Valentyik Ferenc: Krasznojarszk felfedezi egykori magyar hadifoglyai hagyatékát

Az utóbbi években kedvező magyar vonatkozású hírek érkeznek a szibériai Krasznojarszkból. A folyamat bő négy éve, 2016 augusztusában indult, amikor a ma már egymillió lakosú város vezető irodalmi lapja, a „Novij Jeniszejszkij Literátor” 2016/4. számában Gaál Áron költő, műfordító „A béke katonája” című, Gyóni Géza költészetét bemutató orosz nyelvű esszéjét és három versfordítását közölte. A sikert jól mutatja, hogy a következő évben moszkvai és kalinyingrádi folyóiratok is helyt adtak Gaál Áron Gyóni Géza témájú publikációinak. Itthoni, de jelentőséggel bíró további hozadékként a költő halálának 100. évfordulójára, 2017. június 25-re időzítve megjelent Gyóni Géza: Jajszavas írás című, válogatott – bilingvis - verseskötete. A verseket a Gyóni életmű egészéből válogatta, összeállította és magyarról oroszra ezúttal is Gaál Áron fordította.

    2018. november 13-án Denis Kirilick krasznojarszki történész, könyvtáros látogatott Dabasra, kifejezetten azért, hogy Gyóni Géza után kutasson. Megtekintette a szülőházat, az evangélikus templomkertet és az emlékszoba gyűjteményét. Megismerkedett a költő évszázados kultuszával, mementóival és az emlékezetét őrző helyi szervezetek képviselőivel is. A fiatal kutató a tragikus sorsú költő életútjáról könyvet ír, melynek kiadása a közeljövő terveiben szerepel.

    Legújabban pedig 2020. októberi sajtóhíradásból értesültünk, hogy takarítás közben az első világháború egykori magyar hadifoglyainak rejtőző kézirataira találtak rá a Krasznojarszki Helytörténeti Múzeum egyik használaton kívüli raktárában. A dobozokból 20 füzetnyi évszázados lelet esett ki: rajzok, versek, regények, botanikai mű, első világháborús csataleírások, a magyarok krasznojarszki életét bemutató kiadványok, valamennyi kéziratban.

    A sajátos időkapszula, az értékes lelet-együttes fennmaradása minden bizonnyal Dús Ferenc (1888-1945) antropológus tanár gondosságának és magyaros kreativitásának köszönhető, aki hadifogolyként 1920-1922 között a múzeumban dolgozott. Dús Ferenc 1888. január 12-én, Szegeden, tíz gyermekes családban született. A gyerekek közül három fiú és három lány érte meg a felnőtt kort, s a családi háttérről sokat elárul, hogy mindegyikük a tanítói-tanári hivatást választotta. Ugyancsak figyelemreméltó, hogy egyetemistaként Sík Sándor (1889-1963) baráti köréhez tartozott. A budapesti tudományegyetemen természetrajz-földrajz szakos középiskolai tanári diplomát szerzett, nyelveket beszélt, német és francia nyelven egyaránt jól kommunikált. Tanulmányai után a fővárosi Szent István Gimnáziumban oktatott, de mellette antropológiával és csillagászattal is foglalkozott. Ismeretterjesztő cikkeket írt a Zászlónk katolikus diáklapba, majd az Élet című hetilapba is. A világháború kitörésekor a 8. honvéd gyalogezred tartalékos hadnagyaként kapta meg a behívóját. Dús főhadnagy az 1915. március 22-én elesett Przemyśl várvédőjeként került szibériai fogságba sok tízezred magával. Munkavállalása révén 1919 novemberétől kiléphetett a krasznojarszki hadifogolytábor kapuin kívülre. 1920 októberében antropológiai feladatok elvégzésére vezényelték a Jenyiszejvidéki Területi Múzeum kötelékébe, ahol egészen szabadulásáig munkatársai és főnökei elismerését kiérdemelve dolgozott, főként a koponyagyűjtemény rendezésén. A táboron kívül ismerte meg Jelizaveta Nyikolszkaját, egy helyi pópa leányát, akivel Krasznojarszkban házasságot kötött. Szabadulását követően 1922 márciusában érkezett Magyarországra feleségével. (Az MTI 1922. március 31-i közleményéből tudható, hogy az érintett hadifogoly szállítmány az előző napon, március 30-án érkezett a csóti leszerelő táborba.) Dús Ferenc szakcikkei jelzik, hogy itthon is antropológiával szeretett volna foglalkozni, de a megélhetés kényszere újból a tanári pályára szorította. 1922 szeptemberétől Budapest Székesfőváros IX. kerületi Gyáli úti Polgári Fiúiskolában nyert tanári állást. Hat évvel később az intézmény igazgatóhelyettese, majd az 1931-32. tanévtől igazgatója lett, 1936-tól pedig kinevezték polgári iskolai tanulmányi felügyelőnek, mely beosztásában egészen 1943. évi nyugalomba vonulásáig működött.    

    Tankönyveket, pedagógiai szakcikkeket írt, oktató filmet készített, az Országos Polgári Iskolai Tanáregyesület különböző tisztségeiben közéleti munkát végzett, ennek ellenére a pedagógiai lexikonokban nem méltatták címszóra, 1945. december 11-i halálakor pedig nekrológ sem készült. (E területen az egyetlen kivételt a Gyáli-úti Polgári Fiúiskola 1943-44. évi értesítője jelenti, melyben kellő terjedelemben, méltóan megemlékeztek nyugalomba vonulásáról.)   Életútját végül a Kovács László régész - Tatyjana Mihajlovna Rejsz antropológus, magyar-orosz kutatópáros a tudomány igényességével göngyölítette fel, és 2009-ben az Anthropologiai Közlemények 50. jubileumi számában publikálta, mely jelentős segítséget ad a kéziratok feldolgozásához.

    A híradásokban legértékesebbnek ítélt kéziratfüzet Gyóni Géza életrajzát és verseit tartalmazza 211 oldalon, melyet Székely Lajos (1883-1919) tartalékos főhadnagy, marosvásárhelyi tanár szerkesztett. Az események menetében a szerkesztő Székely tanár úr alakját azért is érdemes felidéznünk, mert a magyarság egyik méltatlanul elfeledett mártírját tisztelhetjük személyében.

    Erdélyi nemesek famíliájában, a somosdi Székely család csittszentiványi mellékágában született 1883. július 5-én, Mezőbergenye községben. Édesapja Székely Sándor marosszentkirályi református lelkész, édesanyja aldobalyi Rákossi Klára, Rákossi Lajos református esperes leánya. Anna nővérével, Zsuzsika húgával és Endre öccsével elkötelezett magyar és református nevelést kaptak szüleiktől. Elemi és középiskoláit 1893-tól bentlakó diákként a közeli Marosvásárhely nagy múltú Református Kollégiumában végezte. Az iskolai értesítők visszatérően a legjobb, legszorgalmasabb tanítványok között tartalmazzák a nevét, a sportban, testnevelési gyakorlatokban is az élen járt. Hetedikes tanulóként nyertes iskolai irodalomtörténeti pályamunkát készített „A székely népballadák irodalma” témakörben. Március 15-én pedig a városi ünnepség színvonalát emelte a Bem-szobornál elmondott szavalatával. Végzős diákként, az 1901-1902-es tanévben az újonnan alakult ifjúsági egyesület, a Mentovich Önképzőkör jegyzőjévé választották. A kör tagjaként elnyerte a marosvásárhelyi születésű dr. Sebess Dénes (1869-1945) országgyűlési képviselő díját, mellyel a szóban legjobban érvelő vitatkozót jutalmazták. Ugyancsak elnyerte az iskola nyugalmazott tanára, tekintetes Szabó Sámuel úr díját is, mint a magyar történelemben, magyar irodalomban legtöbb önmunkásságot tanúsító diák. Mindezt megkoronázva, ő tartotta az iskolában a március 15-i ünnepi beszédet. Képességeivel lehetett volna akár édesapja pályájának folytatója is, de a szószék helyett a katedrát, az oktatást, a tanári hivatást választotta. A családon belüli mintát nagybátyja, Somosdi Székely Lajos csittszentiványi református tanító példája adta. Felsőfokú tanulmányait a szülőföld környezetéből kilépve a budapesti tudományegyetemen folytatta. Közéleti tevékenysége a Főiskolai Székely Kör tevékenységében összpontosult, részben az egyesület alapító tagjaként, majd elnökeként is. Ezt követően besorozták, katonai kiképzése végeztével tartalékos hadnagyi rangban szerelt le. Tanári pályafutása az 1907-ben alakult városi fenntartású marosvásárhelyi Gróf Széchenyi  István Felső Kereskedelmi Iskolához kötődik. Az oktatási intézménynek 1909-ben elkülönülten működő leány iskolája is indult, melyben - tanártársaihoz hasonlóan - szintén oktatott. A tanintézetet a működés negyedik évében, 1911-ben már 177 fiú és 36 leánynövendék látogatta. Az értesítőben Székely tanár úr hangulatos leírásban számolt be az olaszországi tanulmányútról. (Bizonyosan publikált a korabeli erdélyi sajtóban is, azonban írásai hiteles beazonosításához még Gulyás Pál irodalomtörténész cédulatára sem nyújt megfelelő segítséget.) Az iskolavárosban, februárban megalakult a Marosvásárhelyi Tanári Kör, melynek titkárává választották a fiatal kollégát. Tanintézete október 6-i megemlékezésén őt érte az a megtiszteltetés, hogy ünnepi beszédet mondhatott. 1912-ben családot alapított: a leányiskolában oktató kolléganőjét, Gombos Rózát, az ismert kolozsvári nyomdász, Gombos Ferenc (1854-1913) másodszülött leányát vette feleségül.

    1913-ban őt bízták meg a tanintézet sportegyesületének vezetésével. A marosvásárhelyi Székely Társaság tevékenységét elkötelezetten, ingyenes ismeretterjesztő előadások tartásával támogatta. 1914. január 5-én például Szaloniki jelenét és jövőjét mutatta be az érdeklődőknek a vármegyeháza nagytermében. Február végén pedig a kereskedelmi és iparkamara vitaestélyének aktív résztvevőjeként rögzítik nevét a lapok, a fórumot Erdély vasútpolitikájáról rendezték. 1914 júniusában, levélben üdvözölte a Mikes Kelemen Irodalmi Társaság sepsiszentgyörgyi megalakítását. A világháború kitörése után őt is azonnal mozgósították, a besztercei 63. gyalogezred kötelékébe vonult be. Egyenesen az orosz frontra, Galíciába irányították őket, és már augusztusban megütköztek az ellenséggel. A hátországban felesége a harcok kárvallottjait rendszeresen támogatta adományaival, így 1914 novemberében ékszereinek leadásával résztvevője volt az Auguszta-alap „Aranyat vasért” felhívásának is. Székely hadnagy a hősies harcok során 1915. július 27-én, Cholm városában esett a többszörös túlerőben lévő oroszok fogságába. Az előző napon azonban olyan merész előretörést vitt véghez egységével, hogy Signum Laudis-sal tüntették ki és főhadnaggyá léptették elő. Mindez a Marosvásárhelyen megjelenő Székely Napló szeptember 11-i számának rövidhíréből tudható, mely a feleségéhez írt levél alapján készült. Szibéria legnagyobb hadifogolytáborainak egyikébe, Krasznojarszkba hurcolták, ahol több tízezren sínylődtek. A táborban mintaszerű kulturális tevékenységet folytattak a magyar tanítók: istentiszteleteket tartottak, temettek, koncerteket tartottak, analfabétákat tanítottak meg írni-olvasni. Tanfolyamokat szerveztek a témakörök széles választékával: biológia, magyar történelem, magyar irodalomtörténet, pedagógia, általános ismeretek, ipari és kereskedelmi általános ismeretek, ipari és kereskedelmi könyvelés, gazdasági szakismeretek, német nyelvoktatás – kezdőknek, német nyelvoktatás – haladóknak, gyorsírás, könyvvitel, orosz nyelvoktatás, francia nyelvoktatás, török nyelvoktatás és háziipari oktatás. Székely főhadnagy az egyesülethez csatlakozva a „Magyar történelem” tanfolyamot vezette. 1920-ban hazatért kézdivásárhelyi rabtársa így emlékezett: „Tartalmas előadásokat tartott a táborban » Székelyföld«, »Erdély politikája«, »Marosvásárhely jövője«, stb. címen, s mint Cholnoky tanítványa, bizonyította előadásaiban, hogy mit dokumentálnak a temetők, ásatások és a városok. Személyes jó barátságban állott Gyóni Gézával. Előadásokat tartott Gyóni élete, költészete és egyénisége címen.” Ugyancsak bajtársai idézték fel, hogy Gyóni halálakor ő tett javaslatot az elhunyt költő tetemének vasabronccsal történő jelölésére, a későbbiekben remélt exhumálás segítésének szándékával. Székely tanár úr egyike volt annak a 40 hadifogolynak, akik kikísérhették a költő koporsóját a táborból a hadifogoly-temetőbe, majd a sírhantnál Anton Weidel német evangélikus lelkész imája után ő mondta el az utolsó búcsúztatót. Beszédéből a következő részletet jegyezték fel:

    „Pihenj békén, csöndesen, ebben az idegen földben, amely már nem egészen idegen nekünk. Az Altáji hegyektől északra 2000 év előtt magyar lovasok paripái düböröghettek. Legyen könnyű Neked ez az ősi hant, hol testvéreid mellé jutottál és várj türelemmel a nemzet megemlékezésére, mely jönni fog nemsokára. Addig is ne zavarja semmi nyugalmadat. Isten veled!”

    Újabb visszaemlékezés, Balogh István memoárja örökítette meg, hogy a temetés után az egész tábort bejárta Gyóni Géza verskéziratainak összegyűjtéséért: „kopogtatott mindenki ajtaján, hogy összeállítsa Gyóni fogoly-portréját.”  Mindent elkövetett, „csak hogy valamit is exhumáljon róla.” Sokszor járt sikerrel, mert méltányolták az otthoni, kolozsvári könyvkiadás tervét, ugyanis rendszerint a felesége családjának tulajdonában lévő Gombos-nyomdára is hivatkozott, érzékeltetve az elképzelés realitását. A Gyóni Géza verseit is tartalmazó tervezett kötet kéziratát végül a költő bajtársai írták, és a „Gyóni a harctéren és a hadifogságban” címet kapta a szerkesztőtől. Az összeállítás már 1917-ben, a költő halálának évében elkészült, azzal az optimista elgondolással bővülve, hogy azt végül majd a Petőfi Társaság adja ki Budapesten, hiszen a neves irodalmi egyesület Gyónit 1915 decemberében rendes tagjává választotta. A kéziratban összeállított kötet létezéséről 1918 júniusában a hadifogságból hazaérkező Keresztes Henrik hadnagy adott hírt a hazai lapokban. A következő év tavaszán a krasznojarszki táborparancsnokság engedélyével Magyar Szövetséget alakítottak a hadifoglyok, melynek vezetőségében, alelnökként szerepet vállalt Székely főhadnagy is. A szervezet a nyomorgó legénységet segélyezte, a bajtársi és nemzeti érzést ápolta, a hazajutás érdekében munkálkodott. A nemes célú szövetség ténykedése néhány hónappal később mégis bajhoz vezetett, ugyanis tényleges működését eltorzítva, annak ürügyével végezték ki a krasznojarszki magyar hadifoglyok történelem tanárát 1919. augusztus elsején, tizenheted magával. A kolcsakista cseh légió vérengzése az egyik legszomorúbb fejezete a tábor történetének. Oroszországnak ebben a zavaros időszakában a tábort őrző újoncezred katonái július 30-án reggel fellázadtak, a megmozdulást voltaképpen vörös-érzelmű altisztek szították. A túlerőben lévő fehérek azonban gyorsan leverték a lázadókat, és szörnyű bosszút álltak: egyetlen nap alatt több mint ötszáz katonát végeztek ki. Az ámokfutást, bűnbak-keresést a zendülésben teljességgel ártatlan magyar hadifoglyok között folytatták. Bár semmi érdemleges bizonyítékot nem találtak, még a tizedelés lehetősége is felvetődött, végül a 12. csehszlovák lövészezred hadbírósága mondvacsinált okokkal 1919. július 31. és augusztus 2. között 17 hadifogoly agyonlövetését rendelte el:

    - Egy orosz lázadó „elrejtéséért”: Zsedér Sándor tizedes, Saj Jenő gyalogos, Szekér Károly zászlós. Ebben az esetben azért halt meg a három magyar hadifogoly, mert az egyik lázadón hadifogolyköpenyt találtak, amit az akár kérés nélkül is eltulajdoníthatott. A bizonyítással azonban nem bajlódtak, hanem a legközebbi barakkból találomra kiválasztottak három rabot és főbe lövették őket…

    - A Magyar Szövetség vezetői közül a szervezetben végzett politikai tevékenység vádjával: dr. Pély Géza hadnagy, elnök; Székely Lajos főhadnagy, alelnök; dr. Száva István hadnagy, titkár; Fekete Emil hadnagy, tag; dr. Katona Gyula hadnagy, tag.

    - Bolsevik propaganda, a bolsevik párthoz tartozás vádjával, és mint volt vörösgárdistákat: Pap János gyalogos, Pável György gyalogos, Gáspár Béla hadapród, dr. Forgács Dezső zászlós, Dukesz Artúr hadapród, dr. Molnár Alajos hadapródjelölt, Kraszovszky Dezső tizedes, Ludvig Kálmán zászlós, Skoff Béla hadapródjelölt.

    A kivégzéseket még több is követte volna, ha a Svéd Vöröskereszt megbízottja, a „Szibéria angyala” nevet kiérdemlő Elsa Brändström (1888-1948) közbe nem lép és le nem tiltatja a további vérengzést.

    A Honvédelmi Minisztérium hadifogoly osztályának lapjában, a Hadifogoly - Újságban, „Magyar martyrok” címmel 1920. június 15-én emlékeztek meg az áldozatokról, közölve a vértanúhalált halt hősök névsorát, akiknek voltaképpen a magyarságuk volt a legfőbb bűnük. A következő évtizedekben, a hazai újságokban időről időre méltóan megemlékeztek róluk, egy-egy szemtanúval részletesen felidézve a történteket. 1945 után ez jelentősen megritkult, és a megváltozott politikai viszonyoknak - mondhatni a korszellemnek - megfelelően a publikációkban a Magyar Szövetséget nacionalista szervezetként állították be.

    Székely tanár úr nevét a Gróf Széchenyi István Felső Kereskedelmi Iskola világháborús emléktáblája őrzi, melyet a marosvásárhelyi református temetőben állítottak az egykori tanítványok. A világháború harcaiban teljesen megsemmisült egykori ezrede emlékét pedig a Hadtörténeti Múzeum díszudvarán található mementó örökíti, melyet eredetileg 1931-ben avattak, s a közelmúltban állítottak fel újra.

    Gyóni életrajzi füzete mellett ugyancsak előkerült Schweitzer József (Pankota, 1887– München, 1980. május 10.) magyar botanikus tudományos műve is. A szerző pályája jelentős részben Aradhoz kötődik, ott járt középiskolába és érettségizett 1906-ban. Az egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, majd doktorált és tanársegédként botanikai kutatómunkát végzett. A kutatások már szakmai publikációt is eredményeztek a Természettudományi Közlöny és a Magyar Botanikai Lapok hasábjain 1914-ben, amikor a dolgok kiszámítottan haladó menetét hirtelen megváltoztatta a háború. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum adatbázisából tudható, hogy tartalékos zászlósként a gyulafehérvári 50. gyalogezred ezredtörzsében teljesített szolgálatot, és az orosz fronton esett hadifogságba. Az a részlet viszont a saját visszaemlékezéséből derül ki, hogy Lukowtól északról indulva Orelig hat hét alatt 1500 kilométert gyalogolt rabtársaival a durva orosz őrök kíséretében, majd vonaton jutottak el Krapivna városáig. A rettegett orosz télben, januárban utaztak tovább Szibériába, a krasznojarszki hadifogolytáborba, ahol hat évig raboskodott. Szabadulva az aradi Katolikus Főgimnáziumban helyezkedett el, és itt csaknem nyugdíjazásáig oktatott. Tanítványainak visszaemlékezései számos anekdotát megőriztek róla, de szaklapok (A Természet 1931, 1942; Búvár 1938, 1940; Borbásia 1944) cikkei is szolgálnak munkásságáról információval. Hadifogságbeli emlékeinek tájképi és növénytani vonatkozásait a „Bolyongás a szibériai pusztákon” és a „Kökörcsinvirágzás Krasznojarszk környékén” című írásaiban idézte fel. Az utóbbi publikációt saját vízfestményeivel illusztrálta, a kökörcsin mellett lefestette a Jenyiszej-folyót és a hadifogoly temető közös kőobeliszk síremlékét. Szavakkal is tisztelgett egykori rabtársai emlékének: „Ott alussza örök álmát Gyóni Géza, a világháborúnak és a hadifoglyok életének lélekölő nyomorúságát olyan meghatóan tolmácsoló költője és még sokezer hű bajtárs”.

    Schweitzer József portréfotóját a Búvár című folyóirat 1940. decemberi számában ismerhetjük meg.

    A híradások a 20 füzetnyi lelet-együttes legnagyobb tételeként Klein Sándor hét regényét közlik. A kivételes teljesítmény szerzőjének hiteles beazonosítására azonban a rendelkezésre álló adatok nem elégségesek. A további kutatást e helyütt a következő adatokkal tudjuk segíteni:

    - Az MTI 1922. február 23-i közleménye szerint Krasznojarszkból 213 hadifogoly érkezett útban hazafelé Rigába, közöttük Klein Sándor budapesti illetőségű hadnagy is. (A hadifogoly szállítmányt március 18-án, Budapesten, a Keleti pályaudvaron ünnepélyes keretek között fogadták. Az eseményről a hazai lapok többsége legalább rövidhírben tájékoztatta az olvasókat.)

    - Gulyás Pál „Magyar írók élete és munkái” lexikon-sorozatának XVI. kötetében a névazonos szócikkek közül a körülmények leginkább Klein Sándor izraelita tanító személyét valószínűsítik, aki 1887-ben, Alberti-irsán született, és oklevelét 1907-ben, Budapesten szerezte. Elbizonytalanító azonban az adatgyűjtő megjegyzése: „Írt?” A kérdőjelet az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa is megerősíti, vagyis a Krasznojarszkból jó eséllyel hazatérő szerző munkái közül egy sem jelent meg nyomtatásban a hazai könyvpiacon. Ennek rögzítése azért bír jelentőséggel, mert van ennél kedvezőbb precedens is, például az ugyancsak krasznojarszki rabságban sínylődő Mohácsy (Mahács) Mátyás (1881-1970) Kossuth-díjas gyümölcskertész több szakkönyvének anyagát a hadifogságban írta, melyeket hazatérve az 1920-as években meg is jelentetett.

    Az ismeretlen kéziratokról közölt fotók között akad egy Magyarországon jól ismert tétel is: a „Hegyeken át…” című, színezett linómetszetekkel illusztrált krasznojarszki adománygyűjtő-lap, mely 1917-ben, összesen 700 példányban készült.  Valamennyire saját kezűleg írta híressé vált versét Gyóni Géza, de Gallas Nándor, Jakobovits Arthur, Muhits Sándor és Vermes József személyében további számon tartott művészek működtek közre létrehozásában. A relikvia szerepel a Hadtörténeti Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum, az OSZK Kézirattára és a dabasi Gyóni Géza Emlékszoba állományában, de számos példányt őriznek magángyűjtemények is.

    A krasznojarszki múzeum magyar-orosz tagokból álló alapítványt hozott létre az iratok feldolgozására, és a moszkvai magyar nagykövetséggel is felvették a kapcsolatot. A lelet-együttes tanulmányozását Mihail Szemjonovics Batasev, a múzeum kutatója kezdte meg. A program az „Első világháborús magyar hadifoglyok a Jenyiszej-kormányzóságban” címet viseli, melynek részletes kutatásához jelenleg keresik a megfelelő pályázati forrást. Optimális esetben az eredmények, tapasztalatok összegzését követően a tervekben egy kétnyelvű tudományos kiadvány megjelentetése szerepel, mely a legértékesebb anyagok másolatait is tartalmazza majd. Reméljük, mihamarabb eljön a magyar irodalom különleges ünnepnapja, amikor kézbe vehetjük Gyóni Géza Krasznojarszkban, kéziratban előkerült életrajzának, verseinek teljes kiadását, továbbá megismerhetjük Schweitzer József botanikai művét és újabb ismereteket szerezhetünk Klein Sándor regényeiről is.

    Források:

    Baja Benedek – dr. Lukinich Imre – Pilch Jenő – Zilahy Lajos (szerk.): Hadifogoly magyarok története. II. kötet. Athenaeum Rt., Budapest, 1930. p. 120, 422-426.

    Balogh István: Gyóni Géza szibériai életrajza. Szerző kiadása, Budapest, 1927. pp. 185-186, 190.

    Budapest: Gyóni Géza utolsó éve. 1918. június 9. pp. 4-5.

    Dús Ferenc: Szibéria egy kihaló emberfajtájáról. Antropológiai Füzetek 1923/1-3. szám, pp. 22-28.

    Egri Népujság: Gyóni Géza temetése. 1922. február 17. pp. 1-2.

    Gulyás Pál:

    - Magyar írók élete és munkái. XVI. kötet. Argumentum Kiadó és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, 1995. p. 738.

    - Magyar írók élete és munkái. Cédulatár: http://gulyaspal.mtak.hu/

    Kovács László:

    - Ketek és halak - Dús Ferenc antropológus felfedezőútja a szibériai fogolytáborból a Katanga vidékére. Magyar Nemzet 2009. január 31. p. 38.

    - Keskeny arc – Ismeretlen adatok és képek Dús Ferencről. Magyar Nemzet 2009. február 28. p. 39.

    Kovács László és Tatyjana Mihajlovna Rejsz: Egy hadifogoly-antropológus tanár: Dús Ferenc (1888-1945). Anthropologiai Közlemények 50. Budapest, 2009. pp. 81-99.

    Kő András: „Istenem, ne többet”. Magyar Hírlap 2020. november 21. Hétvégi melléklet I.-IV.

    Magyarság: A dabasi asszonyok. 1922. március 19. p. 14.

    Mahács Mátyás: Gyakorlati gyümölcstermesztés. Légrády Nyomda és Könyvkiadó Rt., Budapest, 1922. 288 p.

    MTI Napi Hírek 1922. február 23. 1. kiadás [0030]

    MTI Napi Hírek 1922. március 31. 6. kiadás [0032]

    Nagy Kálmán: Cseh magyarüldözés Szibériában. Budapesti Hírlap 1926. augusztus 1. p. 9.

    Nyéki Károly: A Bakonytól a Jenyiszejig. Adatok Ludvig Kálmán életrajzához. In: Éri István (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. Veszprém, 1970. pp. 183-193.

    Réhon József: Dr. Schweitzer József (1887-1980). Nyugati Jelen 2010. május 10.

    Sándor Gy. Miklós: Dús Ferenc. In: Budapest Székesfőváros IX. kerületi Gyáli-úti Községi Polgári Fiúiskolájának évkönyve az 1943-44. iskolai évről. Közzétette: Sándor Gy. Miklós. Budapest, 1944. p. 2.

    Schweitzer József dr.:

    - Bolyongás a szibériai pusztákon. A Természet 1931/17-18. szám, pp. 210-212.

    - Kökörcsinvirágzás Krasznojarszk környékén. A Természet 1942. augusztus 15. pp. 88-90.

    S. Székely Lajos: A Somosdi Székely család. Turul 1908. pp. 157-166.

    Székely Nép: Székely művészélet a krasznojarszki fogolytáborban. 1920. szeptember 30. p. 2.

    Takács Gyula: Krasznojarszk, 1919. augusztus 1-2. In: Közép-európai közlemények 2012/ 3-4. sz. pp. 165-175.

    Valentyik Ferenc:

    - Gyóni Géza testamentuma: összeállítás az emlékév írásaiból. Gyóni (Áchim) Géza 1917-2017. Szerk.: Valentyik Ferenc, Kapui Ágota és Szűcs Mária. Dabas Város Önkormányzata, Dabas, 2018. p. 67, 73, 81, 88-89, 98.

    - Székely főhadnagy, a krasznojarszki magyar hadifoglyok történelemtanára. Dabasi Újság 2020. december. pp. 19-20.

    - Ismeretlen krasznojarszki életrajzi kötet Gyóni Gézáról. Alkotó 2020. Tél. p. 2.