Benkő Mihály: Szórványvidék – szórványmagyarság

szórványtérkép„Pusztultunk. Panaszkodunk a világ nyomorúságáról, az életlehetőségek megromlásáról. Sok a nyomorúság, sok a szenvedés, de a jó Isten ad drága alkalmakat, hogy enyhítsük fájdalmunkat. Ad munkatársakat, hogy könnyebb legyen terhünk. Ad megtartó erőt egyházunkban, Isten igéjében, ad örök reménységet, hogy el ne vesszünk.

    Vannak testvéreink, akiknek megvannak e világ szerinti nyomorúságaik, de nincsen vigasztalójuk. Úgy élnek a nyomorúság tengerében, hogy minden pillanatban keresztülcsap felettük a hideg, ellenséges hullám-hegy. Elszórva laknak idegen vallású, idegen nyelvű, idegen gondolkozású, sokszor ellenséges érzetű népek között. Nincs vigasztalójuk, nincs bátorítójuk, nincs tanácsadójuk. Nincs templomuk, temetőjük. Nincs aki anyanyelvükön hirdetné nekik Isten üzenetét, Isten akaratát, Isten vigasztalását. Nincs lelkipásztoruk.

    Testvérem! Te, aki mindennap elmehetsz a templomba, te, aki hallhatod anyanyelveden Isten igéjét, dobbanjon meg szíved és lelkiismereted azokért, akik szórványban laknak, a mi árva, elhagyott, örvényben vergődő testvéreinkért” – írta 1933-ban Földes Károly mezőújlaki lévita lelkész a Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból című kis füzetében. Ez a megrendítő élménybeszámoló a mezőségi magyarság várható sorsát, a nemzethalál vízióját állította az akkori magyar politikai és református egyházi vezetők lelkiismeretének középpontjába. Több tanulmány jelent meg a szórványmagyarság helyzetéről, a tennivalókról, de a helyzet egyre romlott és romlik: a beolvadást nem lehet(ett) megállítani. A Mezőségen mindig a magyar nemzetiségű emberek olvadnak be a többségben élő románságba, függetlenül attól, hogy az illető egyén házasodik vagy férjhez megy. A beolvadást természetesnek, az élet velejárójának, érvényesülési lehetőségnek tekintik itt élő honfitársaink közül sokan.

    Bizonyára szomorú hangvételűek e sorok, de az igazságot akkor sem szabad eltakarni, hanem a baj okát orvosolni kell, akarni és tenni. Ebben pedig nagy szükség van a hitre, a vállalás öntudatára.

    A szórványhelyzettel való szembesülést 1998. augusztus 1-jéig sikerült elkerülnöm, de ezt követően, a teológiai tanulmányok elvégzése után Mezőörvényesre, Komlódra, Oroszfájára, Mezőseptérre nyertem kihelyezést.

    Az egyházközség átadása-átvétele után egyszer csak azon vettem észre maga, hogy egyedül vagyok. Rám bízatott négy falu magyar reformátussága, az egyházközség bélyegzője, kulcsok a templomhoz, parókiához. Az első napokban ismerkedtem, barátkoztam a környezetemmel, a lakással, mely túl nagynak bizonyult, a tájjal, a mezőségi dombokkal. Kerestem valami otthonit, hazait, de hamar rájöttem arra, hogy ez a vidék más. Itt nincs kanyargó Maros vize, nincs kövezett út, de vannak helyette hajlott hátú dombok, völgyek és jó, szerelmes, ragadós sár. A gumicsizma itt olyan keresett cikk, akárcsak a mindennapi lágy kenyér. Az emberek? Egy szóval így tudnám jellemezni őket: mezőségi emberek. Jóérzésű, kedves, segítőkész emberek, azonban sokszor megalkuvók, és félve őrzik a magyarságunk rákfenéjét: összetartás helyett egymást marják.

    Nyugodt, kimért mozdulatokkal munkálják meg a földet. Mindenki igyekszik egy tehenet tartani, mely biztosítja a napi tejszükségletet, s legtöbben a tejpénzből fizetik villany- és gázszámláikat. A szarvasmarha-tenyésztést talán megelőzi a sertés, baromfi tartása, úgyhogy minden családnak, mondhatni, megvan a maga kis élelmiszeripara.

    A szellemi élet valahogy még nem tudott túlnőni a kezdetlegességen. A magyar református gyerekek is románul kell tanuljanak az iskolákban, a komlódi gyerekek pedig a második faluba kell átsétáljanak, hogy megtanulhassák a betűvetés tudományát.

    Mindettől eltekintve, mindenki igyekszik a békességre, tisztelünk, becsülünk mindenkit, és ugyanezt mi is elvárjuk, mert mi is szülöttei vagyunk e földnek. Bár kevesen, megfogyva, de keressük a támaszt, hogy meg ne törjünk. Ha a múltba tekintünk, dicső korszak nyomai maradtak fenn napjainkig. Komlód már 1315-ben villa Komloud néven jelenik meg az okiratokban. Kökényesrenoldi Renold a gyulafehérvári székeskáptalanra hagyta Komlód birtokát. Feltételezhető, hogy mint káptalani birtok, már korán kapott templomot és papot. 1332-ben Henrik pap már 14 régi banálist fizet pápai tizedként. Oroszfáját és Mezőseptért már az 1290-es évekből említik az okiratok, Mezőörvényest pedig 1321-ben Ermensunak írják a források, 1332-ben plébániatemploma van. A régi templomról semmi sem maradt fenn, a jelenlegi templom a falu fölött őrködve 103 éves. A templom szomszédságában az egykori Bánffy-kastály, magára hagyatottan, kiszolgáltatva az idők viszontagságainak, meg az emberi rosszakaratnak. De ennél is siralmasabb képet nyújt a komlódi kastély. Beszakadt fedéllel, megrongált külsővel, összetört címerekkel, megkopott és összekarcolt emléktáblával a falán, mely egy rövid, alázatos imát tartalmaz, hogy Isten óvja meg minden időben a házat és háznépet. Hát nem így történt, minden tönkrement, a ház gazdáinak sírkövei pedig az általuk behozott béresek házaiba beépültek. És mégis mi vagyunk a pogányok! Nekünk nincs semmi szent! – mondogatják. Hát ezt hagyjuk mi az Ítélő és Igazságos Mindenható Istenünkre. Hisz Ő a mi legfőbb támaszunk. Mert minden romba dől, mindent tönkretehetnek, elrabolhatnak, de Őt senki sem veheti el tőlünk. „Mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk, senki, bizony senki” – mondta és hitte Bocskai István fejedelmünk. Ez a hit vigasztal és erősít bennünket, és ad erőt arra, hogy ilyen körülmények között is tervezzünk, a jövőbe nézzünk. Holland testvérgyülekezetünk segítségével kertészetet szeretnénk beindítani, munkahelyet, lakást biztosítani olyan ifjú család számára, amely nem fél a munkától, majd remélhetőleg a többi terv, ötlet, segítség mind hasznos lesz arra nézve, hogy elmondhassuk Vörösmarty szavaival: „Megfogyva bár, de törve nem,/ Él nemzet e hazán.” Tudom, nem könnyű feladat, és ezt tudja minden értelmiségi, és kell tudja minden földműves, akinek munkája nyomán enged a föld, de tudnunk kell azt is, amit Wass Albert olyan szépen ír le: „…magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent… mint mindig egy lépéssel előbb lenni… egy kicsit többnek lenni minden tekintetben… többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkodni, okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni… meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell… de meg nem törni soha!”

    Ehhez adjon a mi Urunk Istenünk erőt, hitet, reménységet.

 

[A szerző lelkipásztor, utánközlés a Szászrégen és vidéke című lapból]

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf