Muskátli - 2016. november

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2016. november / III. évfolyam / 3. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: A hű madár

széncinke2

Hallod-e te, cinkemadár,
Miért nem mentél el
Messze, messze a daruval,
Gólyával, fecskével?
Most valahol szép virágos
Napkeleten volnál:
Nagy terített asztalánál
Vígan lakmároznál!

- Napkeletnek minden kincse
El nem csalna innen!
Egy-egy szemet, egy-egy morzsát
Majd csak ád az Isten!
Jobb nekem itt szegényen is!
A szívem azt mondja.

Cinkemadár, hely de nagyon
Szereted hazádat!
Hátha megfagysz, ha fagyos hó
Borítja a tájat?
Hátha a szél lesodor majd
A zúzmarás ágról?
Álmodozhatsz mindörökre
Tavaszi sugárról!

- A hazáért, ha kell, ezt is
Elszenvedem híven?
Édesebb lesz, ha utolsót
Itt dobban a szívem.
Legalább itt hordja a szél
Tollam szerteszéjjel...
Jó lesz majd egy kis madárnak,
Ha tavaszkor fészkel!

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1904. november 6., XV. évfolyam, 45. szám

 

EMLÉKEZÉS


 

190 éve született, 107 éve hunyt el Gyulai Pál

Gereben Gábor: Gyulai Pál 

gyulaipal

A magyar irodalomnak gyásza van. Meghalt Gyulai Pál. Alig hiszem, hogy akadna közöttetek egy is, aki előtt ismeretlen volna Gyulai Pál neve. Hiszen csak lapozgatnotok kell az olvasókönyveket s menten rábukkantok az ő nagy nevére. Gyulai Pál, a mély érzésű költő nemcsak a nagyoké volt, hanem meleg szívű írója a kicsinyeknek is. Az ő mesemondásában, s ő verseiben már apáitok, nagyapáitok gyönyörködtek kicsiny legény korukban és gyönyörűséggel telik meg most a ti szívetek is azok olvasatán.
A szarka és gilice, A farkas és a szúnyogok, A két cica meg a hamis gyerek, A pulyka és a veréb, Kis tű kezdi, farkas végzi, Krisztus és a madarak, A tyúk és a farkasverem című gyermekmeséi a gyermekköltészet legszebb meséi közül valók.
Gyulai Pál nemcsak meséket írt, hanem elmerült más költők verseinek, írásainak olvasásában, és azokról utána megírta: ami szép, ami jó, s ami lelket gyönyörködtető van bennük. Egyenes lelkű, szókimondó ember volt. Éppen ezért megírta mindig azt is őszintén, sokszor kemény szóval, ha valami nem nyerte meg az ő finom lelkének a tetszését.
Ha majd felnövekedtek: olvasni fogjátok, hogy mit írt a legnagyobb magyar költőkről: Petőfiről, Aranyról, Vörösmartyról. Olyan szépen, nemesen, ahogyan ő írt róluk, senki más nem írt az ő költészetükről. Ha egyebet nem írt volna is, csak ezeket: híre, neve akkor is fönnmaradna. Lelkének gazdagsága mind magasabbra és magasabbra emelte őt. Feljutott az elsők közé. Pedig viszontagságokkal volt teljes élete, különösen fiatal korában. Végigszenvedte ő is a magyar szabadságharc lezajlása után azt a szomorú korszakot, mikor a hazáért imádkozni is alig volt szabad. Ezeknek a nagy időknek a hangja csendül meg a költészetében is. Őrizzétek meg emlékét hálával és szeretettel szívetekben.

Gyulai Pál verseiből

Bölcsődalok.

I.
Csitt, kicsi kedves, csitt, csitt, csitt!
Jó fiú légy, oh hallga kicsit;
Hunyd be szemed' és hunyd be a szád',
Föl ne riaszd jó édes anyád'.

Alszik anyád, hát te is alugy',
Úgy, kicsi kedves, úgy, úgy, úgy!
Hunyja szemét már, jó a gyerek,
Én is elalszom, majd veletek.

II.
Egyszer egy időben,
Bakonyi erdőben
Gilice nem alszik,
Sírása elhallszik.
Oda megy a szúnyog:
Haja, haja! - dunnyog.
A tücsök is fújja:
Haja, haja, hujja!
Gilice megunja,
A szemét behunyja.
Sírása nem hallszik,
Csendesen elalszik.
A gyerek is csendes,
Haja, haja, kedves!

Hadnagy uram.

- Hadnagy uram, hadnagy uram!
- Mi bajod van, édes fiam?
- Piros vér foly' a mentére,
- Ne bánd, csak az orrom vére.

- Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.
- Megbotlottam egy nagy kőbe',
Szuronyt szegezz, s csak előre.

Megy a honvéd, áll a hadnagy.
Mély sebében összeroskad.
- Hadnagy uram, hadnagy uram!
- Csak előre, édes fiam!

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. november 21., XV. évfolyam, 45. szám


Gyulai Pál (Kolozsvár, 1826. január 25. – Budapest, 1909. november 9.) magyar irodalomtörténész, költő, író, prózaíró, egyetemi tanár, műkritikus, a Kisfaludy Társaság elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, a magyar főrendiház tagja és jegyzője.

 

IRODALOM



Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 9. történet /

A magyar katonák

 

magyarbakakNovember elején mintha visszatért volna a vénasszonyok nyara, szokatlanul meleg volt. A nap egy kis időre visszakapta erejét és ez még a méheket is megtévesztette, mert Mindenszentek napján a temetőben ott döngicséltek a sírok virágai körül.  Csóválták is a fejüket az emberek, hiszen november hideg esővel, nyirkos idővel szokott beköszönteni, most meg valami oknál fogva tótágast állt az időjárás.  Mintha örült volna a természet és örömében pazarlóan szórta utolsó ajándékait. A falu népe a Mindenszenteki ünneppel és a Halottak napjával volt elfoglalva. Az új temetőben a gyerekek fehér hóbogyóval díszítették a sírokat és a fából, kőből készült fejfákra, keresztekre felkerültek a virágkoszorúk. A családok ott álltak elődeik hantjainál, gyertyát gyújtottak és a lobogó kis lángoknál merengtek az idő múlásán. Az asszonyok ujjaik közt az olvasó láncszemeit morzsolgatták, elhunyt hozzátartozóik lelki üdvéért imádkoztak. Mire leszállt az este, fénylett a temető a sok gyertyalángtól.
  Ferkó nagyapjával a régi temetőkertbe igyekezett, hogy gyertyát gyújtson a szabadságharcban meghalt három hős vitéz sírján. Útjuk a régi kápolna mellett vitt el és Ferkó nem tudta megállni, be ne lessen a kis kerek ablakon. Bent már az est homálya ült, semmit sem látott, de felébredt benne a kíváncsiság.
  Apika, ki építette ide ezt a kis káponkát?
  Hát szógám ennek is törtínyetyje van. Tudod é, valamikor régen, arra alant a Kövecses után a Galamjáknak nagy posványos, mocsaras vót a főd. Az országú se vót még úgy kikövezve, mint most, csak főd út vezetett keresztő a mocsaras részen. Valamikor nagyon régen, tán még az én öregapám gyerekkorába erre utazott egy nemes úrasszony a hintaján. Nagy esők vótak, sár, meg víz vót mindenfelé. A hintó, amin az úrasszony utazott, beleragadt a fölázott talajba. Az úrasszony elkűdte a szógáját, hogy próbájjon segítséget hoznyi a falubó, ő meg ott maradt a kocsisával a sártenger közepin. Várták a szolgát, de csak nem gyütt vissza. Az úrasszony azt hitte, hogy az is ott ragadt valahol a sárban. Elkezdett imádkoznyi, kérte az Istent segítse meg, hugy kiszabadóhasson a sárbó. Ígéretet tett, ha az Isten megsegítyi, akkor fönt a dombon káponkát épített a Szentháromság tiszteletyire. Szerencsére a szolga mégis beért a faluba, oszten a falubírójáná segítséget kért. Gyüttek is mingyán a parasztok a nagyszarvó magyar ökreikvel, oszten kihúzták a hintót a mocsárbó. A gazdag nemes úrasszony betartotta az ígéretyit, megépítette a kis káponkát föl a dombra, ide a régi temető dombjára.
  No, szógám, most gyújts meg három szá gyertyát, oszten mondjunk el egy fohászt a magyar szabadság hőseiért! Biztosan ők is imádkoznak értünk fönt a mennyországban, hugy újbó szabadok lehessünk.
Ferkó megtette, amire a nagyapja kérte, meggyújtotta gyertyákat s amint fellobbantak a lángok, máris fényesen nyújtóztak az ég sötétje felé. Mintha a hős katonák lelke lebegett volna a behorpadt sírok fölött. Aztán letépett három szál száraz fűszálat és beletette az imakönyvébe, hogyha ránéz, eszébe jussanak a hősök.
  Mindenszentek és a halottak ünnepe után Ferkó édesanyja minden este elővette a guzsalyát. Kenderkócot, gúgyelát kötött rá és ebből a gúgyela csomóból finom ujjmozdulatokkal sodorni kezdte a kender szálát.  Meg - megnyálazta, hogy könnyebben sodródjon, vékonyabb legyen, közben bal kezével pörgette az orsót, hogy a szál szépen rácsavarodjon. A kender fonása előhozta lányságának régi, szép emlékeit és a népdalok kincses ládikájából szép sorban szedegette elő a szebbnél szebb palóc dalokat.
Virágos kenderem elázott a tóban,
Ha nem szeretsz, mért jársz nálunk a fonóba,
Minek hitegettél, minek csalogattál,
1.    Csalfa, hűtlen babám másra kacsintottál.
  Amint így peregtek az idő homokszemei, kopogtattak a ház ajtaján.
  -Adjon Isten jó estét! - köszönt be a szomszéd. Kalapját levette a fejéről és megállt az ajtóban.
  -Isten hozta, hát gyüjjön bejjeb kend! - szólt Ferkó apja és kezet adott a váratlan vendégnek. A szomszéd kalapját szorongatva ült le a fal melletti lóca sarkára.
  -Tudjátok a nagy újságot?- kérdezte izgatottan.
  -Hallottunk valamit, de csak mondjad, hátha té többet tudsz! - válaszolta az öreg palóc a masina mellől.
  -Ipolyságon mán bent vannak a magyar katonák, Ság mán magyar!- tört ki a szomszédból a nagy hír.
Az inámi ácsok mondták, akik ott dógoztak. Ippen háztetőt ácsótak, oszten látták, hogy vonónak át az Ipó hídján a magyar katonák, ki gyalogosan, ki biciklin, a tisztek meg lóháton. A főtéren még a Magyar Himnuszt is elénekőték, utána meg kokárdát osztogattak.
  -Akkor mán mink is várhattyuk, hogy magyarok leszünk! - örvendezett Ferkó nagyapja és nagy izgalmában majdnem az ujjába szúrta a tőrök vasat, amivel a kukoricaszemeket lazította.
   Oszten a Somosná rácsaptak a csehek a magyarokra, egy magyar katonát meg is lőttek. - folyatta nagy hévvel a szomszéd.
  Hijj, nemjóját neki! – szisszent föl az öreg palóc.
  Ferkó fiam, szalagy csak ki a komrába, a ládafiába megtanálod a magyar zászlót, hozd csak be!
 Ferkónak nem kellett kétszer mondani, nagyapja kérésére egy szóra ugrott. A kamrában sötét volt, de nem kellett sokáig keresnie, gyorsan megtalálta a zászlót. Ha álmából keltették volna, akkor is tudta volna, hol keresse olyan hirtelen. Nagyapja gyakran előszedte, nézegette, nem rágták e szét az egerek a piros, fehér, zöld színű lobogót, amelyen ott volt a két angyal, kezükben tartva a magyar címert. Ferkó ilyenkor áhítattal nézte, a végén az ő feladata volt összehajtogatni és szép óvatosan visszahelyezni a ládafiába.
  -Hónap reggel az lesz az első dógunk, hugy kitűzzük a magtár tetejibe! - rendelkezett felvillanyozva az öreg.
  -No, no, lassan a testvel János bátya, a cseh fináncok még itt vannak a laktanyában! - óvatoskodott a szomszéd.
  -Nem bánom én, tőlem lehetnek, úgy se soká lesznek itt, vigye őköt a rosseb oda, ahonnan gyüttek! - replikázott az öreg.
  Másnap reggel a falu magtárain magyar zászlókat lengetett a novemberi szél. A cseh fináncok csoportosan járták a falut és követelték, hogy a gazdák szedjék le a magyar zászlókat, de erre senki sem volt hajlandó mozdulni. A falu népe csak arra várt, mikor fognak elvonulni a cseh megszállók. A fináncok kelletlenül szekerekre pakolták a holmijukat, végül ők maguk is felültek a saroglyába, aztán elindultak Körtvélyes /Hrussó/ alá, a kijelölt új csehszlovák- magyar határ felé. A falusi emberek kiálltak a kapukba és a kivonuló megszállók felé öklüket rázva kiáltozni kezdtek: Vissza ne gyertek, maradjatok ott, ahunnan gyütettek!  
    November 7-én a bíró és a kántortanító összehívták az iskolába a gazdákat, majd közölték, hogy másnap, 8-án magyar katonák érkeznek a faluba és ettől a naptól fogva ezt a kis magyar falut visszacsatolják Magyarországhoz. Az emberek ujjongtak, éljeneztek kalapjaikat a magasba dobálták és egymást, meg a kántortanító urat ölelgették.
  -No, ugye, megmondtam én, nemsokára újra magyarok leszünk! - hangzott a teremben innen is, onnan is. Utólag már mindenki okos volt és úgy gondolták, hogy ez a dicsőség kizárólag nekik köszönhető.
Ahonnan a magyar katonákat várták, a falu elejére díszkaput állított a falu népe. Piros, fehér, zöld színű szalagokkal és virágokkal díszítették. Délelőtt már a templomnál szorongott mindenki, aki csak járni tudott és nem volt ágyon fekvő beteg. Be is szorultak a temetőbe, mert annyian voltak, hogy nem fértek az országúton, a templom előtt. A lányok az út két oldalán, fehér ruhában virágcsokrokkal a kezükben várták a magyar katonákat. Nemsokára feltűnt az úton, egy lovas katonatiszt, mellette a falu plébánosa egy másik lovon. A plébános úrnak egy hónappal ezelőtt el kellett menekülnie a faluból, mert a csehek el akarták fogni. A tömeg elé érve a katonatiszt tisztelgett a kardjával és érces hangon megszólalt: Emberek! Az édes magyar haza a mai naptól kezdve a keblére öleli az elszakított területek minden magyar lakosát! Ezután újra magyar földön fognak élni! Éljen a haza! Éljen Nagy Magyarország!
Éljen, éljen! - kiáltották az emberek kalapjaikat lengetve.
Ekkor az országúton, Nagyfalu felől feltűnt egy szakasz gyalogos katona, harsány dalukat az Ipolyig vitte az őszi szél.
Ipolyságon magyar zászló, miénk már Komárom!
A pozsonyi sétatér is és Kassa szép város.
Losonc, Rozsnyó, Ungvár népe jelszavunkat issza,
Mindent vissza, mindent vissza, mindent, mindent vissza!
Vissza a szép Felvidéknek minden egyes völgyét!
Vissza a szép tölgyerdőknek minden egyes tölgyét!
Mindent vissza, mindent vissza, mindent, mindent vissza!
   Az idős parasztemberek meghatódva álltak, az asszonyok sírtak, szinte hihetetlen volt, hogy húsz év után megélték ezt a pillanatot. Ferkó is ott állt nagyapja mellett, rá- rápillantott az öregre és észrevette, hogy az minden ízében remeg, könnyeivel küszködik. Hej, pedig az volt a szavajárása, hogy egy férfiember ne pityeregjen, mint az asszonyszemélyek. Ferkó lelkében is meghatározhatatlan érzelmek kavarogtak. Most kezdte megérteni nagyapja történeteit a hazáról, a nemzetről, most értette meg milyen érzés szabadon magyarnak lenni. Aztán a katonákat kezdte figyelni. Amint végignézett rajtuk, az a pillanat jutott eszébe, amikor szántani mentek és hallgatagon, neheztelve ült a szekér bakján, mert előző este nagyapja cseh katonának szánta, ő meg hangosan kimondta szíve vágyát: Magyar katona akarok lenni! Most szemtől szembe látta a magyar katonákat, akik gyalogosan, vagy kerékpárral lépték át a Trianoni határt. Ferkó is ilyen katona akart lenni, vidám, aki örömhírt visz a magyarok által lakott falvakba. Érezte, hogy szerte a Kárpát medencében a magyar nemzet erős szállal van összekötve és ezt semmi más, csak valami nagy, gonosz ártó erő szakíthatja szét.
  A templomban hálaadó szentmisére készültek, felhangzott a Te Deum, utána a Magyar Himnusz. Ferkó a fiúgyerekek helyén ült, de szeretett volna ott ülni, ahol nagyapja és látni az öreg arcát, amint a nemzeti ima csendül fel az ajkán. A cseh idő alatt az iskolában és más nyilvános helyen is tilos volt énekelni a magyar himnuszt. A templomba azonban nem ért el a cseh fináncok tilalma, ott minden nagy ünnepen énekelték a tiltás ellenére.
  A templomból kivonulva, a falu kocsmájában folytatódott a vigasság.  A megterített asztaloknál ettek, ittak, mulattak, húzták a cigányok, a katonák táncoltatták a palóc lányokat.  A táncolók lába egyre jobban felverte a port, amelyben már ott kavargott az eljövendő háború halált hozó réme. A vigasság befejeződött, a katonák tovább indultak a következő falu felé. Kemény, katonabakancsaik csattogtak az országút kövén, mellettük futottak a falu gyerekei, köztük volt Ferkó is. Mind katonák szerettek volna lenni, vidámak és nótás kedvűek.
   A magyar katonákban egyre jobban dolgozott az elfogyasztott bor, ezért belevágtak egy szerelmes nótába, hiszen fiatalok voltak és könnyelműen szerelmesek minden széplányba.
Vérpiros a pipacs virága, este hull a harmat reája, Add ide Bözsikém a csókos szádat, hadd adjak rá csókot, vagy százat!
Refr: Várj egy kicsikét még, fiatal vagyok én még, fiatal kislány vagyok, csókolózni nem tudok. Jaj, jaj, de boldog vagyok!

 

VALÓSMESE



danko pDankó Pista síremléke

Halottak napján az idén sok ezer ember hullámzott a szegedi temetőben.
Halhatatlan halott hívta emlékezésre újonnan felhantolt, márvány-oszloppal díszített sírjához a dalszerető magyarokat.
A magyarok kidőlt nótafájának, a nyolc esztendeje meghalt Dankó Pistának a sírjára most állított Szeged város sok meleg szívű írója, művésze dicső emlékének méltó márványoszlopot. Ezren és ezren mentek hát hát a szegedi temetőbe, hogy hálás szeretettel megálljanak pihentető földi ágyánál.
Hogy termelte pazar kedvvel az a  nótafa szívet megejtő, örök szépségű magyar dalokat! Dankó Pistába, a szegedi cigány fiúba, az ősi dalokat őrizgető magyar föld lehellette a lelket; az Alföld muzsikás levegője is belesuhant meleg szívébe; szőke Tisza dalos, komoly hömpölygése is nótára tanította.
S milyen ősmagyar, forró szíve volt ennek a hegedűhúrt pengető cigánynak, hogy megértette a rétek füvét, mezők virágát, a faluk akácfáját, mikor dalt suttogott, nótát zizegett, éneket zengett. Magyar dalt, magyar nótát, magyar éneket!
Már régen éneklik a dalt, mely búgó szomorúsággal kesergi, hogy „Szegény ember dolgát boldog Isten bírja!” S ha csak ezt az egy nótát zengette volna Dankó Pista szíve bele a magyarok szívébe: akkor is megérdemelte volna, hogy sírjára emlékoszlopot állítsunk.
De hány és hány dala zeng örökre minden magyar ajkon; dicsőségére a magyar földnek; gyönyörűségére a magyar szívnek! De most halottak napján nemcsak az a néhány szegedi ember látogatta meg a Dankó Pista sírját, akik a karcsú emlékoszlop előtt megemlékeztek halhatatlanságáról, hanem az a sok-sok dal is, amely sírva sírt szerte az országban a magyarok ajkán, hegedűjén, cimbalmán és zongoráján ezen a napon!
S ott állt a sírnál egy könnyesszemű, boldog asszony is, Dankó Pista hűséges özvegye, ki zokogással siratta halottját, szerető hitvestársát, s boldog szívvel örvendezett halottja halhatatlanságának.
Mert nyolc éve már, hogy kidőlt a magyarok nótafája. De Dankó Pista a magyar nemzetnek nem halottja, hanem örökre élő dalosa. Ő csak a felesége halottja, kit korán itt hagyott, s akinek minden vigasztalása a magyarok hálás szeretete, mely most Dankó Pista sírján márványból faragott gyönyörű szobrot állít Szegeden.
Dankó Pista hegedűje nem tört el: zengi ma és mindörökre az ő csudálatos dalait. Nem is az ő dalai azok, hanem a magyar nemzeté.
És Dankó Pista ezért halhatatlan.

Szarvas Zoltán

Forrás: Az Én Ujságom, 1910. november 13., XXI. évfolyam, 47. szám

Dankó Pista magyar cigánymuzsikus, nótaszerző Szeged-Fölsőtanyán, ma Szatymazon született 1858. június 14. és Budapesten hunyt el, 1903. március 29. Szegeden helyezték örök nyugalomra. Szobrot 1912-ben Pósa Lajos emeltetett neki.

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Pósa Lajos: Felhők és sugarak

 

Szegény ember sorsa

Csak szegény is, aki szegény!
Gondmadár ül az erszényén.
Nyomorúság a sövénye,
Hulló virág a reménye.

Tűnődés

Elnézem a felhő
Sűrű gomolygását
Hallgatom a szélnek
Zokogó sírását.

Az a zokogó szél:
A nép sóhajtása,
A gomolygó felhő:
Lelke borongása.

Van nekem egy olyan könyvem

Van nekem egy olyan könyvem,
Ha kinyitom: hull a könnyem.
Az van benne:
Elfogyott a regimentje.

Mi a magyar?

Bércek ormán tölgy a magyar,
Körülzúgja a zivatar.
Villám veri, villám vágja,
Mégse hull le koronája.

Tűz a magyar, Isten szítja,
Napból pattant égi szikra.
Lobogó láng az oltáron,
Égbe törő tiszta szárnyon.

Mi a magyar? Isten kardja.
Szabadságért suhogtatja.
Csak küzd, harcolj mindig vele,
Magyaroknak nagy Istene!

Forrás: Az Én Ujságom, 1902. november 2., XIII. évfolyam, 45. szám

 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos: A csillagos ég

 

Olvasgatom tündökletes,
Nyitott könyvét az égnek:
Azok a szép csillagbetűk
Fönségesen beszélnek.

Mind egy fényes nagy gondolat
Az alkotó fejébül;
Egy-egy égő, szent érzelem,
Világon hat keresztül.

Ringatja szívem s lelkemet,
Mint egy szép hajnalálom...
Leborulok Isten előtt,
Csodás művét imádom.

 

Pósa Lajos: Ének


Szeretem a buzgó,
Vallásos éneket,
Mely tiszta szíveknek
Mélyében született,
Liliomszárnyakon
Repül az ég felé,
Isten trónja elé.

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1902. november 9., XIII. évfolyam, 46. szám

 

TERMÉSZET

 

hegyi fakusz vagy hosszukarmu fakusz Certhia familiaris

Herman Ottó: A fakúszó

 

Még az ökörszemnél is kisebb testű, de hosszabb, igazán ösztövér madárka, támasztásra alkalmatos, merev farokkal. Körmös lábain három ujj előre, egy hátrafelé áll, csőre finom, könnyedén hajlott. Hátafele cseresszürke, fehér cseppentésekkel, hasafele fehér.
Fészekalja öt, néha kilenc tejfehér tojás, finom rozsdás és vérvörös foltokkal permetezve. A fészek hasadékokban, kis odvakban, néha lehámló és elálló kéreg mögé van finom anyagból rakva.
Ügyesen kúszik, mint a legjobb harkály, nyelvét ugyan nem bírja kiölteni, mint az előbbi, de roppant ügyesen dolgozik a csőröcskéjével a legfinomabb repedésekben is, ahonnan a legparányibb bogárkát, petét kiszedegeti. Igen hasznos madara erdőnek, kertnek, s még nem ritka.

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1904. november 20., XV. évfolyam, 47. szám

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf