A nyugati emigráció irodalmárai Gyóni Gézáról

Saly Dezső: Újságírás ágyútűzben. A przemysli »Tábori Újság«.

    A redakciónk régente a nyomda szedőterme fölött volt s munkaközben folyton fölhangzott a szedőgépek kattogása. Eleinte bántott a monoton zaj…kat-kat-kat-kat. Mintha az idegein zongoráznának az embernek. Később megszoktuk, észre sem vettük. Egyszer azután, egy ünnepnap este hiába ültünk az íróasztal mellé, hiába mártottuk tintába a tollat, nem tudtunk dolgozni. Valami nem volt a rendjén, valami hiányzott…A szedőknek csak éjjel kellett bejönniök, a gépek hallgattak!

    Valahogy így lehetnek most przemysli kollegáink, a Tábori Újság szerkesztői az ágyúdörgéssel. Reggeltől estig és estétől reggelig dörögnek az ágyúk Przemysl körül, a tábori lövegektől a harminc és feles mozsarakig minden pokoli instrumentum belejátszik az idegtépő koncertbe, gránátok pukkannak, srapnelek robbannak szét, az ablakok zörögnek, a házak fala meg-megremeg. Przemysl piacán azonban nyugodtan járnak-kelnek az emberek, egy kis hotelszobában pedig az íróasztal fölé hajlik két katonaruhás alak, dr. Geőcze főhadnagy és dr. Molnár hadnagy és írnak, írnak…a fekete sorok kutyanyelveket töltenek ki, akárcsak itthon…a kutyanyelvek a nyomdába kerülnek, s egykettőre elkészül a kétoldalas, hibátlan lap: a Tábori Újság. Ágyúdörgés között születik, puskaporfüstös emberek csinálják, s míg a gépfegyver szól, a golyó sivít, az erdőkben, a sáncokban, a lövészárkokban puska, a kézben kard, szurony az oldalon, katonák olvassák.

    Tévedés volna azonban azt hinni, hogy harctéri hírekkel van csak tele, nem, van benne sok egyéb is s a szűkre szabott apró híradásokból, felhívásokból különös és megragadó képe bontakozik ki egy fegyverben álló város életének. Egy olyan társadaloménak, amelyben mindenki katona, harcos katona, ahol a percek sokszor hosszúak, de az idő mégis rövid s az újság, bár naponta megjelenik, csak tíz számra fogad el előfizetést, mert nem tudni, mit hoz a holnap…

    A lehetőségek határai végtelenek, ma még meleg szoba, forró leves, puha ágy, vagy akárcsak kényelmes szalmazsák a biztos fedezék mélyén és holnap …ki tudja…, mars, verekedés egész nap, éhezve, fázva golyózáporban, vagy talán már az sem: csöndes, végső pihenő a fagyos, vérrel festett földön. A katona mindezzel leszámolt, a przemysli hősök is elkészültek rá, hogy egyik percben, vagy a másikban végzetes találkozásuk akad a füstfelhőben, csatazajban kódorgó halállal; a lövészárokból azonban nótázva indul rohamra a magyar baka s a katonaszerkesztők írásaiból az elszánt ember derűs bizodalmának sugarai csillognak elő.

    Amíg azon a júliusi estén ránk nem köszöntött a háború, nem hittük, nem mertük elhinni, hogy a halál közvetlen közelében, az örökös veszedelmek küszöbén mást is lehessen csinálni, mint reszketve számolni a perceket s az életfenntartás elemi ösztönével fűhöz-fához kapkodva keresni a menekülés útját.

    Most megtanultuk, hogy az egész ember csak addig ismeri a félelmet, amíg szemtől-szembe nem került a veszéllyel s csak addig reszket, amíg keresztül nem ment a vérkeresztség első izgalmain. A puska meg sem rezzen a lövészárokban hasaló katona kezében s a przemysli szerkesztők tolla is oly nyugodtan rója a betűket, mint a mienk idehaza. „Tout comme chez vous” …az ágyúdörgést éppen úgy meglehet szokni, mint a szedőgép kattogását s a körülzárt Przemyslben a drótnélküli távíró révén naponta pontosan értesíti olvasóit a „Tábori Újság” a messzi világ eseményeiről.

    Hogy nevezetes laptársunkról, melynek két száma repülőgép közvetítésével került a kezünkbe, közelebbi adatokat is mondjunk, a „Tábori Újság” naponta 3500 példányban jelenik meg. A szerkesztőség a Royal szálló második emeletén van, a 36-os szobában, a kiadó hivatal a „Knoller és Fia” cég nyomdájában. Két oldalon jelenik meg a lap, a papiros drága, spórolni kell – akárcsak itthon -, s cikkeken, harctéri és helyiérdekű híreken kívül szépirodalommal is foglalkozik, sőt helyet foglal benne a mindennapos meteorológiai jelentés is. Egyes szám ára 10 fillér, de azért a kiadó még sem nyer a lapon, mert a tiszta jövedelem jótékony célra megy; a decemberi számoké például a katonák karácsonyfájának költségeire. A kezünkbe került két számnak érdekesebb cikkeit legközelebb ismertetni fogjuk, ma csak egy verset iktatunk ide, amely a december 5-iki „Tábori Újságban” jelent meg. Egy előfizetési felhívás keretében adta közre a przemysli szerkesztőség, „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett” címmel Gyóni Géza utászkatona, aki a vár védőseregében szolgál, az ostromlott erősségben kiadja a háború alatt írott verseit.  

    …Amit mi Vele együtt átéltünk – írja a felhívásban a szerkesztőség – itt „a gránátok földjén, orosz nyavalyák közt, észak véres és hajszás éjszakáin, füstölgő falvakon, fagyban és sárban, ostromlott várban, hősök avatásán, árulók ítéletén és az életért vívott szent háborúnk ezer halálos szépségében és veszett nyomorúságában” – azt Ő, a vérbeli költő ihletett szavaival formába öntve állítja újra lelki szemeink elé…

    Mutatóba ezt a verset közlik a kötetből:

    Magyar katonák dala.

    Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

    Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

    Mondja el fenszóval:
Erdei haraszton
Édes-csöndes álmát
Fegyverben virrasztom.
Mondja el halkabban:
Járok piros vérben;
Esti harangszókor
Imádkozzon értem.

    Viszi már levelem
Búgó galamb szárnya
Hozza is a választ
Kilencednapjára:
Esti harangszókor
Talpig hófehérben
Gyönyörű virágszál
Imádkozik értem.

    Járhatok már, pajtás,
Térdig piros vérben:
Az én édes párom
Imádkozik értem.
Vissza is imádkoz
Az ég meghallgatja:
Ha nem karácsonyra,
Virágvasárnapra.

    Az átélt küzdelmes napoknak – így szól tovább a felhívás – kedves emléke lesz mindnyájunknak ez a három ívből álló csinos kötet, amelynek ára egy korona. Az előfizetési összegeket Piacsek Kamill 16. népfölkelő ezredbeli hadnagy címére, Pikulicére kell küldeni…

    Kár, hogy a przemysli katonákkal mi egyelőre nem rendelhetjük meg ezt a verses könyvet, amely ebből az egyetlen költeményből ítélve, egy háború tüzében felbukkant biztos szárnyalású s mély érzésű poéta-léleknek kritikai szempontból nézve is bizonyára értékes alkotása. A háború azonban elviharzik, elvonul, ahogy jött s a przemysli hősök dicsőségével együtt ez a könyv is megmarad, nekik „kedves emlékeként az átélt küzdelmes napoknak”, nekünk, mint első virága annak a vérrel harmatozott földnek, amelyből a szebb, nagyobb jövendő fája fog kihajtani…

/ Zala (Nagykanizsa), 1915. január 16; p. 3./

Iváni Zoltán: Látogatás Gyóni Géza szülőházánál, a költő születésének 60 éves jubileumán

       Gyóni Géza gyermekkoráról, ifjúságáról, a június 25.-i ünnepségről beszél az evangélikus
                                       lelkész és Mária, a Gyóni-család „felleghajtója”

    GYÓN. A kis falut Budapesttől alig 45 kilométerre „csendszerető, szántó-vető, egyszerű nép” lakja. Ezen a júniusi napsugaras délelőttön, beérésre váró búzatábláival olyan békésen hat, mintha a háború szele idáig el sem érhetne. Folyik a munka, kint a mezőn és bent a lágy homokot rejtő szőlőkben s a gazdáknak minden gondja csupán a szépnek ígérkező termés betakarítása. Most e nagy egyformaságban és csendben mégis valami mozgolódás ígérkezik. A falu ünnepelni készül. Vasárnap ünnepli meg költő szülöttjének, Gyóni Géza születésének hatvan éves évfordulóját. Az út, amelyen a múlt világháború legnagyobb magyar poétája elindult, ide vezet vissza. Ezek közé a kis fehérfalú házak közé, ahol a Luther-utcai evangélikus parókia falában domborművű emléktábla hirdeti: „Kis falunk nevével innen indult a költői dicsőség tövises útjára Gyóni Géza 1884 június 25 – 1917 június 25”.

    A falu hálás a költőnek, aki nevét az irodalomba bevezette és most, amikor sok-sok gazdának fia is kint harcol az orosz határokon túl, tudja, érzi mindenki, hogy különösen időszerű ez az ünneplés. Maga az emléktábla szövege – amint látogatásunk alkalmával megállunk előtte – nagyon találóan hat. A tövis itt nemcsak az oroszországi harcokra, a szibériai fogságban elszenvedett időkre érthető, hanem az itthon töltött időkre is. Hiszen az iskola falait elhagyó tizennyolc éves ifjú, aki költőnek készül egészen harminc éves koráig, amíg katonának bevonultatják, keresi kenyérkereső pályájának kibontakozását, anélkül, hogy megtalálná azt. Vidéki kisebb lapoknál és falusi segédjegyzősködések között hányódva-vetődve nagyon sokszor itthon vegetál…

                                                           A családi kúriában

    A régi házban, amelyen azóta kis átalakítás is történt, széles ablakokat tettek a régi helyére, tetejét palafedővel vonták be, most Ruttkay Miklián Géza nagytiszteletű úr lakik, mint a költő édesapjának, Áchim Mihály evangélikus lelkész szellemi örököse. Vele beszélgettünk most és a történetesen itt tartózkodó Szakolczay Bélánéval, a költő legidősebb nővérével, aki pestszenterzsébeti bombakárosult s a szomszéd Dabas községből látogatott el ide, hogy az ünnepség lefolyásáról érdeklődjék.

    A családról esik szó, amely valamikor itt lakott. Az édesapjáról Ruttkay nagytiszteletű úr az egyházközségi iratok tükrében beszél.

    - Áchim Mihály 1872-ben került a gyülekezet élére. Tót, illetőleg török eredetű a család, Békésmegyéből. Innen is került ide Gyónra, amely valamikor szintén tót település volt. Ő magyarosította meg az itteni gyülekezetet. A keresztlevelekből is kitűnik, hogy az ő keze nyomán lettek az itteni Kuh-okból Havasiak, a Miloszrdniekből Miloszerniek, az Opanszkikból Opóczkiak. Talán már 30 éve is van annak, hogy utoljára tót nyelvű istentiszteletet tartottak itt. Az Áchim család azonban a Gyóni nevet csak Géza írói neve után vette fel. Az édesanyjáról, a gyermekekről a legidősebb nővért kérdezzük meg. ő volt a családban az a bizonyos „felleghajtó”. Mert a dicsőség, amely most a családra, az utódokra ráhullik, sok-sok nehéz órát, napot szokott rejteni magában.

    - Géza – kezdi el a beszédet – a világháborúnak, ottani tisztbajtársaknak, az általuk indított Tábori újságnak köszönheti, hogy felfedezték. Amíg itthon volt s azóta már kiadott „Versek”, „Szomorú szemmel”, „Élet szeretője” kötetek verseiből nem tudott volna megélni. Az is érthető, hogy vidéki szerkesztőségekben sem tudott sokáig megmaradni. Ha most visszagondolok, nekem fáj a legjobban, hogy akkoriban annyit nógattuk, nem egyszer korholtuk, hogy ez így tovább nem mehet, nézzen valami komoly foglalkozás után. Ő szegény tudta, hogy igazunk van, de nem tudott ezen segíteni.

                                                             Gyermekkori sebek

    - Valamit a gyermekkoráról szeretnénk hallani – vetjük közbe.

    - Hiszen éppen ezt akartam említeni. Nagyon érzékeny lélek volt. És kimondhatatlanul anyás. Édesanyámnak szökni kellett előle, ha valahova el akart menni. Tíz éves volt, amikor édesanyám a kis Ádámnak (a hatodik gyermek a családban) halála miatt búskomorságba esett. Ez a hirtelen ránk szakadt bánat kitörölhetetlen nyomokat hagyott Géza lelkében.

    Közben a nagytiszteletű úr már fel is nyitja a Gyóni-kötetet és olvassa: „De a lelkem halk rímek bokra, Zengeni kezd kis sírásokra – Poéta, szent volt az anyám”…

    Az amerikai párbajról esik szó, amit pozsonyi teológus korában vívott meg a költő egyik szerkesztőségi kollégájával.

    - Soha nem árulta el ennek az okát. Azon a bizonyos karácsonyon láttuk milyen hallgatag, rosszkedvű. Kérdeztük, mi az oka. Talán valami szerelmi kapcsolat? Hiszen tudtuk, hogy egy itteni szőlőbirtokos lányának udvarol. A körülmények figyelembevételével: reménytelenül. Amint visszautazott, édesapámnak búcsúlevelet írt, de ebben sem tesz említést a párbaj okáról. Gizella húgom férje, dr. Gyóni Ferenc budapesti tanár (a jeles Gyóni-kultusz ápolójáról van szó) most a napokban megjelenő Gyóni-tanulmányában erre is kitér. Sikerült kikutatnia, hogy a párbaj oka egyszerű hiúsági versengésből adódott: Vutkovich szerkesztő előnyben részesítette Géza kéziratait, azzal a bizonyos kollégával szemben.

    Szó került aztán a szarvasi gimnáziumi évekre. A fekete noteszre, amelybe Gyóni Géza első verseit jegyezte fel.

    - Meg vannak ezek?

    - Sajnos nincs egy sem belőlük. De most, hogy mint bombakárosult leköltöztem Dabasra, egyik vincellér házában elhelyezett régi holmik és iratok között fogok kutatni. Emlékezetem szerint ott kell, hogy legyenek.

                                                           Emlékezés halálára

    A későbbi visszaemlékezések már az irodalomtörténeté. Amelyek Gyóni Ferenc dr., Balogh István Gyóni „Mikese” és a többi jóbarát, fogolytárs jóvoltából már ismeretesek. Az 1914-17-es évek, Przemysl várának ostroma, a Szibéria felé való bandukolás, a krasznojarszki fogolytábor. És az ebből az időből írott versek, a „Csak egy éjszakára” és a többiek, amelyek levelekben érkeztek haza, s amelyeknek itthoni kiadása felől rejtjelekkel értekezett a költő és itthoni barátai. Így lett a sok „kis Mihályka”, „Jolán kelengyéje” itthon gondosan elhelyezve. És ezekből lettek a „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett”, „Levelek a Kálváriáról” és a „Rabságban” c. kötetek. Ezekről beszélgetve, végül megjegyzi Mária nővére:

    - Szegény Géza, attól a pillanattól, hogy öccse, Mihály, mellette meghalt, nem vett táplálékot magához. Egészen tizenhét nap múlva bekövetkezett haláláig. Pontosan a születése napján, június 25-én halt meg.

                                                                   Szobor is lesz

    Attól eltekintve, hogy Gyóni Géza relikviái Budapesten vannak összegyűjtve s a költő értékeléséről a Gyóni Géza Irodalmi Társaság gondoskodik, amint Ruttkay nagytiszteletű úrtól értesülünk, maga a falu pedig azóta, hogy 1927-ben Rákosi Jenő Gyóni Géza szülőházát felavatta, minden évben ünnepség keretében emlékezik meg a költőről. Az idei hatvanéves jubileumra ez az ünnepség nagyobb szabásúnak ígérkezik. Énekszámok és szavalatok keretében az ünnepi emlékbeszédet dr. Bánkuty Dezső tanügyi főtanácsos fogja tartani, Bőhm Károlynak, a neves kolozsvári egyetemi tanárnak, filozófusnak a fia. Az ünnepségen Budapestről több irodalmi társaság fogja képviseltetni magát.

    - Ha a viszonyok normalizálódnak – mondja a nagytiszteletű úr – két éven belül már Gyóni-szobrunk is lesz. Akár mellszobor formájában, akár pedig úgy, ahogy azt eredetileg tervbe vették a falu hősi emlékművének felállításával együtt. E célra néhányezer pengő már rendelkezésünkre áll.

    Amint elköszönünk és búcsúzunk Gyóni Géza szülőházától, az örökzölddel futtatott emléktábla felett két jegenyefa még messze utánunk int a gyönge júniusi szélben. Mintha a magyar sorsra figyelmeztetne, amely az eke és a kard állandó forgatása közben is költőket avatni, költőket ünnepelni képes.

Ellenzék – Kolozsvár, 1944. június 24; p. 7.

Marschalkó Lajos: Csak egy éjszakára
[Gyóni Géza emlékezetének]

    A krasznajorszki barakkba besüvített a szibériai szél. A durva fapriccsek egyikén öreg népfelkelő haldoklott és a másikon ifjú zászlós köpte lázában a friss vért.
— Rosszul vagy, Géza? — kérdezte Dobay zászlós és ránézett a durva katonapokrócra, amely fölött egy pár lap papírt, meg egy ceruzacsonkot tartott a kéz. Próbálj aludni, Géza, — szólt oda a másik kadét.                            
A költő azonban nem felelt. Ő már valahol otthon járt a múltban s a láz tüzében újra álmodta az életet. — Ott járt megint az iskolában, a kubikos nebulók között. Megsimogatta a fejüket. Betűket rajzolt nekik fehér krétával a fekete táblára. S mikor csengetés után kijutott az iskola-udvarra, maga is úgy szívta a levegőt, mintha soha sem kapott volna belőle. Nézte a fiait, akik métáztak, vagy fogócskát játszottak az udvaron — s mert ismerte valamennyit, tudta rólunk, hogy nekik is valami oxigén-féle hiányzik a csabai kunyhókból. Zárt ajtók, télen bezárt ablakok. Nádfödeles házak és kevés étel, kevéske meleg a búbos-kemencében.
A tanító úr körül ott élt a nép. Az ő népe és az ő gyerekei. Szegénységgel, kemény kétkézi munkával küszködő nép. Politikai, társadalmi feszültségekkel teli, de mégis önfeledt ország. És valahogy úgy érezte, — mikor az esti postával megjött Budapestről „Az Est”, hogy nem elég ezt a népet betűvetésre tanítani, számolni, imádkozni. Hiszen ezt a népet talán rövidesen megint hadba akarja szólítani a császárkirály. Egy év, kettő, vagy tíz? — És akkor ezeknek a Fige Jánosoknak is el kell menni meghalni valamiért, ami évről-évre annyioknak nyom vándorbotot a kezükbe, amiből az itt maradóknak alig jut ki több a kérges tenyérnél és lebbencs-levesnél: — a Hazáért.

    A lázban aztán Máriát látta. A csodálatos ifjú kisasszonyt, akiből persze egy pár pillantásnál, néhány szónál több nem jutott a fiatal segédtanítónak. Előbb is ott ment el az iskolaudvar előtt s csak úgy a szeme sarkából rámosolygott Áchim tanító úrra. — Aztán megint látta, amikor legközelebb egy pár csizmácskát, meleg ruhát hozott a gyerekeknek. Felvillant az emlék, amikor egyszer csak megfogta a lázas kezét:

    — Ne haragudjon, ha valamit mondok. Ma egy folyóiratban olvastam a versét.

    — Az én versemet? — ámult el a segédtanító úr.

    — Igen. Az van aláírva: Gyóni Géza.

    — Nem is tudtam, hogy megjelent.

    — A vers gyönyörű, — mondta a ragyogószemű földbirtokos-kisasszony, — de életveszélyes. Hogy lehet ilyesmit leírni? — Hisz ez lázadás. Pacifizmus! A katonai kötelesség megtagadása.

    — De hát melyik versről van szó?

    — Erről, mondta haragosan Mária kisasszony és a folyóiratból nyomban olvasni kezdte:

                       Vérben úszik vad hegyek orma,
                       Paskolja vér, paskolja ár,
                       S engemet a halál-dáridóra
                       Cézár parancsa vár.

    — Talán nem egészen helyesek a rímek! — mondta a tanító. — Mondom, hogy a vers remek! — toporzékolt Mária. — De a következő szakaszért tanító urat be fogják csukni. Hogy lehet ilyet leírni egy tartalékos zászlósnak:

                       Dús fürtnek a halálszüretre,
                       Cézár, nem mehetek.

    S a krasznajorszki priccs lázálmában most látta a bíróságot. Hallotta a tanácselnök hangját: Őfelsége, a király nevében … három hét!

    — Aztán újra önmagát látta a kaszárnya udvaron, amint jöttek, áradtak a békéscsabai tótok, a gyulai magyarok, a vencsellői, csongrádi kubikusok. A két Fige gyerek apja. — Itt már nehéz lett volna elszavalni a verset: „Cézár, én nem megyek!” — A bevonuló öreg népfelkelők azt énekelték: „Megállj! Megállj kutya Szerbia! Nem lesz tiéd Hercegovina…”

    Es a láz aztán tovább vitte az emlékezést. Foszlányokban egy pillanatra megelevenedik, felvillan a galíciai harcok egy-egy képe. Az élet-halál küzdelem az orosz gőzhengerrel a „gránicon” … A körülzárt erőd-város, Przemysl … Éhség, levágott lovak, tűz és gránátrobbanások fénye a San vizében … Magyar bakák, békési és csongrádi kubikusok csukaszürkében, amint rohamoznak a gyűrű áttörésére, ugyanolyan csukaszürkébe öltözött öregúr, Tamásy generális után … Igen!

    A láz elhozza az emlékezéseket, a legrosszabb álmokat és a legszebb verseket…

    Milyen végtelen távlatba is került a „Cézár én nem megyek” kifakadása, mily régen is volt, amikor a sáros utakon és a véres lövészárkokban felismerte, hogy a „rab népek átka, rettentő pribékség” elözönléssel fenyegeti az országot és hogy minden pacifista ábrándozás a nemzet sírásója. Hogy mindenkinek áldozatot kell hozni.. .

    Már elmosódott előtte, mikor is volt az a pillanat, amikor megérezte, hogy a „hazai rónák pihegését” aligha fogja újra hallani, amikor a Világ Magvetőjéhez szálltak gondolatai:

                   Életemet, e drága pohárt, zengőt
                   Csordultig vérrel kezedbe adom:
                   Öntözd vele a boldogabb jövendőt,
                   Jövő virága nyíljék gazdagon.
                   Jövő magyarját minden ág ne húzza;
                   Rémlátás réme ne háljon vele.
                   Csodára keljen áldott magyar búza:
                   Aki vetette, az arassa le.

    Majd amikor a hazulról jött hírekre, a széthúzás, hangoskodás hallatára kitört belőle a felháborodás:

    Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
    Gerendatöréskor szálka keresőket.
    Csak egy éjszakára:
    Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
    s úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;
    Robbanó golyónak mikor fénye támad,
    s véres vize kicsap a vén Visztulának .. .

    - - - - - - -

    Hogy esküdne mind, mind:
    S hitetlen gőgjében akit sose ismert,
    hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
    Magyar vérem ellen soha, soha többet!
    - - Csak egy éjszakára küldjétek el őket -

    De vajjon elküldte-e az otthon a „pártoskodókat, a vitézkedőket”, vagy a „gerenda töréskor szálka keresőket”?

*

    Dobay kadét a lelket-remegtető éjszakában leszállt a magas priccsről. A költő hóna alá nyomta a hőmérőt, amelyet tegnap csent el az orvosoktól. Öt percig várt, aztán kirántotta az üveget az alélt költő hóna alól:

    — 39 és fél fok! — morogta. Hívni kell a doktort. A költő azonban tovább álmodott a szalmával megtömött priccsen.

    Pacifizmus? — Béke? Igen! Itt Krasznajorszkban béke van, mihelyst egy magyar lehunyja a szemét. A temetőkben mindig béke van. Otthon, — Óh jaj otthon, — azonban a Fészek Klubban, a New York kávéházban arról álmodnak a kollégák, a nemtörődöm úri emberek, a keményített mandzsettás világmegváltók, hogy csak el kell álmodni a magyar katona hátában a pacifizmus nagy álmát s akkor cár atyuska, az angol király és Clemenceau mind meghajol az álmok birodalma előtt.

    A láz révületében, ismét megjelent szeme előtt a régi vers, a régi kérdés. Ő írta? Nem írta? — Erre már nem felelt senki. Mégis a saját szavait hallotta a krasznajorszki félálomban:

    Hol vagytok most, kis „intellektüellek”,
    Kiket bús század baljós vége ellett?
    Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
    Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
    Gúnyos mosolygók, ideálra, honra,
    Kiknek a „New York” volt a Pantheonja…

    A tábororvos megjött. Nézte a hőmérőt. Lehajolt a beteg fölé. A költő még hallotta az orvosi javaslatot:

    — Fűtsetek be jobban. Attól félek, hogy nem éri meg a reggelt. S most megint felmerült a régi kép: Mária. — Jött az iskola-udvar előtti úton. Nézett a kerítésen és akkor nem is sejthette volna, hogy a falu férfinépe, már aki nem maradt ott a több mint négy hónapos ostrom kétségbeesett kitörési harcaiban, most itt didereg vagy haldoklik a szibériai fogolytábor faágyain. — Az utolsó rózsaszín tábori lapra már nem tudott válaszolni. A vers itt maradt, a gyűrött papír a többi között az ágyalatti motyóban:

    Szállnak, szállnak a sóhajok,
    Egy hosszú éj, míg odaérnek,
    Egy hosszú éj… és reggelig
    Egy hajszál ismét hófehér lett.

    Kinn a fronton, a katonák esküdtek szavaira, egy-egy sorára frontmögötti árulók tértek meg: „Magyar vérem ellen soha, soha többet!”

    — S most a krasznajorszki barakk fapriccsén haldoklott a költő. Talán az elődjét látta maga előtt, a kecskeszakállas szellemóriást, az üstököst, akiről úgy szóltak a szibériai legendák, hogy maga is itt halt meg a Jeniszei partjai közelében, vagy a szibériai tundrákon. A nemzetnek hinnie kell a segesvári történetben és az utolsó esküvésben: „Ott essem el én a harc mezején”. — És Gyóni zászlós úrnak kihűlő agyában ott motoszkált a láz hozta rémálom. Hátha Ő, a másik is nem akarta tudatni, hogy a nagyszerű halál helyett a hadifogság nyomora várt rá.

*

    Abban a nagy krasznajorszki éjszakában, a piros-fehér-zöld sávos öreg katonapokróc alatt, amit nem vett el a muszka, most összetalálkozott minden költői és emberi szenvedés. A lázálomban felvetült a vers, amelyet talán legjobban szeretett, legszívesebben idézett, ha Máriára gondolt:

    Nézed-e még a csillagunkat?
    Az esték most is oly fehérek?
    Imádkozol-e minden este,
    S hiszed még, hogy egyszer visszatérek?

    Mindez már szomorúság volt, haldoklás, reménytelenség. Gyóni zászlós úr itt a halálos ágyon. És a csodálatos asszony, aki felvette az ápolónővérek fehér köpenyét, vajjon hallotta-e a szibériai sóhajt, vajjon eljut-e hozzá sok-sok százezer magyar hadifogoly nevében az üzenet, a kálváriás versek ajánlása:

    Miasszonyunknak, magyar Máriáknak,
    Kiknek szíve el nem fáradott

    A két kadét hallotta a vérrel telt köhögést, látta az őrület lázában fetrengő zászlóst. Látta a

    költőt, aki életének utolsó papírdarabját szorongatta, a ceruzacsonkot, amely ebben a lázban is futott a papíron.

    Már nem telt többre, mint négy rövid sorra. De a sorok mögött az otthon állt. A Volhyniában rohamozó, Doberdón harcoló katonák. — A nép, amellyel a lelke most egyesült végleg a halál küszöbén. A csukaszürke ezredeké, a parasztoké és munkásoké, a harcoló Magyarországé, amelyet mindig a katonák védenek és a költők fejeznek ki.

    — Vigyétek! Vigyétek haza a testem innen Szibériából! — hangzott az utolsó halálkiáltás. És Gyóni Géza zászlós úr kezéből kihullt a papír és a ceruzacsonk.

    Somogyi odakiáltott a harmadik priccsen fekvő Dobaynak:

    — Tibor! Odanézz!

    A költő már szobormereven és halottan feküdt a krasznajorszki szalmazsákon. Kezéből kihullt a papír és a ceruza. Dobay zászlós lenyúlt a barakk piszkos földjére, melyen az utolsó darabka papír feküdt. A halott ágyáról lesodorta valami fuvallat.

    — Somogyi! — hívd a halottvivőket. De azért várj. Csak egy pillanatig. Mit írt ezen a papíron?

    Aztán olvasni kezdte: Sírvers. — S az utolsó két sor úgy hangzott, mintha nem is egy ember, de az egész nemzet hitvallása volna:

    Véres harcok verték fel hírét,

    De csak a béke katonája volt!

                                                                                                                   In: M. L.: Mindhalálig. Történelmi elbeszélések. Mikes Kelemen Kör, München, 1962; p. 134-139.

Negyedi Szabó Margit: Gyóni Géza

[Részlet az irodalomtörténeti tanulmányból.]

    A világháború kitörésekor Ady Endre csillaga világított a magyar irodalom egén és mivel Ady rajongással telt a „Nyugat”, így minden szabadabb szó költőjét Ady-utánzónak nyilvánítottak. Ez történt Gyóni verseivel is. Miután nincs egyértelműen elfogadott kritikai értékelés Gyóni Géza munkáiról, ennek ellenére legyen szabad megkockáztatnunk azt a megállapítást, hogy Gyóni sem kifejezésben, sem gondolatban nem volt Ady-követő, mert Ady szimbolista költő volt, míg Gyóni impresszionista költő volt haláláig. Egyedül Horváth János, egyetemi tanár és irodalomtörténész „merte” leírni, hogy Gyóni jeles katona-költőnk volt. De Cs. Szabó csak annyit említ, hogy az I. világháború szenvedéseinek, a tömegkálváriának nem volt olyan nagy magyar énekese a lövészárokban, mint a francia Jean-Marc Bernard, az angoloknál Owen Sassoon, Herbert Read.

    Szerb Antal megkísérli megmagyarázni, hogy a világháború miért nem termett olyan magyar „dalnokokat”, akik csatában énekelték meg a halálra szánt ezredeket. Úgy írja, az ok kézenfekvő: a magyar megharcolta a maga harcát becsületből és lojalitásból, de nem gyűlölte ellenségeit és nem érezte a magyar célt a népek szörnyű összezavarodásában. Harcolt, de nem magasztalta a harcot, mint ahogy az ember szívesebben hallgat keserű kötelességeiről.

    Gyóni a magyar katonák vitézségét hirdette a fronton, de sohasem dicsőítette a háborút, csak a szegény harcosokat, és legerősebb verse a „Csak egy éjszakára”, a harctéren szenvedők rettenetes felkiáltása azok ellen, akik távoli védett helyeken dicsérték vagy nem is dicsérték a mások vére-hullását.

    Schöpflin Aladár szerint: Gyóni volt az egyetlen kimondottan háborús költőnk. „A nagy feltűnésnek”, melyet keltett, helyzeti okai voltak: háborús verses füzetét a körülzárt város, Przemysl várában nyomtatták ki, néhány példányát repülőgépen hozták Budapestre. Ez a romantika az akkori hangulatban, amikor az egész nemzet aggódva leste a bekerített galíciai várból érkező híreket s rettegett az oda beszorult magyar katonákért, nagy hatást tett a közönségre. A könnyen fellelkesülő Rákosi Jenő beleharsonázta a közvéleménybe az új költő hírnevét. A rokonszenvet fokozta, hogy Gyóni, mint egyszerű közlegény szolgált a hadseregben. Versei ily módon természetesen népszerűkké váltak, országszerte szavalták, énekelték őket. A harctéren szenvedő és hazavágyó katona lelkiállapota sokszor szép szólamokkal szólalt meg bennük.

    Szép szavakból szőtt elismerések helyett mi Gyóniról, az emberről kívánunk szólani. Összefoglaló értékelést kívánunk adni arról a költőről, kinek alig volt ideje bebizonyítani, hogy nemcsak fiatal lázongó, nemcsak félreismert „romantikus” álmodó volt, de magyar volt! Magyar volt akkor is, mikor a többi „nagyok” vérnászt ültek olcsó kis padlásszobákban, távol a frontoktól, távol a feláldozástól, italos mámorban bizonyították, hogy az ő hazájuk a nagyvilág, mely mindent megád.

    Hat évtized után már könnyebb a bírálat, de az otthoni hivatalosak szerint, érthető okokból, ma is csak tétovázó, helyét nem találó kis epigon az a költő, akiben – szerintük - „hamis illúzió” táplálta a magyar virtust, akiben a háború idilljei, felszínes pompái, nacionalista frázisai azt a látszatot keltették, hogy az egyszerű emberek erényei és közösségi érzései jöttek felszínre, de félnek beszélni arról a költőről, aki jövőtlen kínlódásban, 1914 októberében Przemysl erődjében ítéletet mondott az otthoni hangoskodókról. Félnek még ma is igazat írni arról a katonaköltőről, aki verset küldött a pesti „New York” kávéház „Nyugatot” szerkesztő háborúellenes frontjához. Azokhoz, akikben nem volt szégyen, hogy közönséges lógósok voltak, akik pacifista beállítottsággal írtak arról a nagy küzdelemről, arról a „magyarkodásról”, mely védte határainkat. („Levél Nyugatra”.)

    Budapesten Rákosi Jenő, a „Budapesti Hírlap”-ban nagy örömmel hirdette meg az új magyar költő nevét és háborús költői mivoltában Ady Endrével hasonlította össze Gyóni Géza sikerét. Nem vitás, hogy az írói vonalon történő összehasonlítás Ady javára billentette el a mérleget, de a hovatartozás, világnézeti kérdésben Gyóni közelebb állt a nacionalista magyarsághoz és Rákosi Jenő éppen ezt akarta kiemelni a „Nyugat” folyóirat táborával szemben indított írásaiban. Gyóni azonban mit sem tudott a pesti sajtó csatározásairól, az ő személyét érintő vitákról. Ő a valódi csataterek után akkor már Szibéria felé menetelt, búsan és soha vissza nem térően. 1915. március 22-én a városparancsnokság önkéntesen feladta Przemyslt és Gyóni Géza öccsével, Mihály főhadnaggyal és sokezer társával együtt megindult a reménytelenség útján…

                                                                                                                                1977

Zsigmond Endre: Krasznojarszkban

    Gyóni Géza: Az Élet szeretője, válogatta és sajtó alá rendezte Z. Szalai Sándor, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1984, 229 lap.

    Gyóni Géza, Achim Mihály evangélikus lelkész fiaként, a nagy parasztvezér közeli rokonaként, 1884-ben született Gyón községben. Cs. Szabó László szerint: „Meghalt elborult elmével Szibériában, a krasznojarszki hadifogolytáborban: 1917. VI. 25. Evangélikus papnak készült, tanulmányait abbahagyva Sopronban, Szabadkán volt újságíró, az oroszok a körülzárt Przemysl várában 1915. elfogták. A szorongatott őrséghez írt lelkesítő verseit a várban kinyomtatták s egy példányát repülőgépen eljuttattak Budapestre. Anyja, Bekker Gizella, a „poéta asszony” hat gyermeknek adott életet. A törékeny lelkületű asszonyt egyik gyermekének váratlan halála a téboly karjaiba kergette. Ez a szörnyű élmény egész életén végig kíséri a költőt: „Emlékszem sötét szemére, Sötét szemén a téboly lángja.” Családja mindent elkövet, hogy a melankóliára hajló gyermeket megóvja az élet megpróbáltatásaitól. A mindig-védett ifjút osztálytársa, későbben sógora, Szolár Ferenc pártfogolja. Gyóni (Szolár) Ferenc tanár úr volt, aki engem görög-pótlóra tanított az Evangélikus Gimnáziumban.

    Egyszer éppen bementem a tanterembe – alig fértünk be mi gyerekek a sok felnőtt vendégtől -, amikor a tanár úr felszólított, cipeljek padokat a fal mellé, a vendégek részére. Néztem a padokat. Le voltak csavarozva a padlóhoz, mozdítani sem lehetett őket. De tanár úr, a padokat nem lehet elmozdítani, mondtam. Meglepett arccal nézett rám. „Valóban? Észre sem vettem eddig.” Ekkor már vagy egy évtizede tanított az iskolában. Mondom, Gyóni tanár úr is költő volt, bár sohasem írt verseket.

    A tanár urat a háborúban kibombázták, így arra kérte a gyerekeket, hogy aki tud valamilyen lakást, értesítse és jutalmul Gyóni Géza egyik kéziratát ígérte. Nem tudom, hogyan szerzett lakást a tanár úr, és mi lett a beígért kézirat sorsa. A tanár úr 1963-ban elhunyt, így ma már megkérdezni sem tudom.

    A költő összes verseit 1941-ben Gyóni Ferenc rendezte sajtó alá, a második és a javított harmadik kiadás 1942-ben jelent meg, a negyedik 1943-ban. Az „Életrajzi tájékoztatót” Gyóni Gáza Összes versei kötet élére ugyancsak Gyóni Ferenc írta.

    A költő, az akkori közhangulat hatására lelkesedéssel fogadta a világháború kitörését, így indult 1914-ben a lengyel harcmezőre, Przemysl védői közé. De néhány hónap alatt kiábrándul, az átélt borzalmak, a hátországban lapító uszítók elleni dühe tükröződik a „Csak egy éjszakára küldjétek el őket” című versében. Przemysl várának feladása után bátyja, a főhadnagyi rangban lévő Mihály tisztiszolgájaként hónapokig tartó menetelés után ér életének utolsó állomására, Krasznojarszkba. Itt a sok nemzetiségből álló tábor katonái között, a tiszti barakk egyik zugában háborítatlanul olvas, ír, fordít. Lelke feloldódik és a készülő társadalmi forradalom felgyújtja képzeletét. A cári önkényuralom felbomlásét látva, 1917. március 22-én az „Utolsó tánc” című versében így üdvözli a forradalmat:

    Most roppannak a roppant eresztékek;
    Most bomlanak a bárgyú babonák.
    Vágják már, vágják a szent kések
    A zabolát, a zabolát.
    Retteg a hajcsár; megfordult a csorda,
    Papok, poéták, fel az oltárokra!
    Zengjen a völgy és minden bús halom:
    Forradalom,
    Téged szomjaztunk eleitől fogva.

                 - - - - - - - - - -

    Szent arcod előtt leborulok térdre -
    Távoli bús nép keserű fia.
    Úri herék sok rab cselédje
    Jajgat bennem, mert Rád kell várnia;
    Rád, akit oly rég elnyomott az álom
    (Úri beléndek altatott és mákony)
    S most ébredsz frissen és fiatalon
    Forradalom -
    S végig táncolsz a vérszagú világon.

    Juhász Gyula írja róla: 1914 nyarán a háború költőjének indult a lengyel mezőkre, s 1917 nyarán, mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el.

    Azt hiszem, ma már kevesen vannak, akiknek Krasznojarszk átélt, ma is élő emléket jelent. Apám is e kevesek közé tartozik, így Gyóni Gézát én ma is az ő elbeszélésén keresztül látom. Ő már a tűzvonalban megismerte a „köztük élő költőt”, hiszen a lövészárokban szinte naponta énekelték: „Nem lesz egy maroknyi föld sem puszta síromon, elesett katonák teste lesz a vánkosom…” Apám – aki ma, 92 évesen is, énekeli a régi katonanótát -, Szinnai Tivadarral, a későbbi íróval és műfordítóval és Velsz Aladárral, Győr város majdani polgármesterével és az 1956-os forradalom után meggyőződéséért börtönre ítélt ügyvéddel került hadifogságba. (Ez a barátság később is fennmaradt, így lett Velsz Aladár a keresztapám.)

    A hatalmas táborban, a hadifogság kezdetén a tisztek még komoly fizetést kaptak, amiből telt vajra, tejre, sőt néha sült kacsára is. Nagy kulturális élet fejlődött ki, az otthonról küldött könyvek könyvtárrá duzzadtak, önálló zene- és énekkara, meg színjátszó csoportja is lett a tábornak. A parasztkatonák között sok volt az írástudatlan, akiket a többiek lelkesen tanítottak írni-olvasni. Apám ma is büszke arra, hogy 16 fiút ő tanított meg a betűvetés mesterségére. Osztrákokkal, németekkel és a hadvezetés bölcs előrelátásából az orosz frontra vezényelt elzászi francia fiúkkal került egy barakkba. Személyes kapcsolata Gyónival soha nem volt, de lelkesen olvasta a táborban nyomtatott hadifogoly-újságot, amelynek címoldalán szinte mindig a költő verse szerepelt. Az egész tábor dermedten figyelte Gyóni elméjének elborulását, halála mindenkit megrendített. Az osztrákok, németek, csehek, horvátok több ezres tömegben kísérték utolsó útjára, a tábor őrei is kivonultak.

    Földi maradványai ma is Krasznojarszkban pihennek, és nem tudjuk, hazatér-e onnan valaha is. 1916-ban, a táborban írta meg sírversét.  

    Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sírom füve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

    Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.

    Az egykori Evangélikus Gimnázium Damjanich utcai házfalán sírversének utolsó két sorával hirdeti az emléktábla, hogy „E házban lakott Gyóni Géza a világháború Szibériában elhunyt legnagyobb költője az 1908-1909. évben.”

    Bárhogy ítéli is meg költészetét az irodalomtörténet, nekem a fasori gimnázium gyermekkori és apám krasznojarszki emlékeit idézi föl.

    Új Látóhatár – München, 1985. december 15; p. 546-549.

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo