Nyirő József: Biri, a tyúk

Amennyire nagyjából ki tudtam bogozni a részleteket, a baj így történt. Jókor reggel a fiatal Béla András szegényember feleségestől elment napszámba. András éppen be akarta kócsolni a az ajtót, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy a kotlót nem látta el. Még haragudt is az ember, hogy ilyenkor jut eszébe az asszonynak a kotló, de türelmesen várt, míg az asszony a szoba közepére hideg puliszkát tördelt szét a tyúknak, s egy cseréptányérba vizet loccsintott, hogy ihassék, ha leszáll a fészekről. A tüzet is megszítta, hogy kellő meleg legyen és ne hűljenek ki a tojások. A rostát is odahúzta a platten közelébe.

    - No Biri, osztán viseld jól magadat! – mondotta a tyúknak, amely egyetlen vagyonuk volt és ő is az ura után sietett.

    Úgy az asszony, mint a tyúk nyugodtak voltak.

    Az asszony azért, mert éppen az este vizsgálta át lámpával a tojásokat és mind a húsz tojásban élet jele látszott. A tyúk azért, mert mikor egyedül maradt a fészken, kissé felbillentette a testét, maga alá nézett és épen, hófehéren ott volt alatta mind a húsz tojás.

    Az asszony nem tudta, de a tyúk tudta, hogy a húsz tojás húsz világ. Ennek bizonyítására, ha a Jóisten megbocsátaná, Szentfelségéről magáról vennék hasonlatot. Az Írásban írva van ugyanis, hogy: »Isten lelke lebegett a vizek fölött«, a világteremtésnél. Az Isten lelke azonban nemcsak »lebegett«. Az ősi zsidó szöveg szerint a felséges teremtési folyamat alatt a zűrzavaros világanyag fölött »kotolt« Isten lelke, mint Biri, a tyúk. Ilyen meleg közvetlenséggel fejezi ki az Írás Istennek állandó és lényegétől sugárzó ráhatását a világmindenségre a teremtés hatalmas cselekedeténél. A teremtés azonban soha meg nem szűnő folyamat is. Tehát bizonyos értelemben örökkévaló Isten lelkének a vizek fölött való lebegése, amely soha el nem halványuló öntudattal sugározza be az idők elképzelhetetlen méhét. Ez az öntudat minden teremtőnek legnagyobb boldogsága.

    Hogy volt ebből a teremtő öntudatból és boldogságból valami Biriben, a tyúkban is (ki egyébként maga is olyan komoly és házias volt, mint egy szép fekete asszony), azt nem merem nyilvánosan állítani, hogy miatta le ne szamarazzanak engem az okosok; de magamban szentül meg vagyok győződve, hogy volt és nem elégszem meg, hogy csak egyszerű »ösztön«-nek tartsam a Biri-tyúk cselekedetét, aki huszonegy napig a teremtés boldog kábulatában ült a maga húsz tojásán, húsz világa fölött. Ezt a huszonegy napot gondolat nélkül, mozdulatlanul lehetetlen kibírni, de ez már igazán nem változtat a dolgon, ha mi nem is sejtjük, hogy mit gondol a tyúk.

    Egy azonban bizonyos. A tyúk tudja, hogy melyik tojásban van élet, pedig nem »lámpázza« át, mintahogy a Jóisten se tartja egyenkint oda a bolygókat a nap elé, hogy hatalmas kezével beárnyékolva figyelje meg, melyikben van élet és jövendő és melyiket kell kidobni a mindenség szemétdombjára.

    Minden nagy dolog csendben és észrevétlenül történik.

    Biri, a tyúk, se árulta el semmivel, hogy széttárt, puha, tollas testének melege misztériumot valósíthat meg!

    Ült – mondom – rendületlenül a tojásokon és kerek vércsepp szeme meg se rebbent. A teremtés különös önkívülete bódította el minden pillanatát és testének finom sugárzása alatt húsz kicsi élet titokzatos csodája valósult meg. Mintegy önmagát lopta át a tojások szilárd fehér falain, hogy fenséges álma teljesüljön.

    Kizárólag ezért az álomért érdemes élni, bár az álomlátók nem sokra viszik az életben.

    Biri is egyszerű, szegénysorsú, de házias tyúk maradt, csalán, burján, sár és piszok közé átkozott életű, alázatos madár-fehérnép, kivel a világtörténelem nem sokat törődött. Igaz, hogy ő se a világtörténelemmel, tehát boldog és megelégedett volt, míg rájött a furcsa inger, világokat teremteni. Ez az örök szikra minden élőben kigyúl egyszer és minden élő Isten alkotó társa lesz általa. Ki-ki tehetsége szerint.

    Biri, a tyúk, azonban a teremtés titkos műhelyében is megmaradt egyszerű napszámos asszonynak, kire húsz aranylábú csirke létrehozása volt bízva. Nem nagy dolog az egész, de túlságosan sokat nem is lehet várni egy ilyen műveletlen, paraszt madár-asszonytól. Amit lehetett, hát becsületesen megtette. Nem kímélte magát. Egykor piros arca elhalványodott, taréja sárgán és erőtlenül ült a fejebúbján, egészen belesoványodott a becsületes odaadásba. Ha a folytonos feszültségtől meglankadt testi ereje el is hagyta és orozva rátört az álom, szemei elfénytelenedtek, a szíve akkor is változatlanul sugárzott rá a húsz tojásra.

    Az idő telt, a pillanatok lábujjhegyen haladtak át a szegényes parasztszobán. A tyúk nesztelenül ült a fészkén a csendben.

    Mindössze annyi változás történt, hogy a rossz plattenből kiesett egy eleven széndarab a forgács közé, Biri, a tyúk ránézett a ragyogó arany rögre, de nem moccant.

    Egy ideig hunyorgott a szén a forgács között, majd hajszálvékony füstöcske szivárgott fel belőle, ami könnyű, selymes és szép volt. A tüzecske lassan harapózott, míg csöpp kis lángfátyol pattant apró fészke fölé és percekig küzdött az életéért. Hol lelankadt, hol megnőtt és a végzet tenyerében nyugtalankodott. Gyenge és kedves lángocska volt. Édes kis tűzgyerek, amiért káár volna, ha kialudnék. Igazán kár volna, hiszen olyan szép és ártatlan piros ingecskéjében táncolva a forgács tetején.

    Minden olyan szép, ami kicsi. A tűz pedig az elemek közt a legszebb. Nekem örök játszótársam. Biri, a tyúk is gyönyörködött benne. Le sem tudta venni róla a szemeit. A tűz minden madarat megigéz. Valósággal hipnotizál. Ezért van az, hogy az égő erdőből nem tudnak kirepülni a fészkükön meglepett madárkák.

    A lángocska rohamosan nőni kezdett. Már meleg fénybe borította a tyúkot és a fészek szalmája is arannyá változott tőle. Kellemes és szédítő volt, mint minden veszedelem. A tyúk felemelkedett és maga alá nézett, de ijedten roskad vissza, mert a tojások mintha színüket változtatták volna. Már érezte és tudta a veszedelmet, de húsz élet, húsz kicsinye volt alatta és rettegve borította fölibük szárnyait, hogy megvédje őket.

    A tűz pedig terjedt.

    A fa ropogva égett a platten alatt. A láng elérte az otthagyott széket, a székről az asztalt és a szegényes holmi a lángokban olyan lett, mintha megdicsőült volna.

    A füst sötéten sűrűsödött a szobában és a tenyérnyi ablakok elsötétedtek tőle, mintha hirtelen éjszaka szállott volna a házra. A csípős, haragos füstgomolyban szikrák záporoztak és hullottak mindenre.

    Már a túlsó sarokban is fellobbant az ágy. Pokróc, párnák, minden egyszerre folyékony tűzzé változott és ragyogott, mintha királyi nászágy volna, melyre ráhullott az arany függöny.

    Biri, a tyúk, rémülten ült a fészken. Szíve a torkában dobogott és szétnyitott csőrrel lihegett, meredt rá a körül táncoló tűzre. Szemei égtek és felborzolt tollakkal kábultan ült a húsz, még ismeretlen, kis világon. Néha az életösztön felemelte a fészekről, szárnyai rángottak, teste vonaglott és a menekülés mohó vágya minden idegszálát megfeszítette, a hőség kínozta és bódultan sikoltott fel, de az utolsó pillanatban valami mégis visszahúzta a fészekre. Reszketett szegény kicsi madár-asszony minden ízében, de húsz élet, húsz kicsinye volt alatta és őket nem hagyhatta cserben.

    Senki sem tudhatja, hogy mi történt, mert az emberek csak akkor vették észre, hogy ég a Béla András háza, amikor a lángok kicsaptak az ablakon, mintha a tűz gúnyolódva kinyújtotta volna rajta piros nyelvét, a népek ugyan odaszaladtak, de lemondóan állották körül, mert a házat már úgyse lehetett megmenteni és nem is volt érdemes. Öreg, rokkant, félig rom-kalyiba volt úgyis az egész. Még jó is, hogy elvitte az ördög. Falu szégyene volt eddig is. Maga Béla András se esett kétségbe, bár kárt szenvedett. Igaz, hogy nem nagyot. Elmennek feleségestől szolgálni. Így inkább boldogulnak. Úgy se sok reménységük lehetett a faluban. Tisztességből mutatták az emberek részvétet és vigasztalgatták is, de jobb így. Egy-egy kártyus vizet becsületből ugyan loccsintottak a tűzre, de azt is inkább azért, hogy ha már elhozták, ne vigyék haza. A tűz senkit nem veszélyeztetett és hamar végzett a házzal a szép csendes időben. Egy-két fejszecsapással segítettek is összeomolni és másnap reggelre csak a kormos romhalmaz maradt. Béla András a feleségével egy kicsit kutatott közte, hátha valami használható dolog épen maradt.

    Így akadtak rá Birire, a tyúkra. Meg volt szenesedve, de holtában is ült a tojásokon rendületlenül. Félig alaktalan, torz test volt már szegényke, mikor ráakadtak és az emberek még kacagtak is rajta, tréfamondást kezdtek róla, hogy: »Béla András tyúkot sütött a házával!«… Hát ezen volt mit kacagni.

    Szegény Biri tragédiájára senki sem gondolt, pedig a halála olyan nagy cselekedet volt, amire az ember nem képes, csak a paraszt kis tyúkfehérnép, kinek rettentőek lehettek utolsó pillanatai, mikor ájultan hanyatlott le rémült fejecskéje a lángoló tollakkal meghalt születendő kicsinyei fölött a rossz disznóbőr-rostán ülve.

    Valószínűleg a szíve megszakadt, mielőtt a tűzhalál utolérte volna. Erre meg mernék esküdni, mert Biri – nem ember volt, hanem érző, igaz, komoly, őszinte és egyszerű állat.

    A húsz tojás is megsemmisült természetesen. Ki az ördög törődik vele? Nem nagy dolog, aminthogy az se nagy dolog, mikor tíz-húsz csillag leesik az égből. Az ember észre se veszi, fel se néz rájuk. Semmit se jelent már, hogy úgyszólván minden pillanatban egy világ megsemmisül.

    Tudom, hogy a Biri tyúk dolga se ér meg egy üres sóhajtást. Maga Béla András is káromkodva rúgta fel szénné égett hulláját, de nem adnám semmiért, ha bizonyosan tudnám, hogy legalább Isten ejtett egyetlenegy könnycseppet érte.      

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf