Karlócán jártunk – Jóna Dávid írása

karlócaÚj Vidéken jártunk, onnan látogattunk el a szerémségi településére, Karlócára. A karlócai békeszerződést 1699. január 26-án írták alá. A béke a habsburg–török háborút zárta le, számunkra, magyarok számára, a 150 éves török uralom végére tett pontot. Nagyjából ezt tudtuk a történelem tankönyvünkből - jobb esetben.

    A szállásadónk mesélte, hogy a békekötés faházának egy bejárata volt, na, de ki menjem be előbb? Lebontották és építettek helyette egy két bejáratú építményt. A közvetítéssel megbízott angol és a holland követ viszont nem mehetett be az egyik illetve a másik bejáraton, hisz az elköteleződést mutatna valamely oldal mellett, így az építményt ismét lebontották, és egy négy bejáratút húztak fel helyette. Ez a történet arra késztetett, hogy utána olvassak és elmeséljem a karlócai béke körülményeit: az utászok a hadmérnökök irányításával három sátorvárost építettek egymástól félóra járásnyira: egyet a keresztény államok küldöttei, egyet a török delegáció, egyet pedig a közvetítő tengeri hatalmak részére, itt állt a tárgyalásoknak helyet adó hatalmas fabarakk is. Az eseményt eredetileg háromhetesre tervezték, ám a felmerült nehézségek miatt végül majd három hónapig tárgyaltak. Időközben a tél is beköszöntött Karlócára, s a kíméletlen időjárás miatt a személyzet több tagja megfagyott.

    Az aláírók az Oszmán Birodalom, valamint a Habsburg Monarchiát, a lengyel–litván államot, a Velencei Köztársaságot és Oroszországot is magában foglaló Szent Liga voltak. Az oszmánok átengedték az osztrákoknak Magyarország nagy részét, Erdélyt és Szlavóniát, de például a Temesköz török kézen maradt. A béke kidolgozásában, s magán a békekötés eseményén sem vettek részt magyar politikusok, diplomaták, pedig az 1681. évi soproni országgyűlés törvénnyel kötelezte erre Lipót királyt.

    Az a tény, hogy a szultán nemzetközi szerződésben ismerte el e területek elvesztését, meghökkentő újdonságot jelentett az európai közvélemény számára. Addig a Fényes Porta sohasem kötött úgy békét, hogy területekről mondott volna le – már csak azért sem, mert ezt a muszlim vallás törvényei tiltották. Ahol egyszer a próféta neve elhangzott az igazhitűek pénteki imájában, azt a területet többé nem volt szabad a ”gyaurok” kezére adni. A katonai vereségek azonban rákényszerítették a szultánt, hogy a mohamedán vallás előírásait figyelmen kívül hagyja.

    A szerződés aláírása után kitárták a tanácskozás színhelyéül szolgáló faház négy égtáj felé néző ablakait és ajtajait, hogy a szél a világ minden része felé hírét vigye az egyezségnek. A két közeli végvár, a török Belgrád és a császári kézen lévő Pétervárad díszlövésekkel tudatta a közelben táborozó csapatokkal, hogy elérkezett a békesség ideje.

    Előzményeit is mesélem: 1683-ban a török már Bécset ostromolta. Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly császári hadvezér egyesített serege azonban szétverte a császárvárost fenyegető oszmán hadat. 1686-ban a keresztények visszafoglalták Buda várát, és Lipót császár tábornokai hamarosan már a Balkánon harcoltak. 1688-ban azonban XIV. Lajos francia király, aki félt a Habsburg Birodalom túlzott megerősödésétől, a Rajnánál hátba támadta addigi szövetségesét, így megoszlott az osztrák haderő. A császári sereg zseniális hadvezére, Savoyai Jenő (lovas szobra a Budai Várban, a királyi palota a Dunára néző oldalán található) azonban rajtaütött a törökökön, amikor azok Zentánál éppen átkeltek a Tiszán. Az ütközetben az oszmán katonák nagy része elesett vagy vízbe fulladt, a csatatéren maradt a nagyvezír is. A zentai csata után mind a császár, mind a szultán kész volt a békekötésre.

    A francia diplomácia természetesen arra törekedett, hogy további háborúra ösztönözze az Oszmán Birodalmat, de tanácsai egyre kevésbé találtak meghallgatásra a szultáni szerájban.

    A császár követe Wolfgang von Öttingen gróf volt, akinek kinevezése meglepetést, sőt derültséget váltott ki a bécsi diplomáciai körökben, mert semmiféle diplomáciai tapasztalattal vagy képességgel nem rendelkezett, kimondottan műveletlen volt, és a tárgyalások nyelvét, az olaszt sem beszélte. A gróf kinevezésének – miként egész karrierjének – az volt a titka, hogy Lipót császár gyerekkori játszótársaként felnőttkorában is a császár bizalmasa maradt. Nincs új a nap alatt.

    A Habsburg Birodalom másik követe, Leopold Schlick ismerte a török hadszínteret, 1686-ban, Buda ostromakor meg is sebesült. Érdekesség, hogy négy évvel a békekötés után Lipót őt nevezte ki a magyarországi csapatok főparancsnokává, így a Rákóczi-szabadságharc kezdeti viharos korszakában az ő vezetése alatt szenvedték el csúfos kudarcaikat a ”labancok”. A Tenkes kapitánya sokunkban szép emlék (ha nem is Zenta, hanem Zenthe Ferenc volt a főszereplő…).

    Gondot jelentett azonban a békekonferencia színhelyének kiválasztása. A császár Bécset javasolta, egy időre Debrecen is felmerült, de a szultán ragaszkodott ahhoz, hogy a tárgyalások török földön folyjanak, így az oszmán kézen maradt terület északi határán kerestek alkalmas helyet. Ez a vidék azonban az előző évek állandósult harcaiban szinte teljesen elpusztult. Végül a két birodalom egy-egy végvára, a császári Pétervárad és a török Belgrád között félúton, a szó szoros értelmében a senki földjén, egy romokban heverő falunál, Karlócánál jelölték ki a békekonferencia színhelyét. Így kellett történelemből mindannyiunknak megtanulni Karlóca nevét.

    A békekötés egyik vitatott pontja Thököly Imre volt, akit a törökök nem adtak ki, s végül – feleségével, Zrínyi Ilonával – a kis-ázsiai Nikodémiában élhetett tisztes, de jól őrzött száműzetésben egészen 1705-ben bekövetkezett haláláig. Ahogy később Rákóczit sem.

    Az írás, Tóth István György Rubiconban megjelent cikkére támaszkodik.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés pannontukorest Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf