Gyóni Géza: Hajnalban a perronon

Pirulva, elfogódva,
Mint első asszonyomra,
Úgy nézek most reád
Régi, régi városom.
Úgy nézek most reád,
S poétás áldozattal
E verset néked áldozom.

Hol jártam, sírtam, fájtam,
Míg újra rádtaláltam,
Ne is, ne is kérdezzed,
Csak nézd meg az arcomat.
Hajnalból éjszakába
Gyorsan rohan velem már
S fék nélkül az élet-vonat.

Békés szelíd tanyák
De messze elmaradtak;
Hiába integettek
Hamvas, hívó, lágy kezek.
Nem tud már az megállni,
Csöndes halálra várni,
Ki tűzhalálra érkezett.

Elégni s elaludni,
Ó hiszen ez az élet.
De szikrás s messzilángú,
Hogyha poéta élte.
S ha fáklyacsonkját egyszer
A síri űrbe ejti,
Mondják: szép volt s megérte.

Én vallom s írom ezt
Bátor szívvel, vidáman
És megcsóválom fáklyám
Előtted is városom.
Sustorgva szikrázik már
És nem sok már a csonkig,
De nem sírok s nem átkozom.

Ó szép volt, ép volt mégis,
És mégis ez az élet.
Enyém volt csókja, kínja,
Vágya, viharja, vére.
Ó szép volt, ép volt mégis,
S tebenned is városom
Szállt egy-két szikra az égre.

Egy-két tavaszi estnek
Omló bordó bársonya,
Mely itt hullt homlokomra
Reviczky ligetében,
Jó emlék-takaró még
Hideg estén a szívre,
S tán egy-két könnyed is érzem.

Köszönöm, városom,
Vén Duna szeretője,
Te busásan fizettél
Pár búcsús alkonyaton.
S most - messzi városokba!
Ó melyik ád még ennyit!
Sebaj, mehetünk, vonatom.
             
                        Pozsony, 1912. jan.