[Gyúrói] Nagy Lajos: „A mi büszkeségünk mégis csak maga lesz”

    /Részlet az „Egy magyar bárd sorsa” című monográfiából./

Középiskolai tanulmányait befejezve, 1902 szeptemberében a pozsonyi evangélikus theológiai akadémia rendes hallgatói sorába iratkozott be. Lelkére bizonnyal nagy hatással voltak a szülői ház élményei, az Ároni-család puritán, tiszta élete, az örök eszményt, az Életigét hirdető papi hivatás, - és mert szép termete, gordonka búgású és szépségű hangja, nagy szónoki készsége már előre is sikert, jövőt biztosított számára, életcélul és pályául a papságot választotta.

    Pozsonyban a Theológiai Otthon lakója lett. Tanárai közül nagy hatással voltak reá dr. Masznyik Endre és Stromp László, mint a liberális theológiának lelkes hívei. Már mint elsőéves theológus, foglalkozott egy főiskolai ifjúsági lap eszméjével, amit „Színes Lapok” címen akart megindítani, de ebbeli terve csak terv maradt mindörökre. Mint másodéves theológus állt be egyik pozsonyi lap, a „Nyugatmagyarországi Híradó” szerkesztőségébe. Erre részben az anyagi megélhetés is késztette, de meg írói becsvágya is sarkalta. Közzétett versei és makámái kapcsán neve a városban csakhamar közkedveltté is lett. Ebbe a korba esik a nagy nyilvánosság előtt való megjelenése is első verses kötetével. „Versek” cím alatt adott ki 1904. január havában egy kötetnyi poémát, szálló dalaival bebocsáttatást kérve az irodalom berkeibe. Ám a végzet úgy határozott fölötte, hogy azon a napon, amelyen verses kötete elhagyta a sajtót, a Theológiai Otthon egy magára zárt szobácskájában gyilkos fegyvert irányított szívének. Öngyilkossági szándékának oka, amint levelében jelentette, amerikai párbaj volt. Ellenfele a végzetes terminusra levélben figyelmeztette, Ő e figyelmeztetésnek a férfiúi becsület kötelességtudásával tett eleget, de szerencsére, gyakorlatlan kézzel, mert a golyó csak a bordákat zúzta: a fölgyógyulás lehetősége meg volt. Pozsonyban élő ellenfele a továbbiak alól egy anonym levélben fölmentette. E majdnem végzetes tette azonban döntött sorsa fölött is.

    Öngyilkossági kísérlete miatt a theológián lehetetlenné vált s ő le is vonta a konzekvenciát: a theológiáról kilépett. Ám fölgyógyulva, azért egy ideig Pozsonyban maradt s a Nyugatmagyarországi Híradónál dolgozott. Írói fejlődésére azonban nem a szerkesztői szobák levegője volt hatással – mert hisz az csak robotmunkával terhelte – hanem inkább egy kis lelkes írói gárda, amely Albert Jóska kezdeményezésére és vezetésével a pozsonyi hivatásos tollforgatókat magában foglalva, Gyóni Gézát is felölelte. Az írói gárda félig komoly, félig humoros címe: „Soh’se halunk meg asztaltársaság” volt.

    (Humoros vonatkozásában jelezte a cím a kör hangulatát összejövetelek alkalmával. Komoly vonatkozásában pedig azt a hallhatatlanságot, amely minden tollforgató lelkében titkos vágyképpen ott rejtőzik.) E lelkes írói gárda halhatatlanjai hetenként egyszer összejöttek a fehér asztal körül, s oda elvitték legújabb és legjobb írásos dolgaikat, ahol azokat fölolvasták, egymást kölcsönösen megbírálták, irányították, csiszolták. E körben megjelentek időnkint, mint meghívott vendégek, jónevű fővárosi írók is (Palágyi Lajos és mások), a pozsonyi közönség elé pedig az akkor még gyönyörű missziót, kulturális célokat teljesítő „Toldy-Kör” irodalmi estélyein léptek, hol Albert Jóska humoros előadásban egyenkint mutatta be a kör „halhatatlanjait”. Ennek a kis gárdának a legfiatalabb és legkedvesebb – de amint az idők is beigazolták – egyben a legerősebb vénájú tagja: Gyóni Géza volt, kinek a Toldy-kör estélyein egy-két versét megzenésítve is előadták. És bár a maga útját járta, a kölcsönös hatás termékenyítőleg hatott reá is, ha másképp nem is, de mindenesetre a körben ébren tartott írói becsvágya arra sarkallta, hogy ne engedje íratlanul elszállni lelke fölött az ébredő dalokat és érzéseket, de fölfogjon azokból egyes színeket és hangokat, nehogy a legközelebbi összejövetelen másé legyen a pálma és az elismerés. S a becsvágy ez ébrentartására nála abban az időben még igen is nagy szükség volt. Mert jellemvonása, az élettel való harca és akarása akkor még közel sem volt oly erős és imponálóan megnyilvánuló, mint ahogy przemysli dalaiban, erős verésű háborús verseiben áll előttünk a maga teljességében és nagyságában, de sokkalta inkább jellemzi őt az akkori időben „Aratás nélkül” c. verse: „Sarlóval a gondosak majd vidoran / Indulnak a bő aratásra, / Galambok raja búgva suhan / Termő mezőkre, kövér kalászba. / Fehér galambom…az se marad…/ Fényes, puha tolla messze ragyog. / S csak nézek utána. Lábam alatt / Vetetlen, meddő, koldus ugarok”.

    Ez aratás nélküli „mélázó nagy gyerekre”-re kétségtelenül nagy hatással volt az az irodalmi est, amikor a Toldy-körben fölolvasta többek között: „Anakreon a bölcsekhez” c. nagyon szép poémáját (Szomorú szemmel, 35. oldal) s több kiválóság közt üdvözlői sorában ott volt mestere, tanítója: dr. Masznyik Endre theol. igazgató is, aki meleg kézszorítással és megértéssel mondotta neki: Kedves Gyóni barátom, maga búcsút mondott nekünk, de úgy látom, a mi büszkeségünk mégis csak maga lesz. Masznyik e jóslatszerű szavait – melyek azóta már teljesedésbe mentek – nagy szeretettel idézte mindig.

    Különben pozsonyi évei már minden tekintetben a fejlődés biztos fokait tüntetik föl életében. Amint külseje, kemény, szabályos, nemes metszésű arca, amelyre hosszú, szép szőke haj omlott, a legjobb benyomással volt mindenkire; úgy lírai hevével, dalainak szomorú zenéjével egyre gyűjtötte maga köré barátai és tisztelőinek számát, s poémáit az írói estéken még akkor is szívesen felolvasták, mikor ő már nem volt Pozsonyban.

    In:[Gyúrói] Nagy Lajos: Egy magyar bárd sorsa. Budapest, Bíró Miklós Nyomdai Műintézete, 1917; p. 5-8.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo