Major Zoltán: Trianon és re-víziója

        Hatalmi politika és nemzetközi jog feloldhatatlan ellentétéről

        (1920-1940)

    „A revízió távolban fénylő csillag, amely felé ma minden magyar arca bizakodva fordul, s amely, törhetetlen hitünk szerint, éppen úgy mutatja a feltámadáshoz vezető utat, mint ahogy a keleti bölcseket is elvezette annak idején Betlehembe. De miként földön való jártunkban reményeink csillaga, mely felé törünk, csak a legfőbb irányt mutatja és ügyességünkön, képességeinken múlik, megtaláljuk-e a járható utat, avagy eleinte töretlen, fölös időt és energiát pazarló mellékösvényen kell bukdácsolnunk a végső cél, a revízió felé, egyetemes érdek, hogy a lehetőség szerint és közös erővel elhárítsuk azokat az akadályokat, amelyek bennünket a járható úttól eltávolítanak.”

(Radisics Elemér)

A szuronyokra lehet támaszkodni, de nem lehet rajtuk ülni, ezért a győztes háborút mindig okos békével kell befejezni. A tárgyszerű, sallangmentes bölcsesség, amelyet az idézett passzus tartalmaz, a háborúzás és békekötés mesterétől, Bonaparte Napóleontól származik. A hideg hang mellett hallgassuk meg Napóleon külügyminiszterének, Telleyrandnak vitriolba mártott szavait: De mit keres itt a nemzetközi jog?

    Amikor a párizsi – és nem Párizs környéki – békéket, köztük elsősorban a trianoni békét és annak következményeit vizsgáltuk, szüntelen a fenti két gondolat jutott eszünkbe. Egyáltalán lehet-e ezt a zavarba ejtően ellentmondásos békeszerződést szerződésnek nevezni? Nem véletlenül hívták a német békével együtt karthágói békének. Az ókori rómaiak szereztek ugyanis békét úgy, hogy az ellenfelet érdemben nem hallgatták meg. A győztes hatalmak a megértő jogi béke helyett a diktált, imperialisztikus, igazságtalanul büntető, felületesen jutalmazó béke megalkotását választották. Egyáltalán béke-e az a nemzetközi aktus, amely Smuts tábornok szavaival a háborút szervezi?

    Most úgy véljük, nem szükséges sem hosszan, sem röviden olyan apróságokat ecsetelni, mint az ún. magyar békedelegáció elszállásolásának internálásszerű körülményei. Trianon kétségtelen kényszer hatása alatt jött létre. Az ún. forradalmaktól meggyötört, az idegen – elsősorban román – megszállástól kifosztott és lefegyverzett ország kénytelen volt aláírni egy papírt, amit elé tettek, aláírta a békediktátumot. A nemzetközi jog és a józan paraszti ész azt tanítja, tartja, hogy a kényszer alatt kötött szerződés nem szerződés, érvénytelen, semmis. A kényszerrel azonban nem lehet szembeszállni. Az a folyamat, amely a környező nemzetek és államok – a cseh nemzeti mozgalom, a balkáni Románia és Szerbia – részéről kétségtelen nemzetgyilkossági kísérletnek indult a magyar nemzet ellen, nem valósult meg teljes mértékben, a nagy francia tudós, Recluse szavaival tökéletes geopolitikai egységnek nevezett Kárpát-medence elragadása tájidegen népek által, és teljes felosztása nem sikerült. A Kárpát-medence minden részén egyedül őshonos, és ma is – tömbben vagy szórványonként – jelen levő egységes magyar nemzet ezeréves szállásterületeinek, hazájának központi magját továbbra is államként őrizhette meg. Trianon zavarba ejtően ellentmondásos volta abban is megnyilvánult, hogy a negatívumok, a kikényszerített és teljességgel elfogadhatatlan és méltánytalan területi rendelkezések mellett tartalmazott az adott helyzetben pozitívumokként használható rendelkezéseket is.

    Trianon már keletkezése pillanatában számtalan sebből vérzett, mégis hiba és leegyszerűsítés volna jogi fércműnek titulálni. Saját magunknak is tartozunk a megállapítással: az ezeréves, történelmi magyar állam – amely soha nem szűnt meg, legfeljebb függetlenségét veszítette el időlegesen – sui generis, önmagában rejlő ereje hadsereg és nyers fizikai erő nélkül is képes volt kicsikarni az ellentmondásoktól és valótlanságoktól hemzsegő, beváltani nem szándékolt, csalfa ígéretektől terhes Millerand-levelet, amely néhány egyéb, az adott helyzetben, a körülmények folytán kedvezőnek tűnő intézkedéssel együtt a cselekvőképtelen, elszigetelt és megrágalmazott Magyarországot rábírta a béke aláírására. Ezt a gondolatot, tulajdonképpen Apponyi Albert érveit összegzi és részletei a két világháború közötti korszak méltatlanul elfeledett, szellemi indexre tett, nagy tudású diplomáciatörténésze, Horváth Jenő: „…a szenvedett pusztítás és veszteség mértéke, az új háború és pusztulás elhárítása, az ország helyreállításának reménye, a szövetséges hatalmaknak az az ígérete, hogy a sérelmes határokat a határmegállapító bizottságok útján megváltoztathatják, a rutén autonómia s a kisebbségi szerződések, végül pedig a népszövetségi paktum XIX. cikkelyében kifejezett bíztatás, hogy az alkalmatlanokká vált szerződések megváltoztathatók lesznek: mindezek nem engedik, meg azt, hogy a kormány a magyar nemzet és állam sorsát, egy lefegyverzett és mindenéből kifosztott népnek a sorsát a körülálló ellenség fegyverei elé vigye, és egy kétségbeesett küzdelemben újabb szenvedéseknek és katasztrófának tegye ki… az aláírt szerződés kompromisszumnak volt tekinthető, amely a két szerződő fél, Magyarország és a szövetséges hatalmak között jött létre.”

    Trianon tehát nemcsak a győztes hatalmak akarataként jött létre, hanem bonyolult és ellentmondásos jogi szerkezetként a magyarság számára is tartalmazott – mint utaltunk rá – a méltánytalan intézkedések mellett néhány védelmet nyújtó rendelkezést is. Ennek megfelelően Trianon revíziója is magából a békediktátum szövegéből indult ki. Maga a revízió szó, ami a mai közbeszédben az elhibázott hiábavalóság jelölésére szolgáló kifejezés értelmét nyerte, egyszerűen csak újraátnézést, felülvizsgálást jelent. Buza László, a háború előtti és utáni kor híres és mértéktartó nemzetközi jogásza arról beszél, hogy a trianoni szerződés jogi eszközökkel történő megváltoztatása, illetve hatálytalanítása legális eljárás: „A békés revízió fogalma, amennyiben a békés szó itt a revízió jogszerűségét akarja jelenteni, nézetem szerint pleonázmus, a revízió fogalmilag kizár minden nem jogszerű módon történt változtatást.” A revízióra irányuló jogi érvelés azonban hiába volt adott esetben briliáns és helytálló, csak akkor számíthatott sikerre, ha a hatalmi konstelláció kedvezett a jogi eszközök igénybe vételének. A jogot azonban rendszerint a győztesek írták – jól, rosszul, illetve magyarázták a maguk szempontjából jól, az érdekük szerint. A győztesek írták azt a Millerand-levelet is, amely sok megállapítása közül az alábbival is – ezt nem árt most a XXI. században is felidéznünk – súlyosan megalázta a magyar nemzetet: „un état de choses méme millénaire n’est pas fondé á subsister lorsqu’il est reconnu contraire á la justice.” (Azaz: a dolgok meglévő rendje, mégha ezer éves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott.) A diplomácia nyelvén idéztük ezt a meggondolatlan ostobaságot, mert nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az utódállamok még 1000 év után is a jogtalan elbirtoklás állapotában lesznek, lehetnek.

    Nincs most itt terünk arra, hogy a gazdag revíziós nemzetközi jogi irodalomról bármilyen szemlét adjunk. Csak néhány alapművet említhetünk meg, és azok kapcsán szólhatunk némely revíziós jogcímről. Az ezirányú külföldi szakirodalomból kiemelkedik mint alapmunka – standard work – a Kunz Die Revision der Pariser Friedensverträge, Bécs 1932. Ez a munka három nagyobb témakörbe csoportosítva tárgyalja anyagát: 1. a békeszerződések szerkezete a revízió szempontjából; 2. a revízió jogcímei; 3. a revíziós (jogi) eljárás. Itt csak a revíziós jogcímekkel foglalkozunk. A revízió jogcímeinek szempontjából Kunz megkülönbözteti a szűkebb és tágabb értelemben vett revíziós formát. Megjegyzendő, hogy Kunz felosztását a vonatkozó szakirodalom elfogadta, de Buza László ellenkező nézeten volt az említett A revízió nemzetközi jogi alapjai Bp. 1933. c. tanulmányában.

    A jogi dzsungelben történő tájékozódás megkönnyítése céljából ideiktatjuk a két revíziós forma meghatározását.

    (a) szűkebb értelemben vett revízió: valamely nemzetközi szerződés módosítása a megkötése óta bekövetkezett körülmények figyelembevételével. A szűkebb értelemben vett revízió a nemzetközi szerződések megszűnésének tanai szerint elsősorban a következő jogcímeken eszközölhető:

    1. a szerződéses kötelezettségek nem teljesítése a szerződő (ellen)fél részéről

    2. a szerződésben előírt magatartás (el)lehetetlenülése

    3. a viszonyok lényeges változása, ez a rebus sic stantibus clausula

    4. a Népszövetség Egyezségokmányának 19. cikke alapján

    (b) tágabb értelemben vett revízió: valamely nemzetközi szerződés módosítása (más vélemények szerint hatálytalanítása) a megkötésével kapcsolatos tények miatt. Hétköznapi szóhasználat szerint a szerződés születési hibában szenved, hiszen a szerződés létrejöttéhez tapadó hiba, illetve hiányosság teszi lehetővé a szerződés módosítását, illetve hatálytalanítását.

    A tágabb értelemben vett revízió esetei, jogcímei:

    1. tévedés

    2. kényszer

    3. jog-, igazság- vagy általában erkölcsellenes tartalom

    4. a szolgáltatás lehetetlensége

    5. a szerződés megkötésénél a tárgyalások hiánya, a szerződés diktátum jellege, természete

    6. a szerződésnek hamis feltételre, például a háborús felelősségre alapozása

    7. a szerződés tartalmában a felek egyenjogúságának kifejezett megsértése.

    Ebből a rövid felsorolásból is kitűnik, hogy az újabb keletű történetírás némely munkáinak az a beállítása, amely a revíziót valamilyen értelmetlen, hiábavaló okvetetlenkedésre próbálja leszűkíteni, hamis. A revízió elsősorban a természetes jogérzékbe ütköző valóságos problémák korrigálására való törekvést jelentette. A nem felszínesen gondolkodó előtt, azt hiszem, evidencia, hogy az élet, s benne a nemzetközi élet is alá van vetve a változás törvényeinek. Ami mozdulatlanná merevedik, meghal – hangzik el a szentencia Tarkovszkij örökéletű filmjében, az Andrej Rubljovban a brezsnyevi pangás korszakára. A történelem bizonysága szerint sokszor rendeztek az államok között vitás problémákat, ellentéteke, helyzeteket a hatalom útján, de szinte törvény gyanánt megállapítható, hogy minden alkalommal, amikor más tényezőket figyelmen kívül hagytak, azok előbb-utóbb felszínre kerültek, s megtörték a tisztán hatalmi rendezést. A győztesek, a kedvezményezettek, nyersebben fogalmazva a nagyobb zsákmányt markolók post factum, a tények után, birtokon belül a status quo-t, a meglévő állapotot védelmezik, jogi műszóval a szerződések szentségére, a pacta sunt servanda jogelvére hivatkoznak. Ezt tette Benes is 1919–1938 között. Azonban minden status quo egyszer status quo ante volt! Benes is egy előző status quo-t támadott meg, vett revízió alá egyáltalán nem békés eszközökkel, semmibe véve a status quo-t, az államok szuverenitását. B államok szuverenitására hivatkozott, ellenszegült minden revíziónak, revízionistából antirevizionista lett. Általános elvként elmondható az is, hogy a történelemben nem találunk örökké érvényes szerződéseket. A békeszerződések sem köttetnek örök időkre. Bizonyos időre, néha hosszabb, néha rövidebb időre relatív biztonságot nyújtanak csupán a győzteseknek. A békeszerződések következményei azonban az erők játéka folytán, de facto a gyakorlatban sokáig fennmaradhatnak. Anélkül, hogy a nemzetközi jog klasszikusai fölött kimerítő szemlét tartanánk, Bluntschitói Grotiuson át Vattelig, több mint törvényszerű az erők bizonyos kiegyenlítődésének parancsa, ha több állam volt a győztes, akkor rendszerint az összhang bomlik meg köztük, nehéz több államot egy nézeten tartani. Ha a győztesek túlfeszítik a húrt, a megrövidített, a vesztes egy másik római jogelvre, a salus reipublicae suprema lex esto – a legfőbb törvény a köztársaság java – elvére hivatkozhat. Amikor a győztesek közt megbomlik az összhang, ellentétes gyakorlattal desuetudo – részleges, parciális revízióra nyílik lehetőség. Egyáltalán, ha a körülmények, melyek mellett valamely szerződés köttetett, megváltoznak, a változást nyomon kell követnie a szerződés átalakulásának. A szerződések változnak az idő folyamán a körülmények miatt. Életbe lép a rebus sic stantibus clausula. Egyes vélemények szerint a nemzetközi szerződéseket elve úgy kell felfogni, mintha rebus sic stantibus clausulával lennének ellátva vagy azokhoz hozzáértettek, intelligitur. Ami pedig a gyakorlatot illeti, jó tudni, hogy az élet mindig színesebb, mint a szürke elmélet, és ezt a nemzetközi jogászok is tudják, Göllner Aladár így fogalmaz: A „pacta sunt servanda” és a „salus reipublicae suprema lex esto” elvek összeegyeztetését és kiegyenlítését nem tudta megvalósítani a „rebus sic statibus” kaluzula alkalmazása nemzetközi viszonylatokban, amint hogy ez ellentétek teljes kiküszöbölése addig nem is lesz tökéletesen megvalósítható, amíg népek, nemzetek születése, fejlődése, virágzása és halála nem jogi formulák alapján történik.” Amire itt Göllner utal, az nem más, mint a Népszövetségi paktum 19.§-a – „A közgyűlés időnként felhívhatja a szövetség tagjait az alkalmatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztethetné.” – és annak revíziós célra történő felhasználása. Göllner a témának külön monográfiát szentelt A nemzetközi szerződések revíziója és a népszövetség. A népszövetségi paktum 19-ik szakaszának interpretációja címmel (Bp. 1931.)

    Ebben a művében jól látta, hogy a 19. szakasz alkalmazásához fűzött remények alaptalanok. Fő oka ennek az volt, hogy a Népszövetség a győztes hatalmak szervezeteként, a létrejött állapot – a status quo megőrzésére alakult meg. A status quo felbomlása a Népszövetséget is magával rántotta.

    Teljességgel szétfeszítené előadásunk kereteit, ezért itt csak utalunk a tágabb értelemben vett revízió egy speciális esetére, az ún. háborús felelősség vagy bűnösség kérdésének tisztázására. A győztes hatalmak ugyanis nem elégedtek meg a saját hatalmuk által kikényszerített béke erejével, hanem az ún. békekonferencián külön bizottságot hoztak létre a háborús felelősség megállapítására. Ebben a bizottságban csak a győztes hatalmak képviselői foglaltak helyet. Gyorsan ítéletet is hoztak, egyoldalúan elmarasztalták a központi hatalmakat a háború bűnös felidézésének vádjában. Ennek megfelelően a versailles-i békeszerződés 231. szakasza, a saint-germaini bále 177., a trianoni béke 161. cikke s a neuilly-i béke 121. szakasza kimondta a verdiktet, hogy „a szövetséges és társult hatalmak kijelentik, Németország és szövetségesei (Ausztria-Magyarország, Bulgária) pedig elismerik, mint a háború okozói, minden háborús kárért és veszteségért, melyet támadásuk által idéztek elő s mely a szövetséges és társult hatalmakat és polgáraikat a háború alatt érte, felelősek.” A téma különösen az elsősorban érintett Németországban került a közvélemény érdeklődésének homlokterébe. Nyilvánvaló, hogy itt alapjában véve tudományos kérdésről van szó. Németországban a kérdés vizsgálata külön tudományszakká nőtte ki magát, rangos tudományos folyóirattal, Die Kriegsschuldsfrage címmel. Magyarországon is többen, a történészek közül említsük meg elsősorban Horváth Jenő nevét, mellette Fraknói Vilmost, Angyal Dávidot, Jánossy Dénest, Nagy Miklóst, Balanyi Györgyöt stb., foglalkoztak a háború okainak felderítésével. E munka során rengeteg új dokumentum, forrás került felszínre, amelyek lehetővé tették egy árnyaltabb kép megrajzolását. Ezen új dokumentumok fényében Krisztics Sándor, aki ugyan nem volt történész, ám munkájával bizonyságát adta az oknyomozó történetíró erényeinek, megállapította, hogy „A világháború befejezése után közzétett háborús diplomáciai akták nyomán annyi új bizonyíték gyűlt össze, hogy a „revisio ob noviter repeta” esete máris előállt.” Az új bizonyítékok alapján történő perújrafelvételnek Krisztics két módját látta: a nemzetközi döntőbíróság elé vitelt és a tudományos felvilágosítást. Nagy általánosságban ez volt a kérdés nemzetközi jogi oldala, a lényegi, a tudományos kutatás vizsgálata, historiográfiája megint csak szétfeszítené előadásunk kereteit.

    A szélesebb közönség előtt ismert, hogy az első világháború után mindenki Wilsontól várta az igazságos békét. Ez a várakozás, a népek önrendelkezésének mindent megoldó csodaszerként történő elképzelése részben valós tényeken, pontosabban a nyugati, elsősorban az amerikai államférfiak sorozatos nyilatkozatain alapult. Nem mondható, hogy a történetírás ne foglalkozott volna ezzel a jelenséggel. Nem tudatosodott azonban eléggé, hogy a népek önrendelkezési jogának semmibe vétele, szelektív alkalmazása a nemzetközi jog fogalmaival is leírható. A történész egyszerűen az elvek és a gyakorlat közötti diszkrepanciáról beszél, amely mögött a különböző hatalmi és érdekcsoportok harca bontakozik ki. Az egyszerű ember pedig, amikor rendszerint előszerződést köt valamely jogügylet lebonyolítása előtt, amelyben nagy vonalakban körvonalazza álláspontját, jelzi valamilyen irányú szándékát, megtámadja vagy eleve nem fogadja el az előszerződéssel ellentétes tartalmú szerződést. Valami hasonló történt a wilsoni elvekkel is. Ullein-Reviczky Antal A trianoni szerződés területi rendelkezéseinek jogi természete c. alapvető munkájában, amely először 1929-ben francia nyelven jelent meg, nyugati államférfiak sokaságát idézi, akik, elsősorban Wilson, ünnepélyes nyilatkozatokat tettek a népek megkérdezése, a népszavazás tárgyában. Ezekből a nyilatkozatokból Krisztics is bőven idéz. A „békét a megállapított vagy elfogadott elvek szerint kell megkötnünk, vagy pedig egyáltalán nem kell békét kötnünk”, vagy „A népeket és tartományokat a jövőben nem szabad többet úgy cserélgetni a kormányok között, mint a csordákat vagy a sakktáblán a sakkfigurákat.” – citálja Wilsont Ullein-Reviczky Antal. A sort folytathatnánk. Elmúltak már azok az idők, vagy legalábbis el kellett volna múlniuk, amikor a fegyveres erőszakkal végrehajtott foglalásokra, a hódításokra a II. Frigyesnek tulajdonított cinikus mondás („Foglalok, rabolok, lopok, jogászaim pedig mindenre kitűnő jogcímeket találnak.”) szellemében könnyen ráüthették a pecsétet. Ullein-Reviczky mintegy 250 oldalas tanulmányában, amely az egyetemes nemzetközi jogi irodalom beható ismeretéről és az 1918–1919-es eseményekben való tájékozottságról tanúskodik, a tágabb értelemben vett revízió négy fő jogcímével foglalkozik részletesen:

    1. a népek önrendelkezési jogának a trianoni határok megvonásánál történt semmibe vételével, I-IV. fejezet

    2. az előszerződés megsértésével, V. fejezet

    3. a trianoni szerződés igazságtalanságával és

    4. a háborús felelősség kérdésével.

    A tárgyalás során kevésbé kimerítően szóba kerülnek még egyéb revíziós okok, mint a kényszer, a rebus sic stantibus klauzula, valamint a békeszerződést diktáló főhatalmak megtévesztett volta az utódállamok képviselői részéről.

    Ullein-Reviczky a népek önrendelkezési jogával kapcsolatban abból a természetjogi felfogásból indul ki, hogy az államok nem mondhatnak le területüknek valamely részéről, illetve nem utalhatják azt át valamely más állam főhatalma alá anélkül, hogy az azon élő népek hozzájárulása meg nem állapíttatott volna. E felfogás elméleti alátámasztásául gondolkodók és jogászok tucatjait idézi Aquinói Tamástól kezdve Erasmuson és Grotiuson át Puffendorfig és Voltaire-ig.

    A természetjogi elmélet és felelős államférfiak nyilatkozatai tehát egyformán alátámasztották a magyar békedelegáció népszavazást kérő jegyzékét, amelyet így nagyon helyesen nem taktikai szempontok motiváltak, hanem mindazon veszélyek – a térség kiszolgáltatása a hatalmi akaratoknak – megsejtése, amelyek a kérelem elutasításából származhattak, származtak. „…Nem láthatunk az általános érdekből, vagy a nemzetközi igazságosság eszméjéből fakadó semminő okot Magyarország feldarabolására. És mégis volna valami, egyetlen egy dolog, amely előtt készek volnánk meghajlani, egy erkölcsi erő, mely a történelmi jogot helyettesíthetné, s ez azon népek akarata volna, amelyek a vitás területeket lakják. Magyarország között, amely bízva jogában, őket meg akarja tartani és szomszédai között, akik különböző ürügyek alatt őket el akarják szakítani, döntsenek ők, hogy kihez akarnak tartozni. Minden megoldás, amely az ő beleegyezésük nélkül hozatna meg, magán viselné az önkényesség bélyegét. Erőszakkal teremtve, erőszakkal zúzatnék szét, amint a viszonyok változnának, és az egész világnak joga volna ezt a pillanatot lesni. Csak a szabadon kifejezett nemzeti akarat tud a régi jog helyett, amit vitatni kívánnak, új, most vitathatatlan jogi köteléket alkotni, s ez a nemzeti akarat még azokkal szemben is meghajlást és tiszteletet parancsolna, akiknek számításait elrontaná. Ha ezek az okok, amelyeket felsoroltunk a területi integritás mellett. Önöknek nem látszanak meggyőzőeknek, kérdezzék meg azokat, akiket a kérdés leginkább érint, és ne rendelkezzenek róluk, mint akarattal nem bíró nyájról. ez a kritikus perce a nemzetközi igazságosság és a szabadság eszméjének, amelyet annyiszor hirdettek, itt lesz azoknak az őszinte próbára téve, akik hirdették. Bízva ezen elvek erejében, kérjük a népszavazást Magyarország minden területén, amelyet tőlünk el akarnak szakítani, kérjük ezt olyan feltételek mellett, amelyek az akaratnyilvánítás szabadságát biztosítják. Mi kijelentjük, hogy ennek eredményét elfogadjuk, bármilyen legyen is az. És ha ellenfeleink visszautasítanák az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának ezt az egyedül biztos próbáját, ez az ő ügyük ellen ítélne az emberiség lelkiismeretének törvényszéke előtt, mert így bevallanánk, hogy igájuknak millió és millió lelket akarnak alávetni, akik pedig nem akarnak hozzájuk tartozni.

    Az új rendezés principiuma ez esetben nem volna sem a nemzetiségi elvé, sem az igazságé, sem a szabadságé: ez a legyőzöttek rabszolgaságának elve volna, amelyet a huszadik században proklamálnának így az emberiség vezérlőgondolataként.” Fontossága és forrásértéke miatt idéztük egy kicsit hosszabban a magyar békedelegáció jegyzékét.

    Tudjuk, a békedelegáció népszavazásra vonatkozó indokolt kérését elutasították. A Millerand-levélben arra hivatkoztak, hogy „A népek akarata megnyilatkozott 1918 október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor…” Erre vonatkozólag azt lehet mondani, hogy azok a (nép)gyűlések, amelyeket a nemzetiségek vezetői összehívtak, semmiképp sem voltak népszavazások, az akaratnyilvánításuk objektivitásához mindenesetre számos kétség fér. Amennyiben pedig elfogadjuk hibátlan akaratnyilvánításnak, akkor a békekonferencia (is) kettős mércével mért, nem tett említést ugyanis, a Kolozsváron tartott magyar népgyűlésről. Ha Millerand-levél a népek akarta megnyilatkozásán az 1918 őszi forradalmakat értette, megint csak kettős mércével mért, egyoldalúan ítélt, elfeledkezett ugyanis az ún. őszirózsás forradalomról, amelyről sok minden elmondható, de az, hogy az ország feldarabolását tudatosan, nyíltan akarta volna, nem! A néptömegek biztosan nem. Lovászy Márton kijelentése óta tudjuk, entente-barátok voltak, csak az entente nem volt barátja Magyarországnak. Ezek után teljes mértékben jogosnak érezzük Ullein-Reviczky Antal kérdését: „Felmentést kaphatnak-e tehát a tételes államközi jog értelmében azok az államférfiak, akik szétdaraboltak egy ezeréves országot, anélkül, hogy lakosait akár csak egyszer is meghallgatták volna? Erre a kérdésre határozott nemmel felelünk.”

    A történetírás részletesen foglalkozott az 1918. nov. 3-i fegyverszüneti szerződés kérdésével. Az ezzel összefüggő kérdések és az ország megszállása körülményeinek tárgyalása messzire vezetne. Ullein-Reviczky a fegyverszüneti szerződést előszerződésnek minősíti, és ezzel kapcsolatban beszél annak megsértéséről. A kérdés lényege rövidre zárva abban foglalható össze, hogy sem a páduai fegyverszüneti szerződés, sem az annak alkalmazásáról rendelkező, vitatott létjogosultságú belgrádi katonai konvenció, azon túl, hogy az utóbbi néhány napon belül lényegében okafogyottá vált, az ország bizonyos stratégiai pontjainak katonai megszállásán túl nem adott jogot semmiféle politikai jellegű annexióra, birtokbavételre, nem prejudikálhatott tehát semmiféle későbbi terülteti rendezésnek. Magyarországot nem a háborúban osztották fel, hanem a háború befejezése után, a fegyverszüneti szerződés megsértésével, a fegyvertelen polgári lakosság ellen indultak meg azok a hadműveletek, melyeknek a magyar állam területi épsége áldozatul esett – állapítja meg Horváth Jenő. Ezek alapján összességében kimondható, hogy az ország meg szállása és nagy részének birtokba vétele idegen csapatok által nem minősíthető másnak, mint hódításnak. Ezek után a népek önrendelkezéséről beszélni nem felel meg a tényeknek.

    A tágabb értelemben vett revízió jogcímei közt említettük a jog-, erkölcs- és igazságellenes tartalmat. A történész nem, de valaki megkérdezhetné: Hogyan lehetet volna igazságosan eljárni? Ezzel a kérdéssel, mint Ullein-Reviczky, ismét visszajutunk Wilsonhoz, aki 1918 szept. 27-én így fogalmazott: „A pártatlan igazságosság, amelyet szolgáltatni kell, nem tehet semmiféle különbséget azok között, akikkel igazságosak akarunk lenni, és azok között, akikkel nem akarunk. Oly igazságosságnak kell lennie, amely nem ismer kedvezményekben részesítetteket és fokozatokat, hanem csak egyenlő jogokat a résztvevő népek szempontjából.” A trianoni szerződésről sok minden elmondható, csak egy nem – a „legjobb indulatú” elemzéssel sem –, hogy megfelelne Wilson előbb idézett igazságeszményének. A nemzetközi jogász nem tehet mást, mint konstatálja a trianoni szerződés nyilvánvaló igazságtalanságát, amiből következően ez legfeljebb formailag lehet érvényes, de anyagilag jogellenes, és így anyagi érvényessége kétséges.

    1933. márc. 4-én Kertész István, a Vegyes Döntőbíróságok mellett működő Kormánymegbízottak Hivatalába beosztott bírósági jegyző, később a Magyar békeillúziók 1945–1947. Oroszország és a Nyugat között című alapmunka szerzője, tehát kompetens személy, a Magyar Jogászegyletben 1933-ban Általános békerevízió vagy a trianoni szerződés külön revíziója? címmel előadást tartott. Előadásában a következő egyértelmű megállapításra jutott: „A trianoni szerződés területi rendelkezései ma már csak de facto léteznek, nemzetközi jogilag azonban, a kísérőlevélben foglalt ígéretek be nem váltása és a kis-entete államok szándékos szerződésszegései folytán non-existens-nek, vagy legalábbis megtámadhatóknak tekintendők.” Nézzük meg konkrétan, mire utalnak Kertész István sorai. Az első: a győztes hatalmak a határmegállapító bizottságok érdemi munkavégzését már szinte felállításuk pillanataiban rapid módon letiltották. Emlékszünk arra is, hogy Benes 1919 májusában, amikor Magyarország a kommünnel volt elfoglalva, az ún. békekonferenciának ünnepélyes ígéretet tett, hogy Csehszlovákiát keleti Svájccá építi ki. Nem ígéret, hanem kötelezettségvállalás volt az, amit – Románia ugyan vonakodva – végül is minden utódállam aláírt a kisebbségek védelmét illetően. Ezen túlmenően fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az 1920. augusztus 10-én Sevres-ben aláírt külön szerződésekben a szövetséges hatalmak Magyarország elszakított részeit csak azzal a feltétellel ruházták át a cseh, szerb-horvát-szlovén és román államokra, ha ezek a békeszerződést és az ezzel kapcsolatos megállapodásokat, tehát a kisebbségi szerződéseket is megtartják. Nem kevesebbről van szó, mint hogy a szuverenitás utódállamok részére történő átruházása és a kisebbségi szerződések betartása közt junktim áll fenn. Megemlítendő még, hogy Csehszlovákia a Ruténföld részére nyújtandó legszélesebb körű autonómia biztosítását sem teljesítette. Csehszlovákiához hasonlóan Románia is szerződésszegő magatartást tanúsított azáltal is, hogy a székely és szász közületeknek nem adta meg azt a helyi önkormányzatot, amire a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal 1919. december 9-én kötött szerződés 11. cikkében kötelezte magát. Helytálló tehát Kertész István azon megállapítása, „hogy míg Magyarország a békeszerződés területi rendelkezéseit hiánytalanul végrehajtotta, addig a velünk szemben álló hatalmak sorozatosan nem teljesítették az annexió fejében vállalt kötelezettségeiket”. Itt valaki közbevethetné: a győztes hatalmak éltek-e egyszer is jogukkal: figyelmeztették-e a szerződésszegő utódállamokat arra, hogy megvonják tőlük az átruházott szuverenitást?

    Nemzetközi jogi szemlénket itt megszakítjuk. Nem valami sérelmi politizáláshoz szerettünk volna muníciót gyűjteni, bár azt készséggel elismerjük: igazunkat meg kell tudni védeni. Mer az igazságosság eszméjével párosuló jogban nagy megtartó és visszaszerző erő rejlik. Érvényestéséhez azonban a hatalmak csillagórájának együttállása szükségeltetik. Mindössze azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a revíziós gondolatot nem valami felülről szervezett politika tartotta életben, hanem a fájdalmas valóság. Nem utolsósorban a győztes nyugati hatalmak teljes kompromisszumképtelensége. Könnyebb volt ugyanis a legyőzöttet bajkeverőnek minősíteni, mint egyszer beismerni: tévedtek. Azt a bizonyos rosszul begombolt deáki kabátot egyszer sem próbálták újra begombolni. Sőt inkább levagdosták a gombokat. Aztán azt is elnézték, hogy levegyék rólunk Jaltán és Potsdamban – és nemcsak rólunk – azt a megmaradt, kis komfortérzést nyújtó kabátot.