A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Fejér [XXVIII. rész]

64 varmegyeMagyarország dunántúli részében a Duna jobb partján fekszik, területe 4156 km2. Felülete északi részében hegyes, déli részében dombos és lapályos. Északi részét a Vértes-hegység borítja, melynek gerinc e részben a vármegye határát képezi. Legjelentékenyebb emelkedései a Mór feletti Csókahegy és a vármegye legészakibb részében emelkedő Nagy-Somlyó várhegy, míg egyéb magassága a 300 métert nemigen haladja meg. A hegység keskeny völgyei dél felé a csákvári lapályra nyílnak, ezen túl a székesfehérvári és velencei dombok terülnek el, melyek a Velencei tő felette Meleghegyben 352 méter magasságig emelkednek. Északkelet felé a Váli völgyön túl a nagy kőbányái által jellemzett dombvidék ágazik szét, mely végső nyúlványait Torbágyig és Budafokig bocsátja. A vármegye északnyugati részében a móri völgy a Vértestől a Bakony végső keleti nyúlványait választja el, melyekben az isztiméri Somhegy és Sárberek, valamint a Baglyas a jelentékenyebb emelkedések. A Sárréten és a Velencei tavon túl elterülő lapályt csak apró dombsorok és csoportok tarkítják, melyek leginkább északnyugat-délkelet irányban húzódnak s átlag 140-160 méternél nagyobb magasságot nem érnek el. A Duna legközelebbi melléke, az Ercsi és Adony közti öböl ereszkedik száz méteren alul, valamint a Sárvíz csatornájának völgye. E lapály talajában a lősz az uralkodó, a Duna és a csatorna mentén alluvium, továbbá dél felé homok található.

    Fő folyóvize a Duna, mely Érdtől Kis-Apostagig a vármegye keleti határát képezi, s egész hosszában hajózhatómelyen élénk forgalom zajlik. Nagyobb mellékvizei a Vértesben eredő Zámori patak, Szent László víz és Váli víz, valamint a Sárvíz, mely a móri patak és a Séd vízrendszerét egyesíti magában. A vármegyének egy nagyobb állóvize van, a Velencei tó, mely a hozzá csatlakozó Nádas-tóval együtt mintegy 40 km2 területet borít el, s szárnyasokban bővelkedik. A Velencei tó a csákvári posványos lapályon eredő vizeket veszi magába, s lefolyása nincs.

    Közlekedésben a Dunán kívül jelentős a vasúti forgalom, mely a vármegyét minden irányban átszeli, melynek hossza 240 km. A vármegye úthálózata is jelentős.

    Lakossága 1891-ben 222,445 lélek, menyből 190,660 (85,7%) magyar, 20,077 (11,7%) német, 2924 (1,3%) tót és 2103 (0,9%) szerb volt. A közművelődés fejlett volt, a vármegye területén 1890-ben 248 iskola volt, a tankötelesek közül csak 6,1% nem járt iskolába. A 6 éven felüli népesség körében a férfiak közül 20,2%, a nő közül 28% nem tudott sem írni, sem olvasni. Az elemi iskolákon kívül volt még a vármegyében 11 kisdedóvó, 3 iparostanonciskola (Székes-Fejérvár, Mór, Bicske), püspöki hittani intézet, ciszterci főgimnázium, állami főreáliskola és kereskedelmi akadémia, mind Székes-Fejérváron.

    Közigazgatásilag a vármegye 5 járásra oszlott, területén volt egy szabad királyi város, 78 nagyközség és 28 kisközség. A községek általában középnagyságúak voltak, legnépesebbek Mór, Bicske, Ercsi, Csákvár, Sárbogárd, Adony és Kálóz voltak. 2000-nél több lakosa 35 községnek volt. A vármegye székhelye Székes-Fejérvár.

    Törvénykezési szempontból Fejér vármegye a budapesti királyi ítélőtábla kerületéhez tartozó székesfejérvári királyi törvényszék területét alkotta. Volt 5 járásbírósága (Székes-Fejérvár, Sárbogárd, Adony, Mór és Vál), valamint három közjegyzősége (Székes-Fejérvár, Adony, Mór). Hadügyi tekintetben a vármegye a Székes-Fejérvárt székelő 69. hadiegészítő parancsnokság és a 17. honvédgyalogezred területéhez tartozott. Csendőrtörzsparancsnoksága Székes-Fejérvárt székelt. Ipar és kereskedelmi ügyekben a vármegye a budapesti kamara területéhez volt csatolva. A vármegye területén 26 gyógyszertár volt.

    Története

    A vármegye területén az őskori népek számos maradványaival találkozunk. Battán, Ercsiben, Dunapentelén, Baracson kőkori eszközöket találtak. A bronzkorból szintén érdekes lelőhelyek vannak Bárándon, Vál mellett, Kajászó-Szent-Péteren, Dunapentelén, Ercsiben és Érden a Duna mellett. A nagyloóki urnatemető, hol többszáz bronzkor végéről való sírt találtak. Vaskori leletek kerültek elő Nagy-Perkátán, kelta érmek Csákváron és Újfalun (Seregélyes mellett). Az úgynevezett Kunhalmokban is gazdag a vármegye, legjelentősebbek a Csurgón az Eresztvény nevű erdőben, Tárnokon, Surkorón, Érden a százhalmok, Alsó-Szent-Iványon, Pátkán vannak.

    A területet a rómaiak Domitianus császár idejében szállták meg. A római uralom alatt vonult keresztül a vármegye duna-melléki részén a nagy római út Aquincumtól Mursáig (Eszékig), melynek nyomai sok helyen még ma is megvannak. A Duna mellett a rómaiak sok telepet alapítottak. A vármegyének alig van községe, melynek határában római érmet vagy egyéb régiséget ne találtak volna. A legjelentősebb leletek közé tartozik a polgári ezüst triposz. Sárpengelén a római államvallás alsó-pannóniai székhelyén egy fogadalmi követ találtak, melyet a tartomány összes papsága emelt Jupiter Dolicheusnak.

    A hunok ezt a területet nem szállták meg, de a Dunán többször átkelve betörtek a római táborokba és telepekre, melyeket a krónikák feljegyeztek. A rómaiaktól a keleti gótok kapták meg Pannóniát Sirmiumtól Vindobonáig. A gótok elvonulása után a longobárdok tanyáztak, majd 803-ban a nagy frank birodalom része lett.

    A honfoglaló magyarok vezére, Árpád a Kis-Dunán a megyeri révnél kelt át és Buda vidékének meghódítása után a vármegyében lévő Százhalomig vonult. Innen küldte seregeit Baranyavár és Sárvíz vidéke meghódítására, majd seregének harmadrészével Székes-Fejérvárhoz vonult Pákozdon keresztül, és a Noé hegyen ütötte fel sátrát. Anonymus szerint a vármegye keleti felső részét Előd, Szabolcs atyja vette birtokba, míg a vármegye nagy részét és Székes-Fejérvár vidékét Árpád magának és nemzetségének tartotta meg. Árpád emlékét őrzi nevében máig is az Árpád völgye nevű terület a Zámolyhoz tartozó szent Borbála puszta mellett. A vármegye községei nevében számtalan honfoglalás korabeli ősi név található, így: Nyék, Jenő községek.

    A fejedelmek korára emlékeztetnek az itt felfedezett verebi, battai, tinódi és Székes-Fejérvár határában talált magyar pogánykori sírok.

    Az árpád-házi királyok alatt Fejérvár és a vármegye is királyi birtok volt. Ekkor telepedtek be a hun-bolgár régi lakosság mellé a besenyők, valamint a XII. század második felében a kalizok.

    Szent István halála után, a gyönge és nemzetietlen Péter kormányzása alatti Vata vezette lázadás egyik központja Székes-Fejérvár és vidéke volt. A Magyarországra betörő II. Henrik német császár elleni csatát megnyerve a menekülő németek vértjeiket elhányták, amely helyet krónikásaink szerint ezért neveztek el Vértes hegységnek.

    A keresztes hadak átvonulását – a krónikákon túl – a vármegye területén talált régi pénzek is bizonyítják, s melyet Kálmán király engedélyezett, Fejérváron keresztül Sárvíztől keletre Abán, Alapon haladt a Dunáig. A tatárjárás a vármegyét elpusztította, a lakosság az erdőkbe és más védhelyekre menekült. Az árpád-házi utolsó királyok alatti pártharcok közepette, a XIII. század végén építették a Csákok a Vértes hegység egy fontos közlekedési pontjára Csókakő várát.

    Az Árpád-ház kihaltával az akkori főváros is ki volt téve az elkeseredett küzdelmeknek és pártharcoknak. A vegyesházi királyok idejében Fejérvár koronázó és temetkező fővárossá alakul át. Zsigmond király uralkodása alatt sok zavargás fordult elő, valóságos ököljog uralkodottMátyás király emlékét számos népmonda tartja fenn, ki a vármegye felső vidékének erdeiben igen szeretett vadászni. Menyasszonyát, Beatrix-ot Csór község határában fogadta először. A Mátyás után bekövetkezett zilált idők viszonyai, a parasztlázadás, s egyéb belharcok e vármegyét is feldúlták. II. Lajos utolsó útja e megyén keresztül vezetett, midőn Mohács felé indult. A szerencsétlen mohácsi csata után Fejér vármegye a legborzasztóbb pusztításoknak volt kitéve a győztes török sereg dúlásai miatt.  

    A török hódoltság 1543 szeptember 4-ével, Fejérvár elestével kezdődött. A vármegye megszűnt létezni, mely a török végleges kiűzéséig tartott. A török által elfoglalt vármegyét a budai pasa 4 szandzsáksága (budai, fejérvári, simontornyai és szekszárdi) között osztotta fel. A régi nemesi családok nevei eltűntek és újak merültek fel, azonban az új birtokosok sem mertek a törökök miatt bejönni, hanem biztosabb helyekről intézték birtokaik ügyét. A török alatt sok véres harcnak volt e vármegye a színhelye, többek közt 1593. november 2-án Pákozdnál volt nagy ütközet, 1601. október 15-én pedig Csókakő mellett vívták a sárréti véres csatát, melyek a török vereségével végződtek. A török iga alól 1688-ban szabadult meg Székes-Fejérvár és vele együtt a vármegye. Az első tisztújító közgyűlést 1692. szeptember 20-án tartották Székes-Fejérvárott, melyen 52 szavazó nemes volt jelen. A vármegye nem nemes lakosságának nagy része is elpusztult, ezért a Duna mellékén rácok telepedtek le, kik a Rákóczi szabadságharc idején elvonultak részint ellenséges érzelük miatt, részben a felkelők űzték el őket.

    A reformáció a vármegyében már korán teret nyert, a lakosságnak túlnyomó része református lett. Még 1712-ben is Mórt, Érdet és Ercsit kivéve a vármegye területén nem volt egyetlen katolikus plébános sem.

    A Rákóczi-féle szabadságharc idején Fejérvárt sokáig ostromolták a kurucok. A vármegye lakossága a kurucokat támogatta, a nemességének nagy része részt vette a hadjáratokban. A nádor parancsára a vármegyében önkénteseket gyűjtenek a felkelők ellen, de az összeszedett önkéntesek és újoncok a felkelőkhöz csatlakoztak. E zavaros időkben a vármegye köz- és kisgyűléseit a biztosabb Győrben, sokszor pedig egyes községekben, mint Tabajdon is tartották.

    Mária Terézia alatt a felkelő nemesség részt vett a poroszok ellen folytatott hadjáratban. A vármegye 1771-ben három járásra volt felosztva: sármellékire, csákvárira és bicskeire, mely felosztás 1872-ig tartott, a megye összes lakossága ekkor a nemeseket kivéve 48,043 volt. A XVIII. század végén a megyei gyűlések is mindinkább nagyobb igényekkel léptek fel a kormány ellen, azonban dinasztikus hűségüket megőrizték, és a francia hadjáratok alatt a nemesi felkelést szervezik. A XIX. század elején megindult nemzeti irányú mozgalmakban a vármegye hatósága és nemessége olyan hazafias odaadást tanúsít, melyhez hasonló kevés van a vármegyék történetében, ugyanis nemcsak támogatta pártfogásával a színügyet, hanem 1818-ben Fejérmegyei magyar színtársulatot is szervez. A 30-as és 40-es évek mozgalmai a vármegyében is jelen voltak, az 1843. katonai beavatkozás mellett tartott véres restauráció (tisztújítás) tartja fenn emlékét ezen időkből. Az 1848–49-es szabadságharc több nevezetes eseménye is a megyében zajlott, s kevés család nem volt érintve benne. A lázadó Jellasics horvátjai sok pusztítást és rablást kötetek el, s ellenük szervezte Salamon Lajos kormánybiztos a népfelkelést. A vármegye kormánybiztosa 1849-ben gróf Batthyány István volt. A szabadságharc első győzelmes csatáját Pákozd mellett vívták, hol az újonnan szervezett honvédség fényes tanújelét adta hősies bátorságának. Ugyancsak e vármegyében folyt le a szerencsétlen kimenetelű móri ütközet is. A szabadságharc lezajlása után a rémuralom számtalan áldozatot követelt e vármegyében is.

    Az 1860-as évektől a vasút megjelenése forradalmasította a közlekedést, a vármegyében számtalan vasútvonal épült a XX. század elejéig, Székes-Fejérvár országos jelentőségű vasúti csomóponttá vált.    

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Terményei a természet mindhárom országából számosak.

    Ásványország kitűnő építőanyagot szolgáltat a sóskúti, etyeki, lovasberényi és szaári kőbányából. Ásványos vizei közül országos hírű az Ágnes-forrás, valamint a Stefánia- és Reform-források vize, továbbá a felsőalapi keserűvíz is fegyelemre méltó. Az alsó-alapi keserűvíz és a bodajki mésztartalmú forrás fürdőül is szolgál. A Sárvíz körül lakók sziksót szednek és salétromot is főznek.

    A vármegye hazánk legtermékenyebb részei közé tartozik, melynek gabonája nagy hírben állott. Termeltek búzát, árpát, zabot és tönkölyt, kukoricát és rozsot, jelentős volt még a burgonya, cukorrépa, takarmányrépa, lucerna és lóhere, valamint a köles, a kender és len termelése is. Szőlőművelése a filoxéra pusztításai miatt jelentősen csökkent. Az újratelepítés a millennium idején erőteljes volt. A legjobb borokat Mór, Csókakő, Vál és Rác-Almás környékén készítették. Jelentős volt a vármegye gyümölcstermelése, melynek legfőbb piaca Budapest volt. Az erődségek kizárólag lomberdők voltak, legnagyobbrészt tölgyesek.

    Állattenyésztése jelentős volt. Jelentős számú magyar fajtájú és kevesebb nem magyar fajtájú szarvasmarha, nagy számban volt még sertés, juh és ló, kevés bivaly, kecske és szamár, valamint öszvér. A szárnyasok közül tartottak a tyúkon kívül pulykát, ludat, kacsát és galambot. Jelentős számban volt méhkas is a vármegyében. Nevezetesebb állattenyésztések voltak Alcsúton, Sárosdon, Csala pusztán, Felsőszentivánon, Előszálláson, Martonvásáron.

    A lakosság fő foglalkozása a mezőgazdaság volt, ezt segítette a Fejér vármegyei gazdasági egyesület és a váli gazdakör. Szőlőtelepítési szövetkezetek voltak Rác-Almáson és Velencén, s volt továbbá 24 közcélú szőlőtelep. Ipara és kereskedelme fejlett volt. A vármegye területén 3 ipartestület (Mór, Bicske, Székes-Fejérvár) működött. A kereskedelem fő cikkei a gabonaneműek, bor, gyümölcs, élőállatok, építőanyagok és fa voltak. A kereskedelem központja Székes-Fejérvár volt, élénk kereskedelem folyt még Móron, Bodajkon, Martonvásáron, Bicskén, Adonyban és Sárbogárdon. Az üzleti élet élénkítésére szolgált 1 bank, 8 takarékpénztár és 27 szövetkezet.      

      

    Jelentős települések    

    Székes-Fejérvár (Alba Regia, Stuhlweissenburg)

    Szabad királyi város volt Fejér vármegyében, a Sárrét és Velencei tó közti síkon. Székes-Fejérvár székhelye római katolikus püspökségnek, káptalannak és szentszéknek, továbbá székhelye volt a vármegye törvényhatóságának, a Székes-Fejérvári járás szolgabírói hivatalának, pénzügyigazgatóságnak, államépítészeti hivatalnak, királyi tanfelügyelőségnek, tankerületi főigazgatóságnak, királyi törvényszéknek, járásbíróságnak és közjegyzőségnek, az 5. honvédkerületi parancsnokságnak, a 17. honvéd gyalogezrednek, a 69. hadiegészítő kerületnek, állandó vegyes felülvizsgáló bizottságnak, valamint a csendőr törzs-, szárny- és szakaszparancsnokságnak is. Volt ügyvédi kamarája, állami állatorvosa, szőlészeti és borászati közege, adóhivatala, pénzügyőrbiztosi állomása. Kulturális intézetei közül említésre méltók voltak a ciszterci főgimnázium, az állami főreáliskola, a papnövelde és hittani intézet, a kereskedelmi akadémia, az alsófokú ipariskola, a nőnevelő intézet (a Páli Szent Vince apácák vezetése alatt), továbbá volt itt városi árvaház, vármegyei közkórház, községi kórház (ápoldával és szegényházzal), javító intézet, egyleti múzeum, nagy püspök könyvtár, valamint számos közhasznú, jótékony és iparos egyesület és társulat. Itt jelentek meg a Székes-Fejérvár és Vidéke, valamint Fejérmegyei Napló és Pályázat című lapok.

    Lakosságának száma 1890-ben 27, 548 volt, mihez még 1394 főnyi katona is járult. A lakosok között ekkor 26,627 (96,7%) magyar, 707 német, 62 tót, 152 egyéb nemzetiségű tartozott. A lakosság legnagyobb része mezőgazdasággal foglalkozott. Nagy fontosságú volt az itteni állami méntelep, és igen jelentékeny volt a ló- és marhavásárai, valamint áruvására is. Ipara ebben az időben fejlődésnek indult, jelentős volt a Fellmayer-féle festőgyár, egy gépgyár, két téglagyár és két nagy építészeti vállalat. Kereskedelme, forgalma élnénk volt. Volt posta- és távíróhivatal, postatakarékpénztára, városi telefonhálózata. Hitintézetei a kereskedelmi bank, takarékpénztára és 2 hitelszövetkezet, az osztrák-magyar bank itt mellékhelyiséget tartott fent.

    A római korban már lakott hely volt, melyet a feliratos kövek bizonyítanak. Neve a régibb írók Cimbriana, Antiana és Florianának tartják, az újabbak Curta és Herculia között oszlanak meg.

    Alapítása Szent Istvánnak köszönhető, aki a krónikák egyhangú tanúsága szerint a Noé-hegy közelében, hol Árpád felütötte a sátrát a seregéve, ahová Szent István Esztergomból áttette lakhelyét, fölállította benne a királyi trónt, benne őriztette a koronát, s utódainak is királyi székvárosává tette, ahol uralkodtak, koronáztattak és sírba szálltak. A tihanyi alapítólevél, 1055-ből már a vár meglétét bizonyítja «Feheruvaru»-nak írván. Nevét a Szent István kisebb legendája szerint eminens jellegénél fogvak kapta, miként a keleti szokás tartotta, hogy a szabad népet és várost fehérnek nevezte. A régi helyesírás szerint, de az 1845-i pecsét és címer diplomája értelmében is Székes-Fejérvárnak írandó.

    Székes-Fejérvár Szent István kiváltságainál fogva az ország első és a maga nemében a városi rend alapját képező egyetlen fővárosa volt Róbert Károlyig. A városi polgárok mentesek voltak az egész ország vámjaitól, önkormányzattal, törvénykezéssel és lelkészválasztással bírtak. E kiváltságokat 1541-ben I. Ferdinánd és 1693-ban I. Lipót is megerősítette.

    A város tevékeny részt vállalta Szapolyai és I. Ferdinánd közötti pártállásban, amelyben Szapolyai mellé álltak, s mellette egész haláláig kitartottak. A város 1543-tól 1688-ig török uralom alatt volt melynek fontos és gazdag végvára, de a török kiűzése után sem szűnt meg a város és környékének szenvedése, mert az itt maradt őrség és rác milícia zsarolása úgy a városban, mint a vidéken terhesebb volt a törökénél. A török kiűzése után a kereskedők és iparosok jöttek idegenből, s az adminisztráció nyelve is német lett. A Rákóczi-felkeléstől felzárkóztak, és Szekeres generálisnak sok fáradtságába került a körülzárt város polgáraival békében élni. 1702-ben lebontották a vár falait, és felkezdett fejlődni az ipar, kereskedelem és földművelés, valamint az elpusztult hitélet is újra terjedni kezdett. 1843-ban a város déli része tűzvészben elpusztult. 1848-ban Petricsevits Horváth Lázár császári királyi tábornok bevonult a városba, némi ellenállásra talált, felgyújtotta és kiraboltatta az egyik külvárost.  

    Az iskolái már Szent István korában híresek voltak, innét vitték el a mestereket Csanádra is. A főgimnáziumot a XVIII. században a Jézus Társasága, azután a pálosok, majd a ciszterciek működtették. A népiskolák már a török kor előtt több házban működtek.

    Nevezetes épülete volt még Székes-Fejérvárnak a királyi palota, melyet a bazilikával együtt pusztított el a török és III. András korában a veszprémi püspök palotája is.
    

    Mór

    Nagyközség a vármegye móri járásában. 1891-ben 9309 lakosa volt, közte 3329 (35,8%) magyar és 5956 (64%) német lakossal. A település a járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, királyi közjegyzőség és adóhivatal székhelye, volt kapucinus kolostora, takarékpénztára, népbankja, ipartestülete, alsófokú ipariskolája, lovassági kaszárnyája, többféle egyesülete, vasúti állmása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Határában jó bort terem.

    A község a Vértes és a Bakony hegység között fekvő völgyben, a Móri-árokban helyezkedik el.

    A történelmi leletek szerint Mór és térsége lakott hely a magyar államalapítás korai időszakában. A veszprémi püspökség 1246. évi jegyzőkönyve említést tesz a város régi templomáról, amelyet Szent István építtetett. Szulejmán szultán 1543-ban Esztergom elfoglalása után Mórt és Csókakőt is bevette, és csak 1688-ban szűnt meg a 145 évig tartó török uralom. Mór népessége alapítástól kezdve magyar volt, csak a török kiűzése után, 1698-ban kezdte az új földesúr, a német Hochburg-család a németeket betelepíteni a hódoltság miatt elnéptelenedett Mórra.. Az 1711-es évben új külhoni jövevények egész sora érkezett, akik meghonosították a Vértes oldalában a szőlőkultúrát. A földesurak 1758. évben kérték Mária Terézia királynőtől Mór mezővárossá nyilvánítását, melyet a királynő 1758. március 16-án kiadott kiváltságlevele biztosított. 1770-ig folyamatosan új lakók telepedtek be a városba, akik főként Bajorországból és Würtenberg-ből érkeztek.

    1848. december 30-án Perczel Mór honvédtábornok és Jellasics horvát bán seregei között heves csata volt, akik a városbeliek segítségével visszaszorították a magyar sereget, melynek következtében megnyílt az út a császári csapatok számára Pest-Buda elfoglalására. E csatában elesettek emlékére 1874-ben emlékoszlopot emeltek. A szabadságharc leverése után a politikai élet igen beszűkült, a mezőváros főként belső problémáival foglalkozott. A kiegyezést követő gazdasági fellendülés bizonyítéka a Móron is létrejövő két pénzintézmény, valamint az 1871-ben létrejövő Móri Ipartársulat megalakulása.

    Bicske

    Nagyközség a vármegye váli járásában, 1891-ben 6035 magyar lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és postai takarékpénztárral. Volt takarékpénztára, ipartestülete és iparostanonc-iskolája. Csillagvizsgáló tornyát, melyet Nagy Károly matematikus rendezett be, 1849-ben elpusztították.

    Bicske és környéke már ősidőktől lakott hely volt, első nyomát az újabb kőkorból származó telephely és sírok bizonyítják. Az Árpád-korból középkori temetők templom alapfalakkal kerültek itt elő. Első említése 1306-ből való. A XV. században kereskedelme fellendült, és a birtokosok 1443. június 10-én pallosjogot kaptak I. Ulászló királytól. 1541 körül vált török uradalom részévé a település, ám a birodalom határán lévén a kettős adóztatás sújtotta, mivel sokszor eljutottak a komáromi adószedők is a vidékre. A török uralom alatt a lakosok száma nagyban csökkent, a török kiűzése után viszont nagy gyarapodás jellemezte a települést, amely 1688-ban a közigazgatás restaurációjával járási székhely lett. 1773-ban lett mezőváros, 1872-ben nagyközség.

    A XVIII. és a XIX. század folyamán a közelben fekvő Vértes és Gerecse hegységek kiváló lehetőséget biztosítottak az erdei munkákra, mészégetésre és a kőbányászatra. A XIX. században fejlett volt a településen a kézművesipar: a fazekasság, a kelmefestés, a bőrkikészítés, a tímárság, a csizmadiamesterség.

    Windischgrätz herceg itt táborozott, mielőtt seregével Pest-Budára bevonult, ide érkezett 1849. január 3-án az országgyűlésnek békítés végett hozzáküldött deputációja.

    1884-ben megépült Bicskén a vasút, melynek megjelenésével párhuzamosan a település jelentősége folyamatosan nőtt, növekvő iparával egyértelműen a térség legjelentősebb településévé fejlődött.  
    

    Ercsi (Ercsény)

    Nagyközség a vármegye adonyi járásában, 1891-ben 5673, közte 5341 (94,1%) magyar, és 231 szerb lakossal. Volt vasúti és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Itt van báró Eötvös József sírboltja és síremléke.

    Kisebb település volt itt a bronzkorban és a római korban is.

    Első említése 1037-ből való a bakonybéli apátság alapítólevélében. Ekkor Szent István javadalmaként szerepelt az Ercsi halászat. A település a továbbiakban is jelentős a környéken, de a térség vezető szerepét mégis Martonvásár látta e.

    1526-ban a Duna mentén Buda felé tartó törökök feldúlták a falut, de elnéptelenedése csak a XVI. század második felében történt. Az 1620-as évektől kezdve délszlávok kezdték benépesíteni a nagyrészt elhagyott települést, amely 1636-basn már mezővárosként ismeretes. A török hódoltságtó 1686-ban véglegesen megszabadult. 1689-ben ortodox kolostor, 1767-ben római katolikus templom létesült a településen. A XVIII. század vége felé a Mezőföld többi településéhez hasonlóan Ercsi körül is majorságok alakultak. 1800-ban megkapta a mezővárosi rangot.

    A céhes ipar mellett hamarosan megjelentek a nagyobb üzemek is. Az 1830-as években a Lilien-birtokon szesz- és likőrgyár létesült, amely később cukorgyártással is foglalkozott. Nem sokkal később Eötvös Ignác birtokán is burgonyacukor és keményítőgyár kezdte működését. Dunai kikötője a kereskedelem fontos színhelye volt. 1882-ben készült el a települést is érintő Budapestet Péccsel összekötő vasútvonal.
    

    Csákvár

    Nagyközség a vármegye móri járásában, a Vértes hegység aljában. 1891-ben 4848 magyar lakta, volt itt posta- és távíróhivatal, postatakarékpénztár.

    A terület 430 körül hun ellenőrzés alá került. A honfoglalás idejében a környék Előd és Szabolcs vajdáké lett. Ez utóbbinak unokája Csák nevéről kapta elnevezését, akinek nemzetsége egészen a XIV. századig birtokolta. Anonymus és Kézai Simon krónikáiban is felbukkan a település neve. Csákvárról már 1228-ban fellelhetők írott emlékek a királyi adományleveleken Czakvara, Czakuara néven. A Csák nemzettség leszármazottja épített fel e helyen egy sáncvárat. Igen erős nemzetség volt a Csák, még az Anjou királyok is viaskodtak velük. Az 1500-as évek végén Nyáry István javai között szerepelt Csákvár, a környező területekkel együtt. 1638-ban nádorrá választották gróf Eszterházy Miklóst, aki házasságot kötött a Csák nemzetségű Nyári Krisztinával, Csák István leányával, így lett Csákvár 307 évig Eszterházy birtok.

    A török hódoltság idején Csákvár lakossága jelentősen megfogyatkozott, a települést felégették. A török elvonulása után a népesség szaporítására Eszterházy gróf külföldről németeket hozott be birtokaira. A betelepített svábokkal együtt iparosok is betelepültek a községbe.

    Csákvár 1830 körül élte virágkorát. Eszterházy Miklós 1832-ben uradalmi kórházat alapított. Ezt később bővítették, szellőzővel, fürdővel látták el. A gyógykezelés az uradalom alkalmazottai számára ingyenes volt.

    Az 1848-as választások során a csárváriak Madarász Lászlót, a forradalom egyik legradikálisabb alakját választották követté. A világosi fegyverletétel után is tartottak fenn kapcsolatot a még harcoló komáromi védőkkel.

    1878-ban alakult a Csákvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület. Tiszteletbeli tagjai között volt József főherceg és Széchenyi Ödön gróf, első főparancsnoka gróf Eszterházy Miklós Móric volt.  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf