Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [II.]

    3. Német-cseh-magyar szerelmi háromszög

    A bécsújhelyi császári udvarban Mátyás megválasztása nyomában az a szófia beszéd kelt, hogy a király anyja így fenyegetődzik: „El sem telik egy esztendő és annyi német vérét ontjuk, hogy térdig gázolhatnak benne lovaink.” A pletyka alaptalan volt, de annál jellemzőbb nemcsak a hangulatra, hanem Magyarország és a német-római birodalom százados viszonyára is.

    Az új helyzet Közép-Európában

    Ez a viszony több okból is különösen feszült volt a két ország között Mátyás trónra lépése idején. A régi alapvető okhoz, a magyar és a német-római birodalom természetes érdekellentéte kevésbé állandó természetű, de nem kevésbé hatékony egyéb tényezők is járultak. V. Lászlónak a magyar trónra jutásával már-már úgy látszott, hogy véglegesen sikerült Magyarországot a habsburgi uralom áramkörébe kapcsolni, s a magyar külön dunai törekvéseket legalábbis semlegesíteni egyelőre, aztán pedig kiterjeszteni erre a makacs és a császároknak annyi nehézséget s gondot okozó nemzetre is – a Konrádok és Henrikek hagyományai szerint – a római szent birodalom hatalmát és – áldásait. Most ez a folyamat – állapították meg a bécsújhelyi udvarban – megint megszakadt. Még fokozta az ingerültséget nyugati szomszédságunkban, hogy éppen ama Hunyadi János fia nyerte el a magyar trónt, akinek világraszóló győzelmei, politikai sikerei, fegyveres hatalma, dicsősége és óriási tekintélye már amúgy is eléggé beárnyékolta volt nemcsak V. László uralkodását, hanem magát a szent birodalmat is császárostól, és örökös fenyegetésként lebegett a keleti látóhatáron. De mind elemibb erővel jelentkezett a kisstílű, petyhüdt ember természetes félelme, féltékenysége és gyűlölete is Frigyesben a kiszámíthatatlan, villámgyors mozgású, nagyvonalú ifjú ellenfél nyomasztó felsőbbségével és áradó energiájával szemben. Mátyás gyors és váratlan sikerei az 1458-ik év végéig érlelték az összecsapást.

    A törökverő Hunyadi János Magyarországa valóságos kedvence volt a pápai udvarnak, a török veszedelem növekvő fenyegetéseivel szemben első és legtermészetesebb politikai szövetségese a szentszéknek. III. Calixtus pápa csak az imént küldötte el áradozó levelét Budavárába, s nem titkolta, hogy elsősorban Mátyásra és Magyarországra alapozza az egyetemes kereszténység reményeit.

    Ellentétek Budavár és Bécsújhely között

    Az ősi ellentétek kiújulását és kiéleződését Budavár és Bécs – újabban Bécsújhely – között csak meggyorsította III. Calixtus pápa halála 1458 augusztusában, akiben Mátyás legfőbb nemzetközi támaszát vesztette el. Utódjául Piccolomini Aeneas Sylvius bíborost, a császári ház régi barátját, Frigyesnek sokáig benső bizalmas munkatársát választották meg, aki a II. Pius nevet vette föl.

    Ki csodálkoznék rajta, hogy ilyen körülmények között a császárnak kapóra jött a Szilágyi-Garai-Ujlaki-összeesküvés, és elfogadta a fölkínált királyi koronát, mely testileg amúgy is a birtokában volt. Mátyás fölvette a harcot. Megválasztásának első évfordulója körül Budavárába hívta össze a nádort, országbírót, az erdélyi vajdát, főpapokat, vezető főrendeket, és hűségesküt vett tőlük.

    Királyi eskü az alkotmányra

    Ugyanakkor maga is esküt tett az alkotmányra, mondván: „…híveinket jogaikban és szokásaikban megtartjuk és megtartatjuk, lázadók és hatalmaskodók ellen megvédjük; amennyiben pedig az ország érdeke a régi jogok módosítását követelné, ezt csakis az ő tudtukkal és hozzájárulásukkal fogjuk megtenni!”

    „Mátyás vajda…”

    Egy héttel utóbb az összeesküvők, húszan, élükön Garai, Ujlaki, Bánfi és Kanizsai testvérek, Frigyes császárt Magyarország királyának nyilvánították. Frigyes fölvette a magyar királyi címét, és a koronázásra „Mátyás vajdát” is meghívta.

    „Mátyás vajda” azonban nem hagyta magát, az ország rendeihez intézett körlevelében bitorlónak bélyegezte Frigyest, a „magyar faj és nyelv” ellenségének, a magyar név védelmére pedig közfelkelést hirdetett. De annak eredményét be sem várva, április elején már indította is Ausztriába a maga királyi dandárát Nagy Simon macsói bán vezérlete alatt, s átmeneti kudarc után döntően megverette a fölkelők seregét.

    II. Pius és Carvajal bíboros a magyarok mellett

    Közben meghalt Garai László, a fölkelés vezére, mire Ujlaki és a Kanizsaiak meghódoltak. S hogy teljes legyen a császár kudarca, az új pápa, II. Pius is Mátyás mellé állott. Folytatni kívánta elődje támadó politikáját a török ellen, nem hagyhatta hát cserben e politika legfőbb erősségét, Hunyadi Mátyást. Sőt nehéz föltételekkel kölcsönt vett föl, 20 000 aranyat, hogy Magyarországot segíthesse; egyik fiatal unokaöccsét pedig a budai udvarba küldte katonai kiképzésre.

    Ugyanakkor (április végén) Carvajal bíboros, Mátyás és a magyarok igazi barátja, mint pápai követ, így érvelt Frigyes császár előtt: „Gondolja meg Felséged, hogy a törökök, ha nem állanának ellen a magyarok, már sok keresztény országot elpusztítottak volna. És a mostani viszály végső romlással fenyegeti a kereszténységet. Ezért ismerni óhajtanám az okokat, melyek Felségedet arra késztetik, hogy a magyar király ellen háborút viseljen. Ha azok jogosak, kész vagyok arra, hogy akár keresztes hadakkal hódítom meg Magyarországot Felséged részére.”

    Császári dadogás

    A császár egynapi gondolkodási idő után is fölötte gyatra és államférfiatlan választ ad a bíboros-követnek, többek között arra hivatkozik, hogy „ősi szokás szerint” azt illeti a magyar trón, akinek birtokában van a szent korona. Ez a császári dadogás legfeljebb azért érdekes, mert bizonyítja: „az ország szentkoronája” roppant közjogi jelentőségének milyen erős tudata élt már akkor nemcsak a nemzetben, hanem az európai közvéleményben is. A pápai követnek könnyen esett a viszontválasz, nem volt szüksége egynapi gondolkodási időre. Hangoztatta, hogy Mátyás választása törvényes, s hogy az ellene emelt panaszoknak előbb végükre kellett volna járni, igazak-e, majd így folytatta: „Azt sem állíthatja Felséged, hogy az a jogos uralkodó, aki a koronát bírja. Felséged bizonyára nem engedné meg, hogyha bárki a császári koronát magához ragadná, azért császárnak tartassék. Attól pedig, hogy más valaki ejtse hatalmába Magyarországot, Felségednek nem kell félnie. Ezek után kérem Felségedet, ne bántsa ezt a királyt, kit őszentsége, a pápa, ha a szükség kívánná, fegyver hatalmával is kénytelen volna megvédeni; mert elmozdítása a kereszténységre hátrányos következményeket vonna maga után.”

    A császárt mégsem tudta visszavonulásra bírni. Bécsújhelyből aztán dolgavégezetlenül Csehországba utazott Carvajal, hogy legalább György király felől biztosítsa Mátyást, annál is inkább, mert a szentszék nagyszabású törökellenes politikájának nélkülözhetetlen láncszeme volt a cseh-magyar barátság.

    Podjebrád Ottokár szerepét próbálgatja

    A csupa lélek és jó szándék bíborosnak azonban Prágában sem volt szerencséje: Podjebrád, a mérhetetlenül nagyravágyó és népszerű, huszitaságra hajlamos cseh király fordított egyet a köpönyegen, cserbenhagyta a Mátyással kötött szövetséget, hogy békebíró lehessen a császár és a magyar király viszálykodásában. Valójában pedig Ottokár elejtett szerepét kívánta fölvenni és folytatni, és nagyravágyó céljai ábrándjaiba bonyolódottan kinyújtotta kezét – Ottokárhoz hasonlóan – a császári korona után. Mivel pedig jól ismerte Mátyás személyes képességeit, Frigyes gyöngeségét is: a gyengébb mellé állott. Szövetséget kötött az őt brünni udvarában meglátogató Frigyes császárral, fegyveres támogatást is ígérvén neki Mátyás ellen. Ugyanakkor azonban Mátyás követeit is hitegette.

    Mátyás, királykodásának második évében, íme visszaverte ugyan a császár és a maga összeesküvő alattvalói első fegyveres kísérleteit, de Frigyes továbbra is magyar királynak címeztette magát, trónigényéről nem mondott le, sőt érvényesítésére összefogott a cseh királlyal, tehát fölbomlott a cseh-magyar barátság és szövetség is.

    Szilágyi szökése, halála, nemzedéke

    Az így tornyosuló veszedelmeket csak tetézte Szilágyi Mihály szökése Világos várából és újabb lázadó toborzásai. Szerencsére Szécsi Dénes prímás és Carvajal bíbornok leszerelte az öreg békebontót, Mátyás odaígérte neki a szerb fejedelemséget, bár Szerbia akkor átmenetileg török kézre került, Osztója Tamás király fiának, Istvánnak hűtlensége miatt. Szilágyi lelkesen fogott a sereggyűjtéshez, el is indult Szerbia visszahódítására, de Szendrőnél hősi küzdelem után fogságba esett, s a szultán Isztambulban lefejeztette.

    Alig kétséges, hogy Szilágyi Mihály izgágasága, lázongásai és összeesküvései mögött a sérelmeken és megaláztatáson s a személyes bosszún kívül nemesebb okok is rejtőztek: a minden magyar nemessel közös irtózás a zsarnokságtól, az alkotmányos szabadságok féltése, legfőképpen pedig a török háborúnak a Hunyadi János egész magyar nemzedéke lelkét betöltő vágya és szüntelenül sóvárgott dicsősége. Szilágyi Mihály s vele sokan azok közül, kik könnyes megindultsággal, lelkendezve hozták haza s ültették Szent István trónjára János kormányzó fiát, a maguk egyszerű gondolkodásával úgy képzelték, hogy másnap már megindul a nagy hadjárat, lezúdulnak a magyar hadak a Dunáig, Száváig merészkedő törökre, s aztán hamarosan kitűzik Konstantinápoly legmagasabb tornyára a magyar lobogót. Nem akarta, vagy nem tudta megérteni ez a harcokban edzett öregedő nemzedék Mátyás kényszerhelyzetét: trónjának bizonytalanságát és hátának fedetlenségét nyugat felől – aminek éppen az ő lázongásaik és összeesküvéseik voltak jórészt okozói.

    Mátyás követei a nürnbergi birodalmi gyűlésen

    Hiába sürgette a pápa, hiába békétlenkedtek hívei, Mátyás egyelőre nem vállalhatta egy nagyszabású török támadó hadjárat kockázatait. Megpróbálja még 1460-ban, hogy a nürnbergi birodalmi gyűlésen a német fejedelmeken keresztül gyakoroljon nyomást Frigyes császárra a béke érdekében, de siker nélkül. A császár sötét gyűlölete ott ólálkodott a határon, s ha már maga nem merészkedett nyílt támadással, legalább a hívévé fogadott Giskrát bíztatva támasztott újabb gondot bosszantóan fiatal, még mindig alig 20 éves ellenfelének a Felvidéken.

    Felvidéki hadjárat a husziták ellen

    Mátyás nekibúsultan küldött egyszerre több sereget is a huszita fészkek ellen. Ezek egyike Rozgonyi Sebestyén és Pálóczi László országbíró vezérlete alatt Pata várát vette ostrom alá, eleinte nem sok sikerrel. De mikor a király személyesen vette át az ostrom vezetését, a várőrség végül is megadta magát. Utána több gömöri és borsodi vár megvívása következett. Majd a király bevonulása Kassára október közepén; onnan irányította a szepesi és sárosi hadműveleteket. Kassán keresték föl Podjebrád követei, békülő szándékkal, miután néhány héttel előbb a császárt is cserbenhagyta Lajos bajor fejedelemmel szövetkezett – ezúttal a császár és a magyar király ellen. Mátyás azonban átlátott a szitán, s csupán Podjebrád Katalinnal való házasságkötésére s az apóssal való személyes eszmecserére tűzött időpontot. A házasság létre is jött Budavárában, nagy fénnyel, 1481-ben.

    A császár fia lázad, Podjebrád keveri a kártyát

    Ezzel Mátyás némileg biztosítottnak tudhatta magát Csehország felől, s most már – úgy érezte – előveheti a császárral való eldöntetlen diplomáciai és katonai játszmáját. Kapóra jött neki Albrecht főhercegnek, Felső-Ausztria fejedelmének fölkelése császári bátyja ellen. A főherceg Budán szövetséget kötött a magyar királlyal. Mátyás erős sereggel készült támadni, de Carvajal bíboros esdeklései leszerelték. A béketárgyalások azonban sikertelenek, mire Mátyás 4000 lovasból és 1200 gyalogosból álló sereget küld Ország Mihály nádor vezérlete alatt Ausztriába, Albrecht segítségére, maga pedig a cseh rablófészkek ellen már az előző évben megkezdett hadműveletek folytatására a Felvidékre megy. Ott tudja meg, hogy Albrecht fegyverszünetet kötött s vele a magyar segítő csapatok is. Mátyás dühös, elsősorban a főhercegre, aztán a császárra, levélben panaszkodik apósának, hogy Frigyes folytatja ellene azt a kétszínű, de nagyon is világos ellenséges politikát, amelyet még apja ellen kezdett. Hamarosan rájön azonban, hogy az igazi kártyakeverő megint az ő jó apósa volt, ő kényszerítette Albrechtet fenyegetéseivel fegyverszünetre, hogy ekként útját állja Mátyás nem kétséges katonai sikerének s a magyar király hatalma megszilárdításának. Mátyás azt is megtudta, hogy apósa titkos összeköttetést tart fenn az elégedetlen magyar főúri párt vezetőivel, Ujlakival, Marótival, Bánfival, akik Pedjebrádfi Viktorinnak már föl is ajánlották a magyar koronát. Mindez éktelen haragra lobbantja a királyt, és nagy elhatározást érlel meg benne: a mindenáron való kibékülés gondolatát a császárral.

    4. A király békül a császárral

    Bármilyen termékeny, eredeti és újító szellem volt is Mátyás, a magyar külpolitika alapjainak fölforgatására bizonyára sohasem gondolt. Ez a hagyományos magyar külpolitika az önálló birodalmisággal adott dolog volt. A birodalom pedig árpádi szent örökség, melynek erősen beidegződött hagyományai éltek a nemzetben, és jól kiépült útjai voltak az európai politikában.

    A magyar birodalmi elv…

    A birodalomnak – „regnum”-nak – nemcsak állandó természetű külpolitikai szükségletei voltak, hanem valóságos külpolitikai dogmái is. A magyar birodalom nem tűrhetett s nem is tűrt soha más birodalmi elvet vagy törekvést a maga területén – szükség esetén és időnként meg is ütközött minden más birodalommal, amely a Duna-völgyére távolról is szemet vetett, igényt jelentett be, vagy akár csak igényt emelni látszott. A nemzetben századok során csodálatosan éber és finom érző és mozgató idegei fejlődtek ki a külpolitikai tájékozódásnak, amelyek reflexszerűen váltották ki belőle a védekezés visszahatásait. Ez a védekezés mindig politikai természetű volt, teljesen híjával a faji elfogultságoknak és gyűlölségeknek.

    Magyar magatartás „a német”-tel szemben

    Aki ismeri a mi népünket, az tudja, hogy a magyarban talán több a faji büszkeség, az ösztönösségekkel kevert öntudatosság, rátartiság, de egészen bizonyosan kevesebb a faji elfogultság vagy éppen gyűlölségre való hajlam, mint átlag a többi európai népekben. Ezért a „németgyűlölet” nem jó, nagyon kevéssé találó kifejezése annak a bonyolult lelki magatartásnak, amely századok „gyakorlata” sodrában rögződött bele a magyarságba „a német”-tel szemben.

    Volt ebben a magatartásban kétségtelenül egy kis ősi fönnhéjazás is, a lovas népek bizony elévült és legtöbbször nem is nagyon jogosult fölényeskedéséből a gyalogos népek iránt, de az sem jelentkezett rendszerint igazán sértő vagy gyűlölködő formában, inkább némi elnéző leereszkedés enyhe iróniája csillant meg benne. A magyar mindig szerette tréfáiban megbocsátani a „sógornak” a maga legjellemzőbb vagy annak vélt német erényeit: a határtalan szorgalmat, pontosságot, rendszerességet, a betű, tudás és tekintély túlzott tiszteletét, takarékosságát s hajlamát a vak engedelmességre. „Ne nézd uram, hogy ő német, hisz őt is Te alkotád”: imádkozott a református lelkész egy kis kényszeredettséggel meg egy kis elnéző jóakarattal a császár életéért a Bach-korszakban – ha már „muszáj” volt.

    Fölösleges volna takargatni ezt a sokszázados magyar uraskodó fönnhéjazást, de mentegetni sem kívánom. Mert ha talán volt is része a magyarság fejlett, erős egyéniségtudatának és túlzásokba hajló magabízásának a világerők ütközőpontjára állított nemzete és állama fönnmaradásában, viszont rengeteget ártott is, mert gyakran fajult – koronként, helyenként emberenként – egészen idétlen dölyfösséggé, érdekes módon különösen a beolvadottak soraiban. Mindenesetre azonban el lehet mondani, hogy a magyarságnak e többnyire ártalmatlan és nem rosszindulatú állandó fölényeskedése a németekkel sokkal természetesebb és elviselhetőbb terméke volt a mi népünk lelki-faji alkatának, történelmének, mint aminő a német nemzetiszocializmus és az egész nagynémet gondolatkör durván lenéző, embertelenül és igazságtalanul lekicsinylő magatartása elsősorban a nem árja, kissé enyhébb formák között a nem német népekkel és fajtákkal szemben. Ennek az erős, de megnyilvánulásaiban éppen nem embertelen magyar faji felsőbbségérzetnek és felsőbbségtudatnak egyébként nem volt különös éle a németséggel szemben, a többi dunai népek irányában is vajmi gyakran jelentkezett – sajnos –, és már csak ezért sem válhatott soha a magyar magatartás lélektani alapvetésévé a németséggel szemben. Az az erős ellenszenv a német iránt, amelyet százados örökségként adtak kézről kézre az egymásra következő magyar nemzedékek, majdnem teljesen, vagy éppen egészen, politikai okokra vezethető vissza.

    Nem faji – politikai ellenszenv

    Ez a történelmi ellenszenv azonban letagadhatatlan. Mátyás király előtt is, utána is egyik alakító tényezője a magyar politikának, mindenütt jelenvaló eleme a magyar szellemi életnek is, egészen a XIX. század végéig. És nemcsak a „keleti” nagy magyarokban jelentkezik, a Báthoriakban, Bethlenekben és Rákócziakban, hanem a „nyugati”-akban is, Pázmány Péterben csakúgy, mint Eszterházy Miklósban és Zrínyi Miklósban. Az Áfiumban nem vet lángot, de csak azért nem, mert Zrínyit nyugatias politikai eszmevilága és nagy céljai lefékezik, mégis ott parázslik az izzó sorok között, mikor fölsorolja a német zsoldosvezérek tehetetlenségét és sorozatos árulásait. De akkor sem a gyűlölet szól belőle, hanem a politikai értelem, amely megmutatja a bajok forrását: „kinek nem borja, nem nyalja”. S hogy mennyire merőben politikai harag, elkeseredés és ellenszenv mindez, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy mind e nagy magyar alakok a legritkább esetben feledkeznek meg a szomszédos nagy nép jó tulajdonságairól, értékeiről, teljesítményeiről és érdemeiről az emberi művelődés körül – egészen Kossuth Lajosig.

    A magyarságnak e németellenes politikai magatartása természetesen csakúgy, mint minden más hasonló huzamosabb történelmi jelenség, rengeteg hullámzáson ment keresztül. Hol gyöngült, hol fokozódott, néha lebírhatatlan nemzeti tömegszenvedelemmé tornyosult.

    Mátyás király uralkodásának elején kétségtelenül igen erős volt.

    III. Frigyes német-római birodalma nézője, a Hunyadiak Magyarországa: első képviselője és hőse a keresztény univerzalizmusnak

    Hunyadi Jánost egész pályája alatt valósággal megbénítani igyekezett a császár, a római szent birodalom pedig a keresztény szolidaritás minden rezdülése nélkül csupán nézője volt a magyarság hősi harcának a török félhold iszonyú lendületű imperializmusa ellen, nem támogatója. V. László „német” uralma sem javította a magyar-német viszonyt, sőt a Hunyadiak ellen való intrikái és Hunyadi László megöletése csak rontott rajta. Bár másfelől talán némileg elcsendesítette alatta az ősi keletű történelmi birkózást legalább a két ország, Magyarország és Németország között az a formailag különösen kedvező helyzet, hogy a császár öccse, Ausztria fejedelem és Csehország királya volt a magyar király. Igaz, hogy a magyar birodalom annyi hatalommal és erőforrással és Hunyadi János révén annyi friss tekintéllyel rendelkezett V. László alatt, hogy még csak föl sem vetődhetett a régi német terv Magyarország állami önállóságának és dunai birodalmiságának megtörésére.

    Mátyás megválasztásával változik a helyzet, erre a korszakra is elmondhatnánk II. Rákóczi Ferenc későbbi halhatatlan szavait: kiújultak a nemes magyar nemzet sebei. A császár sem a szent koronát nem volt hajlandó kiadni, sem a régi német igényt nem volt hajlandó feladni a magyar trónra, sem a Hunyadi János ellen folytatott ellenséges politikán nem akart változtatni, sőt összefogott egyfelől az elégedetlen nagy magyar oligarchákkal, másfelől a cseh királlyal, s a fegyveres támadástól inkább csak gyöngesége és tehetetlensége tartotta vissza – egyelőre. Magyarország természetes szövetségese a hasonlóan nemzeti királysággá alakult Csehország lett volna elsősorban, de Podjebrád inkább a császárral fogott össze, majd perfid kassai ajánlatával, melynek hátterében egy újabb császár- és magyarellenes, diplomáciai sakkhúzása állott: bebizonyította Mátyás előtt tökéletes megbízhatatlanságát. Ilyen szövetségesre a magyar király nem alapíthatta a maga birodalmi politikáját.

    Podjebrád perfidiája a császár felé szorítja Mátyást

    Mátyásnak le kellett mondania a cseh-magyar szövetségről, egyelőre legalább. S a bosszantóan és bénítóan bizonytalan helyzet nyomása alatt, mely egészen tehetetlenné tette a török veszedelemmel és mind erősebb fenyegetéssel szemben Magyarország déli részeiben és tartományaiban, merész és váratlan fordulattal a mindenáron való békére szánta el magát a császárral, akár áldozatok árán is. Elgondolható, hogy nehéz és keserves belső harcok előzhették meg ezt az elhatározást a király lelkében. Váratlan és szinte hihetetlen akcióra határozta el magát: arra, hogy nem békét, hanem egyenesen szövetséget ajánl a császárnak.

    5. A géniusz és a nép

    Mátyás ugyan kezdettől fogva a merész politikai, diplomáciai és katonai akciók és módszerek emberének bizonyult. Mint minden igazán nagy politikai lángelme, ösztönösen érzi, hogy a bonyolult és kockázatos játszmákban rajta kívül mindenki elveszti tájékozódását, az ő gyorsaságát ellenfelei úgysem tudják követni, s ez mérhetetlen helyzetbeli előnyt szerezhet – egy kis szerencsével – számára.

    A nagyember és lelki társa: a nép

    A vérbeli nagyember, az igazi géniusz többnyire könnyebben nyeri meg a népet, a tömegeket munkatársul, „partnerül”, mint a közte és a nép között álló keskenyebb rétegeket. A féltékenységre és irigységre hajló tehetség, különösen pedig az ambíció mérhetetlenségével pótolkozó féltehetség a maga lassadalmas és tudálékos módszereivel, innen-onnan szedett, ragacsolt és szervetlen világképével, mely csak úgy hasonlít az életbeli valósághoz, mint a rossz színpadi díszlet például Madách Ember tragédiájá-ban a költői képzelet igazi paradicsomához, természetes és többnyire ádáz ellensége a lángésznek s ahhoz csak külön haszon fejében vagy kényszerből csatlakozik. De a nép a maga ösztönéletének mélyén rejtett összeköttetést tart a maga emberével, mint a tenger a mesebeli tengerszemmel. Hiszen egy egészséges, ép érzékű és tehetséges nép ösztönösségeinek csak tudattá fokozódása az államférfiúi géniusz maga.

    Caesar, Mátyás, Bismarck nem félt a néptől

    Ezért nem félt a római proletariátustól Julius Caesar, hanem élére mert állani, s velük, az ő erőivel, megalkotta a római világbirodalmat. Ezért építette Napóleon az új Franciaországot a nagy forradalomra, amelynek már nem lángoló, csak parázsló tüze úgy melegítette belülről az ő alkotó világát, mint a föld belsejébe húzódó roppant tűzmag a mi kihűlt sártekénket. Ezért röpülhetett a magyar nép lelkének és lelkesedésének szárnyain olyan magasba Kossuth Lajos és lett neki és a magyar népnek együtt igaz még Széchenyi Istvánnal szemben is.

    És ezért volt, ezért lehetett olyan nyugodt, magabízó és olyan diadalmas Mátyás király is a maga nyaktörő diplomáciai és katonai úttalan útjain, mert ott érezte maga mögött, csakúgy, mint a világtörténelem más legnagyobbjai Caesar és Attila óta, a nagy néptömegek jóváhagyását, helyeslését, bíztatását és elszánt erejét.

    A törpeség bélyege mai életünkön

    Az igazi nagyok lelki társa és munkatársa mindig a nép, nincs kivétel e szabály alól, nem is lehet. És semmi sem bizonyítja halálosabb kétségtelenséggel a mi kiegyezési korszakunk második felének kicsiségét és a háború óta eltelt minden másnál szomorúbb korszak nyomorúságos törpeségét, mint hogy olyan borzasztóan féltek a hatalmon lévők, a vezetők a tömegektől és sajnos elsősorban a vérbeli magyarság tömegeitől. Ez a beteg és undok félelem, mely hazafiúi aggodalmakba – részben jóhiszemű aggodalmakba – burkolta öngyöngeségét, a belső biztosság, az önbizalom, az igazi tehetség szuverenitásának hiányát, ott ólálkodott már évtizedek óta távoli sírásóként a magyar birodalom betegszobája körül – s ásóját ácsorgása közben esernyőnek és napernyőnek használta az Úristen minden igazi áldása – ellen. Nincs nagy korszak a világtörténelemben, de legkevésbé a magyar históriában, amelyben bármiféle oligarchia, kevesek uralma lett volna a hatalom forrása és formája. És valóban nincs nagy államférfiúi géniusz, aki ne az oligarchia letörésével vagy legalább megfékezésével s ne a néptömegek elemi erőivel kormányzott és épített volna.

    Mátyás király kollektív lelki társa – sokszor láthatatlanul – az akkori politikai magyar nemzet zöme, a közép- és kisnemesség volt. De a dolgozó és az ő uralma alatt még szabad jobbágyi parasztság is ott állott névtelenül, politikai jogok nélkül is, árva lelkével, egészséges ösztöneivel és dolgos karjával az ő háta mögött. Mátyás nagyúri keze sokszor megsimogatta ennek az áldott szegény népnek verejtékes homlokát bensőséges szeretettel és a nagy, erős lélek természetes jóságával.

    A nép emlékezik, a tudomány csácsog…

    A magyar népnek csodálatos az emlékezése. Csak mostanság derül lassan napfényre, mennyi rengeteg történelmi valóság és igazság őrződött meg a mi jámbor krónikásaink elbeszéléseiben s mennyi tévedés feszeng a nagyképű „tudomány” csácsogásaiban, mely sietett megtagadni Béla királyunk névtelen jegyzőjét és ama „pogánykodó” papot, Kézai Simon mestert. Még több és még mélyebb igazság rejtőzik a magyar nép zseniális eleven emlékezetében és meséiben. Gyönyörű meséiben Mátyás királyról, az igazságosról. A magyar nép halhatatlan lelke éppoly csodálatos tisztasággal és szépséggel nyilatkozik meg e mesékben, adomákban, tréfákban, közmondásokban, mint ama másik halhatatlan léleké – Mátyás királyé.      

    – folytatjuk–