Németh László: Faj és irodalom

    /elmondta a Társadalomtudományi Társulat 1927. december 23-iki ülésén/

I.

    Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj. Az ország hatalom. Kiröpítő fészke szomszéd várakat szorongató portyahadnak s refugiuma falai közé tévedt jobbágyoknak és kereskedőknek. A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.

    Nem csoda, hogy az utolsó tíz évben többet emlegettük a fajt, mint a millennium tíz századában. Csalódtunk az országban. Nem hisszük, nem hihetjük, többé, hogy egy palánk a mi egységünkbe abrincsolhatná a világ minden közénk vetődött gyülevészét. Láttuk szétfutni ezt a csürhét s láttuk, mint sodortak magukkal más országokba java magyar milliókat s most felekezetnek akarjuk tudni a magyarságot. Szerződésektől független erőnek, melynek fiai szívében van az otthona. Bilincsek és sorompók fölötti egységre van szükségünk a bilincsek és hamissorompók éveiben. Közösségre, amely kikacagja a testünkbe dúcolt jelzőoszlopokat. Közösségre, amely kizárja az árulás lehetőségét. Talán támad s vár támadna még magyar nemzedék, mely megint az országba helyezi vissza hite súlypontját. A mi nemzedékünk azonban annyi gyöngének bizonyult pánt elpattanása közben eszmélt a népek életének a törvényeire, hogy először ezt a legutolsó és legfontosabb pántját akarja szétpattinthatatlannak tudni.

    Sajnos, az egyetemes fogalomzavarnak ebben a magyar Bábelében minden új szó félreértést bimbózik s a legegyszerűbb ideák is nehezen jutnak át a kritika desztillátorán. Százszorosan így van ez a fajisággal, melyet élet és történelem bogozott össze s ellentétes érdekek kuszálnak tovább.

    Vannak, akik a legszívesebben elejtenék a szót, amely épp olyan éles fokossá tud görbülni, mint amily kifogyhatatlan tüzeknek lehet csóvája. Vannak, akik egy élettani mitológiát zsúfolnak mögé és sok millió ember sejtjei mélyén fortyogó kémiai erőnek hirdetik. Engemet is nagy túlzások és nagy kételkedések emléke fűz e szóhoz. A faji talajba millió gyökérrel bocsátkozó íróféle s a természettudományok iskoláját kijárt ember szkepticizmusa csaptak össze rajta. Egyik az életjelenségeknek arra a szédítő gazdagságára hivatkozott, amellyel neki, a paraszt család könyvnek szánt sarjának, a magyar faj kora gyermekségétől megnyilatkozott; a másik arra a kiáltó tényre, hogy ezt a sok hangot, ízt, illatot, színt nem lehet a magyar nép testében alvó egységes alkati elv kivirágzásának tekinteni.

    A harc valahogy elült. A fajiság, noha kiállta a kiábrándulás kartácstüzét, megmaradt nekem a régi nagy fellegvár. A két szemléleti mód paktumra lépett s ezt a paktumot szeretném ma önök elé terjeszteni.

    Csakhogy vesztemre, nem vagyok tudós s nem elégedhetem meg a fogalom elméleti tisztázásával. Nem önmagáért csiholom a tüzet, hanem, hogy végigvigyem a magyar élet feltett kérdései előtt s belelobbantsam a leggyanúsabban-sötét zugokra is. Faj és irodalom viszonyáról fogok beszélni, de e tudákos cím mögött a magyar múlt szomorú elhívottjainak a váddala s a jelen fuldoklóinak a segélykönyörgése szól. Nem sokat adhatok. De talán föl tudom idézni egy pillanatra azt a sokat emlegetett magyar fátumot, ahogy az én szívem a belekiabált mai és hajdani szenvedésnek visszaechózza. Nem sokat adhatok, de talán sikerül önökbe vetítenem néhány, magyar költőkből és magyar népből belém szivárgott színt, melyet én a magyarság legsajátosabb, semmiféle nép palettáján sem ismétlődő színének érzek. Nem sokat adhatok, de talán a mai irodalmi torzsalkodások szemlélőjének is tudok néhány olyan szempontot nyújtani, amely megőrzi valójuk emberi nagy lelkűségét s mégsem alacsonyítja udvarias szemhunyóvá.      

II.

    Minden ember: külön kiejtett verssor, külön tartalommal. De ahogy a verssorok értelmi sokfélesége mélyén ott zeng a ritmus állandósága: az egész versen át ismétlődő jambikus, aszklepiadeszi vagy ütemelő elem, a legkülönbözőbb szellemi tartalom s életsors mélyén is ott duzzadhat ugyanaz a biológiai lökőerő, ugyanaz az alkati jelleg. Ilyen egy ritmusú emberversnek fogni föl a fajt: tetszetős és költői. Azt mondhatjuk: vannak emberek, akikben úgy tér vissza egy nagyobb közösség testi jellege, mint a tenger cseppjeiben a tengersók íze. Ez a tengersó, ez a csoport nagy többségiben visszatérő alkati jelleg, ez az egyéniség számlálója alá írt közös nevező: ez a fajiság.

    S talán vannak is paradicsomi fajok, amelyek elférnek ezalatt a biológiai meghatározás alatt. De melyik európai faj fér el? Az idő annyi ősibb népből rétegezte össze őket, hogy a századok kataklizmái sem darálhatták egyjellegű embermasszává, már csak azért sem, mert egyre új embercsoportokat kellett fölszippantaniok. Az angolok ősei közül csak a briteket, angolszászokat, dánokat és normannokat idézzük, a spanyolok ősei közül az ibéreket, latinokat, gótokat és arabokat s nyilvánvaló, hogy e népek az alkati típusok kaleidoszkópját fogják mutatni. És nincs-e mégis angol vagy spanyol faj? Mintha csődöt mondana az élettan! Népek, amelyek a világ életében mégis csak egy színt adnak, egymással homlokegyenest ellenkező alkati csoportokra oszlanak. Talán nem kell olyan kiáltó példára hivatkozni, mint a német nép, melynek alpesi és északi ágát semmiféle jóakarat sem kotyvaszthatná egyetlen biológiai race-szá. De nem találunk-e hasonló ellentétet még a zsidó népen belül is, amely pedig fajilag a legtömörebbek egyike. S mi magyarok is, visszavezethetnők-e legfajmagyarabbnak tartott típusainkat egyetlen magyar arcra? Nem egymást ütő, egymásra merőleges típusok-e az alföldi és a székely, nem is beszélve a palócokról vagy a Dunántúl minden faluban tízféle eredetet sejtető emberhordalékáról?

    Egy-alkatú embercsoportok minden néptestben akadnak, de egymástól épp ezek ütnek el a legélesebben, míg a nép jórésze a legkülönbözőbb csoportokból összeszűrődött keverék. S ha a múlt még meg is kímélt egyes tisztának tűnő foltokat, a mai élet tempója s lehetőségei nem ezeknek a szigeteknek az elmállasztásán dolgoznak-e? Helgoland-sorsra jutnak mind: összeverekednek egymással, vegyes csoportokkal, más népek beléjük szivárgott elemeivel. Egyre tarkább lesz a tájak emberflórája, egyre bajosabb lesz a hamu és a lencse szétválasztása, s mégis lesznek fajok, ahogy vannak a legnagyobb keveredés örvényében is.

    Mit jelent ez? Azt, hogy az élettani meghatározás csak egyes embercsoportokat ér be, de ha magyar, olasz, francia fajról akarunk beszélni, olyan keretté kell bővítenünk e szót, amelyben e népek egységadó jellege el is férjen. Énnekem a különféle alkatú s legszeszélyesebben összekevert embercsoportok közös életéből kialakult tartalom, a legkülönfélébb szövetekből összegyűlő s valamennyit átáramló vérnedv a fajiság. Ahogy a gulyás levében ott van az összefőtt hús, krumpli, hagyma, paradicsom, zöldpaprika íze, szétválaszthatatlanul s többé nem mint hús, krumpli s hagyma, hanem mint gulyás-íz, úgy főveszti össze az egy áramba került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába.

    Szintézis eredménye a faj. Történelmi és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt. E préselők közt a nyelv a leghatalmasabb. A nyelv a gulyás alá eresztett lé, amely lehetővé teszi, hogy egyik táprésze anyaga a másikba ivódjon, átjárja s hozzáadódjék annak a nyers ízéhez. A magyar nyelv ott hullámzik a Csiki havasok és a Fertő-tó közti ezer kilométeren s az ország egyik végiben fölkapott igét játszva a másikig lendítheti. A nyelvi figura, melyet a székelygóbé eszelt ki, eljuthat a somogyi juhászhoz. A szentencia, mellyel a rongy földihez tapadt palóc könnyít a boldogtalanságán, a zsíros nagykőrösi parasztot is kisegítheti másféle elsanyarodásában. Megvan a mód, hogy az egyikféle agy a másikra erőltesse a maga reakciós módját s az egyikféle szív érzése megejtse a másikfajta pudvásabb keblet is. Természetesen nem minden szó, dal, figura, mese, életelv, közmondás jut túl szülő vidékén, hisz épp ez az el nem jutott fertály adja a tájak külön jellegét. Mégis az ország akármelyik sarkán nyiladozzék egy magyar palánta, annak a népdaloknak, szokásoknak, szólásoknak az életszabályozó reguláknak valamelyest hasonló érzelmi iskoláján kell átesnie; iskolán, amely a nyelvberögzött évszázadok súlyával s minden magyar törzs ízével magyar. S gondoljuk el: milyen ragálya a nyelv az életmód ezer apróságának is, az ételektől a betlehemes játékok módjáig. A sok helyi élet fölött az életnek egy magyar ritmusa alakul ki, amely érvényesül az egyén életritmusában is.

    A másik hatalmas összehozó erő: a sors. Akiket a történelem egy név aklába terelt: egy nyáj az, mert az egész világ annak tekinti. A közös sors körülbelül azt jelenti, hogyha baj van Uncidán, baj van Boncidában is. S ha arany kell a királynak, zab a katonának, hasonló módszerrel préselik ki a Dunántúlt is, mint a Hargita alján. A nép is gondolkozik a közösség sorsán s ezek a gondolatok talán epésebbek ott, ahonnét Tokai Ferkó kuruc népe kászál elő, mint a Balaton békés halászaiban, de valami egetverő külsőség aligha lehet. Még a nemesi kutyabőr sem olyan mindent elválasztó szakadék. Ugyanaz a nagyidai reményorgiákban ki-kipukkanó kilátástalanság üli meg a kisnemest, ami a parasztot, ha az egyiknek több is jutott a pukkanásból, a másiknak meg a kilátástalanságból. S folyton mennykövek elől kapkodó ravasz fejével nem rokona-e a szegény Tiborc a kétfelé udvarló erdélyi fejedelemnek is. Ha folytatni akarjuk drasztikus hasonlatunkat: a magyar sors volt az a tűz, amelyen ez a sokféle anyagú s egy lére eresztett nép összefőtt s bizony egy kicsit el is kozmásodott.

    S végül itt állt s ha igaz, most is ott áll a fővő gulyás fölött az Isten kuktája: a nemzeti kultúra is. Meg-megkavarja a nagy bográcsot, kóstol, foldozgatja az étel zamatját s hozzá-hozzáadja a maga fűszereit. Voltak itt mindig emberek, akik heroikus és egész magyarságért álló életükkel közös elemei lettek minden rájuktekintő magyar életnek, s összefoglalói a még széjjelszórt erőknek. A kultúra meggyorsítja az leszigetelt törzsek anyagcseréjét, tudatosítja közös sorsukat s egy színörvénybe kavarja a lappangó, sutban álmodó színeket.

    Összefoglalva: a történelem egybegörgeti a maga néphordalékát s a sors, nyelv és műveltség elmállasztotta embercsoportok ásványkincseit egy valamennyiükre jellemző talajvíz oldja magába. Ez az egy népet alkotó biológiai csoportok alól kimosott talajvíz a fajiság.    

III.

    Hogyan nyilatkozik az így értelmezett fajiság az emberi dolgok nagy eredőjében, az íróban? A századok összeszűrte nedv hogy áramolja át a műalkotást? Hogy válik a fajiság irodalmi jelleggé?

    Megint csak az élettani romantika túlzásait kell lealagcsöveznünk. Akik lángész pátoszukban a népeket az idő partjai közt rohanó húsfolyóknak látják, úgy tekintenek a tehetségre, mint e folyók mélyből magasra korbácsolt hullámára. Szerintünk a fajhoz tartozók sejtjeiben alvó titok pattan föl érzékenyebb sejtjeiben; a szövetek legmélyire zárt, s már szervivé ülepedett fájdalmak és kívánságok lesznek jajgatás és ütés az ő idegeiben és izmaiban. A faj élettani megafonjának érzik a tehetséget, aki mert veséjében, tüdejében és májában mélyebben magyar, német vagy zsidó, mint társai, nagyobb kifejezője is lesz magyarságának, németségének és zsidóságának.

    Ez a beállítás hamis. A tehetség nem függvénye a fajnak. Nem úgy szolgálja az adekvát fajiságnak, ahogy a szem a fénynek s a fül a hangnak. Ha Katona József angol s Arany János olasz földön születik, vagy párnapos korukban átcsenik angol vagy olasz bölcsőkbe, vajon kihal-e belőlük az az életet költészetté habzsoló mohóság, csak mert nem a szüleik faji miliőjében eszméltek a bizonytalan színfoltokból alakokká mélyülő világra s megnémulnak-e, ha apáik férfias nyelve helyet az egyszótagosra fasírozott angol, vagy a magánhangzókkal édes olasz nyelven kell kijajgatniok és elkacagniok szívügyeiket?

    A tehetség messzebbről jön, mint fajok, családok és eklézsiák. Elemi erő ő, az Isten közeléből indult újvilágteremtő szándék. Mohó szerző erő és nyers válogató ösztön. A közönségesnél nagyobb affinitás és a közönségesnél nagyobb elutasító kedv. A legtelhetetlenebb éhség és a leghatalmasabb undor. S mindenek mélyén az a sokat emlegetett szent önzés, amely a maga nagy belekoccanását az életbe akarja minél tökéletesebben megörökíteni.

    Dzsungel ő s ha néhány fájával vissza üt is valamelyik embercsoport erdejére, a többi fa csak-benne-nőtt, sehol nem ismétlődő csodafa. Nagy János hasonlíthat Kis Istvánhoz s mindketten más Kis Istvánokhoz, de a tehetség kihez hasonlít, ha nem önmagához?

    S csodálatos öncélúságában és öntörvényűségében mégis a tehetség fejezi ki a fajt. Kifejezi, mert nagy világevő mohósága hamar kiválogatja a tömény ízeket, a mély jelentéseket, a típus-embereket s ezekkel egyre több fajiságot is. Beszélni akar és kevés neki a szótár és fukar a mondattan. Fölkavarja a lappangó szavakat, kicsalja gyökeikből az elaludt értelmet, rátanítja őket, hogy tovább hajoljanak rokonszavak példája szerint. Énekel és rájön a népi ritmus minden csínja-bínjára; a maga igényeihez töri, de tökéletesíti is. Kiszipolyozza az irodalom lezárt kamráit, de nem a hajdanvaló fajiság nagy tartályait pattantja-e föl zárjai mögött? Arcokat akar megmutatni s megleli a száz arc helyett állókat, az egész fajért beszélőket. Sorsokban akar tobzódni, de minden sors mögött nem áll-e a csak az ő szemeivel látható kísértet: a faji sors is. S ha ő maga lázad föl bezárt világa ellen, nem veri-e fejét faji fátumok mestergerendájába? Nem nyomja-e őt magát százszorosan az élet, mely sorsa minden osztályosát nyomja? Attól a mesétől, amellyel dajkája elijesztette, addig az árokszélig, amelyben ha magyar költő, ki fog múlni, mindig ugyanazt a századok ködétől és fényétől átitatott atmoszférát eszi csontjaiba, amelyet a kínlódva tengő magyar test párált és sugárzott az ég alá. Miközben önző fékezhetetlenséggel akarja megörökíteni magát, akaratlanul fejezi ki a közösséget. Ahogy a virágba torkoskodó méh szőre telik meg pollennel, úgy lesz teli ő a faj jellegével. Ő csak a mézet akarta, de a virág a pollent bízta rá.

    Persze, egyik virágban több a pollen, a másikban kevesebb. Minél jelentékenyebbek egy nép lappangó nyelvi energiái s minél erősebben nyúl a faji sors az egyének életébe: annál fajibb az irodalom is. Kiáltó példa erre Magyarország. A magyar avar nagyon mély, a magyar égbolt nagyon alacsony. S csakugyan: a mi íróink agyon vannak pollenezve s a faji jelleg elhatározó döntő stigma csaknem valamennyin.

IV.

    A faji stigma a magyar irodalomban! Olyan tárgy ez, amelyről nehéz megilletődés nélkül beszélnem. A bujdosni indultában verseit elégető Balassától Adyig hányféle tragikus torz tolong föl, míg a magyar faj és magyar író viszonyát végiggondolom. Csokonai, aki Goethe mellett kora legnagyobb lírikusa volt s csavargott, nyomorgott, kiköhögte tüdejét s meghalt, úgy hogy egyetlen Kleist fordítását látta megjelenni. Berzsenyi, aki marnikész jobbágyok és barmok közt élt s Pestre jövet nem tudta a legegyszerűbb társalgásra nyitni azt a nyelvet, melymagánya csöndjében a Közelítő tél világirodalomban is páratlan ritmusát rebegte el. Katona József, aki olyan összefoglaló szimbólumát adta a magyarságnak, mint amilyen a németségnek a Faust, vagy a királydrámák a régi Angliának és nem kellett senkinek; családtalan és ismeretlenül halt meg. Az őrültség gyümölcsét érintő Vörösmarty, a bedőlt világa fölött haldokló Arany, Vajda János s még hányan kerengetik előttem meggyötört arcukat, hogy az egész rettenetes gomolyból egy mindannyiunk arcát összefoglaló Jób-arc sajogjon belém: a magyarrá átkozott tehetség arca.

    De még nem itta föl a szánalom e mártírhomok vérverítékét s már egy másik arc piroslik mellé az átázott Veronika zsebkendőre. A magyar nép arca ez. A népé, aki tűri az időjárást, jó és rossz királyok nap-felhő játékát, verítékezik, ha a nap süt s ázik, ha az eső csorog; issza a levét fénykoroknak, s issza a levét balkoroknak, s mégis: reménytelen lesulykoltságában is, s talán éppen mert így le van sulykolva, csodálatos erővel éli a maga ősi ritmusú életét, elbúva mesében, kibimbózva dalban, körülbástyázva Molnár Albert zsoltáraival s a Károli bibliával, vezéreltetve a régiek szájról-szájra szállt példáival, fegyelmezve egy vállalt szokásjog medriben: oly csodálatos gazdagsággal nép s oly kiszánthatatlan humusza egy még csak mutatkozó poézisnek, hogy még ma, az ősi kincsek nagy széttékozlásának az óráiban is megdöbbenéssel elegy ámulat nyom ez elé a láthatatlan piramist emelő emberi erő elé, melynek csak a hiányzó ormot kell fölrakni, hogy egy új görögséggel hökkentse meg az ilyen ösztönös emberi momentumoktól elszokott világot.

    Két egysorsú, egyfájdalmú és egykincsű testvér ők: a magyar tehetség és a magyar nép. Egyikük sem számított itt soha. Elhanyagolható mennyiségnek voltak a hatalom mérlegében. Fölfelé nem volt útjuk s anyagi ambíciójuk a másnapi kenyér. De a lelkük gazdag volt. A nép lelke az erős testből ki nem ölhető jókedv s a bőrbe sütött izzóvas fájdalmának egymást hatványozó ikerszépségeivel volt gazdag, a költő a zsákutcába jutott életnek mohó alkotásvágyával. Innét az ő csodálatos hasonlatosságuk. Sem a német, sem az angol, sem az olasz, sem a spanyol tehetség nem hasonlít oly ijesztőn a maga népéhez, mint a magyar. De nem is menekedett egy nép költője sem annyi honvággyal a néplélek fantasztikus és irdatlan erdejébe. Még aki Nyugat jelszavával tört be Dévény kapuján, még Ady Endre is milyen járatos volt ennek a népnek a kincses kamrájában, hogy tudta, melyik szó hol áll; a ledér nőt jelölő cemendétől a gyalázkodó dancsig, hogy ismerte e tömeg lelke rezzenését, s hogy kihallotta százados távolokból, gyerekkori zsoltárai francia strófaformáján át is elveszett ritmusát, s milyen szemekkel tudta látni azt a pompás kalotaszegi magyarságot, amint templomból jövet a hídon ragyogó színekben s mégis méltóságosan átvonul, mint ahogy a századok hídján is vonult tempósan, súlyosan, de mégis sárga és kék varrottasokban.

    S ahogy ő látta meg, már-már a halálhoz közel, úgy látta a magyar tehetség mindig a magyar népet. Hol inkább a súlyosságot, hol inkább a nagynyugalmat, hol a varrottas tarka színeit. Ez a Tiborcok jaját kapta ki, az a Csokonai szomorú-nyájas paraszt dalait, más Arany Alföldjének komoly nyugodtságát; de mindannyian ebből a nagy, fekete-pirosan parázsló testből melegedtek; ez volt az ő egyetlen atyafiságuk az idő nagy kietlenségében.

    Egyidőben, magam mulattatására összeállítottam a magyar poézis palettáját. Kikerestem azokat a törzsszíneket, amelyek több írónkban visszatérnek s már színekbe olvadva a szóval festett magyar képek óriás hányadán ott derengenek. És találtam színeket, amelyek a magyar nép szűkebb palettáján nem voltak meg. Ott van a Daykák, Kazinczyak, Kölcseyek, Kosztolányi Dezsők és Juhász Gyulák szürkés, ezüstös költészete, az idegen stílizlésben élő magyarok színe, akik annyira jogosult finomabbra vágyásukban magyarrá élték idegen nemzetek színeit is. Az ő bíboros, mindent elszellemítő, egyre fölfelé lobogó lelke mintha a kristálykehelyben égő magyar álom-szomj volna, desztilláltságában is mélyről magyar, de a nép nyersebb színeitől idegen.

    Ám alig néhány ilyen nép-idegen színt találtam, a domináló, szembekiáltó színek ugyanazok, amiket Ady a Kalota partján észrevett. Egyik az a kemény ledömöcköltség, az a könnyzacskóknál és fuldokló toroknál mélyebbre evődött, csak nagyon-férfi húsba pácolódó, tompa emberfájdalom, amely már nem is fájdalom, inkább súlyosság, földhöz vonó gravitáció. A Katonák, Berzsenyik, Madáchok, Kemények írásaiban a legtömörebb ez a szín, de Adyban, Balassában, Vajdában, a korosodó Vörösmartyban is ott kísért. A nép néhány dalában és balladáiban adta legtöményebben. A másik szín az a kevéske bánkódással aláfestett nyájaskodás, incselkedő kötekedés, a Csokonai pajkosabb szelleme; ez a könnyedén építő, gráciás, s egy kicsit mindig szomorún maradó géniusz, mely mintha jókedvében is valami nagy bánatra emlékeznék talán nem a magáéra, hanem arra, amelyiket a tuberkolózissal egyszerre lehel be az ember a magyar levegőből. Ez a szín kissé fölhígítva Jókaiban is visszatér, de ott dereng Balassában s Ady néhány boldogabb pillanatában is. A magyar népdalnak ez a domináló színe. S végül ott a harmadik törzsszín a magyar fatalizmusé. Gondolj egy asztalszegletre két összefont kart, a karokra lesúnyt nagy fejet s e fej mögé az arany eget, mozdulatlan és gyér növényeket s őrizd meg a színt, mely az egészből bennedmaradt: az egyetlen magyar szín ez, melyre kiserőltetéssel rá lehet fogni, hogy ázsiai. Legtisztábban Mikszáthban jött ki, Móricz Zsigmondban az erőszakolt pesszimizmus, Aranyban a befalazott élet tragikus hánykódása sötétíti.

    Ahogy a székely kapu sötét fáján tarka a dísz s az egész mégis méltóságosnak hat, olyanfélén mutatkozik a magyar faj arca is a magyar irodalomban. A népben megismert vonások a költőben mintha kissé még elkomorodnának. Mintha a nép jobban beletörődne sorsába, mint a költő. De nem is lehet másképp. A tehetség százszoros súlyát érzi a magyar szívekre nehezedő fülledt atmoszférának; többet lát, nem csoda, ha vigasztalanabbá válik a szeme.

    Egyetlenegy esetben tudott az ő szeme a népénél is fényesebb maradni. Talán föltűnt önöknek, hogy a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor nevét egész este nem ejtettem ki. Szent igaz: Petőfi költészetének más a fénye, mint a magyar költészetnek, beleértve a népköltészetet is. A magyar költészet verőfényében és pajzánságában is van valami tompaság, egy ürömcsöppnyi lelkibetegség. Petőfi lírája tompítatlanul fényes. Szabad és korlátlan, amikor a magyar irodalom földhöz vert és rács mögül síró. Petőfi elüt a magyar költők nagy többségétől, de nem mert „jugoszláv” volt. Aki egy Petőfi mohóságával s a Kiskunságban születik, bizonyosan sűrít a világ belétolduló dolgaival együtt fajiságot is annyit magába, mint akárki más magyar poéta. Ha mégis kirí, annak más oka van. Petőfi olyan korban nyílt ki, mikor a magyar királyfit békává átkozó varázsszó mintha megtörőben lett volna. Mintha kinyílt volna a szemünk a bizalom és az egyetemes emberi felé. Petőfiben én azt a magyart látom, aki magasodni érezte maga fölött az eget, nem piszkálgatta hát fölösen az avart, hanem az emelkedő égre írt gyönyörű bárányfelhőket s a bárányfelhők közé egy gyönyörű napot: a magyar szabadságot. Tartott volna tovább a negyvenes évek hangulata, ne törték volna le a felnyújtott kezet, ne tömték volna be az ujjongásra nyílt szájat, Petőfi fajisága lett volna az új, a megváltott fajiság: a békabőrét elhányt királyfi teste illata. Persze azóta visszaestünk az ősi letargiába. A diadalmas Toldi Bende vitézzé fáradt s a végső felfordulás elé Ady szíve harangozott ijedt meneküljeteket. S most megint idegen fajiság a Petőfié. Hála Isten, ma már nem annyira, mint volt a háború előtt.            

V.

    Akik idáig kísértek, nem gyanúsíthatnak meg azzal, hogy a vér vegyészeivel vagy épp a savók fanatikusaival határoztatom meg költőink magyar vagy nem magyar voltát. Ostobaságnak tartom, ha Zrínyit, Madáchot, Petőfit el akarják vitatni tőlünk s reménytelennek, ha mi akarunk akármily halvány jogcímet formálni olyan művészekhez, akikben volt talán egy pintnyi szittya vér, de ez a pint is egy más kultúra álmaiért zakatoltatta az idegen szívet. Aki a magyar fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hruz Máriának hívták is az édesanyát.

    De milyen álláspontra helyezkedjünk az olyan íróval szemben, aki nem ebben a térben nőtt föl, akit más nép észjárásába tört a gyerekkor, aki más faj misztériumai előtt borzong azzal az áhítattal, amivel mi a magyar dolgokat becézzük agyon s aki mégis magyarul ír, mert így hozta kényszer és alkalom?

    Ez az ember kitűnően megtanulta a nyelvünket, sokat ellesett szokásainkból, talán több lexikális adatot tud felőlünk, mint mi magunk, de álmában egy kis zsidó, sváb vagy tót családba álmodja vissza magát s mint Gulliver fejét a liliputiak ezer apró kötelecskéje, fölkent magyaríró fejét is ezer édes emlék horgonyozza vissza egy idegen faj melengető ölébe. Pedig mi más az írás, ha nem legkorábbi képeink, emlékeink üde fölsarjadása a férfikor szürkeségiben?

    Az utóbbi évtizedben ezeknek a magyar nyelven idegen fajiságot reveláló íróknak az ügyét sokféleképp és lankadatlan szenvedélyességgel vitatgatták. Két rétegét pécézték ki és támadták meg a magyar toll forgatóinak: az egyik a zsidó, a másik a régi Magyarország nemzetiségeiből közénk szüremlett írógárda volt.

    A zsidóság rendívül erős alkati stigmájú nép. Vannak betegségek, amelyeket jóformán csak zsidók kapnak meg. S bár ellentétes csoportokra oszlanak, ezeknek a csoportoknak a száma alig néhány s mindenik rendkívül jellegzetes. A zsidó test és a zsidó szellem akárhogy keveredik európaiak közé, tüstént kiismerszik. Társadalmi életük is rendkívül lekülönült vagy legalább is egész más belül, mint nem zsidók felé. Magukkal viszik a gettót büszkén hirdetet fajfölöttiségükbe is. A megtanult nyelvekbe egykettőre beleégetik jellegük nyelvi figuráit, a szavak színe megváltozik az ajkukon. Ha vallástalanokká válnak is, hódolattal gondolnak azokra a hagyományokra, melyek népüket összefűzik. Faji diszciplinájuk az egész világon páratlan. Vetődjenek három-négyen a legeldugottabb faluba s magukkal visznek oda valamit azokból az évezredekből, amelyek őseik fájdalmával és ravasz bölcsességével pólyázzák körül őket s évtizede múlva is azok, akik voltak, megőrizték jellegüket egy egész idegen világfal szemben is. Hasonlíthatatlanul tömörebb és szívósabb faj a magyarnál. S ötven év óta sűrűr rajokban ereszkedik városainkra, megszállják gazdasági életünk bástyáit s kezébe keríti akveduktuszait.

    A múlt század vége óta ez a belénk ülepedett nép egyre több magyar írót termel. Íróik elébb nagy tapintattal illeszkednek a magyar költészet hagyományaiba. Respektálták a magyar hegedűt s óvatosan pendítették meg rajta sajátos alkatuk kikívánkozó hangjait. Ez volt a magyar-zsidó irodalom, Kiss József stádiuma, az Arany alexandrinjaiban föléledő Simon Judit kora. A magyar közönség tapsol, mert mégis csak szép, hogy egy zsidó ennyire is Arany tudjon lenn. De az öröm korai. Simon Judit erősebb lesz az Arany alexandrinjánál, kilép belőle s szabadon akar nyújtózkodni. A zsidó ember a tükörbe néz, kissé viccesnek találja magát ebben a felül dolmány, alul kaftán öltözékben. Fészkelődni kezd hát, s kapóra jön neki, hogy maguknak a magyar költőknek is szűk a régi dolmány; szövetkezik velük a le-a-dolmánnyal jelszó alatt. Adja mindenki, ami benne van – mondja –. Igazán elemi kívánalom, de egyelőre ő maga sem meri száz százalékig érvényesíteni. A zsidó irodalom Ignotus-kora ez. A következő, mondanom se kell, a Szomoryé. Az idegen fajiság és a magyar faj szolgáltatta nyelv tragikus tusába kezd. Az új gazda a maga teste méreteihez akarja kitérdelni, kikönyökölni és kihátalni az idegen szervezetre szabott ruhát. A ruha itt reped, ott foltot kap, már egészen más ruha, de az új test végre benne van. Talán utálja még, hisz rajta a régi gazda szaga, de legalább kényelmesen mozoghat benne.

    Hová visz ez a folyamat? Semmi jel sincs rá, hogy a zsidóságra boruló faji atmoszféra ritkulna s nem is valószínű, hogy ez a gazdasági és szellemi szövetségekbe tömörült faj egyhamar disszociáljon. Másrészt bizonyos, hogy igaz író csak az lehet, aki legfesztelenebbül önti ki, mai belé gyűlt, s minél tehetségesebb valaki, annál vakabbon megy lelke szimatja után. Szomory Dezső, aki magyargyűlöletét már nem palástolja, de faja hatezer éves múltjáról annyi melankolikus gyöngédséggel beszél, igazabb író, mint aki hasonló lelkiállapotban semleges témákon kendőzi műmagyarrá magát. Igazabb író, de nem magyar író.

    Nem hiszem, hogy ezt a tényt Szomory a szívére venné. Annál jobban a szívére veszi a magyarság, amelyre csakugyan végzetes lehet, ha egy más nép sajtóval, folyóiratokkal, könyvkiadóvállalatokkal pumpálja belé a maga fajiságát. Magyar nyelven ma két nép ír s nem biztos, hogy a magyarság számlál több tollat. Pedig a népek nyelve és szellem nem olyan, mint a föld, hogy jó, ha hosszába szántják, de még jobb, ha keresztbe is. Inkább olyan, mint a haj, amelyet, ha két irányból fésülsz, bizony, összeborzasodik.

    Olyanok vagyunk, mi magyarok és zsidók, mint két kísérleti állat, akiket a történelem egy-egy bőrlebernyeggel összevarrt, hogy megnézze, melyik mérgezi meg a másikat ezen a bőrlebernyegen át. Nos, mindenikünkre végzetes ez az összekényszerültség. Minket megöl az ő anyagcseréjük belénkömlő végterméke, őket feszélyezi, hogy folyton tekintettel kell lenniök miránk. S ez a feszélyezettség fogja a helyzetet megoldani. Én a teljes szakadást elkerülhetetlennek tartom. Mintha a zsidó írók is éreznék ezt, egyre inkább zsidó témákra, zsidó hangulatokra vetik amgukat s egyre mélyebbre fúrják homlokukat a zsidó fajiság nekünk idegen ködeibe. Egy külön, basztard irodalom készül kialakulni a magyar nyelv és zsidó fajiság kereszteződéséből, amelynek a magyar irodalom felé meglesznek a jól őrzött határmezsgyéi. S jó is lesz így. Legalább megbecsülhetjük majd az ember alkotásában az emberit s nem kell a magyar irodalomból seprűzgetnünk a nem-magyart. Sokkal több megértéssel és szeretettel figyelhetjük a közénk vetődött nép életét, ha tudjuk, hogy nem akarja a maga életformáit ránkerőszakolni, mint így, amikor a felénk nyújtott csemegében gyanakodva szimatoljuk az áfiumot.

    Más kérdés, hogy ítéljük meg azokat az írókat, akik a háború előtti Magyarország nemeztiségeiből szivárogtak közénk. Ezeknek az íróknak azt szokás szemükre hányni, hogy éppen mert nem látták magyar faj gyökérproblémáit, magukra kapták a jelszó magyarság pörgementéjét s nagylegényesen ők kurjantgatták az ugyancsak idegenekből és fajiságukból kivedlett magyarokból támadt ál-középosztálynak a sosehalunk meg tapssal jutalmazott csuhajait s ugyanakkor, amikor a fölnyitott sír elé hejehujázva vitték a magyart, letagadták a faj igaz megnyilatkozásait.

    Ezeknek a vádaknak egy része igaz. Az egész magyar szellemi életnek van némi német maszlag török áfium íze. A legmagyarabbnak kívánt helyekről is gyakran hallani egy fajából kivedlett, más fajba bele nem nőtt renegát semlegesség gerinctelenségeit. Ez baj, de mégsem olyan veszedelem, amilyennek föltűntetik. Ezek mögött az írók mögött már ma sem állanak zárt nemzetiségi tömbök, írásaikkal nem készíthetik elő fajuk szellemi hegemóniáját. Kallódó emberek, akik leszakadtak a maguk faágáról s egy más nép lombjába fújta őket a szél. Bizony nem nőnek hozzá az új lombhoz, de lényegesen nem is ártanak neki. S egyre kevesebben lesznek, mert a nemzetiségek, amelyek a magyar állam dicsőségére ránkontották őket, szétfutottak s most más országok leglojálisabbjai.

    Hozzá, ezeknek a jövevény íróknak az értékesebbjei életük nagyobb felét a maguk fajától távol, színmagyar környezetben élték le s a magyar irodalom szerényebb posztjainak többnyire jogos pályázói. A gyatrábbak meg csak annyiban veszedelmesek, amennyiben minden gyatra író veszedelmes. Akik emberség és fajiság nagy mélyeit revelálják, mindig szembetalálkoznak a sekély vizek halaival. Sok közük a sváb, a tót? A legkonokabbak színmagyarok voltak. Mert az irodalom szemében fajuk is csak az igazi íróknak van. A nem-írók minden faji bizonykodásuk ellenére is fajtalanok, ahogy virágénekjeik és himnuszaik ellenére is nemtelenek és istentelenek.      

VI.

    Áthajóztunk a legnehezebbjén is. Ami van, azt nem lehet letagadni, de az erős lélek szívesebben épít, mint kötekedik.

    A magyarság számára kell kiharcolni a dalok fórumát, a magyar irodalom faji jellegét nem úgy kell megvédeni, hogy tűzzel-vassal esünk azoknak az íróknak, akiknek akár a családfáján, akár az írásaiból kivillanó fajiságán bibit találunk. Az ilyen harc: negatív harc, sötétben kaszabolás, mely csak hullákat terem. Mi értelme az idegenség minden kis elénklebbent vöröspántlikája előtt megvadult bikává rugaszkodnunk, amikor van nekünk komoly s pozitív feladatunk: egy marokba fogni azokat az írókat, akiknek keletkező emberi értékei egyszersmind magyar értékek is, érvényesülést, helyet és fejlődést küzdeni ki nekik, egyre több helyet, hogy végre ők vigyék a hangot a magyarul dalolók hangversenyében.

    A magyarság számára kell kiharcolni a dalok fórumát, nem az idegeneket ócsárolva, de a magunk hangját kieresztve. A múlt század végén, a bakteriológia fénykorában az emberek minden nyavalya okát a baktériumokban keresték. Ma, amikor az alkattani felfogás uralkodik, a betegség végokát a szervezet meghibbant vegyi egyensúlyában látjuk, ez teszi lehetővé, hogy az ellenállás kikorhadt sorompóin a kórokozók beözönöljenek. Hasonló felfogáscsere kívánatos az irodalmi életben is. Rossz orvos, aki literszám önti a tuberkulotikus irodalomba a gyűlölet dezinficienseit. A dezinficiensek elébb elpusztítják a szervezetet, mint a bacilust. A testet kell felerősíteni. Magyarságunk igaz erőit kell előszólítanunk a tespedt test szöveteiből s a veszedelmes gócok maguktól eltokolódnak.

    Mert ebben a lázas és legyöngült testben még vannak erők s az ezeréves magyarság igazi tavasza még mindig nem robbant ki. Az ilyen állítást bajos bizonyítani. Hogy szuggeráljam önökbe, amit én látok, én tapintok és én ízlelek. Ki hallgattam a csíráit készítő földet, de hogy mondjam el, mit hallottam. Mit beszélt nekem a falu, melynek a temetőjében minden második ember rokonom s élőinek belém évődött arca úgy száll velem, mint megannyi megoldott hieroglif, mellyel magyar századok üzentek nekem? Hogy mondjam el, mit vallottak a nagy magyar halottak, a Berzsenyiek, Csokonaiak, Aranyok, Adyk: egy még felszínre nem került lappangó érctömb közénk szakadt szilánkjai? Mire tanítottak a Szenczi Molnár Albert zsoltárai, ős magyar ritmusok foszlányait hozván el gyermekkoromba? Mit súgott a Tájszótár, mely fölött medikus éveim elhagyott délutánjain annyi gyöngédséggel gubbasztottam. Mit vallottak a Kriza Vadrózsái, az Arany-Gyulai gyűjtemény s mit ujjongott a szívem, mely ezt a töméntelen, lappangó kincset képzeletben egy új Salamon templomává építette s látta a magyar művészetet olyannak, amilyen a bennerejlő erők kifejtése után lehet. Hiába mondanám el mindezt, az igazság abban a sok emléknyomban van, melyben ezek a dolgok maguk visszaadhatatlanul belémtemették. Nem tehetek mást: csak bizonykodom. A tavasz jön. A tavasz a talpunk alatt ég, csak egyszer, egyetlen egyszer sikerüljön kikönyörögnünk, kiverekednünk egy kis levegőt azoknak, akik most fiatalok s ennek a fajinak elrendelt képviselői.

    Hol vannak? Nem tudom. De lehetetlen, hogy diákszívek, akik a gyermekkor csigaházából most nyújtják ki tapitgató csápjaikat, rá ne eszméljenek: ímhol, együtt van minden, amire vártunk. Lehetetlen, hogy a készülő méheknek be ne üzent volna a kész mező, hol a virágok sarkantyúiban egy új görögség méze illatozik. Csak kiszabadulhassanak! Csak telepákosztoskodhassák magukat. Csak elbocsássa őket a kaptár-tapasztó magyar sors!

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf