A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Alsó-Fehér [LIV.]
Alsó-Fehér vármegye hazánk királyhágón túli részének, régi beosztás szerint a magyarok földjének egyik vármegyéje volt, mely 375,5 km2 kiterjedésű és szabálytalan alakú vármegyéje volt, mely hazánk leghegyesebb vidékeinek egyike volt, hegyrajzát a folyók rendszere állapítja meg. A Maros, mely határát képezi, kelet-délnyugati irányban átló gyanánt metszi a megye földjét, s az Erdélyi érchegységhez illetve a Bihari-hegységhez tartozó csoportjait a bal parton elterülő, s már az erdélyi felföldhöz számított alacsonyabb dombvidéktől elválasztja. A Maros jobb partján emelkedő, túlnyomóan már havasi jellegű hegycsoportokat az Ompoly Aranyos-melléki és Ompoly-melléki hegységre különíti el. Amaz az Aranyostól az Ompolyig terjed, s legnagyobb része e vármegyére esik. Természeti szépségekben bővelkedő, vadregényes, szaggatott hegység, melyet számos mély hasadékvölgy szel át. Legmagasabb csúcsai az 1300 métert is meghaladják, Aranyos-melléki hegységből a Vulkán (1264 m.) és a Detunáta (1182 m.). E hegység ásványos kincseinek bőségéről is híres. Az Ompolyon túl a Marosig az Ompoly-melléki hegység alacsonyabb ugyan (Grohács 1103 m.), de fővonalán csak nehezen járható és erdei utak visznek át rajta. Mindkét hegység zord és terméketlen, de sok az erdeje és legelője. A Maros völgyének Nagy-Enyed és Sárd közt fekvő dombos s termékeny része Erdélyi Hegyalja név alatt ismeretes s jó bort termett. A Maros balpartján elterülő dombos vidéket, mely sehol sem ereszkedik 200 m alá, s a 300 métert is csak helyenként haladja meg, már a belső erdélyi felföldhöz számítják, melyet a Nagy-Küküllő és a belé ömlő számos patak öntöz. A vármegye jelentősebb folyói a Maros, Nagy-Küküllő, Aranyos, Ompoly és Sebes. Tavai nincsenek.
A millennium idején a vármegye 8 járásra oszlott (Alvinci járás székhelye Alvinc; Balázsfalvi járás Balázsfalva; Kis-Enyedi járás Vízakna; Magyarigeni járás Magyarigen; Marosújvári járás Marosújvár; Nagy-Enyedi járás Nagy-Enyed, Tövisi járás Tövis, Verespataki járás Verespatak), s területén 4 rendezett tanácsú város volt. A 177 község közül csak 8 haladta meg a 2000 lakót, a többi aránylag kicsi volt. A vármegye székhelye Nagy-Enyed volt. Lakóinak száma 1889-ben 193,072 volt, ezek között volt 30,181 (15,6 %) magyar, 7639 (4 %) német, 151,397 (78,4 %) oláh. A közoktatás komoly fejlesztésre szorult ebben az időben, mert ekkor a 211,843 tanköteles gyermek közül 11,446 (39,5%) nem járt iskolába. Az elemi iskolák száma 269 volt, köztük 16 állami, ezenkívül volt 1 polgári iskola és 5 kisdedóvó. Abrudbányán, Gyula-Fehérvárott és Nagy-Enyeden iparostanulói tanfolyamokat tartottak. Volt Gyula-Fehérvárott római katolikus főgimnázium és kereskedőtanonc-iskola, görög katolikus főgimnázium Balázsfalván, Nagyenyeden református gimnázium és vincellérképző.
Egyházi tekintetben a 13 róm. kat. község az erdélyi püspöki egyházmegyéhez (kalocsai egyháztartomány) volt beosztva, a gör. kat. egyházak közül 131 a gyula-fehérvár–fogarasi érseki, 1 a lugosi püspöki egyházmegyéhez (gyula-fehárvár–fogarasi egyháztartomány), a 109 gör. kel. egyház mind az erdélyi érseki egyházmegyéhez tartozott. a 10 ágostai és a 40 református egyház az erdélyi egyházkerülethez volt csatolva; zsidó anyakönyvi kerület 3 volt az előző századfordulón.
Foglalkozásra nézve túlnyomóan földművelésből és állattenyésztésből éltek itt az emberek. A vármegye ipara és kereskedelme jelentéktelen volt ebben az időben. Abrudbánya, Sárd, Ompoicas, Magyar-Igen nagy kőbányáiból kitűnő mészkövet bányásztak. Nagy-Enyeden, Dombón, Abrudbányán, Balázsfalván és Gyula-Fehérvárott nagy mennyiségű téglát és cserepet égettek. Nagy-Enyeden hajlított bútorgyár, szövőgyár, több helyen gőzmalom és szeszgyár volt az előző századfordulón. Ekkor a vármegyét három vasút szelte, országútja számos és jó volt. Vízi közlekedése a maroson volt, melyen a tutajozás nagyban folyt.
Igazságügyi tekintetben az egész vármegye a kolozsvári királyi ítélőtábla kerületéhez beosztott gyulafehérvári törvényszékhez tartozott. Területén 7 járásbíróság volt (Gyula-Fehérvár, Maros-Újvár, Topánfalva, Abrudbánya, Balázsfalva, Nagy-Enyed és Vízakna, a négy utóbbi telekkönyvi hatáskörrel felruházva). Királyi közjegyzői székhely volt Gyula-Fehérvárott, Nagy-Enyeden, Abrudbányán és Vízaknán. A vármegye az aradi közjegyzői kamara területéhez tartozott. Gyula-Fehérvárott ügyvédi kamara is volt. Hadügyi tekintetben a kis-enyedi és alvinci járás a 64-ik, Vízakna városa a 31-ik, a megye többi része az 50-ik hadkiegészítési parancsnokáság, valamennyi pedig a nagyszebeni hadtestparancsnokság területéhez, továbbá a 21. és 23. sz. honvédgyalogezredhez, a 68. és 74. népfölkelési járáshoz tartozott. A csendőrségi törzsparancsnokság Kolozsváron, a szakaszparancsnokság Nagy-Enyeden székelt. Az egész vármegye a nagyenyedi pénzügyigazgatóság alá tartozott, volt két adóhivatala és két pénzügyőrsége (mindkettő Gyulafehérvárott és Nagy-Enyeden). A kolozsvári ipari és kereskedelmi kamara hatásköre e vármegyére is kiterjedt. A vármegyének államépítészeti hivatala volt Nagy-Enyeden, posta- és távírdai tekintetben azonban a kolozsvári igazgatósághoz, s a közutakat illetőleg a kolozsvári kerületi felügyelőséghez volt beosztva. Erdészeti szempontból a nagyszebeni erdőfelügyelőséghez tartozott, a kincstári erdők részben a kolozsvári erdőigazgatósághoz, részben a szászsebesi erdőhivatalhoz tartoztak. Gyula-Fehérvár állami állatorvosi kerület székhelye volt, melyhez az egész vármegye tartozott. A borászati és szőlészeti kerület székhelye Nagy-Enyed volt. A kultúrmérnöki kerületi hivatal Kolozsvárott volt. A vármegyében 14 gyógyszertár volt a millennium idején.
Története
A rómaiak idejében Apulum (a mai Gyula-Fehérvár) castrumát a legio I. adjutrix és XIII. gemina Kr. u. 115–117 építették, és Dacia hadparancsnoksága odatelepedett. Apulum nevezeters polgári municipium és Dacia legvirágzóbb városa lett, melyben gyakran székeltek a helytartók is. A pénzügyigazgatósága és pénzverője is ott volt. A hegyekben nagyban űzték a bányászatot. Ampelum (Zalatna) gazdag római bányatelep és Dacia aranybányászati hatóságának székhelye volt. Alburnus amior (Verespatak) vidékén számos emlék bizonyítja a római bányászat fejlettségét, és a vízaknai bányák is művelés alatt állottak. Erre vonult Apulumról Sarmizegethusa felé a rómaiak egyik fő hadi útja is. A gepidák és gótok a virágzó telepeket elpusztították.
Fehér vármegyét Szent István király alapította, mely akkor még magába foglalta szinte egész Dél-Erdélyt. A XI–XII. században részekre szakadt, kivált belőle Szászföld, Brassóvidék, Fogarasföld, Küküllő és Hunyad vármegye is. Szent László király Gyula-Fehérvárt tette az általa alapított első erdélyi katolikus püspökség székhelyévé. A tatárok 1241-es betörésekor Gyula-Fehérvárral együtt Alsó-Fehér nagy része is elpusztult. Itt egyesült az Ojtozi-, és a Vöröstorony-szoroson beözönlő tatár horda, mely innen vonult tovább a Maros mentén, az ország közepe felé. Ezután a néptelen vármegye nagy részét szászok (Nagy-Enyewd) és oláhok (a hegyes vidéket) foglalták el.
Az 1437-es erdélyi parasztfelkelés Kolozsvár mellett a másik gócpontja Nagy-Enyed volt, mely a vezér Budai Nagy Antal halálát követő csatában esett el. 1442-ben Hunyadi János a töröktől Maros-Szentimrénél vereséget szenvedett, de utána eredt és egymás után több ragyogó győzelmet aratott felettük, ennek ellenére a törökök több ízben fenyegették a vármegye lakosságát, s vérengzéseik borzasztó méreteket öltött. 1550-ben Izabella királyné Diódvárában keresett menedéket a törökök elől. A nyílt ellenségeskedés Mihály oláh vajda és a magyar nemesek közt az 1600. szeptember 18-i miriszlói csatában érte el tetőpontját, ahol Basta az erdélyi segédhadakkal legyőzte Mihály vajda seregét, aki ezután elmenekült az országból.
Az Erdélyi Fejedelemség idejében Alsó-Fehér vármegye mindig nagy szerepet játszott. Gyula-Fehérvárott laktak és temetkeztek az erdélyi vajdák és fejedelmek, ugyanott fontos országgyűléseket tartottak. Bethlen Gábor itt alapította 1629-ben az első erdélyi főiskolát. 1658-ban a törökök elpusztították a várost, és a Bethlen-kollégiummal együtt a vármegye székhelye is Nagyenyedre költözött át, és a város is egészen magyar jellegűvé vált, és fejlődésnek indult. A belső villongások 1687-vban értek véget, akikor is az erdélyi rendek Balázsfalván Erdély visszahódítását aláírták Lotharingiai Károly herceggel.
A XVIII. században itt kezdődtek meg az oláhok féktelenkedései. 1784-ben a millennium idején az Alsó-Fehér vármegyével szomszédos Hunyad vármegye északi részén lévő akkori Zaránd vármegyéből kiinduló Hóra-lázadás könnyen támogatókra lelt az érchegységi oláhok közt. Az év végére feldúlták Abrudbányát és Verespatakot. A felkelés ekkor már egyértelműen a magyarság kiirtását tűzte ki célul. 1785 elején azonban az Erdélybe vezényelt császári csapatok elől szétszéledt a lázadó csürhe, és visszamenekültek a havasokba. A vezéreket saját embereik adták fel, akiket Gyula-Fehérváron törtek kerékbe.
1848-ban az oláhok háromszor is összegyűltek Balázsfalván, hogy a szabadságharc és a magyarság ellen foglaljanak állást. Ősszel a pattanásig feszült helyzetet meglovagolva az osztrákok elkezdték felfegyverezni az elégedetlenkedőket. A szeptember 16-i gyűlésre sokan már fegyveresen mentek, ami elkerülhetetlenné tette a konfliktust. Október 18-án Kis-Enyeden mészároltak le 175 magyar embert, majd 21-én Gyula-Fehérváron a nemzetőrség által visszavert felkelők gyilkoltak meg civileket a külvárosban. Ezután Horak városparancsnok felszólítására a gyula-fehérvári polgárság letette a fegyvert, cserébe a városparancsnokság szavatolta a városi lakosság védelmét. Október 23-án Zalánán a nemzetőrség letette a fegyvert, és bántatlanság ígérete mellett a lakosság egy részével elhagyta a várost. Másnap hajnalban azonban az oláh felkelők utánuk mentek, és Omolygyepű határában 700 védtelen embert álmában mészároltak le. Október végén és november elején Maros-Újvárt kétszer is megszállta egy korábban vereséget szenvedő felkelő csapat, és ölt meg 110 magyart. Október végén ugyanez történt Gyula-Fehérvártól északra fekvő Krakkóban. Ott maga Avram Iancu szenvedett vereséget, és mészároltatott le az ütközet utáni napokban 297 magyart. Október 29-én az oláh felkelők egyetlen nap alatt végeztek ki 330 magyart Borosbocsárdon, Magyarigenben és Sárdon. A vérengzések csúcspontja a nagyenyedi mészárlás volt, amikor is 1849. január 8-án Ioan Axente-Sever felkelő elpusztították a védtelen Nagy-Enyedet. A lakosság nagy részét legyilkolták, és felbecsülhetetlen károkat okoztak a főiskola gyűjteményében. Az oláh felkelők azonban 1849 tavaszán visszaszorultak a hegyekbe. Bem győzelmeinek eredményeképpen a mászárlások abbamaradtak, bár kisebb hadjáratokat továbbra is vezettek. Ezek után zajlott el a vármegye területén a híres vízaknai csata, ahol Bem Nagy-Szeben sikertelen ostroma után visszavonult csapatai 1849. február 4-én vereséget szenvedtek Puchnertől. A vereséggel és az elszenvedett súlyos veszteségekkel veszélybe került Bem hadjáratának minden addigi eredménye. Azonban sikerült visszavonni csapatait a Hunyad vármegyei Piskibe, így Erdély birtoklásáért folytatott harc még nem dőlt el. 1849 májusában oláh szabadcsapatok elfoglalják Verespatakot és Abrudbányát. Az akkor még magyar többségű települések nagy részét legyilkolják a bevonulás után. Júliusban újra feldúlják Nagy-Enyedet.
Fehér vármegyét 1764-ben osztották fel Alsó-Fehér és Felső-Fehér vármegyékre. Alsó-Fehér vármegye végső határait az 1876. XXXIII. törvénycikk szabta meg. Ekkor az Aranyos folyó menti területeket Torda-Aranyos vármegyéhez, különálló területét, és két helyiségét Szeben vármegyéhez csatolták. Felső-Fehér vármegyéről is ez a törvénycikk rendelkezik, úgy hogy egymástól külön fekvő részeit szétosztja a frissen létrejött székely és szász székekből illetve Fogaras vidékéből kialakított Nagy-Küküllő, Szeben, Háromszék és Fogaras vármegyék közt.
Gazdasági élet az előző századfordulón
Főbb terményei a gabonaneműek, nevezetesen szép és jó búza, rozs, kétszeres (gabonapiacok Gyula-Fehérvár; Nagy-Enyed), jó bor (celnai és csombordi), kukorica, kendere, burgonya, gyümölcs és tömérdek fa volt.
Állattenyésztése jelentős volt, nagyobb gulyák voltak az előző századfordulón Nagy-Enyeden, Magyar-Gombáron, Lőrincrévén és Balázstelken. Igen jelentékeny volt a juhtenyésztés is. A vármegyében a millennium idején volt majdnem 59 ezer magyar fajtájú és 1676 színes fajtájú szarvasmarha, 367 hízó marha, 1843 bivaly, 764 ló, továbbá 130 ezernél több magyar vagy erdélyi juh és 2726 nemesített juh, 4252 kecske. Ebben az időben a folyókban sok volt a hal.
Ásványokban a vármegye nyugati része nagyon gazdag volt, arany tekintetében a leggazdagabb. Aranyat és ezüstöt bányásztak Abrudbányán, Bucsumon, Verespatak határában, azonkívül ólmot, ónt és vasat is kitermeltek. Maros-Újvárt és Vízaknán nagy sóbányák működtek az előző századfordulón.
Ásványos vizek Buzás-Bocsárdon, Bessenyőn, Drassón, Intregáldon, Kis-Aknán, Szász-Újfalun, Asszonynépén, Verespatakon fakadtak. Maros-Újvárt és Vízaknán sós fürdőket rendeztek be.
Jelentős települések
Gyula-Fehérvár
Rendezett tanácsú város szabad királyi város címmel az Ompoly jobb partján, s utóbbinak a Marosba való torkolatához közel fekszik. A város az Ompoly mellett szélesen elterülő alsóvárosból és az attól nyugat felőli magaslaton lévő várból áll. A sáncokkal körülvett várba a bejárat a hatalmas Károly-kapun át lehetséges, melyet III. Károly impozáns lovasszobra díszít. A Szent Mihály székesegyház – mely hazánk legnevezetesebb építményei közé tartozik – eredetileg román stílusban épült, majd Hunyadi János gótikus stílusban állíttatta helyre, de később is többször átépítették. Ide temetkeztek Erdély fejedelmei, s itt látható Hunyadi János, Hunyadi László, Korvin János, Izabella királyné, János Zsigmond, Bocskai István, Apaffy Mihály, Báthory András bíboros, Martinuzzi György és Brandenburgi János őrgróf síremlékei és szarkofágjai. A vár északi részében, a hajdani trinitárius templom és kolostor épületében volt elhelyezve a Batthyáneum (könyvtár, érem-, régiség- és ásványgyűjtemény) és a csillagvizsgáló.
Gyula-Fehérvár a millennium idején Erdély egyik legjelentősebb városa volt, élénk kereskedelemmel. Lakóinak száma 1891-ben 8167, melyből 3482 (42,6 %) magyar, 897 (11 %) német, 3426 (41,9 %) oláh, melyhez 1700 fő katonaság járult. Itt volt az erdélyi római katolikus püspök, káptalan, szentszéknek, kir. törvényszéknek, bányabíróságnak, járásbíróságnak, ügyvédi kamarának, közjegyzőségnek, folyammérnöki hivatalnak, állami állatorvosnak székhelye. Volt benn állandó vegyes felülvizsgáló bizottság, adóhivatal, pénzügyőrbiztosi állomás, vasútállomás, posta- és távíróhivatal és postatakarékpénztár. Volt továbbá róm. kat. főgimnázium, papnevelő intézet, az irgalmas nővérek leánynevelő-intézete, ipariskola, kisdedóvó, több kórház, 2 takarékpénztár, népbank, 2 nyomda, az alsó-fehérmegyei történelmi és természettudományi társulat múzeuma, a Batthyáneum, számos más egyesület és társulat, két újság (Gyula-Fehérvári Hírlap és Közművelődés, az erdélyi kat. irod. társ. lapja).
A kőkortól lakott település, területén Kr. el II-I. évezredi kora vaskori erődítményt tártak föl. A rómaiak Kr. u. 106-tól 271-ig uralták a város területét, a castrumot. A városban vízvezetékeket, középületeket, utakat, közfürdőket építettek. A Város a XIII. Gemina légió központja volt, Apulum néven. A II. században a markomannok, a III. században a dákok és gótok pusztították, a hunok, gepidák, avarok idejében elnéptelenedett, majd az első dunai bolgár kagánok idején ismét benépesült a település.
A honfoglalás után 1002-ig a Gyulák, a XI. században a Csanád nemzetség birtoka, várispánság. Itt székelt az erdélyi vajda is. Az erdélyi Gyula 953-as bizánci megkeresztelkedése után Erdélyben elsőként itt épült ortodox templom. Ezt a Bizáncból érkezett Hierotheosz használta, mint „Turkai püspöke”. A magyarok a romokból újjáépítették a várost. A várépítéshez a castrum fehér köveit használták, innen a Fehérvár elnevezés, s mivel Gyula erdélyi vajda építette, Gyula-Fehérvárnak, az erdélyi szászok Weisenpurgnak nevezték. 1009-től katolikus püspöki székhely.
1241-ben a tatárok teljesen elpusztították. IV. Béla király újjáépítette, s szabad királyi várossá tette. 1277-ben Alárdi János vízaknai szász bíró fia bosszúhadjáratában felégette. 1291-ben III. András országgyűlést tartott itt. Székesegyháza XIII. századi, egy régebbi templom alapjaira épült.
A város virágkorát a Hunyadiak és Bethlen Gábor alatt élte. 1442. március 22-én a város mellett csapott össze Hunyadi János hada Mezid bég 15 ezres seregével, először a török, majd néhány nap múlva a megerősödött magyar sereg győzött. 1514-es parasztfelkelés leverése után a város kapujára szögezték kis Dózsa György fölnégyelt testének egy darabját. 1516-ban II. Ulászló a vár megerősítését rendelte el.
1542–1690-ig az erdélyi fejedelmek székhelyévé vált, miután a 1542-ben a tordai országgyűlés Izabella királynét és fiát, János Zsigmondot Erdélybe befogadta, a gyula-fehárvári püspökség uradalmát fejedelmi udvartartásra rendelte, a Püspöki Palotát átalakították oly módon, hogy a Keleti Magyar Királyság székhelye lehessen. Itt gyilkoltatta meg katonáival Balassa Menyhért Izabella királyné parancsára a lázadó Bebek Ferenc, Kendy Ferenc és Antal nemeseket. Itt halt meg Izabella királyné 1559. szeptember 15-én és János Zsigmond fejdelem és utolsó szabadon választott magyar király 1571. március 14-én. Hamvaik a székesegyházban pihennek.
1571. május 25-én János Zsigmond halálát követően, a többségében protestáns (református, lutheránus és unitárius) rendek Báthory István római katolikus főurat választották meg Erdély fejedelmének. I. Habsburg Ferdinánd azonban ígérgetéssel rávette Bekes Gábor unitárius vallású főurat, hogy lázadjon fel a fejedelem ellen. Bekes 1572–1574 folyamán folyamatosan szervezkedett a fejedelmi hatalom megszerzése érdekében, de 1575. július 8-i radnóti csatában vereséget szenvedett Báthory seregétől. Ebben a csatában tűnik ki vitézségével Székely Mózes. Két nappal később Bekes és Báthory seregei újból összecsaptak Kerelőszentpál mellett. Székely Mózes ebben a csatában is meghatározó szerepet játszott, ezért Báthory a fejedelmi testőrség parancsnokának nevezte ki. Báthory István – lengyel királlyá választása után – 1576. január 16-án az erdélyi országgyűlésen önmaga helyett Báthory Kristófot ajánlotta a rendeknek fejedelemnek. Báthory Kristóf halálát követően a fejedelemség élére Báthory Zsigmond került, aki több alkalommal is lemondott, ezzel sok bajt okozva a városnak és az ország népének egyaránt.
Közben 1574. június 24-én Erdélybe érkezett Pierre Lescalopir, IX. Károly francia király követe azzal a céllal, hogy megbeszéléseket folytasson Báthory István fejedelemmel. Erről az utazásról a francia követ később könyvet írt, és ebben többek közt arról számolt be, hogy Gyula-Fehérvár és Erdély lakosságának többsége magyarul beszélt.
1597-ben Báthory Zsigmond a városon kívül görögkeleti település építését engedélyezve elősegítette az oláhok betelepítését. Ott jött létre az első állandó erdélyi román püspökség. 1599. november 1-én Báthory András feletti győzelme után Mihai Viteazul havasalföldi vajda II. Rudolf császár szövetségeseként bevonult a várba, de a sarcoló vajdát az erdélyi nemesek a császáriak segítségével november 18-án Miriszlónál legyőzték. 1602. június 29-én a város mellett győzte le Giorgio Basta Székely Mózes seregét. A várost Mihail vajda és Basta is felgyújtotta, majd a tatár, később 1661-ben a törökök égették fel. 1603-ban Székely Mózesnek a függetlenségpárti magyarok és székelyek támogatásával sikerült a fővárost felszabadítania, és 1603. május 8-án bevonult a városba, ahol ünnepélyesen megválasztották és beiktatták Erdély fejedelmének. 1642. március 4-én itt választották fejedelemmé I. Rákóczi Györgyöt, aki itt is halt meg 1648. október 11-én. II. Rákóczi Györgyöt 1657. október 25-én itt mondatták le a fejedelemségről. A krími tatárok pusztításai miatt 1658-ban Nagy-Enyedre költöztették a városból a Bethlen Gábor alapította református kollégiumot. 1704. július 8-án itt választották az erdélyi rendek fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet. 1711-et követően a lakosság nemzetiségi összetétele megváltozott.
1716-ban újra püspöki székhely lett, mely a reformáció alatt megszűnt. Várát 1715–35 között Savoyai Jenő tervei szerint építették újjá III. Károly parancsára, ezért a várost Károlyfehérvárnak is nevezték, magyar lakói ekkor vidéki birtokaikra költöztek. 1789. július 31-én Batthyány Ignác gróf, erdélyi püspök, egyháztörténész a volt trinitárius templomba telepítette az akkor 18 ezer kötetes könyvtárát (Batthyáneum) s egy csillagvizsgálót, mely a legrégebbi Erdélyben. 1785. február 28-án a város közelében törték kerékbe a Horea-Closca paraszt-lázadás vezetőit.
1848–49-es szabadságharc alatt innen irányították a magyarok ellen harcoló császári és román csapatokat. 1848. október 21-én a lázadó oláhok felgyújtották a várost. 1849. március 28-án Kemény Farkas, június 2-án Bem, június 24–25-én Stein ostromolta. Augusztus 17-én a dévai fegyverletétel után Gyula-Fehérvárra kísérték a honvédeket. Világos után lassan fejlődésnek indult a város.
1876-ban a vármegyerendezéskor rendezett tanácsú városként Alsó-Fehér vármegye alá rendelték.
Nagy-Enyed
Rendezett tanácsú város az Enyed patak mellett, a Maroshoz közel, a vármegye székhelye. 1891-ben 5932-en lakták, közte 4208 (70,9 %) magyar, 181 (3 %) német, 1344 (22,7 %) oláh. Neve valószínűleg Egyed személynévből származik, mivel templomának Szent Egyed a védőszentje. Előtagja a Szászsebes és Vízakna közti Kis-Enyedtől különbözteti meg. Nagy-Enyed a vármegye törvényhatóságának, járási szolgabírói hivatalnak, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrbiztosságnak, adófelügyelőségnek, tanfelügyelőségnek, államépítészeti és adóhivatalnak, közjegyzőségnek, csendőrszakaszparancsnokságnak volt székhelye az előző századfordulón. Nevezetes tanintézete a Bethlen Gábor által 1622-ben Gyula-Fehérvárt alapított, s 1662-ben Apafi Mihály fejedelem által Nagy-Enyedre áthelyezett ref. Bethlen-főtanoda (kollégium), mely főgimnáziumból, teológiai akadémiából, tanítóképző intézetből, s elemi iskolából állt, melyet 1848-ban történt elpusztulása után 1862-ben újjáalakítottak, s a millennium idején gazdag könyvtárával s gyűjteményével együtt díszes épületben volt elhelyezve. Enyeden volt országos fegyintézet, megyei kórház, m. királyi vincellér-iskola, méhészeti vándortanító, szőlészeti s borászati állami közeg, kereskedelmi iskola, ipariskola, takarékpénztár, többféle egylet és társulat. Az osztrák-magyar bank itt fiókot tartott fenn. Ipari szempontból a hajlított fabútorgyár, szövészeti vállalat, könyvnyomda említendő az előző századfordulón. Nagy-Enyednek volt vasúti állomása, posta és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Közérdek című lap.
A város helyén egykor római castrum állt. A várost a szászok alapították, melyet 1299-ben említ először oklevél. Vártemplomát 1333 és 1335 között építették. Az Árpád-kori várat a XIV. és XV. században többször bővítették, nyolc torony őrizte. A középkorban jelentős kereskedő és bortermelő hely volt, utcái alatt terjedelmes boltíves pincék voltak már ekkor. A középkor viszontagságos századaiban egyfelől a magyarság, másfelől a reformáció egyik főbástyája volt, sok szenvedésnek is ki volt téve. 1437-ben a parasztsereg elfoglalta, de rövidesen a nemesség visszafoglalta és felperzselte. A török-tatár dúlásoktól is sokat szenvedett. 1600. szept. 17-én a Mihail vajda a várost felgyújtotta, másnap város közelében Giergio Basta és Csáky István császári vezérek a Mihail vajdát leverték és a várost ők is felperzselték. 1658-ban a tatárok rabolták ki. 1662-ben ide helyezték át Gyula-Fehérvárról a leégett Bethlen-kollégiumot, ahol Körösi Csoma Sándor is tanult. 1704. március 13-án Rabutin gyújtotta fel a várost, melynek védelmében 30 diák esett el. Erről az időről szól Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című regénye (1853).
A város 1848. novemberétől az oláh gerillavezérek (Axentie Severn, Jánk, Jánku Ábraház, az u. n. «havasi király» és Prodán) miatti félelemből, miután a várost már egyszer kirabolták, a császárnak hűséget esküdtek. De hiába ígértek kegyelmet és kíméletet, a várost 1849. január 8–17 között az Axentie Severn és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román-móc felkelők elpusztították. 800–1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélte csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező helyekbe menekültek, megfagytak a dermesztő hidegben. Ekkor elpusztították az erdélyi református egyház püspöki levéltárást is 1589-ig felnyúló becses okleveleivel és számos műemlékével és történelmi ereklyéjével együtt, amit nem pusztítottak el, azt elvitték. Mivel a férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, ez nem harc volt, hanem közönséges mészárlás-rablás. A halottak egy részét a vársáncba temették, ahol emléktábla áll, melyen a római számok csak a pogrom puszta dátumát jelzik.
Vízakna
Rendezett tanácsú város a vármegyében, 1891-ben 3772 lakossal, köztük 1245 (33 %) magyar, 59 (német) és 2414 (64 %) oláh. Neve a Viza patak melletti sóbányára utal. Volt járásbírósága, királyi közjegyzősége, sóhivatala, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. A város keleti felén elterülő óriási sótömeget már a rómaiak is bányászták. E bányák vízzel teltek meg, kisebb-nagyobb sóstavakat képeztek, mely a millennium idején fürdőül szolgált (a belső és külső Vöröstó 42 m mély, belső és külső Zöldtó [Asszonytó] 46 m mély, és a sóban legdúsabb Thököly-tó, mely 33 m mély).
A települést 1263-ban Vyz néven említi oklevél, majd 1291-ben Vyzacna, 1309-ben és később de Salisfodio vagy Salisforio alakban írták a nevét. Kr. u. 125-ben a Georgraphia címá Claudius Ptomemaios könyvében már az itteni sóbányászatot megemlítették. Egy 1165-ös okmány szerint türingiai bányászok telepedtek itt le. 1207-ben András király városnak nyilvánította Vízaknát, a só jövedelme a királyt illette. Az Andrenumban II. András megengedte az Erdélyben megtelepedő hospeseknek, hogy Szent György, Szent István és Szent Márton ünnepei táján nyolc napig szabadon hordják a sót Vízaknáról. Gerébjei a középkorban, a sónak köszönhetően a Királyföld leggazdagabb uraivá váltak. Az erdélyi püspök kivégeztette Alardus nevű gerébjét, aki a tizedfizetés megtagadására buzdított. Bosszúból a szászok 1277. február 21-én, Alardus fia, Gaan vezetésével kirabolták és felgyújtották a gyula-fehérvári székesegyházat. A gerébek diplomáciájának köszönhetően a város 1350 után elszakadt a Királyföldtől és Fehér vármegye részévé vált, de 1853-ig királybírót választott és életben maradt benne a speciális szász törvénykezés.
1330- ban Károly Róbert a város határában engedélyezi egy román család letelepedését a szőlőtermesztés meghonosítása érdekében, Nagy Lajos pedig 1375-nrn s jobbágyok letelepedését engedélyezte, amit 1615-ben Bethlen Gábor is megerősített. Az 1418-ban fellázadt sóvágókat Ozorai Pipó erőszakkal kényszerítette szolgálataik teljesítésére. Az első vízaknai céhet, a mészárosokét 1657-ben alapították. A XVII. században Teleki Mihály kurucokat telepített be, ezzel kerültek túlsúlyba a magyarok.
1848. októberében két felkelő csapattal szemben is Ioan Moldovan főbírónak, a román nemzetőrség parancsnokának fellépése mentette meg a vízaknai magyarokat. Moldovan letétette a fegyvert a magyar nemzetőrség tagjaival, garantálva bántatlanságukat. 1849. február 4-én A sóbányatelep elöntött Nagyakna körül folyt le Bem tábornok és Pucher tábornok vezette seregek között a csata, amelyet Petőfi Sándor a Négy nap dörgött az ágyú kezdető versében örökített meg.. A vesztes csatában 450 magyar honvéd halt meg, és a román hatóságok a holttesteket bedobták a lezárt nagyaknába. 1890. július 3-iki felhőszakadás hét honvéd holttestét kimosta csaknem ép állapotban. Később még több alkalommal vetett fel a víz honvédholttesteket a Honvéd tó névre elkeresztelt tóban. Ebben az időben a magyarok már kisebbségben éltek. Ennek magyarázata Vízakna „kiváltsági” kedvezménye, a „prerugati voja”. Ennek értelmében minden szökött jobbágy, vagy zsellér letelepedhetett a városban, ha beiratkozott a polgárok könyvébe.
Abrudbánya
Rendezett tanácsú bányaváros az Abrud völgyében a Stur hegy aljában 1891-ben 2992 magyar és oláh lakossal a verespataki járásban. Neve a latin obrussa (próbakő) szóból ered, az utólagos bánya elnevezés a magyarban az ezüst és arany bányászatra utal. Az erdélyi aranyművelés központja volt. 1271-ben Obruth néven említik, később Obrud-bana, Abrughbanya, 1517-ben Abrogh banya-t írnak, majd Abrug-banya néven is megjelenik. Az előző századfordulón volt itt járásbíróság, telekkönyvi hatóság, bánya- és aranybeváltóhivatal, bányabizottság, templom, kaszinó, takarékpénztár, posta és távíró, bányászsegélyző egyesület.
Már a rómaiak idejében bányaváros volt, Abrutus, majd Auraria Maior néven, s a procurator aurariorum is a mai Abrudbányán székelt. A város története szorosan összefügg a bányászat történetéve. A honfoglalást követően a bányászatot elsősorban a vidék őslakossága végezte. A X. századtól a király képzett bányászokkal telepeket hozott létre, főleg szászok települtek be Abrudbányára is. A betelepült bányászok kezdettől királyi kiváltságokban (privilégiumokban) részesültek. 1271-ben V. István a települést a fehérvári káptalannak adományozta. 1453-ban V. László ruházta föl a bányavárosi szabadalmakkal, de a káptalan jogai is megmaradtak bizonyos jövedelmekre. Idővel a bányászat fejlesztését a különböző bányavárosok és bányavidékek statutumai határozták meg. Ilyen hatállyal bírt az Abrudbánya és Zalatna városainak bányajoga. A XIV. és XV. századi bányatörvények nagy lépést jelentettek a bányaművelés szabadsága felé, míg az 1523. XXXIX. törv. cikk egészen határozottan kimondja a bányaművelési szabadság elvét.
Az erdélyi fejedelmek tudatosan fejlesztették Erdély bányászatát. Különös jelentőséggel bírt a XVI. század végén az erdélyi bányavárosok szövetsége, mely Abrudbányát, Zalatnát, Aranyosbányát, Nagybányát, Felsőbányát és Körösbányát foglalta magában, melyet az 1593. évi gyula-fehérvári országgyűlés ismert el. 1615-ben Bethlen Gábor fejedelem okmánya a bányászatról, az általános bányaszabadságról szól, melyet az 1618-as országgyűlés megerősített. I. Lipót léptette életbe 1702-ben az 1573-as Miksa-féle bányarendelete, melynek érvényét Mária Terézia 1747-es bányaigazgatási reformja alapján ugyanaz évi erdélyi országgyűlés is helybenhagyta. Az abrudbányai bánya statutumokat ugyancsak Mária Terézia hagyta jóvá 1773-ban. A bányászati ügyekben a legalsóbb fokon a bíráskodást a bányamester, bányabíróság végezte.
1784. november 7-én Kloska és Hora bandái vérfürdőt rendeztek a városban. 1848. május 9-én Janku oláhai kifosztották, felégették a várost, a magyar lakosságot pedig felkoncolták. 1854. május 23-án a császár nyíltparanccsal kihirdette az Osztrák Általános Bányatörvényt Magyarországon. 1857–1859 között bányabiztosság működött Abrudbányán, 1870-ben törvényhatósági jogú város, 1876-ban rendezett tanácsú bányaváros címet kapott.
