A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Szeben [LV.]

64 varmegyeSzeben vármegye hazánk Királyhágón túli részében feküdt, területe 3313,52 km2 volt. Egyike volt hazánk leghegyesebb vármegyéinek. Déli határán a Szebeni-hegység hatalmas csoportja emelkedik, ennek fő gerince nyugatról kelet felé egészen a Vöröstoronyi szorosig húzódik, s a Sztelfilistyében 2251 m magasságot ér el. Északi mellékága a Rosinári hegysor Csindrelben 2248 méterig emelkedik, s mellékágait Szászsebes és Szerdahely vidékéig bocsátja, ahol a termékeny hullámos síkság terül el. Ugyanilyen kis terjedelmű síkság terül el Nagy-Szeben körül a Szeben folyó mellett és Felek közül az Olt mellékén. Az Olt folyón és az általa képezett Vöröstoronyi szoroson túl a Fogarasi havasok merednek ég felé, melynek azonban csak nyugati része (a 2288 m magas Szurul csúccsal) esik a vármegye területére. Az Olt és Szeben völgyeinek közét az oltmelléki és hortobágymelléki hegysorok végső ágai töltik ki, ezek azonban nem emelkednek a középhegységek magasságán túl. A legnagyobb folyója az Olt, mely a vármegye délkeleti részét csak 30 km hosszúságban szeli. A vármegye derekét az Oltba ömlő Szeben (Bibin) folyó öntözi, magába véve a Szebeni hegységből aláfolyó vizek legnagyobb részét, köztük a Cód folyót és a Resinári patakot, ugyanabba ömlik balfelől a Hortobágy. A vármegye nyugati részében Sebes és a beléje szaladó Dobra és Székás patak a nagyobb vizek. A Szebeni havasokban, melyekben még a Lotrióra patak ered, néhány apró tengerszem is van, ezek egyikéből veszi eredetét a Szeben folyó. 

    A vármegye 5 szolgabírói járásra oszlott: Nagy-Szebeni, Szászsebesi, Szelistyei, Szeredahelyi, Újegyházi járás. A vármegyében volt 2 rendezett tanácsú város (Nagy-Szeben, Szászsebes), 62 nagy- és 24 kisközség, továbbá 64 puszta és telep. A községek általában véve középnagyságúak, 2000-nél több lakója 17 községnek volt. A vármegye székhelye Nagy-Szeben volt.

    Lakóinak száma 1891-ben 148,738, mihez még 3646 főnyi katonai népesség (kevés kivétellel Nagy-Szebenben) járult, mellyel Erdély sűrűbben népesített vármegyéi közé tartozott. A lakosok közt ekkor volt 4342 (2,9%) magyar, 42,497 (28,6%) német, 98,719 (66,4%) oláh és 1180 örmény. Foglalkozásra nézve legtöbben őstermeléssel foglalkoztak az előző századfordulón a vármegyében. Ipar és kereskedelem elég élénk volt ekkor, leginkább Nagy-Szeben, Szászsebes városokban és Nagy-Disznódon. Iparvállalatainak legnagyobb része Nagy-Szebenben volt. A kereskedelem azelőtt igen jelentékeny volt. A romániai kivitel megszűnése után erősen csökkent, és a házi iparra is nagyon sújtólag hatott.

    Közművelődés tekintetében elmaradott volt. A tanköteles gyermekek 22,3 %-a nem járt ekkor iskolába, és a 6 éven felüli férfinépességnek 39,1 %-a, a női népességnek 53,2 %-a nem tudott sem írni, sem olvasni. A vármegyében a millennium idején 175 iskola volt, u. m. 2 hittani intézet, 3 gimnázium, 1 reáliskola, 1 gazdasági iskola, 7 ipari és kereskedelmi iskola, 1 katonai, 1 bábaképző, 2 tanítóképző intézet, 3 felsőbb leány-, 3 felsőbb nép és 140 elemi iskola; a magasabb, közép- és szakiskolák (a szászsebesi algimnázium és a nagydisznódi szövőiskola kivételével) mind Nagy-Szebenben voltak. Volt még a vármegyében 12 kisdedóvó és 2 árvaház. A szellemi élet minden ága Nagy-Szebenben központosult. 

    A fő közlekedési vonal a vasút volt az előző századfordulón, mely 59 km hosszban szelte a vármegyét, ekkor a vasúti állomások száma 9 volt. Az alvinc-nagyszeben-verestoronyi vasútnak alvinc-nagyszebeni és talmács-verestoronyi részei épülőfélben volt a millennium idején. Volt ekkor 155 km állami és 313 km törvényhatósági útja, ebből 36 km kiépítetlen volt. A községi közlekedési utak hossza 196 km, ebből 131 kiépítetlen volt.

     

    Története

    A római korszak előtti idő maradványaiul tekinthetők azokaz urnasírok, melyeket Szászsebesnél és Hermánynál találtak, és a Szent-Erzsébeten feltárt fegyverek, szerszámok, ékszerek, edények és érclepények halmazából álló lelet. A rómaiak ittlétére utal az Olt völgyében Talmácsnál és a Vöröstoronyba vezető útmaradványok, valamint Szeredahely és Vízakna mellett Cedonica és Caput Stenarum római állomások maradványai. A hunok, gótok, gepidák, besenyők alig hagytak maguk után maradandó nyomokat.   

    A vármegye szász lakossága II. Géza alatt 1141–61 között, a király meghívására a közép-rajnai Frankhonból ide bevándorolt telepesekből alakult ki, kiknek a király előjogokat adományozott, és akiket elsősorban az országhatár védelmével bízott meg, valamint a lakatlan vidék földjét termővé tegyék, szabad polgárságot és földmívesrendet alakítsanak. III. Béla már gazdag jövedelmekről szólt, melyekkel csak a telepesek adóztak. András királynak szabadságlevele 1224-ben régi jogaikat újra helyreállította, és az összes szász telepeket Szászvárostól Désig egy politikai egésszé egyesítette. A telepesek földjeiknek szabad tulajdonosai voltak, évi adót fizettek és hadi szolgálatra voltak köztelezve, és csak a koronának voltak alárendelve. Belügyeikben azonban teljes önkormányzatuk volt, hivatalnokaikat szabadon választották, papjaikat hasonlóképpen, akik tizedet húztak. A király nevezte ki a szebeni comest (főispán, gróf), de erről a jogról Mátyás király lemondott és megengedte, hogy ezt a hivatalt is választás útján töltsék be. A fejlődést a tatárjárás törte meg, a szász falukat és városokat, köztük Szebent is legnagyobb részben lerombolták. Az Anjou királyok alatt az élet itt is újra virágzásnak indult. Az ipar emelkedett, a szász kereskedők nagy nyereségnek örvendettek. 1376-ban megalakult az első céh s vele kifejlődött a kisipar, melyet még a királyi udvaránál is megbecsültek. Szászváros, Szászsebes, Nagy-Szeben, Segesvár, Brassó, Beszterce törvényhatósági joggal lettek felruházva, és a két utóbbi város, valamint Nagy-Szeben is árumegállítási jogot nyert. Templomok és tornyok emelkedtek, a városok falait megerősítették, a határt várak védelmezték. Az országhatár védelmét Nagy Lajos király a szászokra bízta. A XIV. században Szászföld közigazgatásilag székekre volt beosztva, ezek fölött a vármegyei képviselet állott, amely egyúttal a legfőbb közigazgatási és bírósági hatóság volt.

    A virágzó közéletet a török hódítás és a sok pusztítás veszélyeztette. 1420 óta minden évben betörtek a törökök az országba, a szász faluk egy részének lakosai elpusztultak, helyeiket oláhok foglalták el, akik már 1200 óta Romániából, mint pásztorok és nomádok kezdtek bevándorolni. A vidék lakói a városok fali mögé menekültek és váraikban tartották magukat. A kereskedelem szünetelt, az ipar pangott. A három rendi nemzetség – magyarok, székelyek és szászok – szövetségében, mely 1437–38 köttetett meg, 1459., 1506. és 1542-ben megújíttatott, a három rend, mint a szövetség egyenjogú tagja sorakozott. Erdély kezdett elválni Magyarországtól, melynek országgyűlésére a szászokat éppen úgy hívták meg, mint minden más országos rendet. A mohácsi csata zárta le ezt az időszakot. A Ferdinánd és Szapolyai ellenkirályok között harcban a szászok Ferdinánd oldalára álltak, az 1494-ben tett fogadalom ellenére. Ebben a harcban Nagy-Szebennek 1529–36 között hétéves ostromot kellett kiállnia, és végül kénytelen volt magát Szapolyainak megadni, aki a Szászföldnek régi jogait (u. n. Királyföld) megerősítette.

    Ebben az időben a reformációval összefüggésben ment végbe a nagy egyházi átalakulás. A legrégibb telepek – Nagy-Szeben, Újegyház, Sink – külön prépostságot alkottak, melynek eltörlése után ezek a káptalanok 1424-től közvetlenül az esztergomi érseknek lettek alárendelve Brassóval együtt. A többiek az erdélyi püspök hatósága alá tartoztak, de a püspöki hatalmat nagy részben maguk gyakorolták. A reformáció eleinte a király által üldözve, de később a politikai zavaroktól elősegítve, gyorsan terjedt az országban. Mint ismert, János Zsigmond az unitárius vallást próbálta általánosan elfogadtatni, ez a törekvése azonban nem járt sikerrel, de mikor az új tant Honter János Brassóban hirdette, a szász egyházak az evangélikus hitre tértek át. 1553-ban választották az első evangélikus püspököt Weiner Pál személyében, és az országos törvények a négy egyenjogú recipiált vallás között az ágostai hitvallású evangélikus egyházat is elismerték. Időközben a többi szász telep 1486 után végképpen egy egésszé forrt össze, melynek feje Nagy-Szeben volt, úgy, hogy a szászok az önálló erdélyi fejedelmek korában nemzeti és egyházi tekintetben külön egységet alkottak.

    A török hódoltság – 1526–1691 – ideje hozta a legnagyobb pusztulást az egész országra és erre a vármegyére is. A török pusztítása és a fejedelmi önkény (Bethlen Gábor kivételével) versenyeztek egymással. Szerencse volt még, hogy a régi politikai és egyházi jogállapot elismerése az Approbáták és Compilaták (Compilatae constitutiones) országos törvénygyűjteményben fenn volt tartva. Mikor az éveken át tartó alkudozások után a Lipót-felé diplomában (Diploma Leopoldium) Erdély és a Habsburg-ház közötti alapszerződést megkötötték, abban a régi jogviszony is megerősítést nyert.

    A XVIII. században a lakosság Felső-Ausztriából, Karintiából, Krajnából és Salzburgból bevándoroltakkal megszaporodott, mert III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt sok protestánst hitük miatt elűztek onnét, akik Nagy-Szeben és Szászsebes környékén telepedtek le, Landlernek – földieknek, vidékieknek – nevezték el őket. Jöttek továbbá a durlachiak Badenből, akik különösen Szászsebesen és környékén telepedtek le. II. József reformjai különösen Szászföldet sújtották. A császár az országot kerületekre osztotta, és ekképpen a szász autonómiát is – ideiglenesen – megszüntette. Később az udvari kancellária a zavaros és törvénytelen rendeleteivel hivatalnokuralmat teremtett, melynek célja a kormánytól való teljes függőség biztosítása volt.

    Az 1840-es évek fejlődést hoztak, egyesületek keletkeztek, polgári, iparos- és gazdászati, népismei egyesültek, takarékpénztárak alakultak Nagy-Szebennel az élen. Az 1848–49-es szabadságharcban a szászok a császár pártjára álltak, mert a független Magyarországban nemzetési önállóságukat veszélyeztetve vélték. Az abszolutizmus évei, bármily meddők is voltak a magyarság számára, Szászföldön a modern átalakulás korának számít. Az 1868-as unió-törvény Szászföldnek, mint közigazgatási egységnek való fenntartását biztosította. 

    Szeben vármegyét a millenniumkor fennállott formájában 1876-ban, a közigazgatási rendszer egységesítése során hozták létre Nagy-Szeben székhellyel. Ekkor megszűntették a szász területek önállóságát, a szász székek közül Szeben-, Szászsebes-, Szerdahely- és Újegyházszék került ide, és hozzájuk csatoltak néhány Alsó- és Felső-Fehér megyei falut is.

    A vármegye majdnem kizárólag saját költségén építtette a fogaras–nagy-szebeni vasúti vonalat a nagy-disznódi szárnyvonallal, továbbá a Vöröstoronyhoz, majd az Újegyháza és Szászsebesre vezető vasúti vonallal együtt. Közhasznú vállalatok különösen Nagy-Szebenben léptek életbe az előző századforduló környékén.    

     

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Ásványi kincsekben a vármegye szegény volt. A nem különösen fejlett ipar Szebenben összpontosult, azonkívül Szászsebesen és Disznódon működtek még iparvállalatok. 

    Termőterülete 347,492 ha, a földművelésre alkalmas terület aránylag igen csekély, mind amellett a földmívelés fontos szerepet játszott. Nagyobb területen csak búzát, kukoricát, és zabot termeltek, rozs, árpa és minden egyéb mezei termény igen kevés volt. Helyenként sok jó gyümölcs, különösen Nagy- és Kis-Disznódon kitűnő cseresznye, sőt az északi halmos részeken meglehetős mennyiségű bor is termett.

    Állatlétszáma: 58,486 magyar és 1304 nem magyar fajtájú szarvasmarha volt, volt még 11,281 bivaly, 20,939 ló, 124 szamár és öszvér, 38,574 sertés, 123,446 juh és birka és 11,524 kecske. A lótenyésztés jelentős volt, emelésére 11 fedeztetési állomás és a vármegyei csikólegelő szolgált. Nagy lendületet vett a millennium környékén a szarvasmarhatenyésztés, a juhtenyésztés a havasi legelők nagy kiterjedésénél fogva szintén kedvező viszonyok közt volt. A marhatenyésztés emelésére szolgál az erdélyrészi szász gazdasági egyesület.

    A hiteligények kielégítésére szolgált 6 bank, 2 takarékpénztár és 21 szövetkezet. E tekintetben Szeben mintaszerűen volt ellátva.  

     

    Jelentős települések

     

    Nagy-Szeben

    Szabad királyi város címével felruházott rendezett tanácsú város a Szeben folyónak zömmel jobb partján terül el. Egyike Erdély legrégibb és legérdekesebb városainak. Lakóinak száma 1891-ben 21,465, melyhez 3301 katona is járult. A lakosok közt volt 3199 (14,9%) magyar, 13,148 (61,2%) német, 4581 (2%) oláh, és 537 egyéb nemzetiségű. Lakói az előző századfordulón iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Iparvállalatai közül legjelentősebbek posztógyárai, mechanikus kötőműhelye, gépgyárai és vasöntödéi, vasszekrény-, fémáru-, konzerv-, játékáru-, sztearingyertya. és sörgyára volt. Említést érdemel még takácsipara és orgona- és harmóniumgyártása is. Kereskedelmének fő cikkei: a fa, gabona, liszt, bor, szarvasmarha, gyapjú, mezőgazdasági gépek voltak. Hitelintézetei az osztrák-magyar bank fiókintézete, az általános takarékpénztár, a nagy-szebeni földhitelintézet, az egyesületi bank, az Albinabank, az előlegező egyesület és a Tranylvania általános kölcsönös biztosító bank voltak. Már ekkor volt vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.   

    Nagy-Szeben az előző századforduló idején Kolozsvár és Brassó után a királyhágóntúli rész legnépesebb és legjelentékenyebb városa volt. Székhelye volt a görögkeleti román metropolitának és érseknek, szentszéknek, az ágostai evangélikus püspöknek, konzisztóriumnak és egyházkerületnek, a vármegye törvényhatóságának és a szebeni járás szolgabírói hivatalának, a szász ispánnak és a szász egyetem központi hivatalának, pénzügyigazgatóságnak, tankerületi főigazgatóságnak és királyi tanfelügyelőségnek, magyar királyi erdőfelügyelőségnek, királyi törvényszéknek, járásbíróságnak, pénzügyi bíróságnak, ügyvédi kamarának, két királyi közjegyzőségnek. Volt államépítészeti hivatala, királyi adóhivatala, fővámhivatala, lottóhivatala, pénzügyőrsége, állami állatorvosa, lakásbejelentési hivatala. Katonai hatóságok közül itt székelt a 12. (erdélyi) hadtestparancsnokság, a 31. gyalogezred és ennek hadkiegészítő kerülete, a 28. vadászzászlóalj, a 2. huszárezred, a 76. honvéddandár és a 12. tüzérdandár, továbbá a csendőrszárnyparancsnokság. Tanintézetei nagy számban voltak a millennium idején, u. m. állami főgimnázium, ágostai evangélikus főgimnázium, ágostai evangélikus főreáliskola, görögkeleti papnevelő intézet és tanítóképző intézet, ágostai evangélikus tanítóképző intézet, állami bábatanoda, vármegyei földmíves tangazdaság, katonai gyalog hadapródiskola, alsófokú kereskedelmi iskola, iparostanonciskola, cipészszakiskola, ágostai evangélikus felsőbb leányiskola, az irgalmas nővérek leánynevelő intézete, számos elemi iskola, női kézimunka-, háztartási, főző- és cselédiskola és több magán nevelőintézet. Volt itt országos elmegyógyintézet 200 beteg részére, a Ferenc-József városi közkórház, az evangélikus egyház betegápoló intézete, a Theresianum római katolikus árva- és lelencház, az evangélikus árvaház és kisdedóvó (Luther-ház), a Reissenfels-féle nyugdíjintézet, a katonai kórház. Kulturális intézményei közül legjelentősebb volt a millennium idején a Bruckenthal-féle múzeum, volt még továbbá számos közművelődési, tudományos, jótékony és közhasznú egyesülete, köztük az erdélyi természettudományi társulat, a Verein für siebenbürg. Landeskunde, az oláh irodalmi és közművelődési egyesület, a Siebenbürgische Karpathenverein, a szász gazdasági egyesület, a katonai tudományos egyesület, zene-, 4 dalos-, városi szépítő-, tűzöltó-, több jótékony, társas és egyéb közhasznú egyesület. Több német és oláh lap jelent meg itt, de magyar nyelvű nem volt.

    A város neve a Szeben-patak nevéből ered, az pedig a szláv svbina (som) főnévből származik. A várost II. Géza magyar király alapította, és szászokat telepített ide. A várost először 1191-ben Cipin néven említik a Nagyszebeni prépostság pápai megerősítése kapcsán, mely a XV. századig az erdélyi szászok katolikus egyházi központja volt. Az Árpád-korban a város nagy lakott területei még nem voltak erődítve, erre utal, hogy a felsővárosi domonkosrendi kolostor a falakon kívül állt. Feltételezések szerint a Felsőváros erődítményei XIV. századiak, míg az Alsóvárost kifejezetten a török veszélyre tekintettel, a XV. században vették körül fallal. Kezdetben tehát csak a központban, a plébániatemplom körül épült ki egy, a szokásos templomváraknál nagyobb, a lakosoknak és javaiknak veszély esetén menedéket nyújtó erődítmény.

    A törökök 1432-ben, 1438-ban és 1442-ben sikertelenül támadták, az 1442-es csatában Hunyadi János verte meg Mezid bég seregét. Későbbi történelmében is több hosszas ostromot, illetve blokádot állt ki (1529-35; 1659-60; 1703-1709). A támadásokat, ostromokat minidig sikerrel verte vissza, Báthori Gábor fejedelem 1610-ben is csak csellel tudta elfoglalni.

    1690. szeptember 12-én az erdélyi rendek itt választották fejedelemmé Thököly Imrét.

    Az 1848–49-es szabadságharc idején, 1849. január 21-én még visszaverte Bem támadását, de március 11-én Bem váratlan rajtaütéssel elfoglalta.  

    Az Erdély déli kapujának is nevezett település többször volt Erdély fővárosa – 1610-14; 1703-90; 1849-69.     

     

    Szászsebes

    Rendezett tanácsú város szabad királyi város címével a Sebes folyó mellett 6692 lakossal 1891-ben, közte 289 (4,3%) magyar, 2049 (30,6%) német, 4178 (62,4%) oláh.

    A millennium idején itt volt a járási szolgabírói hivatal székhelye, volt ágostai evangélikus (szász) algimnáziuma, királyi közjegyzősége, járásbírósága és adóhivatala, magyar királyi erdőhivatala és kincstári erdőrendezősége, Sebesana hitelintézete és előlegező egyesülete, iparostanonc-iskolája és vashámora, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Itt jelent meg az Erdőőr c. szaklap.

    A város területén már a rómaiak korából találtak szervezett életre utaló leleteket. Idővel megfordultak itt a gótok és a hunok is, majd az avarok és a szlávok következtek. A honfoglalást követően a székelyek egyik központi települése alakult ki a Sebes folyó jobb partján. A későbbi evangélikus templom alatt kés körül a székelyek korából való ősi templom, illetve az azt övező egykori temető maradványaira bukkantak. II. Géza király idején, 1150 körül megkezdődött az akkor még székelyek által lakott vidékre való szász betelepítés. A gyorsan fejlődő telpülést II. András király 1224-ben kelt oklevelében (Andreanum) a szászoknak adományozta, ugyanakkor az itteni székelyeket áttelepítette a Háromszéki-medence környékére.

    A tatárjárás megsemmisítette a favárat és a települést is, melyet az újjáépítés után Zsigmond király idejében, 1387. november 23-án kiadott engedély alapján erős fallal körülkerítettek. A II. Murád szultán által indított 1438-as török ostromnak a várfalak nem tudtak komolyan ellenállni, rövid harc után a törököket kísérő Vlad Dracul havasalföldi vajda közvetítése nyomán a város inkább megadta magát. A város falai között halt meg 1540. július 21-én János király. 1551. június 19-én Izabella királyné itt írta alá fia, a gyermek János Zsigmond nevében a hatalomról lemondó nyilatkozatot, eleget téve Martinuzzi követelésének.

    A város 1658-ban pénzen váltotta meg szabadságát a II. Rákóczi György ellen Erdélybe jövő törököktől, ám azok 1661-ben mégis elpusztították. A Rákóczi-szabadságharc idején a város 1708. augusztus 4-ig a kurucok kezén volt, ekkor a császáriak elfoglalták és felgyújtották. Az erősen megfogyatkozott lakosságot a XVIII. század derekán Ausztriából érkező németekkel telepítették be.  

    Az 1848–49-es szabadságharc idején itt gyülekezett a győztes piski csatába induló Bem tábornok serege.

    A város azelőtt Szászsebes-szék székhelye volt, ennek területe 323 km2, lakóinak száma 1870-ben 19,237 volt. A vármegyerendezéskor az egész szék Szeben vármegyéhez csatoltatott.    

     

    Nagy-Disznód

    Nagyközség a vármegye nagyszebeni járásában, 1981-ben 3225 zömében német, kisebbséggel oláh lakossal. Volt posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára.

    Az 1200-as években telepedett le itt a szász lakosság, az első írásos forrás a XIV. századból származik. Ebben a forrásban még civitasként írtak róla. A XV. századot a meg-megújuló török támadássorozat jellemezte. A Királyföldön viszont ekkor még csak az itteni kovácsok rendelkeztek a sarlóárusítás monopóliumával. Kiváló minőségű sarlókat és kaszákat készítettek, de az 1700-as évektől megjelentő konkurencia miatt az iparág hanyatlásnak indult. Az 1500-as években alapítottak nyerges- és fazekascéheket. I. Rákóczi György privilégiumokat biztosított a településnek. Az 1700-as években Erdély legjelentősebb takácsközpontjává vált. Az 1800-as évek első felében már ötszáz céhes mester foglalkozott a posztókészítéssel és szövéssel, mely az erdélyi posztótermelés egyharmadát adta. A XIX. század elején kapta meg a vásártartási jogot. A század során tizenkét tűzvész pusztította. A millennium idején vasútvonalat építettek, textilipari műhelye működött. Textilipari iskolája is volt magyar és német nyelven.

     

    Kis-Disznód

    Nagyközség a vármegye nagyszebeni járásában, 1891-ben 985 német lakossal, postahivatallal. A község a nagy-szebeniek kedvelt nyaralóhelye volt. Volt hideg-vízgyógyintézete, gazdasági egylete, lakói szalmakalapokat, kosarakat s faragványokat készítettek. A község eredetileg Nagy-Szeben tulajdona volt, később a kerci apátság kezébe ment át, de ennek 1477-es megszűnte után ismét az előbbi birtokosára szállt. A község mellett emelkedik a Bálványoshegy.

    A falu fölötti meredek hegykúpon a Mihály-hegy tetején erődfallal kerített hegyi templom áll, mely a XII–XII. században épült. A hagyomány szerint egykor az esküvője előtt minden legénynek egy nagy követ kellett felgörgetnie a templomba, hogy ellenséges támadás esetén legyen mivel védekezni. A község a XV. században új templomot kapott, így a hegyi templom később már csak a háborúk mentsváraként szolgálta Kis-Disznód népét. 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf