Zilahy Lajos: Budapest
Ismersz-e engem bús Rákóczi-út,
Ismersz-e engem, fáradt, vén fiút?
Tíz éve már, e sivár köveken,
A pesti sellőt sírva követem.
Egy mély-zengésű, tiszta tájról jöttem,
A vágyak holdja elmaradt mögöttem.
Diák-hitemmel erre vándoroltam,
A Kálvin-térre értem és lerogytam.
Tíz éve már, – e tátongó körutak
Lelkembe kormot, tüzes lávát fújtak.
Oly dísztelen lett életem sok álma,
Oly lombtalan, mint lenn a kioszk fája.
Megállok rajtad hűvös Duna-part,
Ahogy a nyirkos alkony betakart.
Harminc keserű évemhez közel
Egy hangtalan és tiszta vágy ölel:
Elfutni messze, ős Bihar megyébe,
Halk kisvárosba, ködbe, messzeségbe,
Hol minden szépre emlékeztetőn
Alkony és csillag ül a háztetőn, –
Csak könyökölni, hogyha jön az est,
Csak emlékezni terád, Budapest.