Törőcsik Attila: Értekezés a civilizáció és a kultúra mibenlétéről [1. rész]

E sorok írója már jó ideje szükségét érzi, hogy a tisztánlátás kedvéért és a félreértések elkerülése végett az emberiség társadalomtörténetének két fontos, de lehet, hogy a legfontosabb fogalma között rendet teremtsen. Ez a civilizáció és a kultúra tárgyköre, mely a modern ember megjelenését követő társas létforma után olyan mélyreható változást okozott fajunk történetében, melynek a mai napig is részesei vagyunk. A szerző ugyan nem szakavatott történész, ugyanakkor bölcsészeti tanulmányai és munkája jóvoltából - talán szerencsésen - két lépés távolságról szemlélheti azokat a társadalmi összefüggéseket, melyek elvezethetnek témánk remélhetőleg objektív társadalomelméleti áttekintéshez.

    Van-e az írásnak aktuálpolitikai felhangja, merülhet fel a jogos kérdés. Ezt ki-ki döntse el maga, de a szerzőnek semmiképpen sem célja, hogy hivatkozási alapként szolgáljon a jelenleg zajló európai és hazai folyamatokhoz, ugyanakkor megenged annyit magának, hogy a jelen történéseit történelmi jelenségként kezelje, ezzel biztosítva a folytonosságot. A kétrészes tanulmány áttekinti és összeveti a civilizáció és a kultúra folyamatait, jellemzőit, ám néhány kérdést szándékosan nyitva hagy az Olvasó számára, hogy további elgondolásokat szorgalmazzon a leírtak mellett vagy azokkal szemben.

A civilizáció

Az ember társas lény – hangzik a közhelygyanús meghatározás, ugyanakkor ez a kijelentés vitathatatlanul fedi a valóságot. Az ember közösségbe szerveződött életvitele nem csak megvédte a külső támadásoktól – legyenek azok ragadozók vagy egy másik ellenséges embercsoport -, hanem megnyitotta az utat egy olyan fejlődés előtt, mely más élőlények számára nem adatott meg. A közösségen belül – szemben az állati közösségekkel – egyetértésen alapuló hierarchia épült ki, mivel ez a szerveződési mód jelentette a legoptimálisabb megoldást egy csoport számára. Az állati világban is létezik rangsor, de ez legtöbbször az agresszióra épül, ami rengeteg energiát emészt fel az elsőbbségre törekvő egyedekből. Az ember belátta, hogy erejét másra is tudja hasznosítani, ugyan az erőszak nem tűnt el teljes mértékben életéből, a konfliktusok megoldásának lehetséges módozatait más, kevésbé agresszív eszközökkel próbálta megoldani. A nyelv kifejlődése nagy segítséget jelentett ebben az evolúciós időszakban, általa a kommunikáció lényegesen egyszerűbbé és hatékonyabbá vált. „A közösség nem egyének összessége, hanem magasabb szerveződési egység” (Csányi, 2006: 78), ahol a konvenciókra épülő normák szabják meg a mindennapi viselkedés szabályait. Ezeknek a szabályoknak a konzerválása és betartatása elemi feltétele egy közösség fennmaradásának és fejlődésének. A jól működő és a közösség javát szolgáló előírásokból törvények születtek, melyek „kőbe vésve” megváltoztathatatlanok voltak.

    Az ilyen „kőkemény” szabályozást az emberiség lélekszámának ugrásszerű növekedése kényszerítette ki. A gyűjtögető-vadászó életmódot felváltotta a gazdálkodás-állattartás, mely helyhez kötötte az emberi közösségeket, de főleg az így kialakult munka olyan szervezettségét követelte meg, melyeket szabályok közé kellett szorítani. A termelés hatékonysága a lélekszám gyarapodását eredményezte, az itt élők már nem vándoroltak tovább, hanem abban a létközösségben kívánták leélni életüket és utódjaikat felnevelni, melyekben maguk is születtek, szocializálódtak, de legfőképpen azt a kultúrát tették magukévá, ami a közösségük sajátja volt. Több ember nagyobb szervezettséget követelt meg, a törvények pedig rögzítették azokat az elvárásokat, melyeket az egyénnek a csoport többi tagja felé, a közösség megmaradása érdekében teljesítenie kellett. Ha lesöpörjük a szakralitást a történetről, az ószövetségi tízparancsolat és Hammurapi törvényei (szintén kőbe vésve) jelentették az első olyan törvényeket, melyek fennmaradtak az utókornak.

    A mezőgazdaság rendkívüli hatékonysága a népesség gyors növekedését eredményezte, ami egyre bonyolultabb társadalmi szerkezeteket szült. A közös területen, közös kultúrát birtokló emberek társadalomba szerveződtek, tagjaikat összekötötte nyelvük, normáik, területük védelme, új földek szerzése és megtartása, valamint anyagi javaik megőrzése.

    Mezopotámia földrajzi adottságai kiváló táptalajt biztosítottak a társadalmi fejlődés számára, az első civilizáció is itt született. A sumérek társadalma volt az első olyan emberi közösség, mely mély nyomot hagyott az emberi civilizáció történetében. A sumérek városokat építettek, melyet fallal vettek körül, így védekezve más embercsoportok ellen. A város centrumában a templom állt, amit körkörösen vettek körbe a lakóépületek. A szabályok betartatását vezetőkre bízták, akik hatalmuk érdekében kialakították azokat a struktúrákat, melyek birtokában zavartalanul működhettek, az uralkodók, hivatalnokok, tisztségviselők és a védelmet biztosító katonák együttesen egy új igazgatási formát hoztak létre, az államot. A hatalommal bíró rétegek a gyarapodásból is nagyobb részben részesültek (bizonyítandó hatékony működésüket), ezzel hatalmuk hatványozódott, kialakultak az olyan autokrata társadalmak, melyben az uralkodók isteni tulajdonságokat is birtokolhattak, ez a despotizmus intézményében nyilvánult meg.

    A sumér nép eltűnése illetve beolvadása más népekbe újabb birodalom születését tették lehetővé. Kr.e. XVIII. században Babilon központtal a kor legerősebb birodalma jött létre, melyben az erős uralkodói hatalom szigorú törvényeket hozott, ezek voltak a már említett Hammurapi-törvények.

    Ugyanez a hatalmi struktúra érvényesült a Nílus-menti Egyiptomban, ahol szintén a jó termőföldnek köszönhetően alakult ki egy társadalom, mely a bürokráciával támogatott hatalmi struktúrának köszönheti három évezredes fennmaradását. A vallás és a hatalom meghatározta azt az államformát is, mely jellemezte a birodalmat, a fáraó egyben isteni eredetű is volt. Az öntözéses földművelésen alapuló gazdaság a kor leggazdagabb birodalmává tette Egyiptomot, ilyen gazdasági háttérrel az egyiptomi civilizáció lett az akkoriban legéletképesebb társadalmi organizmus. A közel-keleti és észak-afrikai civilizációkkal párhuzamosan érdemes megemlíteni a keletre fekvő távolabbi társadalmakat, úgy, mint az indiai, kínai és japán civilizációk, ahol a fejlettség foka párhuzamosan alakult a már említett társadalmakéhoz, bár az előbbiektől izoláltan, de hasonlóképpen alakult az amerikai kontinens lakóinak élete is.

    Európa első civilizációja a krétai kultúrához kapcsolódó, Kr.e. III. évezred utolsó századaitól kezdődő társadalom volt, virágzása Kr.e. 1750 és 1450 közöttre tehető. A Minosz király nevéről elnevezett civilizáció vallása a bikakultuszra épült politeizmus volt, államszerkezetét a városállamokat magába foglaló szövetség jellemezte, mely a despotizmus jegyeit hordozta, erőteljes vallási felhangokkal. A gabonatermelésen túl jelentős kereskedelmi hálózatot építettek ki főleg Ciprus, Egyiptom és a Közel-Keleti államokkal, az utazásaik során szerzett tapasztalataikat integrálták kultúrájukba. A krétaiak valószínűleg békében élték hétköznapjaikat, legalábbis harci cselekményeknek nem maradt nyoma a feltárt leletek között, szemben a későbbi görögök, főleg agresszióra épülő politikájukkal. A krétai civilizációt egy természeti csapás semmisítette meg, mely megteremtette Atlantisz legendáját. A krétai civilizáció hanyatlása és eltűnése a görögök felemelkedését hozta, mely korszak nevét a Peloponészosz-félszigeten található Mükénéről kapta. Ekkorra tehető a Trója elleni háborúk sora, mely megihlette Homéroszt, aki az Íliászban és az Odüsszeiában foglalta össze a görög történelem eme dicső és kalandos korszakát. A mükénéi civilizáció az indoeurópai akhájok és iónok balkáni betörését és a Peloponészosz birtokba vételét követően alakult ki Kr.e. 1600 körül, beolvasztva a minoszi és az egyiptomi kultúrát. Gazdaságuk alapja a földművelés és állattartás volt, kézműiparuk termékei fejlett kézügyességről árulkodnak. Termékeiknek piaca és a kézműiparukhoz szükséges források hiánya arra késztette őket, hogy kiterjedt kereskedelmi hálózatot építsenek ki Egyiptommal, Kis-Ázsia egyes területeivel. Államuk a krétaiaktól átvett palotagazdaságokra épült, melyek államszövetségeket alkottak az ellenséges támadásokkal szemben. A görögök a maguk társadalmát fejlettebbnek, civilizáltabbnak vélték, mint az általuk barbárnak titulált népeket, - bár a civilizált kifejezés akkortájt még nem honosodott meg - a nem hellén normák szerinti kultúrát megvetették, és magától értetődőnek tartották leigázásukat. Erről Arisztotelész győz meg minket: „A barbároknál az asszony és a szolga együvé van so­rol­va. Ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető elem, hanem az ő közös­sé­gük csupán nő- és férfiszolgákból alakul ki; ezért mondják a költők: „rendjén van, hogy barbárnak hellén az ura”, mert hisz barbár és szolga természetszerűen ugyanaz.” (Arisztotelész, Politika).

    Korszakos előrelépést jelentett a mükénéi kultúrára épült görög civilizáció, mely idővel a demokráciában találta meg a számára legelőnyösebb társadalmi rendszert. Ez a típusú hatalomgyakorlás annyira újszerű volt az addigi politikai berendezkedésekhez képest, hogy a későbbi történelem során világszerte hivatkozási alapként szolgált.

    A hatalmi harcok azonban itt is reprodukálták a despota berendezkedésű államszerveződést, mely az addigi civilizációk sajátossága volt, de a birodalom érdekei ezt kívánták meg, hatékonyságát ezzel a hatalmi struktúrával találták biztosítottnak. A birodalom a római jog szilárd alapzatának segítségével olyan jogrendszert alakított ki, mely érvényessége a mai jogra is hatással volt. A jogszabályokat Kr.u. 529-ben Justinianus császár foglalta össze és kodifikálta Corpus Iuris Civilis néven.

    A római kor fontos momentuma volt a latin nyelv kvázi világnyelvi státusza. Ez volt az első jelentős fegyvertény egy addigi birodalom életében, hogy – persze a fegyverek ereje után – a nyelv és a kultúra segítségével olvasztott be más kultúrákat civilizációjába. Volt egy olyan „titkos fegyvere” Rómának, melyet azelőtt még a hellén civilizációban sem vetettek be, ez pedig a római állampolgárság intézménye.

    Róma Kr.e. 340-240 között politikailag is egyesítette Itáliát (első resorgimento), és a bekebelezett területek állampolgárainak nagylelkűen osztogatta a római állampolgárság „higított” változatát, mely során a szerencsésebbek a választójogot is megkaphatták. Róma később továbbment, létrehozta a kettős állampolgárság intézményét. Róma „nem rombolta szét más országok közösségeinek politikai intézményeit, nem olvasztotta be az új polgárokat a római politikai szervezetbe. Megengedte, hogy a birodalomhoz csatolt új állam megtartsa eredeti helyi politikai szervezetét, természetesen nem mint szuverén, független állam” (Toynbee, 1971: 171-173), így létrehozhatták a helyi önkormányzatukat a saját közösségükből. Ez a fajta politika kicsavarta a kardot a leigázott területek elégedetlenkedőinek kezéből, római állampolgárnak lenni kiváltság lett. A kisebb lázongásokat kivéve a birodalomban a latin kultúra, és a kiegyensúlyozott politika tette lehetővé, hogy a beolvasztott területek lakói „önként és dalolva” maradjanak Róma fennhatósága alatt. A hellén kultúra alapjaira épülő immár latin műveltség, a jog és az állampolgárság integrált alkalmazása volt tehát az a meghatározó erőtér, mely a római civilizáció fennmaradását szavatolta több mint fél évezredig, amíg a vallás ismét közbe nem szólt.

    Júdea egykor római provincia volt, itt született egy ácsnak fia, akit Jézusnak hívtak. Tevékenysége és tanításai a zsidó vallási környezetben nem hullottak termékeny talajra, annál inkább a hanyatló görög területeken, majd Rómában. Hosszú és küzdelmes utat kellett az első apostoloknak és őskeresztényeknek bejárniuk, míg követőkre találtak ebben az óriási birodalomban, de a több évszázados hányattatás végül meghozta gyümölcsét. Róma végül térdre borult az új vallás előtt, beköszöntött a kereszténység kora, mely egyre terjedt a kontinensen, mígnem idővel meghatározta Európa szellemiségét és társadalmi viszonyait.

    A középkor feudális struktúrája egész Európa számára egy egyházi-hűbéresi viszonyt alapozott meg, ami a kultúrában is mély nyomot hagyott. Az állam és egyház hatalmának összefonódása a polgári világszemlélet erősödésével bomlani látszott, az így létrejött demokráciák már más alapokra fektették államszerkezetüket, benne a hatalomhoz fűződő viszonyokat. Kialakult a civil fogalma, mely az öntudatra ébredt polgári réteget jelentette, ezzel pedig megkezdődött a fogalom kisajátítása. Megjelent a „civilizált” kifejezés, mellyel a polgári értékeket, az előírt morált magáévá tevő, tudatos állampolgárt értették, szemben a civilizálatlannal, aki nem azokat az elveket vallja. Ekkortól beszélhetünk a kulturált szó használatáról szinonimaként, mely azóta is a félreértelmezések melegágya.

    A civilizáció, mint kifejezés először „egy 1766-ban nyomtatott munkában tűnik fel először. […] Születésétől pillanatától kezdve az intellektuális, technikai, morális társadalmi haladás profán ideálját jelöli e szó.. A civilizáció egyenlő a „felvilágosodással”. (Braudel, 1977), melyből egyenesen következik a kor szellemisége, mely szerint csak egy tökéletes társadalmi létforma létezik, ez pedig csakis a francia felvilágosodással, vagyis a deszakralizációs folyamatokkal magyarázható. Az idők során azonban a szó használói engedtek azon önzésükből, mely csakis az ő társadalmukat jelölte ki a civilizáció birtokosává, belátták, hogy a fogalom ennél jóval tágabb értelmet fed le. A kultúrák a legkisebb közösségek kohéziós erejét jelentik, azonban a civilizáció ennél nagyobb egységet jelent. „ A civilizáció a legtágabb kulturális entitás. A civilizáció tehát az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása, és ez egyben a kulturális identitás legtágabb szintje is, mellyel az emberek rendelkeznek, eltekintve attól, ami őket más fajoktól megkülönbözteti. A civilizációkat egyszerre határozzák meg olyan közös objektív elemek, mint a nyelv, a történelem, a vallás, a szokások, az intézmények és az emberek szubjektív önazonossága.” (Huntington, 2015: 33). Egy civilizáció tehát kultúrákból adódik össze, melyet összekötnek bizonyos közös értékek. Egy ilyen egyetemes közösség azonban ugyanúgy rendelkezik élettani folyamatokkal, ahogy a benne résztvevő egyes ember, ezt az alábbiakban részletezzük.

A civilizáció életciklusa

Minden társadalmi folyamat sajátja, hogy létrejön, eljut a csúcspontig, majd hanyatlani kezd, végül megszűnik, ez a civilizációkkal sincsen másképpen. Egy civilizáció kialakulásának feltételei, hogy kultúráját intézményes struktúrába foglalja, törekedjen annak hosszú távú fenntartására, és lehetőség szerint terjeszkedjen.

    Egy civilizáció akkor születik, ha egy társadalom úgy határoz, hogy a benne foglalt közösséget egy közös cél irányítja, és ennek a célnak hajlandók alávetni egyéni érdekeiket a közösség javára, készek – ha részlegesen is – lemondani megszerzett jogaikról, előnyeikről. Elengedhetetlen egy civilizáció születésénél egy olyan teremtő, alkotó kisebbség jelenléte, mely képes túllépni az aktuális biztonság adta nyugalmi állapotokon, és rendelkezik olyan befolyásoló – elsősorban kommunikációs – képességgel, mely a passzív tömeget képes aktivizálni. Ez a kovász lehet vallási eredetű, kulturális túlcsordulás, hirtelen népességnövekedés vagy ennek következménye, történetesen a rendelkezésre álló erőforrások elégtelensége vagy kiapadása. Ezek a tényezők bármelyike elindíthat egy új civilizációs folyamatot.

    A növekedés serkentője a kihívás, mely aktivizálja a társadalmat. „A növekedés ritmusában az egymást követő ütemeket egy-egy új kihívás vezeti be, mely az előző kihívás sikeres megválaszolásából fakad; az új kihívás szintén sikeres válaszra talál, és ebből ismét új kihívás fakad” (Toynbee, 1971: 129). A növekedéshez olyan erőforrások szükségesek, melyek biztosítják a folyamat stabilitását, ezek elsősorban a kultúra forrásaiból merítenek, másodsorban az anyagi javak tartalékaiból állnak, végül a kommunikációs kapcsolatok hálózatának zavartalan működését foglalják magukba. A kultúra terjedése szorosan összefügg a vallással, illetve azokkal a normarendszerekkel, melyek integrálni képesek egy kiszélesedett társadalmat. A művészetek homogenizálása szintén összakapcsoló tényezőként hat a civilizációs terjeszkedés során. Ha csak a külsőségek alapján próbáljuk meg megkülönböztetni a ma is aktív civilizációkat, nem lesz nehéz dolgunk, hiszen elegendő az építőművészetüket vizsgálnunk, a különbözőségek első látásra is szembeötlőek. A differenciált szakrális építmények magukban hordozzák az adott civilizáció megkülönböztető vonásait, gondoljunk a kínai, hindu, az ortodox vagy a nyugati kereszténység templomaira, szent helyeire. A növekedési fázis determinációs tényezője a történelmi tapasztalatok alapján a vallás. Egy civilizáció bővülése nagyban függ az „epicentrum” vallásának tolerálásától, majd elfogadásától, végső esetben pedig az addigi vallás háttérbe szorulásától majd végleges lecserélésétől. Nem véletlenül támogatták a középkori hatalmak oly mértékben a hittérítők munkáját, akik meggyőződésből, a hitük által vezérelve hagyták el otthonukat, szülőföldjüket, hogy kielégítsék a további gyarmatokra vágyó birodalmak területi étvágyát. A vallás propagálása felért a fegyverek erejével, ha sikeres volt a térítés, a hódítónak már csak be kellett telepíteni birodalma nyelvét és intézményeit, és lába előtt hevert az újabb behódolt népesség. Ezzel az eszközzel legfőképpen a spanyolok és a portugálok éltek, amint láthattuk nem kevés sikerrel, hiszen Kaliforniától a Tűzföldig viszonylag rövid idő alatt magukénak tudhatták az egész kontinenst.

    Egy növekedésre ítélt civilizáció kultúrájának szétterítéséhez szükségesek olyan materiális javak biztosítása, melyekkel terjeszthetők az adott civilizáció termékei, ezt elsősorban a gazdaság állítja elő. A gazdaság erőforrás szükségleteinek azonban újabb területek elfoglalása az ára, ez pedig a terjeszkedő civilizáció újabb kihívását jelenti. A nyersanyagok forráshelyei azonban új piacokat is jelentenek, ami a kultúra terjesztésének is szolgálatába állítható, így az első két feltétel összekapcsolódása hatványozhatja egy civilizáció növekedésének esélyeit. A gazdaság és kultúra előretörése elképzelhetetlen megfelelő kommunikáció nélkül.

    Nem elegendő meghódítani egy területet, lakosait pedig bevonni a terjeszkedő civilizációba, az így kialakult társadalmi struktúrát valamiképpen fenn is kell tartani kapcsolatokkal, információkkal vagyis a kommunikáció eszközeivel. Ennek legfontosabb instrumentuma a nyelv. A civilizátor birodalmak korán felfedezték, hogy saját nyelvük terjesztésével több vasat is tarthatnak a tűzben; először is megkönnyítik az információ zavartalan áramlását, mivel kiiktatják a közbülső átkódolási problémákat, áthidalhatják a kulturális különbözőségekből fakadó szakadékokat, valamint a gondolkodás minőségében is jelentős változásokat érhetnek el. A kommunikáció technikai feltételei hatással voltak egy civilizáció növekedési ütemére és megkockáztathatjuk, hogy egész életciklusára is, hiszen az információ csatornáinak minősége befolyásolhatja egy társadalmi berendezkedés egész életét. Már az írásbeliség is mély nyomot hagyott egy-egy civilizáció fennmaradásában és terjeszkedésében, ezzel a rögzített verbális csodafegyverrel egyrészt hitelesíteni lehetett egy társadalom történelmének eredetét, valódiságát, az írásokkal az adott civilizáció hírnevét öregbítették, másrészt igen nagy távolságokra igen sok információt el lehetett juttatni.

    Az ókori birodalmak terjeszkedésének egyben rákfenéje is volt a hatalmas terület és az ezzel járó óriási távolságok. Vélhetjük, hogy egy civilizáció célja éppen a korlátlan terjeszkedés, éppen ezért tűnik paradoxonnak, hogy miért is okozhatja a túlnövekvés a hanyatlást. A válasz a birodalmi kommunikációs csatornák inadekvát alkalmazásában rejlik. Akkoriban hónapokat, némely nagyra nőtt birodalom esetén éveket is igénybe vehetett egy üzenet eljuttatása a központból a perifériára, miközben arra sem volt semmilyen garancia, hogy a küldemény egyáltalán célba ér-e. Előfordulhatott olyan eset is, hogy amire a válasz visszatalált a feladóhoz, az adott hatalmi struktúra már merőben megváltozott, így az üzenet süket fülekre talált. A ló sebességénél gyorsabb „posta” nem létezett a tengeri hajózás kezdetéig, de ez a közlekedési forma is a vízhez kötöttsége végett nem volt alkalmazható a szárazföldön.

    Mivel a civilizáció növekedése folyamatos mozgást igényel, egy kihívásra született végleges válasz megakaszthatja a zajló folyamatot. A Brit birodalom példáját felhozva észrevehetjük, hogy a növekedésnek is vannak határai, de melyek lehetnek ezek?

    Először is Földünk területe véges, így egy civilizáció terjedésének és növekedésének határai korlátok közé vannak szorítva. Ahogy a születésbe kódolva van az elmúlás, egy civilizáció élettartama sem örökkévaló, akár a szervezet, ez is „elfárad” az idő múlásával. A hanyatlás jelei azonban nem mindig egyértelműek, a következőkben áttekintjük, mi okozhatja egy civilizáció eltűnését a történelem süllyesztőjében.

    Az ember – bár egyre inkább uralja környezetét – még mindig ki van szolgáltatva az őt körülvevő természeti jelenségeknek, legyenek azok geológiai vagy biológiai hatások. Globális katasztrófák akár a teljes földi életet képesek elpusztítani, bár olyan események, mint egy másik égitesttel történő összeütközés valószínűsége elenyészően csekély, azért az árnyéka ott lebeg emberré válásunk óta tudatunk és tudatalattink legmélyén. Szinte mindegyik kultúra részét képezi egy világvége koncepció, mely leginkább a vallásban ölt testet, ezzel is hozzájárulva egy civilizáció vezérlő eszméjéhez. Amióta az ember igába hajtotta az atomok maghasadását, nem feltétlenül szükséges az idegen égitestekkel történő frontális találkozás, mivel ezzel a lépéssel önnön kezünkbe vettük a teljes emberi populáció elpusztításának lehetőségét is.

    Lokális természeti katasztrófák viszont végigkísérték az emberi történelmet, ezek gyakorisága és nagyságrendje hatással volt a civilizációk életciklusára, gondoljunk csak a minoszi civilizáció eltűnésére. a vulkánok, földrengések és egyéb geológiai földtevékenységek, melyek főleg a szűk területeken elhelyezkedő társadalmakat veszélyeztethetik (Japán), ha figyelembe vesszük az előre mutató jeleik hiányát, váratlan megjelenésük még emberi léptékkel mérve is rövid idő alatt képesek romba dönteni egy civilizációt. A légkörben történő változások ugyan hagynak időt a felkészülésre, azonban arra kényszeríthetnek egy civilizációt, hogy az elvándorlás következtében esetleg egy másik civilizáció „vendégszeretetét élvezze”, aminek ára a beolvadás lehet. A klímaváltozás előidézheti az addigi biztos megélhetést biztosító természeti környezet átalakulását is, mely éhínséghez, majd az erőforrásokért folyó háborúkhoz is vezethetnek.

    Ne feledkezzünk meg a biológiai eredetű pusztításokról sem, melyek képesek teljes civilizációkat is megsemmisíteni. Európában Kr.u. 540-ben ütötte fel a fejét először a pestisjárvány, melyet a klímaváltozás következtében a kontinensre vándorló patkányok (bolhái) idéztek elő. A járvány a XVI. században megismétlődött, Európa lakosságának csaknem fele pusztult el a baktérium okozta megbetegedésekben. A nyugati civilizáció akkoriban még Európa területén belül helyezkedett el, tekintettel, hogy a földrajzi felfedezések még nem terjesztették el a keresztény európai szellemet a kontinensen kívülre, tehát a gyarmatokkal még nem számolhatunk. Az így behatárolt nyugati civilizáció léte forgott kockán, a túlélők szerencséjére az iszlám terjeszkedés sem mutatott hajlandóságot Európa meghódításának irányába, így a romokon újjá lehetett építeni a közel másfél ezer éves civilizációs örökséget, azonban jelenünkben ez a veszély újfent előretör…

    A természeti csapások azonban eltörpülnek az ember okozta károk mellett, erre is akad bőven példa a civilizációk történetében. A háborút és az agresszió egyéb megjelenési formáit sem nélkülöző konfliktusok lényegesen több áldozattal jártak, mint a környezetben előforduló katasztrófák összessége. A maja, azték és inka civilizációt a nyugati ember semmisítette meg, szintúgy kevés esélyt hagyva a polinéz vagy az afrikai civilizációknak. Mást mutat az olyan történelmi helyzet, mikor két (vagy több) hasonló fajsúlyos civilizáció konfrontálódik, csap össze. Az erőviszonyok kiegyenlítettsége nem teszi lehetővé, hogy bármelyik fél felülkerekedjen a másikon, a sokszor évszázadokat is felölelő küzdelem azonban mindegyik fél számára hasznot is jelenthet: az agressziót felválthatja a kulturális fölényért vívott teremtő viadal. Egyenlőtlen küzdelem esetén viszont az erősebb bekebelezi a gyengébbet, beolvasztva azt saját civilizációjába. Ez lett a sorsuk a latin- és dél-amerikai civilizációknak is, melyek évszázadokig hibernálni voltak kénytelenek saját társadalmi és kulturális identitásukat, hogy a függetlenedés után új erőre kapva – ha nem is maradéktalanul és az eredeti archaikus formában - visszaszerezzék ősi jussukat.

    Nem így az észak-amerikai és sarkköri indián őslakosok, akik ugyan nem rendelkeztek a szó lexikális értelmében vett civilizációval, de még kialakulásának esélyei sem maradtak, köszönhetően a nyugati terjeszkedésnek, mely nem volt híján a népirtásnak és az erőszakos geopolitikai törekvéseknek sem, tetézve az őslakosokra zúdított betegségekkel, és a „civilizációs” életmóddal járó szenvedélyek (alkohol, szerencsejátékok) pusztító hatásaival. Ausztrália szintén térdre kényszerült az európai hegemónia előtt, a sziget-kontinens minden hasznosítható területe a nyugati civilizáció martalékává vált, gyakorlatilag csak a használhatatlan földekre szorított aboriginek kultúrája maradt viszonylag érintetlen.

    Egy haláltusáját vívó civilizáció romjain persze születhet új társadalmi struktúra is, az ógörög civilizáció a római születésénél bábáskodott, míg a Római birodalom a nyugati civilizációnak adott életet.

    Jelenleg úgy tűnik, globális szinten a nyugati civilizáció dominál, de ez csupán egy önámító illúzió egy olyan világban, ahol a Kelet egyre erőteljesebben nyomul előre, az ortodox „orosz medve” lerázva a kommunizmus láncait új erőre kap, és a gyarmati sorból kiemelkedett társadalmak is részt kérnek a dominanciából, de az iszlám is újra terjeszkedésbe fogott.

Mi lehet a Nyugat válságának oka?

A nyugati civilizáció a történelem során számtalan olyan esemény színtere volt, mely hozzájárulhatott volna széthullásához, azonban eddig mindig sikerült talpon maradnia, sőt, a fejlődés jeleit produkálnia. Már a Római birodalom kettészakadása is elegendő lehetett volna, hogy az úgynevezett barbár népek vegyék át az irányítást Európa felett, de nem éltek a lehetőséggel, mitöbb, ők maguk integrálódtak a keresztény alapokon nyugvó civilizációba. A kereszténység felvétele lett az a közös nevező, mely összekovácsolta Európa népeit, valamint a hellén kultúra és tudományok elsajátítása, továbbá a római jog alkalmazása saját jogrendszerükbe. A hűbériségre és az egyházra épülő feudalizmus olyan uralkodó társadalmi rendszerré vált, mely mindegyik európai társadalom meghatározó gazdasági formájává alakult. Közös vallás, gazdasági szisztéma, kulturális konvergencia, ez a három tényező lett a mentőöv a középkori Európa számára, ezzel a triásszal egységes képet tudott felmutatni a külvilág felé. A már említett pestisjárvány, a feketehalál, a XIV. század végén az oszmán terjeszkedés, a permanens háborúskodások, a keresztény egyház kettészakadása (1517, Luther) mind olyan momentum volt, mely rést ütött a nyugati civilizáció falán, de ezeket leküzdve Európának sikerült a maga javára hasznosítania a zavaró események következményeit, sőt, a földrajzi felfedezések következményeképpen Európa további kontinensekre is kiterjeszthette befolyását. „Teret nyert először a Nyugat politikai és gazdasági hatalma; másodszor a nyugati technika és tudomány; harmadszor a Nyugat politikai intézményei és társadalmi eszményei. Teret nyert a kereszténység, de összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben „ (Toynbee, 1971: 212).

    Az 1789-ben kitört francia forradalom volt az a fordulópont, mely a nyugati civilizáció legfontosabb építőkövét, a vallást negligálta, helyét új eszmékkel megpróbálva helyettesíteni. A szilárd alapot lecserélték könnyen porladó ideológiákra, melyek az egész felépítmény stabilitását veszélyeztették. A vallási fragmentációt még túlélte a kontinens, ám a hit és a keresztény moralitás ilyen erejű gyengítésére tett romboló kísérlet megroppantotta a nyugati civilizáció gerincét. A XX. század keletről érkező ateista kommunizmusa és a nyugatról importált „hipertoleráns” liberalizmus térnyerése és a délkelet felől napjainkban érkező iszlám migráció már túlontúl nagy teher lett a nyugati civilizációnak, az addig iránymutatóként és norma mértékként is funkcionáló vallás kiiktatása védtelenné tette a nyugati civilizáció társadalmait, mindez egyelőre Európában, de a folyamat még nem ért véget. Felbomlani látszik az a kulturális egység is, mely ha nyomokban is, de jelen volt a XX. századi Európában, helyét a gyökértelen multikultiralizmus egyvelege tölti ki minden szilárd etikai alapot mellőzve. Bár a tudományt a XX. század közepéig a nyugati civilizáció birtokolta, ez az előny is kopni látszik, Kína, Japán, India lassan nem csak beéri, hanem meg is előzi a Nyugatot.

    A kultúrát évszázadokig Európa diktálta beleértve a tudományt, művészeteket, technológiát, politikát és gazdaságot, ám félő, ez az út a jövőben zsákutcába torkollik.

 

    Irodalom:    

    Arisztotelész: Politika
    Csányi Vilmos: Az emberi viselkedés (Sanoma, Budapest, 2006)
    Braudel, Ferdinand: A civilizáció története: a múlt magyarázza a jelent (Budapest, Kossuth Kiadó, 1977), In. Történetelméleti és módszertani tanulmányok
    Huntington, Samuel B.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (Budapest, Európa Könyvkiadó, 2015)
    Toynbee, Arnold J.: Róma helye a történelemben, In. Válogatott tanulmányok (Budapest, Gondolat, 1971)

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf