura-mozgalom kebelében alakult ki 1926 körül az ú. n. Promethe-csoport, melynek Helsinkiben, Tallinban, Isztambulban és Szófiában vannak kirendeltségei. Ez egyesíti a Livicky-féle ukrán szervezeteket és állandó összeköttetést tart fenn a kaukázusi, turkesztáni, karéliai tatár, jakut, örmény és kozák népcsoportok vezetőivel.

    A Promethe-csoport célja a nemzetiségi kérdés kiélezésével, a szovjet közigazgatás belső bomlasztása és a népi önrendelkezési jog propagálása, a születendő ukrán állam jegyében.

    Ezzel az európai szempontból föltétlenül helyes irányzattal áll szemben Konovalec ezredes gárdája. Konovalec a lengyelországi ukránokból indult ki Nagyukrajna megteremtésére, mely szerinte a Kaukázustól a nyugat-galíciai ukrán nyelvterület határági tart és délnyugati részén magában foglalja a kárpátalji ruszin sávot, melyet 1938. szeptemberében az amerikai pánukrán kongresszus már a független ukrán állam létalapjának nevez.

    A Konovalec-csoport tartja fenn az UNDO (Ukrán nemzeti demokrata organizáció) és az UVO (Ukrán harci alakulatok) című szervezeteket. Az utóbbi katonai jellegű illegális terrorcsapatokat képzett ki, melyeknek kárpátalji területre szivárgó osztagai Szics-gárda néven valóságos önkényuralmat teremtettek Kárpátalján, ahol parancsnokuk Wladimir Jaryj hadnagy, személyesen felügyelt az első csapatok kiképzésére.

    A Konovalec-csoportnak szerte a világon óramű pontossággal dolgozó szervezetei vannak. Vezetése alatt áll a londoni iroda is, mely kéthetenként hivatalos jelentéseket ad ki az összukránság helyzetéről. Különösen erős Konovalecék amerikai szerve, az UDWU (Ukrajna újjászületésének szervezete).

    1929-ben Konovalec illegális csoportjai Galíciában nyílt ellenállást kíséreltek meg, tervük azonban meghiúsult. Azóta a mozgalom kizárólagosan külpolitikai és gazdasági propagandát folytat, ez utóbbit a galíciai ukrán községi szövetkezeteken keresztül, melyek az ukrán nemzeti mozgalmak központjaivá lettek. Konovalec 1938-ban Rotterdamban ismeretlen merénylő áldozata lett. Utódja, Melnik ezredes, az általa kijelölt irányban folytatja a mozgalom vezetését.

    Szkoropadszki tudományos jellegű intézetet alapított Berlinben „Ukrainisches Wissenschaftliches Institut” néven, a fehérorosz-ukrán föderációs irány szellemében.

    Említésre méltó, hogy Kanadában Szkoropadszki, Brazíliában Konovalec, Japánban Livicky, Romániában pedig Wladimir nagyherceg, a Londonban élő ukrán trónkövetelő megbízottai működnek.

    Az ú. n. „kárpátukrán” mozgalmat részben a Konovalec csoport, részben annak amerikai alakulatai támogatták és szervezték meg. Ennek a négyhónapos kárpátalji ukrán kísérletnek szálai jelentéktelennek látszó vallás- és kultúrpolitikai tényekre is visszanyúlnak. Levicky Koszt11 szerint, amikor 1918-ban felállítják az eperjesi görögkatolikus püspökséget, ennek keretében már az ukrán gondolat hívei is szóhoz jutnak. 1837-ben Budapesten ukrán Almanachot nyomtat az egyetemi nyomda (Ruszalka Dnyestrovalja), melyet lázító tartalma miatt a lembergi hatóságok át nem engedtek a Kárpátokon túlra. Dobránszky Adolf a kiegyezés után állandó összeköttetést tart fenn a galíciai ukrán körökkel, Levicky szerint oroszosító szándékkal. Az ukrán Proszvita a század fordulón elárasztja diákjaival és könyveivel a Rutánföldet, és 1914-ben, Szicsovi Strilci (Céllövők Társasága) néven zárt katonai alakulat harcol a Kárpátokban az oroszok ellen. A világháború alatt, 1915. decemberében, ukrán küldöttség keresi fel Tisza Istvánt, aki Stripszky Hiador szerkesztésében engedélyezi az Ukrajna című magyar nyelven megjelenő folyóirat kiadását.

    1918. október 19-én, a lembergi nagygyűlés elhatározza Kárpátaljának a nyugat-ukrán területekhez való csatolását, melyeknek sorsáról nyolc évvel később, 1926. szeptemberében Petrusevics Eugén dr. a genfi ukrán nemezti tanács elnöke számol be, a Népszövetséghez intézett emlékiratában12

    Az említet adatoknál sokkal jelentősebb Szeptickij lembergi görögkatolikus metropolita működése, aki a kárpátalji ukranofilek mozgalmának első tényleges támogatója volt. Szeptickijt 1899-ben avatták sztanislavovi római katolikus püspökké, de röviddel ezután görögkatolikus és egyházterületén az ukrán szellemi mozgalmak első mecénása lett. Amikor 1901-ben Tóth Elek kiadta „Hol kell keresni az igazságot?” című magyarellenes vallási röplapját, Szeptickij elsőnek válaszol Tóthnak, majd kiutazik Amerikába, ahol sorra átszervezi az ukrán szellemű görögkatolikus egyház-községeket. Hazatérőben Bukovinában jár, majd lembergi felszentelése alkalmával azt az új szokást vezeti be, hogy az eperjesi és ungvári püspököket is meghívja a szertartáshoz.

    Szeptickij állandó levelezésben állott a munkácskörnyéki bazilita kolostor főnökével és az általa irányított lembergi szemináriumban számos ukrán érzelmű ruszin teológust nevelt, akik ismételt „tanulmányutakat” tettek Kárpátalján. A lembergi ukrán sajtó13 emílíti, hogy Nyáradi, a Volosin uralom hírhedt ukrán püspöke, is ennek a szemináriumnak hallgatója volt.

    A felsorolt szórványos adatok önmagukban nem sokat mondanak. Ténylegesen a kárpátalji ukránizmusnak sem politikai, sem szellemi előzményei nincsenek, mert ilyenek még az engedékeny magyar valláspolitika mellett sem szivárogta le Kárpátaljára. A görögkeleti egyházi propaganda pedig kimondottan nagyorosz jellegű volt. Ezért megállapítható, hogy a huszti tanács 1918. év őszén hozott emlékezetes ukrán határozata előtt semmilyen ukrán irányzat és szellemi csoport nem működött Kárpátalja földjén.

    Brascsajkó Gyula kísérlete 1918 őszén csődöt mondott és 1926-ig a charkowi szovjet-kongresszusig a csehszlovák rezsim sem vesz tudomást, par excellence ukrán politikáról. 1926 után – nyilván szovjet-sugalmazásra, – az emigráns orosz körökkel szemben az ukrán jövevényeket pártfogolja Prága, azzal a célzattal, hogy ezek elvi álláspontjukat feladva, intenzív ukrán propaganda révén a cseh-orosz közeledés távolabbi céljait szolgálják. 

     

    /1/ Az első ruszin kabinet feje és kultuszminisztere Bródy, belügyminisztere Bacsinszky, közegészségügyi minisztere Volosin, közlekedésügyi minisztere Révaj, igazságügyminisztere Plesak, prágai miniszterkiküldötte dr. Párkányi. A Volosin-kormány tagjai: Volosin miniszterelnök, Révaj belügyminiszter és a Prágából kinevezett Prchala cseh tábornok, akit Volosinék nem ismeretek el.

    /2/ A lengyel királyság ekkor szállja meg a mai Szovjet-Ukrajna nagy részét.

    /3/ Magyar viszonylatban bán, helytartó vagy vezér.

    /4/ L. Bismarck beszéde a Reichstagban 1888. február 2-án.

    /5/ Ekkor már a következő ukrán pártok működnek: ukrán szocialista munkáspárt, ukrán szociáldemokrata földmívespárt, demokrata radikálispárt és szabadelvüpárt, ezek, az utóbbi kivételével, az ukrán forradalmi pártból alakultak. A jelenleg működő ukrán szervezetek a világháború után keletkeztek.  

    /6/ A minisztertanács ekkor a következőkből áll: Holubovics miniszterelnök, Zsukovszky hadügyminiszter és Krisztjuk belügyminiszter.

    /7/ Balogh-Beéry László: Az ukrán kérdés; Budapest, 1939. 19. l.

    /8/ 1918 októberében, a nyugati front összeomlásakor az ukrajnai német haderőt visszarendelik.

    /9/ Bonkáló: Az ukrán mozgalom története; Budapest, 1922. 179. l.

    /10/ Bonkáló: Az ukrán mozgalom története; 211. l.

    /11/ L. K.: Hogy harcolt a kárpátaljai ukránság; Dilo (Lemberg) 1939. I. 24.

    /12/ Les territoires Ouest-Ukrainiesns sous l’Occupation etragère, présenté par le président du conseil national Ukrainien, Genéve 1926.

    /13/ Olesznickij: Szeptickij metropolita és Kárpátalja; Dilo, 1939. I. 11–12.

     

    – folytatjuk -

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf