A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Szatmár [XLVIII.]

64 varmegyeSzatmár vármegye hazánk északkeleti részének egyik megyéje volt. Területe 6491,23 km2 volt. A vármegye nagyobb fele síkság, mely kelet és dél felől északnyugat felé aláereszkedik és a Tisza mentén legalacsonyabb (110-115 m.), míg  kelet és dél felé lassan 130-140 méterig emelkedik. Ezen számos folyóvíztől szeldelt, jórészt mocsaras lapály a Szamos mentén behúzódik a helyek közé is, az Erdőszada, Somkút és Koltó-katalin körüli termékeny és kies völgylapályt alkotva, melyet nyugaton a Szamos, keleten a Lápos öntöz. Egy másikhasonló hegyközti lapály a Túr patak medencéje Bikszádnál (Avasság). A hegységek a vármegye keleti részét borítják, északkeleten az Avas és a Guttin csoportjai emelkednek, az előbbi félköralakban körülzárja a Tűr völgykatlanát, legmagasabb csúcsúban 1240 méterig emelkedvén. Magasabb a tőle délkeletre emelkedő Guttin csoport, mely Rozsályban 1307 m., a Guttinban 1447 m magasságú. Ezen hegységektől a Szamos és Lápos völgye a jóval alacsonyabb (575 méter) Bükk-hegységet választja el, mely Szatmár és Szilágy vármegye határát jelöli. Ezen hegyes vidékek talajában a szilikátok uralkodnak, míg a lapály túlnyomóan homokos, a Kraszna és Tisza közti sík alluviális képződményű. A helységekről a folyóvizek nagy mennyisége ömlik a lapályra. A vármegye legtöbb vizét a Szamos gyűjti magába, mely dél felől lép be a vármegye földjére, s a Kapnikkal egyesült Lápost magába véve, délkelet-északnyugati iránnyal a síkságra lép ki, hosszúban kettéosztva a vármegye termékeny rónáját, annak északnyugati sarkában ömölve a vármegyét csak északi határa mentén érintő Tiszába. A Szamos jobb felől a Túrt veszi fel, mely vizének egy részét közvetlenül a Tiszába bocsátja, bal felől a Homoróddal egyesült Krasznát, mely Kis-Majtény és Mátészalka közt az Ecsedi lápnak azelőtt hatalmas kiterjedésű, de a lecsapolás folytán tetemesen megcsökkent ingoványát alkotja. A vármegye kisebb folyóvizei közül a Batár patak, Tálna és Fernezely patak említhető, délen az Ér patak mossa határát. Kisebb mocsarak a Túr mentén, valamint a vármegye déli részében Dengeleg körül voltak. Néhány ásványos forrás is fakadt a vármegye hegyes részében: bikszádi és túrvékonyai egvényes konyhasós források, az avasvámfalusi kénes (Büdössár).

    A vármegye lakóinak száma 1891-ben 323,768 volt, melyhez még 684 főnyi katonai népesség járult. A vármegye a közepes népsűrűségű vármegyék közé tartozott. A lakosok közt ekkor 198,429 (61,3%) magyar, 13,883 (4,3%) német, 405 tót, 107,947 (33,3%) oláh, 1344 rután, és1758 egyéb nemzetiségű volt. A magyarság a csengeri, fehérgyarmati, mátészlkai, szatmári és nagykárolyi járásokban, valamint a négy városban túlnyomó többségben élt, az oláhok a nagybányai, nagysomkúti és szinyérváraljai járásban voltak többségben, a németek csak az erdődi és a nagykárolyi járásban képeztek nagyobb szigeteket. 

    A vármegye 9 járásra oszlott, volt benne 1 szabad királyi város, 3 rendezett tanácsú város, 15 nagy- és 288 kisközség, tovább 628 puszta és telep. A községek általában véve középnagyságúak voltak, 2000-nél több lakosa 19 községnek volt. A vármegye székhelye Nagy-Károly volt.

    Közművelődés tekintetében a vármegye a millennium idején igen elmaradott volt. Szatmár-Németin kívüli 6 éven felüli férfi lakosság 51,2%-a, női lakosságának 63,5 %-a sem írni, sem olvasni nem tudott és a tanköteles gyermekeknek 39,9%-a nem járt iskolába. (Szatmár-Németiben ez 21,1% és 32,5%, valamint 1,8%) A vármegyében Szatmár-Németin kívül 507 iskola volt, közte 2 főgimnázium (Nagybánya és Nagy-Károly), 1 bányászati iskola (Felsőbánya), 6 ipari és kereskedelmi iskola, 2 polgári és 411 elemi népiskola, továbbá 84 kisdedóvó és1 árvaház, továbbá Szatmár-Németiben volt ezenkívül 1 hittani intézet, 2 gimnázium, 2 ipari és kereskedelmi iskola, 1 tanító- és 1 tanítónőképző intézet, 1 polgári és 1 felsőbb leányiskola, 17 elemi népiskola, 3 kisdedóvó és 2 árvaház. A szellemi élet leginkább Szatmár-Németiben, Nagy-Károlyban és Nagybányán központosult. 

    A vármegyét több irányban szelték már akkor a vasutak, melyek hossza 250 km volt, az állomások száma 45. Volt a vármegyében 58 km állami, 665 km törvényhatósági és 638 km községi közlekedési út, utóbbiak mind, valamint a törvényhatóságiak közül 216 km kiépítetlen.   

     

    Története

    A honfoglaláskor Anonymus szerint a Tisza és Igfon erdő között a Meszesi-kapuig terült földet és így a vármegyét is a Bikhor várban lakott kazárok vezére Marauth bírta. Árpád Attila jogán követelte tőle e földet, de visszautasítás miatt Tass, Zabolch és Tuhutom vezérlete alatti sereggel elfoglalta Saruvárat és Zothmár várát, majd a Nyíren át a Meszesi-kapuig győzelmesen haladt előre. A honfoglaláskor a magyarokkal kevés számú oroszok is települtek itt meg, később a szomszéd Máramarosból gyarapodott a számuk. A vármegyét Szent István király hozta létre a vármegyerendszer megszervezése idején Szatmárvár központtal valószínűleg a Kaplon nemzetség birtokaira alapozva. A németek betelepítését Szent István felesége, Gizella kezdte, aki Németibe királyi vadászokat hozott. Utána 1142-ben II. Géza Nagybányára, melyet akkor Asszonypatakának neveztek, s a királynéé volt, hozatott szászokat, de a tatárjárás után IV. Béla is telepített ide németeket.

    A tatárjárás előttről alig maradt emlék, mert a tatárjárásban nemcsak a falvak, de a várak is elpusztultak. 

    1303-ban már négy szolgabírói járás volt az akkor tartománynak nevezett Szatmár vármegyében. 1387-ben a vármegyében Károlyi László és András pallosjogot nyertek. 1402-ben Szatmár követe, Mikolay Mihály is aláírta, hogyha Zsigmond király utód nélkül halna meg, Albert herceget választják királlyá. 1404-ben Zsigmond király személyesen elnökölt a csengeri mezőn tartott gyűlésen. A szatmári főurak elnyomása miatt 1514-ben a gencsi és tyukodi nemesség is a Dózsa-féle lázadók oldalára álltak.

    A mohácsi csatában a vármegye zászlóalját Károlyi László vezette, rajta kívül elestek a csatában Zalkay érsek, Cháholyi Ferenc csanádi püspök, bélteki Drágfy János ország zászlósa és Bárthry András főispán is, valamint sokan a köznemességből is. A mohácsi csata után is folytatódtak a vármegyében a pártviszályok politikai és hitfelekezeti okok miatt is. Súlyosbította a helyzetet, hogy Szatmár vármegye a két királyság határán feküdt, s emiatt 1712-ig állandó csatatérré vált. 1527-ban Székesfejérváron Sulyok György pécsi püspök, Báthory István nádor és Báthory András főispán Ferdinándnak esküdtek hűséget, míg Báthory György és Miklós Szapolyai hívei voltak, így a vármegye egyik része a főispánhoz, másik része pedig az utóbbiakhoz csatlakozott. 

    A reformáció korán elkezdett terjedni a vármegyében, melyet elősegített, hogy Nagy-Károlyban született Károly Gáspár bibliafordító. A XVII. században a köznemesség és a főurak, Pázmány érsek által visszatérített B. Károli Mihály és neje Senyey Borbála kivételével, csaknem mindnyájan ev. ref. hitűek voltak.

    1558-ban Nagy-Károlyt, Darócot és vidékét a törökök felégették, 1562-ben Szatmár várát és rozsályi kastélyt ostromolták. Ugyanebben az évben Balassa Menyhért Telekesivel és Zekell Boldizsárral Ecsed alól kiverték a törököt. 1567–68-ban törökök és tatárok dúltak a vármegyében. 1593-ban a tarcali gyűlés a szatmári és szabolcsi nemességet a török ellen rendelte. 1605-ben Csáholyt Básta hadai elpuszították, majd Győry Jakab Madarász mellett megverte a törököket. 1622-ben a nikolsburgi béke Nagy-Károlyban vette kezdetét, amikor Szatmár, Szabolcs, Bereg, Zemplén, Abony, és Borsod vármegyék Bethlené maradt. Bethlen Gábor Ecsed várát és Böszörményt a hajdúknak adta, mit 1632-ben II. Ferdinánd is megerősített. 1657-ben a Rákóczira bosszús lengyelek pusztítanak a vármegyében, Szatmár városát is 2000 tallérig megsarcolták. 1659-ben Rákóczi György Szatmárt átadja a királynak. 1660–63 között Szatmárt és vidékét a tatárok égetik, pusztítják. 1661-ben a török pusztítás mellett Montecuccoli seregei is sarcolják a lakosságot. 1686-bam a kegyetlenkedő Caraffa Szatmár városától 61,033 frt 20 krt zsarolt ki. 1703-ban a Rákóczi-szabadságharc kezdetén a nemesség parasztlázadástól tartva a felkelőket Károlyi Sándor és Bech rendeletéből Szatmárnál szétverte, később azonban Huszt, Kálló, Nagy-Károly után a szatmári nemességi is Rákóczi oldalára állott. A kuruc-labanc harcok nyomorúságait a vármegye is megsínylette, mert a labancok és kurucok is dúlnak, pusztítanak a vármegyében. A romhányi csatavesztés után Szatmár behódolt a királynak. 1717-ben mintegy 12 ezer tatár Erdélyen át Szatmárig jött, s útjában mindent elpusztított.

    A XVIII. században a nemesség több ízben is fegyvert fogott, első felkelés 1742-ben Teleky Sámuel gróf vezetésével, 1744-ben Károlyi Ferenc gróf, majd Eötvös József alispán vezérlete alatt, harmadik felkelés 1797-ben 1000 fővel Károlyi József gróf fővezérlete alatt volt. A negyedik felkelés 1800-ban 348 lovas és 526 gyalogossal, a lovasság fővezére Károlyi József gróffal, az ötödik felkelés 1805-ben kisrédei Rhédey Lajos ezredes vezetésével 165 lovasból állott.

    A XIX. század elején az adózás és nem adózás kérdése miatt olykor véres összetűzések is voltak. A legsúlyosabb 1834-ben, mikor többen súlyosan megsérültek és három halott is volt. Ekkor Uray Bálint maradó-, Kovács Ágoston és Ujfalusy Miklós haladópártiak küzdöttek az alispánságért. Ekkor tűnt fel a vármegyei és az országgyűlésben a puritán, tudományos műveltségű és önzetlen hazaszeretetű Kölcsey Ferenc.

    Az 1848–49-es szabadságharcban a vármegyéből részt vettek mikár Zsigmond által 1891-ben kiadott jegyzék szerint a főtiszteken kívül 38 őrmester, 106 tizedes és 749 közhonvéd. A fegyverletétel után az orosz hadjáratot a vármegye lakossága és megsínylette üldöztetéssel, bebörtönzéssel. Ez idő tájban vásárolt Szatmárban 3874 kataszteri hold birtokot a gyűlöletes Haynau báró, ki e birtokra hitbizományt is kapott.

    Az 1876-os megyerendezéskor a megszűnő Kővárvidék egy részével bővült a vármegye területe.    

     

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Terményei ásványországból igen sokfélék voltak. Felső-Bánya, Nagybánya, Fernezely, Láposbánya és Kapnikbánya vidéke hazánk leggazdagabb bányavidékei közé tartoztak, ahol nagy arányban bányásztak aranyat, ezüstöt, ólmot és rezet. Előfordult azonkívül ón, kén és kőszén is.

    Növényország is gazdagon volt képviselve. A vármegye termőterülete 573,642 ha volt. Fő terményei a búza és tengeri voltak, jóval kevesebb rozs és zab, valamint árpa, kétszeres, köles és kender. Említendő még a dohány és a cukorrépa, továbbá hüvelyes vetemények, gyümölcs és dinnye. Szőlőinek területe a filoxéra pusztításai folytán, mely 46 község szőlőit ellepte, jelentősen csökkent. A legjobb bor az Avas- és Bükk hegység lejtőin terem. A vármegyében kilenc közcélú szőlőtelep volt az előző századfordulón.

    Az állattenyésztés elég virágzó volt. Több mint 110 ezer magyar fajtájú és majdnem 3000 nem magyar fajtájú szarvasmarha, valamint 37 ezer ló, több mint 126 ezer sertés, 158 ezer birka, több mint kétezer kecske, majdnem 1300 bivaly valamint 433 szamár és öszvér volt a vármegyében, nagyobb állattenyészete Kocsordon volt. 15 fedeztetési állomás szolgálta a lótenyésztést. A gazdaság fejlesztését két gazdasági egyesület segítette. Jelentős volt a baromfi: tyúk, pulyka, lúd, kacsa létszáma, valamint a galamb is. Több mint 20 ezer méhkas volt a millennium idején a vármegyében.

    Az erdőségekben sok vad (szarvas, őz, medve), a vizekben sok jó hal fordult elő. A vízi szárnyasok leginkább az Ecsedi lápban voltak gyakoriak.

    Ipara szórványos volt, de élénk. Nagyobb iparvállalatai egy donga- és talpfakészítőtelep, 1 gőzfűrész és fűrészmalom, 1 szeszgyár, 1 téglagyár és 1 üveggyár volt. Kisebb gőzmalmok és szeszgyárak nagyobb számmal voltak. Legjelentékenyebb a bánya- és kohóipar volt.

    Kereskedelme elég élénk volt a millennium idején. Fő cikkei bányatermékek, gabonaneműek, fa és faáruk, bor és gyümölcs voltak. 

     

    Jelentős települések

     

    Szatmár-Németi

    Szabad királyi város a vármegyében, a Szamos folyó mellett. Régen Szatmár és Németi külön városok voltak, de a folyó ezen ágának kiszáradása miatt nagyrészt beépült és a két város már 1715 óta egyesült. Lakóinak száma 1891-ben 20,736 volt, melyből 19,587 (94,5%) magyar, 267 német, 717 oláh volt. A lakosság leginkább mezőgazdasággal, szőlőtermeléssel, iparral és kereskedelemmel foglalkozott. Igen fejlett volt a csizmadiaipar és a tímárság, míg a hajdan nagyszámú gubások tetemesen megfogyatkoztak. Az iparosok élénk kereskedést is űztek, mire egyfelől az ipartestületek árucsarnokai szolgáltak, másfelől az iparosok készítményeikkel messze földet bejárták. Gőzmalmain kívül más gyártelepe nem volt. Vásárai nagyon látogatottak voltak.

    Szatmár-Németi székhelye volt a római katolikus püspöknek, káptalannak és szentszéknek, továbbá a szatmári járás szolgabírói hivatalának, törvényszéknek, járásbíróságnak, királyi közjegyzőnek, pénzügyi és bányabíróságnak, ügyvédi kamarának, a 78. honvéd dandárnak, a 12. honvéd gyalogezrednek és az 5. hadkiegészítő kerületnek, királyi tanfelügyelőségnek, magyar királyi folyammérnöki hivatalnak, országos kataszteri határleírási osztálynak s felmérési, valamint helyszínelési felügyelőségnek. Volt királyi katolikus főgimnáziuma, ev. ref. főgimnáziuma mindkettő konviktussal kapcsolatban, római katolikus hittani intézete és papnevelője, római katolikus tanítóképző intézete és leánynevelő intézete, benne elemi s felsőbb leányiskola és tanítónőképző, római katolikus kisdedóvóképző intézete, katonai altiszti leánynevelő intézete, református leánynevelő intézete, iparostanonciskolája, jezsuita konviktusa, városi közkórháza, irgalmasrendi kórháza, római katolikus szegényintézete és kórháza, püspöki könyvtára, az osztrák-magyar bank fiókintézete, takarékpénztára, kereskedelmi és iparbankja, termény- és hitelbankja, népbankja, gazdák és iparosok szövetkezete, számos közművelődési és közhasznú egyesülete s társulata és egyéb kulturális intézete, pénzügyőri állomása, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Szamos, Szatmár, Szatmár és Vidéke, Heti Szemle és Téli Esték című lapok.

    A hagyomány szerint a honfoglaláskor Tas, Szabolcs és Töhötöm magyar vezéreknek csak három napi kemény csata után sikerült elfoglalniuk. 1150-ben Zothmar néven említik. 1217–30 között királyi erősség volt, de 1241-ben a tatárok elpusztították, a régi erődítés jelentőségét a kuruc háborúk idejéig elvesztette.

    1203-ban II. András a zothmári németeket, kik állítólag Gizella királynéval jöttek be, kiváltságokkal ajándékozta meg. 1261-ben V. István mulatóhelye volt, ki nevezetes szabadságlevelet adott a szatmáriaknak. 1330-ban a németiek királyi vadászok voltak. 1411-ben a város több magyarországi várral és helyekkel egyetemesen Belgrádért cserébe adatott György szerbiai despotának.

    1535-ben Szapolyai vezére, Kun Kocsárd elfoglalta a várat. 1543-ban I. Ferdinánd Szatmárt a Három Báthory testvérnek, Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak ajándékozta, kik a várat a Szamosszigeten újra felépítették. 1558-ban már, mint kuruc erősség szerepel, melyet Izabella Balassa Menyhért gondjaira bízott, ki azonban ezt a várat is Ferdinánd kezére játszotta, amiért Szapolyai Zsigmond török segítségért ostromoltatta, de Zay Ferenc kapitány vezetésével sikeresen megvédte a lakosság. 1564-ban Báthory István Balassa távollétében a várost meglepte, elfoglalta, az ott maradt németeket felkoncolta és Balassa feleségét és gyermekeit megölte. 1565-ban Schwendi Lázár és Báthory András a várat visszafoglalni akarta, Báthory István fölgyújtatta, és katonáival Váradra költözött. A várat Schwendi ismét fölépíttette.

    A vár és város 1622-ben a nikolsburgi béke értelmében Bethlen Gábor tulajdonába került. 1645-ben Rákóczi György lett az ura. A következő évben a várúrnak elnöksége alatt a reformátusok híres egyházi gyűlést tartottak itt. 1657. júni. 26-án a szatmáriak a Rákóczi jószágait tűzzel-vassal pusztító lengyelekkel megegyeztek, hogy a sarcolás helyett elégedjenek meg 2600 tallérral.

    1659-ben a várat I. Lipót megbízottai átvették, újra megerősítették, de a vár a tatároktól, a várban lakó nemesek pedig a német katonáktól sokat szenvedtek, majd az őrséget váratlanul lerohanva kíméletlenül legyilkolták. 1680-ban Apafi Mihály 24 ezres seregével sikertelenül ostromolta. 1682-ben Thököly Imre a fegyverszünetkor csellel elfoglalta, de már a következő évben kiszorult belőle. 1686-ban Caraffa tulajdona, majd 1703-ban a vár alatt ugrasztotta szét a kurucokat Károlyi Sándor tábornok. 1075–06-ban a város lakosait Rákóczi a vár lerombolására ösztönözte, mely 1711-ben Károly Sándor által meg is történt. Az ezévben Debrecenben kezdődött békekötés Nagy-Károlyban folytatódott, s Szatmárban, a Vécsey házban írták alá április 29-én. A béke főbb pontjai: Rákóczi Ferenc három hét alatt hűséget esküdjön a királynak, akkor élete és vagyona megmarad, lakhat Lengyelországban is, és minden követője, aki ezidő alatt hűséget esküszik, kegyelmet kap; biztosítva lesz a szabad vallásgyakorlás; a hajdúk és kunok kiváltságai megerősíttetnek; az ország régi szabadságjogait sértetlenül hagyják; a sérelmeket az országgyűlésen orvosolják; a polgári és katonai tisztségeket magyarokkal töltik be.

    1834. dec. 4-én az itt tartott közgyűlésen mondta el Wesselényi Miklós híres beszédét.

    1848. nov. 25-én a magyar nemzetőrök a Hurbán vezetése alatti császáriakat megtámadták. A város fölszereléssel, a felszerelések javításával (ruha, lábbeli, tölténytáska stb.) segítette a szabadságharcot. A fegyverletétel után Haynau a városból 177 honvédet fogatott össze, és vitték ki őket Olaszországba. 1860-ban a város visszakapta régi törvényhatósági jogkörét.         

     

    Nagybánya

    Rendezett tanácsú város szabad királyi város címmel a Ferezelyi-patak völgyében, az Avas-hegység tövében, 1890-ben 9838 lakossal, melyből 7596 (77,2%) magyar, 109 német, 52 tót, 1941 (2%) oláh és 49 rutén nemzetiségű. 

    A város a királyi bányaigazgatóság és bányakapitányság, járásbíróság és telekkönyv, adóhivatal, királyi közjegyzőség, királyi fémbeváltó és vegyelemző hivatal székhelye volt. Volt állami főgimnáziuma, minorita kolostora, városi és bányakórháza, többféle jótékony intézete és egyesülete és vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Nagybánya és Vidéke című hetilap.

    Bányászata ősidők óta nevezetes, volt itt két magyar királyi arany-, ezüst- és ólombánya (Veresvíz és Kereszthegy). Ezenkívül volt itt társulati és magán arany- és ólombánya, továbbá elektrolitikus rézkiejtő mű. Jelentős volt továbbá a város agyag-, bő- és háziipara, nevezetesen a kosárkötés és virágkészítés. Nevezetes iparvállalata volt a kapszula-gyár.

    A lakosság fő foglalkozása volt a bányászat, kohászat, szőlő- és gyümölcstermelés, nevezetesen a gesztenye.

    Nagybánya környéke már a bronzkorban lakott volt, különleges értékű balták, sarlók, kések, cserépedények kerültek elő. A római hódítás időszakában a környék a birodalom határain kívül maradt.

    A honfoglalás után a megyerendszer kialakításakor Nagybánya területe már Szatmár vármegyéhez tartozott. 1142-ben II. Géza király szászokkal népesítette be, kiknek Nagy Lajos 1347-ben jelentős bányászati szabadalmakat adott. Ez időben Asszonypataka volt a neve. Károly Róbert uralkodása idejéből 1327-ből származó csonkán maradt oklevél Zazarbánya néven említi.

    A város első kiváltságlevele 1347. október 12-én keltezett, amiben a város bírája, plébánosa, esküdtje, valamint jegyzője arra kérték Nagy Lajos királyt, hogy a város előző évekből származó, tűz martalékává vált kiváltságlevelét újítsa meg és kézjegyével erősítse meg. A XV. század elején Nagybánya és Felsőbánya szabad királyi jellegét egy időre elveszíti. 1400-ben Zsigmond király Brankovics György szerb despota birtokába adta a várost „…aranynak és ezüstnek érceivel és pénzverésének szabadságával” együtt. 1445-től Nagybánya és Felsőbánya Hunyadi János birtokába került, majd 1459-től Mátyás király anyjának, Szilágyi Erzsébetnek birtoka lett. 1468. augusztus 30-án Olomutzban keltezett okiratában Mátyás kezére került bányákat 13 ezer arany forintért adta bérbe a Zazar parti városnak. Nagybányának 1468-ban már saját pénzverő intézete volt.

    Mátyás halála után ádáz harcok kezdődtek a bányavidék megszerzéséért. 1490-ben Albert herceg dúlta fel a várost lengyel katonáival. 1530 után Szapolyai János Zsigmond kezére került, 1560-ban pedig Felsőbányával együtt Balassa Menyért kapta meg. 1567-ben Szapolyai János Zsigmond a várat csak kemény ostrommal tudta a császáriaktól elfoglalni. 1624-ben Bethlen Gábor, majd 1645-ben a linzi békében Rákóczi György lett a vár ura.

    A XV. századtól kezdve Erdély városai között a legkorábban rendeződtek az iparviszonyok. Az azonos ipart űzők külön céheket alkottak. A szabók céhe 1412-ben, a szűcsöké 1479-ben, a mészárosoké 1505-ban, a fazekasoké 1569-ben, a lakatosoké 1572-ben, a vargáké 1581-ben alakult meg. A XII. században kádárok, kőművesek, kovácsok, késcsinálók, pékek, bádogosok és más mesterbeliek alakítottak céhet. A mesterek általában a legtehetősebb polgárok közé tartoztak, akik a város vezetésében is jelentős szerepet töltöttek be.

    A XVII. század közepén Nagybánya a tranzit kereskedelem fontos állomása volt. 1660-ban Ali váradi pasa a bányavidéket feldúlták, Nagybányát csak 10 ezer tallér ellenében hagyta épen. 1662. április 26-án nagy földrengés rázta meg a környéket.

    A XVII. század utolsó évtizedeinek politikai eseményei szorosan kapcsolódtak a Habsburg-, illetve török-ellenes harcokhoz. Nagybánya városa aktívan részt vett a Rákóczi-szabadságharcban, mind a kuruc csapatok ellátásában.

    1848. március 24-én a város polgárai nyílt közgyűlésen ismertetik a Március 15-i 12 pesti pontot. A forradalom hónapjaiban polgári őrséget állítottak fel. 1848. november 2-án a katalini hídnál véres ütközet zajlott Katona Miklós lovascsapata és a nagyrészt a Kővárvidék román falvaiból származó kapás, kaszás román falvakból származó lázadók között, melyek közül sokan meghaltak, megsebesültek vagy fogságba estek. 1848 decemberében Bem tábornok, mint az erdélyi hadak vezére Nagybányáról indult csapataival Kolozsvár elfoglalására. 

    A XIX. században a város közigazgatásában is jelentős változások történtek. Nagybánya elveszti századokon át viselt szabad királyi város státusát, s mint rendezett tanácsú várost Szatmár vármegye közigazgatási hatósága alá rendelték. A Bányászati Főfelügyelőség helyét a Nagybányai Bányaigazgatóság vette át, mely újjáűszervezte a bányamedencében lévő kincstári bánya- és kohóhivatalokat. A környék magán bányatársaságai is egyre jelentősebb szerephez jutottak. 1893-tól megépül a Nagybányát Veresvízzel összekötő 2850 méteres iparvasút, a kereszthegyi bányánál 4805, a ferneztelyi kohónál 1300 méter hosszúságú vasúti szállítóvonalat helyeznek üzembe.  

     

    Máté-Szalka

    Nagyközség a vármegye máté-szalkai járásában, 1891-ben 4589 magyar lakossal. Volt járási szolgabírói hivatala, járásbírósága, adóhivatala és pénzügyőrségi székhelye, állami bujasenyvi kórháza, gőzmalma, vasúti állomása, posta és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Mátészalka és Vidéke című hetilap. 

    A település a két Máté, Külszalka és Belszalka összeolvadásával jött létre. A XII. század közepén a Szalkából akkor még Dobosra vezető út mentén a Hontpázmány nemzetség ősi adománybirtokán létesült Máté falu. Amikor a Mátéi család utolsó férfi tagja a birtokait a feleségére, a nővére utódaira és asszonylányaira hagyta, már két Mathey nevű faluról rendelkezett. Később e bortokok a leányági utódolé voltak, akiktől 1324 körül Magyar Pál mester, gimesi várnagy és kincstartó szerezte meg, és azokra 1327-ben királyi megerősítést nyert. A közelben fekvő Külszalka a XIV. század közepén Mátéval összenőtt, később a terjeszkedés dél felé fordult, és 1381 után Belszalka is beolvadt az északi településrészbe. Egyesülésüket nevük összevonása is tükrözi: Zalkamathe, Mathezalka, Matheyzalka, Mathezalkaya. 

    1361-ben Nagy Lajos királytól új adományként visszaszerezte korábbi vásártartási jogát. 1380-as és 1560-as évek közötti időszakot a mezővárosi fejlődés jellemzi. 1367-től a Csaholyiak a birtokosai. A Csaholyiak bárói ágának kihalása után brebiri Melith Györgyé lett a vidék, aki azonban 1559–61 között elhagyta az állandó csatározások, hadvonulások útjában lévő Szalkát, és a biztonságosabb Csengerbe költözött. A magára hagyott mezőváros nem fejlődött tovább. Az 1560-as évektől a XVIII. század végéig terjedő időszakot a pusztítások és újjáépítések jellemezték. Több ízben pestisjárvány is tizedelte a lakosságot. A Rákóczi-szabadságharc első éveiben a teljes pusztulás képét mutatta, 1705 tavaszán mindössze öt embert találtak a fejedelem küldöttei a településen. Az 1786-os első népszámlálás szerint 1325 lakost és 229 házat számláltak össze. 

    1864-ben korszerű mezőgazdasági gyártelep épült, 1887-től kiépültek a vasútvonalak, bankokat, patikákat nyitottak, 1888-ban az országban elsőként itt használták közvilágításra a villanyt. 1890-ben megjelent az első napilap.

     

    Nagy-Károly

    Rendes tanácsú város a vármegyében az Ecsedi-láptól délre, 1891-ben 13,475 lakossal, közülük 12, 12,709 (94,3%) magyar, 133 német és 569 oláh lakossal. A város a vármegye törvényhatóságának, a nagy-károlyi járás szolgabírói hivatalának, járásbíróságának, királyi közjegyzősének, államépítészeti hivatalnak, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrbiztosságnak, állami állatorvosnak és szőlészeti és borászati közegnek, valamint csendőr-szakaszparancsnokságnak volt széke. Volt itt kegyesrendi főgimnázium, 3 leánynövelde, árvaház, iparostanonc-iskola, az osztrák-magyar bank itt mellékhelyiséget tartott fenn, volt ipartestülete s több ipari vállalata, számos közművelődési és jótékony egyesülete.

    A lakosság jelentős gubás-ipart s bőripart űzött, azonkívül igen fejlett volt a műasztalosság és műlakatosság, melynek készítményei a fővárosban is ismertek voltak, sőt külföldre is eljutottak. Gyékényből fonott szatyrokat, kosarakat s kalapokat szállítottak Svájcba és Franciaországba is. Vásárai, főleg gyümölcs-, szőlő-, fa- és gabonakereskedése volt jelentős. Volt állami amerikai szőlőtelepe. Volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, és postatakarékpénztára. Itt jelent meg a Szatmármegyei Közlöny, Nagy-Károly és vidéke.

    A város alapítói a honfoglaló Kaplony nemzetségből származó Károlyiak voltak. A város neve 1320-ban fordul elő először oklevélben. 1389-ben kelt oklevél már három utcáját említi.  A Károlyiak harci érdemei jutalmául már Róbert Károly idejében vásárjogot, majd országszerte szabad kereskedési jogot kapott. 1387-ben Zsigmond brandenburgi őrgróf, mint az ország főkapitánya, szabad ispánságot (pallosjogot) adományozott Károlyi Merhard fiainak, Lászlónak és Andrásnak. A XV. században a város teljesen a Károlyiak birtokába került, 1409-ben új királyi adomány megerősíti őket benne. A heti és országos vásárok tartásának jogát újabb adománylevelek biztosítják. 1477-ben Mátyás király Ladislai Lonc de Karolnak évi és heti vásárjogot adományoz. 1482-ben Károlyi Lancz László „kőházat” épít a török betörések ellen. 1699-ben Károlyi Sándor a várat átalakíttatja, majd 1794-ben gróf Károlyi József a régi várat lebontatja és helyén kastély építtet, amit 1894-ben gróf Károlyi István lovagvárrá alakíttat át. 

    A XVI–XVII. században a várost inkább a pusztulás, mint a fejlődés jellemzi. A török dúlások, fosztogatások mellett a labanc és kuruc hadak is sarcolják, fosztogatják a várost. A háborúskodásnak a Szatmári-béke vetett véget 1711-ben. Az elnéptelenedett falvakba svábok költöztek, 1712–1774 között 466 sváb család telepedett le a városban. 1740-ben gróf Károlyi Sándor nagyszámú zsidóságot telepít a városba, így alakul ki a Zsidóköz, akik nagyrészt kereskedők és mesteremberek.

    1887. május 6-án a város nagy részét óriási tűzvész pusztította el, de a nemzet segítségével Nagy-Károly is, mint a vele egy napon elpusztult Eperjes és Torockó, csakhamar újra felépült.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf