Somogyi Imre: Szekták [II.]

Az alsóbb társadalmi régegek szektái

A parasztság és a parasztságból városokba felszívódott, még nem polgáriasult, szakszervezetekhez még nem tartozó ipari munkások, segédmunkások, rendőrök, fináncok, postások, tisztviselők stb., akik fél lábbal még a falun vannak, félig még parasztok, sorakoznak a különböző pesti és pestkörnyéki szekták tagjai közé.

    Egy részüket a szükség, nagyobb részüket a paraszt életformától való menekülés hajtotta a külvárosokba. Az ősi, hagyományos életformából kiszakadtak. Nekik egészen idegen, új világba kerültek. Amelyikben a paraszti életformának semmilyen megnyilvánulása sem illik bele. A város minden levetett sallangjába, minden koloncába két kézzel belekapaszkodnak. A városi élet minden külsőségét a leggyorsabban átveszik. De, mert belül mégis megmaradtak parasztnak, nem tudják megemészteni az idegen kultúrmorzsákat. Ezek nagyrészben aztán ilyen szektázásba menekülnek. Az ország különböző vidékein is vannak spiritiszta szekták, de ennek legtöbb híve a fővárosban és környékén van. Ellentétben a vidékkel, itt nem a szegények, a félművelt, jobbfizetésűek tartoznak közéjük. Érdekes és természetes tünete ez a polgáriasodásnak.

    Minél elmaradottabb egy társadalmi réteg szociális és kulturális téren, annál nagyobb a keresés, a tapogatózás és valamilyen formában való érvényesülni akarás.

    Sajnos nálunk, mint a múlt században a szociális kérdést még most is rendőrügyként kezelik. Pedig ezek a kérdések nem a rendőrségre és csendőrségre tartoznak. Ez nevelés és a szociális gondolkodás dolga. Igazságos alapokon nyugvó szociális intézkedések nélkül éhező és nyomorgó embereket a legjobb pedagógusok sem tudnak igaz emberré, öntudatos, felelősség vállaló polgárrá nevelni.

    Vidéki szektákat különböző elnevezés alatt, csaknem mindenfelé a nyomorultak és elesettek között találunk. Ezeket felesleges felsorolni, mert hiszen ha más néven is, de mindenütt egyformák. Egy ok szülte őket, egyformán lehetne orvosolni: szociális és kulturális gondoskodással.

    Két esztendeje az egyik viharsarki népfőiskolán mutattam be a hasura gazdálkodást. A népfőiskolát egy Finnországban járt lelkész vezette. Az iskola is finn mintára működött: a közös munkában és közös tanulásban eltöltött nap után, este közösen énekeltek és imádkoztak. Az egyik ilyen imaestére meghívták a község lakóit is. A meghívást dobszó útján is közzétették.

    Délután kisebb küldöttség jelent meg a népfőiskolán és engedélyt kértek, hogy ők is eljöhessenek. Az engedélyt természetesen megkapták. Hiszen azért nyilvános az esti összejövetel, hogy aki lélekben szükségét érzi, eljöhessen.

    De a küldöttség nem mozdult. Látszott rajtuk, hogy még valamit akarnak mondani. Úgy látszik, nekik az engedély megadása még nem volt elég.

    - Ők nem olyan vallásúak mint azok, akik a népfőiskolát tartják.

    - Nem kérdeztem én maguktól, hogy milyen vallásúak, mert a nyilvános összejövetelünkön mindenki és minden vallású részt vehet, jöjjenek csak el bátran; amennyien csak akarnak. – Mondta nekik mosolyogva az iskola vezető lelkésze. Ezzel már búcsúzni is akart tőlük, de a küldöttség összenézett, topogott, de nem mozdult.

    - Nem jól van ez így, mi nem katolikusok vagyunk, sem nem reformátusok. – Mi hívők vagyunk… Így is beengednek az összejövetelükre?

    Erre a fordulatra a lelkész igazán nem számított.

    Általában az egyházak a legkegyetlenebb harcot hirdetik és folytatják a szekták ellen. Magam is többször tanúja voltam, amikor egy ilyen hívő gyülekezet az erdőben tartotta az istentiszteletét, a csendőrök verték szét őket és akiket meg tudtak fogni, bevitték. Mindenfelé ez a helyzet.

    Mindig szeretem figyelni a különböző vidékek magyarságának lelki megnyilvánulásait, itt is végtelenül érdekelt, hogy mi lesz ebből. Mielőtt a pap döntött volna, mert amint láttam, egészen elképedt a kérésen, megkértem, engedje meg, hadd jöjjek el. A lelkész kicsit habozott, de beleegyezett.

    - Hát jöjjenek el, van hely maguknak is, elférnek. Áldja meg az Isten mindnyájukat, de estére pontosak legyenek.

    A küldöttség azonban még mindig nem mozdult.

    Már a lelkész is kijött egy kicsit a sodrából, látszott rajta, hogy türelmetlen és bosszantja a dolog, hiszen máris tovább ment, mint amennyire felsőbb hatósága engedélye nélkül szabad lett volna. Idegesen kérdezte:

    - Hát mit akarnak még?

    - Hát… – nagy lélegzetet vévén megszólalt az egyik küldött: – bizonyságtételt szeretnénk Krisztusért…

    - Én is szeretnék néhány szóval valamit mondani – mondja egy lázban égő szemű parasztasszony.

    A lelkész ebbe nem akart beleegyezni. Kérésemre mégis engedett.

    - Nem bánom, ha más vallások ellen nem beszélnek és ha röviden mondják el bizonyságtételüket.

    Nagyon megköszönték a lelkész jóságát és boldog megelégedéssel eltávoztak.

    Ismervén egyházainkat, magam is elcsodálkoztam ennek a becsületeslelkű papnak emberségén és bátorságán. Magam is többször voltam vidéken is különböző szekták gyülekezetében, de még egyszer sem voltam olyan helyen, ahol vallásos összejövetelnek szektások tartottak volna előadást. Végtelenül érdekelt, hogy mi lesz ebből, mit fognak ezek mondani a gyülekezetnek?

    A községben vannak léleklátók, virrasztók, spiritiszták, hívők és még más többféle, a jó Isten tudja milyen kisebb-nagyobb szekta is.

    Este a népfőiskola tantermében elég szép számban össze is gyűltünk. A bevezető után az egyik fiú beszámolt a népfőiskola jelentőségéről, majd később énekeltek és imádkoztak. Kb. másfél óra múlva került rá a sor a vendégek bizonyságtételére.

    Először a férfi állt fel és csendesen, nyugodtan, értelmesen beszélni kezdett, a vendégjogról. Ő a vendégjoggal nem akar visszaélni, mert itten a vendégnek mindent szabad és ő nem akar olyasmit mondani, amiért a vendégjogot megvonnák tőle, mert máskor is szeretne eljönni.

    Nem akarom leírni, hogy mi mindenről beszélt ez a lázasszemű, kipirult arcú, ferdeszemű, alacsony parasztember.

    De ennél szebb, értelmesebben elmondott bizonyságtételt még soha nem hallottam. Pedig nemcsak papot, hanem sok püspököt hallottam már beszélni. Azonban ilyen szépen átgondolt tőmondatokban, ilyen szép magyarsággal, ennyire egyszerűen a népnek, a nép nyelvén még sohasem hallottam senkit sem szólni.

    Csak régen lehettek a néppel együtt élő prédikátorok ennyire közvetlenek és életigazoltak. Minden szavát átélte. Minden szaván, minden hangsúlyon, minden mondaton érződött, hogy aszerint is él, amint beszélt. A lemondás, a szegénység, a krisztusi szeretet nem frázis ajkán, szavait az életével igazolja.

    A fiúk tágranyílt szemekkel hallgatták. Magukba itták, magukba szívták minden szavát. Így még senki sem beszélt hozzájuk.

    Utána az asszony állt fel bizonyságtételre. Amint később megtudtam, csak két elemit végzett.

    De olyan szép szabatos magyarsággal nőt még nem hallottam beszélni, mint ahogy ez az önkívületben levő asszony, mintegy öt perc alatt szinte ellobogta bizonyságtételét.

    Szinte lenyűgözötten, lélegzetvisszafojtott csendben, megdöbbenten hallgatta mindenki az asszony szavait. Oly hatással beszélt az asszony is, hogy időbe telt, amíg a lelkész magához tért és csendesen megköszönte bizonyságtételüket.

    Ennek a két embernek a bizonyságtétele nemcsak engem döbbentett meg, hanem az ezeket nem ismerő más vidéki, kb. 30 népfőiskolást is. Kikerekedő szemekkel, belepirulva, majd elnyelték ezt a két embert. Az összejövetel után sem tudtak napirendre térni a két bizonyságtevő fölött. Jöttek hozzám, meg a vezető lelkészhez, hogy kik voltak azok és, hogy milyen szépen, milyen igazán beszéltek.

    Másnap együtt csináltuk a fiúkkal a hasuraszövő állványt. De egész nap csak az asszonyt és az embert emlegették. A lehető legnagyobb tisztelettel és csodálattal. Utána még többször is jártam a népfőiskolán, sokszor beszéltem a fiúkkal, de erről a két emberről nem tudtak megfeledkezni. Annyira megragadta a lelküket.

    Azon az estén éreztem én is legjobban megvertnek magamat. Egész éjjel sírni tudtam volna. Talán senki sem tudott aludni egész éjszaka. Hiába akartunk csöndbe lenni, hiába fogadtuk meg, hogy most már nem beszélünk, valaki mindig újra kezdte. Valamelyik sarokból, valamelyik takaró alól minduntalan kitört a „miért?”, de hát miért? Akkor éreztem legjobban parasztságunk szociális és kulturális elmaradottságának tarthatatlanságát, osztálytagozódásunk irtózatos káros voltát.

    Ennek már két esztendeje. Egypár fiúval az elmúlt nyáron újra találkoztam. Újra előhozták az akkori két bizonyságtételt. Szinte szószerint tudták elismételni mind a két ember beszédét. Annyira az ő nyelvükön, annyira az ő lelküknek, gondolkodásmódjuknak megfelelően beszéltek, annyira életigazoltak voltak. Az egyszerűség, a krisztusi szegénység, az ő ajkukról nem frázisként hangzott. Ezért terjednek a szekták.

    A népek életében véletlenek nincsenek, nemcsak minálunk, máshol sem. Nem véletlen az sem, hogy parasztságunk szektákba menekül. Ez társadalmi helyzetének természetes következménye.

    A legelesettebbek, a legbizonytalanabb életűek a szektások. Közülük nemcsak értelmiség, hanem iparos is igen ritkán kerül ki.

    A nyugtalan lélek végtelen sokszínűsége, szellemi gazdagsága, amely másvidékek magyarságának lelkéből hímezésekben, faragásokban, vagy más művészkedésben robban, vagy színesedik ki, ezeknél törvényszerűen szektába kényszerül.

    Náluk nincs természetes kiválasztódás. Nincs semmilyen kiválasztódás, bármilyen nagy képességgel legyen is megáldva vagy megverve, nyomora miatt legjobb esetben csak a szektáig jut el.

    Ezekből lesznek a részegesek, a tolvajok, vagy a szekták prédikátorai.

    Néha tudatlanul, de többször tudatosan érzik, hogy az a közösség, amelyben születtek és vannak, nem elégíti ki őket, többet akarnak. Maguk sem tudják, hogy mit.

    Az egyikben ilyen, a másikban amolyan képesség lappang és akar mindenáron felszínre törni. De mert rendes körülmények között társadalmi helyzetükben erre nem adódik lehetőség, valamilyen, sokszor meg nem engedett formában keres kibontakozást. Ha rendesen járhattak volna iskolába, képezhették volna magukat, a bennük rejlő erő kibontakozhatott volna, a szekták megmosolygott prédikátorai helyett közülük kerülnének ki a legjobb faluvezetők, népszónokok stb.

    De mert nyomorultak, iskolába nem jártak, semmilyen meglevő közösség, sem egyházi, sem világi nem engedi őket szóhoz jutni. Hiszen nem virilisek. Nem választók és nem választhatók. Soha sehol sem lehet szavuk. Ha nyomorult szegény, nem lehet bíró, nem lehet presbiter, nem lehet tanácsbéli sem. Még előmunkás is csak legritkább esetben. Ne csodálkozzunk a szekták terjedésén, hiszen elesettségükben annyi kisebbségi érzés gyülemlett fel bennük, hogy visszahúzódnak.

    De mert mindenáron el akarják mondani mondanivalójukat és ezzel bőven rendelkeznek, képességet is éreznek hozzá, keresnek valamilyen lehetőséget, amelyben megmutathatják tudásukat.

    Olyan vidéken, ahol valamilyen háziipar van, akár faragás, vagy hímzés, azok közül kerülnek ki a legjobb népművészek. Ilyen helyen a szekták nem is igen terjednek, mert a népművészetben ki tudják élni magukat. A szekták leginkább ott tombolnak legjobban, ahol a nyomor miatt semmilyen művészkedő ösztön sem tud semmilyen formában közkinccsé lenni. Ezért kénytelen a tehetséges, de nyomorult lélek valamilyen szektához csatlakozni. Vagy ha nincsen, újat szervezni, ahol a bennerejlő lelki feszültségnek szabad utat engedhet.

    A szektákat nem lehet megszüntetni a bevett felekezetek átkozódásaival. De ugyanúgy nem lehet elintézni csendőrszuronnyal, vagy rendőrkarddal sem.

    Becsületesebb életformát kellene teremteni, hogy az eddig kisemmizett, a kultúra szociális áldásából kimaradt társadalmi rétegek érvényesülni tudjanak a közösségben. A szekták maguktól is megszűnnek, ha lehetőségük nyílik a további tanulásra. A bennük rejlő dinamizmus is hasznosan értékesíthető lesz a közösség társadalomban.          

1943. augusztus

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf