Szabó Dezső: A szellemi alkotás feltétele

             KÉRÉS A KORMÁNYELNÖK ÚRHOZ

Hivatásom elrendelt egyesüliségében a legkülönbözőbb úton vittem írásaim a lelkek elé. Írásaim jelentek meg a Szakács Andor hajdani Virradat-jában, az Anka János Nép c. lapjában, az Esti Kurírban és a Magyar Hírlapban. Voltak ezek közt jobb, sőt szélső jobboldali, bal, sőt szélső baloldali lapok. De műveim már kezdetben megszerezték nekem azt a tiszteletet, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy határtalan emberségemet és egyetemes magyarságomat a jobb és baloldal piszkos elhatározásába nyirbálja bele. Munkatárs sohasem voltam és sohasem leszek s bármilyen orgánumban jelenik meg írásom, az nem jelenthet semmiféle hozzátartozást, megkötöttséget számomra. És azt sem, hogy bármilyen részletérdekre tekintettel legyek.

    Egyedül, előttem vitt zászló, mögöttem felvonuló hadsereg, köröttem védő tábor nélkül folytatom harcomat a magyarság független történelmi műhelyéért, kulturális és szociális felemeltetéséért, új honfoglalásért. Zászló, hadsereg, tábor magam vagyok légiókká sokasodva műveimben. Lehetséges ugyan, hogy az ekövetkező idők olyan félrenemérthető szavakkal fogják felém terelni a lelkeket, hogy tényleg egy nagy közösség élén fogok felvonulni a magyarság döntő életharcára. De ez a közösség az egyetemes magyarság lesz, csak ez lehet, és akkor már nem fogja ismerni a jobb és baloldal aljasan üzleti, halálosan cinkos megoszlását.

    És nincs kapcsolatom semmilyen magyar íróval, sem csoporttal, sem egyessel, bárhol dolgoznak. Méltányolom tehetségüket. Ma egyetlen európai országban sincs több tehetséges író, mint nálunk. Az ember és az alkotó minden mély részvétével nézem tragikus sorsukat, amint a kenyér rettenetes parancsából hol a bal-, hol a jobboldal kényszerébe kell befuldokolniuk. Mert mindkét kényszer egyenlően szomorú. Az ember, a magyar és a művész ott kezdődik, azoknál a lelki szélességeknél, amelyekkel nem lehet begyömöszölni e harmia lebujok szűk és ocsmány fertelmeibe. Jobb vagy baloldali a sírás, a jaj, a magyar bölcső? Engem különben sem lehet íróvá internálni s a nevemen kívül minden megjelölés buta megnyirbálás vagy gonosz célú elhatárolódás.

    Az egyedülségnek, a különállásnak ezt a kitartó hangsúlyozását sokan beteges hiúságnak, vagy romántikus póznak ítélik. Szegénykék, nem tehetnek másképp. Egyetlen látócsövük van: önmaguk s így szükségszerűen mindent kicsinyesnek és piszkosnak látnak. Ez az egyedülség már ma nagy értéke a magyarságnak s bárhol álló magyar lelket ráképesít szavaim meghallására, céljaim meglátására. Ez a különállás: áldozatos hűségem, mindent vállaló elszántságom az egyetemes örök magyarságért.

    Szavad volna ezt bármily csoport érdekért kockára tenni? Nem. És ez bárki részéről bűn volna. És hiszem, hogy ezt a Magyar Élet körül csoportosuló közösség érti meg legjobban. Azé a Magyar Életé, mely nemesen lemondva minden cenzúra és serkentő jogról s a csoportfegyelem bármely gyakorlásától: egy bizonyos területet enged át nekem elhivatásom folytatására.

    Sokszor rámutattam a magyar irodalomnak arra a sajátságára: hogy sokkal történelmibb, politikaibb, mint Nyugat-Európa bármely irodalma. Világosabban: a magyar irodalom, bármely műfajában és bármely korában: sokkal nagyobb arányban megindítója, célkitűzője, tartalom adója és formálója a történelmi és politikai életnek, mint a nyugati irodalmak saját országaik történelmi életének.

    Ennek a jelenségnek csak a kisebbik oka az, hogy kis nemzet vagyunk és így minden erőt jelentő szellemre szükségünk van a Nemzet történelmi életének közvetlen megépítésénél. Hiszen ha ez volna a legmélyebb ok, az élet egyéb terein: a vallás, a tudomány, a honvédelem, a technika stb. kiválóságainál is ugyanezt a jelenséget kellene megállapítanunk. Pedig ezt, különösen az újabb időkben, igazán nem állíthatjuk.

    A másik, a végzetesen meghatározó ok az: hogy mivel nemzeti életünk vezető, irányító helyei az élet minden terén Szent Istvántól kezdve nagyrészben idegenek kezébe, látásába, akaratába került és így a tényleges, a szó műszavi értelmében vett politikusok s a tőlük meghatározott elemek általában idegenek, vagy idegen életérdekbe szervezettek voltak: a faj mély életösztönei, történelmi életakarata, riadásai és vágyai, panaszai és önmagára ismerései azokban történtek meg: akik természet szerint a legmélyebb kifejezői a magyarságnak: az írókban.

    Ezért van, hogy a magyar irodalomban alig akad számottevő író, akinek műve a maga egészében az úgynevezett tiszta irodalomba volna sorozható. Ez a „tiszta irodalom” különben egészen furcsa, sajátosan szűz nemzéssel létrejött valami. E szerint az elmélet szerint nem tiszta irodalom az: ha az író faja, nemzete, vagy a társadalom közéletét, betegségeit, vágyait, ártó vagy nagyszerű alakjait fejezi ki és művében történelmi, politikai, társadalmi akarat, tendencia van bizonyos közéleti jelenségek megváltoztatására. Tehát: az írónak szabad művészi indíttatást kapnia az ángya térdétől, egy hervadó nadragulyától, a patikus lányának selyem kombinéjától, a jegyzőné ilyen és olyan szarv-rakosgatásától, a saját végbélgyulladásától és minden egyébtől s ha kifejezi és megrajzolja ezeket: írása még mindig tiszta irodalom és ő tiszta író. De ha egész embersége s temetőkön át örökölt faji egyénisége alkotásra: akaratra és irányításra mozdul az élet legvégzetesebben jelentőséges látomásától a történelmi közösség, az emberi együttélés jelenségeitől: akkor tért és időt, szíveket és akaratokat, sírásokat és követeléseket s a kor ezer arcát összefoglaló, kifejező műve: nemtiszta irodalom. És ő nemtiszta író, nemtiszta művész.

    Az: hogy ma még merhetünk akarni önálló, független történelmi műhelyt, melyben a magyarság építi egyéniségét egy szervesen neki való, élete minden sajátos törvénye szerinti történelmi életbe: annak köszönhető: hogy irodalmunk nemtiszta irodalom s hogy íróink egész történelmi életünk folyamán vállalták azt a gigantikusan művészi és heroikusan emberi feladatot, hogy nemtiszta írók, nemtiszta művészek legyenek.

    Valóban, érdemes megvizsgálni: mit adott a politika a magyarságnak és mit adott az irodalomnak. Milyen erőt, szervezést, védelmet és öntudatosítást jelent az egyik és a másik? A magyar élet sok borulatú, ritka napsütéses eposzában melyik az élet, a szabadság. a fejlődés, az öntudat princípiuma?

    Politikusaink egész európai életünk folyamán fájdalmasan reálpolitikusok voltak. Ez azt jelenti: hogy a magyarság örök céljaihoz, független egészséges egyéni fejlődéséhez, saját szerves törvényei szerinti élete megépítéséhez a legképtelenebbül és minden képzeletet túlrontón irreális politikát folytattak. A politikus, idegen vagy magyar, meg volt határozva saját énje, családja, osztálya, vagyona és hatalmi vágya érdekeitől. Mégha becsületes, jószándékú is volt és ha magyarsága ténylegesd lelki elem is volt politikájában: a magyarság sorsát, a történelmi élet szükségeit s a sürgető problémák megoldási mikéntjét ezeken az érdekeken keresztül látta. Ezért a mindenkori reálpolitika az a politika volt számára: amellyel ezeket az érdekeket a legkönnyebben, a lehető legkevesebb kockázattal a lehető legnagyobb érvényesüléshez és védelemhez juttatta. Nemzet mindig csak a nemzet egy kis része volt szemében azok a hatalmi osztályok és elemek, melyeknek érdekei elég erősek voltak arra: hogy kényszerült velük a megegyezés, a közös szervezés módját keresni. A magyarság nem egyeteme mindig kilógott a Nemzetből, kilógott a majdnem védtelen kizsákmányolásba, a másért való robotba, a nyomorúságba, a holnaptalan tengődésbe. Ezért mindig a hazafias aggódás és nemzeti bölcsesség valósággal hivatalos formájának tartatott az a felfogás: hogy a magyarság nagy egyeteme ne törődjék politikával, hanem végezze a maga mindennapi dolgát. Vagyis magyarra, halálosan magyarra fordítva: a magyarság ne törődjék sorsával, sorsa irányításával, életérdekei megszervezésével, történelmi függetlenségének feltételei, szerves céljai, problémái megismerésével, alkotó és védő öntudata megépítésével, szolidaritása beidegzésével első életfeltétellé, hanem: hagyjon süket-vakon mindent annak a mindenkori szűkkörű társaságnak kezelésében, mely a politikai hatalmat kezében tartja. Még akkor is, ha azok mind, vagy óriási arányban: idegen vér, idegen lélek, idegen látás és idegen életérdekek mozdítottjai.

    A reálpolitika tette, hogy saját erőink, szolidaritásunk megszervezése, öntudatunk történelmi megépítése egy saját erőinkre épített bátor, minden lényében öntudatos öncélú életre: mindig lehetetlenségnek, romantikának, fantazmagóriának bélyegeztetett. Ez a reálpolitika fertőzte be a magyarság tízezreibe azt a minden akaratot elgáncsoló kisebbségi érzést: hogy mi csak ideiglenesen megtűrt ágyrajárói vagyunk az árja Európának s csak úgy vár a megszokott vacok holnap éjszaka is ránk: ha lapulunk, ha befogjuk a szánkat, ha behunyjuk a szemünket, ha bedugjuk a fülünket, ha mindennap kimérjük magunkat egy egyetlenül kegyes „védő” idegen nagyhatalom étvágya számára. A reálpolitika adta el Magyarországot annak az idegen, nyugati imperializmusnak, melynek ezeréves állandó akarata az volt, hogy megemésszen minket, azon a címen: hogy ez a nagyobb és bizonyosabb halál védelem lesz a kisebb és bizonytalanabb halál: a török ellen. A reálpolitika tette a vak engedelmeskedést, a fenntartás nélküli odadobását önmagának a külső és belső idegen érdekei előtt a hazafias bölcsesség és nemzetfenntartás hivatalos formájává. A reálpolitika reálpolitika áldozta fel a magyarság szolidaritási érzését, öntudatát s lelkének lelkét, életének életét, a páratlanul csodálatos magyar nyelvet. A reálpolitika vitte idegen hatalmi álomért három világrész mészárszékére a magyarság millióit. A reálpolitika nagy eredménye az, hogy a magyarság milliói, a magyar föld kétharmada idegen impériumok kizsákmányolásába kerültek. A magyar reálpolitika fojtja el a magyarság minden életösztönét, öncélú, bátor szervezkedését, ébredő öntudatát az acélosan megszervezett és korlátlanul követelő idegen érdekek előtt. És az egész múlt folyamán: a reálpolitika üldözte, börtönözte, hazaárulózta, éheztette, pusztulásba lökte a magyar sebek megkiáltóit, a magyar életösztön, a magyar öntudat szent elszántságú hősi ébresztőit.

    És az irodalom, és az írók? A középkor folyamán kóbor regösök, hegedősök, otthontalan diák magyarok, a reálpolitikától sárba, vérbe taposott ősi magyar lélek szent megszállottjai, sokszor éhezve, sokszor kirúgva, hajlék és biztosított holnap nélkül csodálatos népi dalokban, tréfákban, mesékben, hősi regékben hordják szét az országban a magyar lélek évezredeken gyűlt kincseit és az édes magyar nyelvet. A mohácsi vész után bekövetkező szörnyű időkben megint csak a magyar szó papjai szabadítják megmondó szavakba a két hazában hazátlan, a két pogány véres kizsákmányolásaitól vonagló magyarság végtelen szenvedéseit s hordják ébren a fájdalmas és dicsőséges magyar öntudatot. A megcsapolt magyar nép mártíromsága a Heltai meséiben lesz történelmi segélykiáltás. Pázmány és Szenczi Molnár két ellenséges hit táborában építik a mindent egységbe ölelő egyetlen magyar hitet. Zrínyi az irodalomban tudja megmondani roppant egyénisége egész jelentőségét s európai életünk örök tanúságát kiáltja meg: mikor megmutatja, hogy csak magunkban bízva, erőink, szolidaritásunk megszervezésével csakis önmagunkban kereshetjük a megváltást a rokontalan Európában. Nagy tanítása: hogyha a magyarság idegen uralomba, idegen imperializmus erejébe kapaszkodik segítségért: olyan lekötöttséget jelent, mely halálabb halál minden környező veszélynél: ma sajgóbban, gyúltabb lángokkal időszerű, mint bármikor. A szatmári Trianon utáni fekete elhallgatásban a magyar irodalom szelíd szerzetesei, igénytelen remetéi vetik titkos barázdákba a magyar megújhodás magvait s készítik elő a magyar nyelv nagy diadalát. A tizennyolcadik század végén megindult s negyvennyolcba robbanó nagy nemzetformáló, emberi és magyar megújhodás lelke, életbehívója, formálója az irodalom volt s ami csőd érte, az a politika és nem az irodalom hibája volt. A huszadik század nagy irodalmi hitvallói, Ady és társai már meglátják magát a hazában hazátlan, nemzetben nemzetiségét vesztő, vérén vásárolt földjén hontalan magyar faj tragédiáját s kétségbeesetten sürgetik az egyetlen történelmi osztály: a magyar paraszt kulturális és szociális felemeltetését. A politika mindent elvesztett: földet, függetlenséget, öncélú történelmi életet s még a magyar nyelv biztonságát és a faj lelkét is. Ami magyar érték, magyar kincs, magyar öntudat és magyar életösztön vagy még: az mind az irodalomnak, a magyar íróknak köszönhető.

    Következmény: a politika elhallgattatta az irodalmat. Nehéz, éles-szögű szájkosarat tett a magyarság legmélyebb kifejezői az írók szájára.

    Végtelen tisztelettel nézem a magyar kormányelnök gigantikus küzdelmét, aki arra a roppant feladatra mert vállalkozni, hogy úgy szerezzen vissza a magyarságnak minél többet az elveszett javakból, hogy semmi végzetes lekötöttség ne veszélyeztesse a magyar történelmi műhely függetlenségét és úgy akarja megadni a magyar parasztnak nagy történelmi igazságtételét: hogy az egység, a rend, a józan ész uralma csorbát ne szenvedjen. És éppen ez a tisztelet bátorít fel arra, hogy feléje küldjem végtelen könyörgésemet: törölje el az új sajtótörvényt.

    Csak két vonást ragadok meg az új sajtótörvény irtózatos destrukciójából. Az egyik: az író kinyomtatott írásáért az előállító nyomda is felelős anyagilag és büntetőjogilag is.

    Miniszterelnök Úr, engem egy három oldalas írásomért ezelőtt tizenöt évvel az alsó bíróság két évi börtönre, több millió korona fizetésére, tíz évi hivatalvesztésre és polgári jogaim tíz évi felfüggesztésére ítélt.

    A Kúria ezt az ítéletet csak csupán egyhavi fogházra változtatta és ezt a büntetést is felfüggesztette.

    Miniszterelnök Úr! Ha kiváló, tiszta lelkiismeretű bírák hosszú évek tanulmányaival és évtizedek gyakorlatával képzett szakember ilyen képtelen arányú különbséggel ítélnek meg egy és ugyanazon írást, mert politikai és társadalmi kérdésekben a bíró is egész korába, egész emberségébe, egész magyarságába beágyazva lát és ítél: hogyan lehet kívánni, hogy a nyomdavezető, a szedő, a sokszorozó, a kifutó fiú, a takarító asszony megtalálják az egyes írásoknál azt az egyetlen helyes ítéletet, mely őket minden veszélytől mentesíti? Vagy állandó denunciálásra akar ez kényszer lenni? Vagy kényszer a magyar panaszok végleges elfojtására? Morális dolog ez? Magyar érdekű dolog ez?

    A másik: a művet először ki kell nyomtatni és úgy nyújtani előzetes megtekintésre az ügyészségnek. Ha nyolc napig nem történik tiltás: a mű megjelenhetik. Ha igen: a szerző nézheti, hogy a négyágú világ melyik kétségbeesésére kösse fel magát, hogy aztán a kötélnek babonás értékesítésével hozzátartozói kifizethessék meg nem jelenhető műve előállítási költségeit.

    Irtózatos ez. Miniszterelnök úr s a magyar öntudat végleges megherélése a magyar életösztön legmélyebb, legszükségesebb irányításaitól. Mi az írói alkotás feltétele, mi az irodalom?

    A Miniszterelnök Úrnak megvan az a nagy boldogsága, hogy apa. Így látott valaha frissen fürdetett csecsemőt hadonászni a kiterített lepedőn. Hogy lóbálja kezeit, lábait, mint kis diadalmi zászlókat, hogy ragyognak szemei, hogy fordítgatja kis fejét jobbra-balra, milyen édes kíváncsisággal viszi kis ökleit szájába, hogy vajon az is ő. Ráesik egy napsugár s kicsüng szájára egy fürt szőke kacagás. Árnyék esik rá: szemei elborulnak és már rémülten sír, mint egy hungarista, ha becsületes embert lát.

    Miniszterelnök Úr: ez az irodalom. Az anyacsókból sajátságos érzékenységgel született, íróvá ítélt embergyermekbe beleömlik a világ, az anyag millió arca s az emberi közösség ezer látomása. És kell, kell, mint az élet, kell, mint a halál: hogy a belétorlott világot megmondja múlhatatlan sírásokban és kacagásokban.

    Mi a feltétele, a természeti törvényként kötelező feltétele az írói alkotásnak? Ez: hogy az énjévé, lelki tartalmává gyűlt világ és a művészi megmondás közt ne legyen semmi gátlás, semmi dermesztés, semmi akadály.

    Miniszterelnök Úr! Ez a törvény azt nem tudja megakadályozni: hogy a kloákák lázadói, a börtön és tébolyda szököttjei, az idegen érdek felbérelt csirkefogói ne folytassák tovább vakdühű izgatásaikat. DE a magyarságot meg tudja fosztani legmélyebb történelmi erejétől, a magyar öntudat, a magyar életösztön legigazabb hangjaitól: a magyar irodalomtól.

    A magyarországi operettkommün uralma alatt egy „Az egész emberért” című cikkben, belementve az akkori napok zsargonjába, Lenin fiúkat, éjjeli látogatást megvető merészséggel követeltem szabadságomat a magyar lélek szárnyainak, a magyar lelket megmondó magyar szónak. Ma havasabb a fejem és szélesebb tűzhely és szívemben. Ma könyörgök.

 

Rákóczi-tér, 1938. október 21-én.  

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf