Szakolczay Lajos: »Halál, halál, vén Csínom Palkó«

Gyóni Géza költészetéről

A magyar költészet értékvonulata olyan gazdag – csinos hintók és szenvedéstől nehezült szekerek egymásutánja -, hogy aki akár egyetlen verssel lesz részese, boldog lehet. Akkor is, ha nem a legfőbb helyen, hanem „egyversesként” csak a saroglyában foglalhat helyet. Gyóni (Áchim) Géza (1884. június 25. – 1917. június 25.), a 20. századi magyar líra „ismeretlen ismerőse” a Csak egy éjszakára…című döbbenetes remekével vívta – érdemelte! – ki ezt a helyet.

    Bár egyik-másik kötete csaknem a tízezres példányszámot is elérte, a lírikusnak többnyire a felejtés a sorsa. Az irodalomtörténet is jobbára avval tartja számon, hogy Rákosi Jenőék, kihasználván Gyóni konzervativizmusát, kijátszották Ady Endre ellen. Holott, legalábbis Komlós Aladár szerint, költőnk ahhoz a csoporthoz tartozik, akik „Ady mágnes-szekeréhez tapadtak”. Korai költészetére, a lázas szóbeszédet illetően, valóban rá lehet sütni ezt a bélyeget. Ám Adynál, hiába a mámorban megmártózók egyezése, mindig édeskésebb volt. Azzal, hogy Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa egyik esszéjében a Gyóni-költészet fogyatékosságát a „gramofon-szerűségben” jelölte meg, rátapintott a költő elevenjére: forog, forog a lemez, s szinte ugyanazt a monoton hangot visszhangozza.   Ebben is van igazság. Csakhogy ez a „gramofon-szerűség” – a monotónia mellett plakát-harsányság jellemzi – az idő előrehaladtával jócskán megváltozott. Erősödött? Drámaivá vált? Beúszott abba a zajba - az első világháború förtelmes csörömpölésébe, bombáinak vijjogásába -, amelyben, hogy hallják az üzenetet, el is kélt a szavak önkívületi állapota.

    Amikor az ember halálközelbe jut, nincs kedve játszadozni. Meg kell védenie a hazát, meg kell védenie a becsületet.

    „Hurrá, testvér, csak most szorítsd még, / Rontsunk reájuk énekelve! / Velünk az Isten s minden szentség, / S velünk harcol Petőfi lelke. / S ha úgy akarja Végzet-úr / S rablók golyója minket is talál, - / Hurrá, testvér, a mennyországban is / Petőfi lelke vár!” (Petőfi lelke).

    Ez a helyzet termi meg majd – Przemyśl (1914) október 6-7-i rémes éjszakáról van szó – a Csak egy éjszakára…című darabot is. Egy érzelmeket megmozgató őrült hang – veszve minden – kitárulkozását. Gyóni (Szolár) Ferenc, a költő sógora, verseinek gondozója írja a Gyóni Géza ismeretlen versei című könyvében: „1914. november 4-től, 1915. március 21-ig folyt le a vár második ostroma. Ez alatt Gyóni Gézából »a kard és a lant« hőse lett”.

    Amíg azonban a kezdetben bohém, önfeledten daloló, szerelmekkel játszó, kuplé-verset és politikai szatírát is szívesen író költő idáig jutott – a krasznojarszki fogolytábor szülte-erősítette téboly a vég -, élete fordulatos események tárháza volt. Költőként feküdt, költőként ébredt, s élvezte a társaság (egyetemi társak, a különféle redakció tagjai, a bókokra éhes hölgyek) kitüntető figyelmét. Akár hazafias verset írt (A magyar ifjakhoz), akár szerelmi bókot súgott valamely nőnek vagy a „Gyönyörök Gyönyöre” asszonyának a fülébe (Szabad-e még?; Én asszonyom; Álmok asszonya; A szépségének aszkétája), verse tele volt túlfűtött érzelemmel. Bár színpadias érzést nem mondanék, a könnyen – bizonyos szépelgő bravúrral – fogalmazott vers sokkal inkább az almanach-líra közhelyeit, fölforrósult vágyait juttatja eszünkbe, mintsem valaminő drámai én-megvallást. Ha ez utóbbival próbálkozik (gyermekvállalás), akkor is ott az „élet mérgezett csókjától” a halál mérgezett csókjáig evickélő férfi félelme.

    „- Sápadt, keserű ajkaim, ti, / Csak meakulpát ejtsetek. / Nincs jogotok életre hívni / Bánatra ítélt gyermeket” (Remete a bálban). Félelem a születő élettől, hogy a születő halálnak adjon helyet?

    Gyóni Gézát családi tragédiák is sújtották – testvére halálával az anyja korán megtébolyodott -, búskomorsággal s itt-ott a halállal kacérkodó lelke (fiatalon sikerületlen öngyilkosságot kísérelt meg) alig tudott kitörni az önmaga által jól-rosszul faragott ketrecből. Viszont amiben hitt – Kossuth apánk eljövetelében s a vállára (minden szabad ember vállára) panyókára vetett szabadságban -, az lelkiismeretét ébren tartotta. Szerenádját olykor fordíthatta a vers nélküli vers, a hamisan csengő öntömjénezés felé – „Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem. / Száz ezüsthúron cseng föl a dal” -, lírája akkor kezdett fokozatosan elmélyülni, amikor a költő „a halál apródjává” vált. Kérdés, hogy ehhez, vagyis a különleges állapot eléréséhez az önértékelési zavar segítette - ha az imádott mestert egyszer elnyeli az óceán, a magyar égen akkor is lesz csillag (nyilván magára gondolt), miként írta az Ady Endrének című versében -, vagy a minden gátat legyőző lelkesültség, miként egyik egészen fiatalkori (1902-es) költeményének befejezése mondja? Ha az utóbbi, akkor nyílt a terep. Ugyan nem csókok előszobája, de valamiképp igazságra törekvő – vezérlő? – kalauz. „Kossuth nevével, Istenünk nevében / Fel újult harcra, ifjak, fel tehát! / A nyílt magyar szív egy igazban éljen: / Szeresse, védje gázolt igazát!” (A magyar ifjakhoz).

    „Gázolt igaz”? Történelmünk gázolta le, vagy mi magunk? Az ország és hős fiai (idetartozván az írók is) estek kelepcébe, amikor oly sokáig – lásd a Nyugat mozgalmát – a háborúellenességet hangoztatták, s később mégis belesodródván a borzalomba, hősi halottként áldoztak a haza eszményének? Netán nagyhatalmi játékok szorító görcsébe került hazánk, s hogy védje igazul megszenvedett vagy csak annak hitt igazát, lépett egyet az „igazságosztó” harcmezőre, evvel is kivívva más népek csodálatát?

    A katonát, a behívót nem összetépő Gyóni Gézát a parancson kívül a szíve is vitte. A „gázolt igaz” fölemelése és gyolcsba öltöztetése, mint kívánalom. A hűség, az önmagához és a népéhez való hűség kinyilvánítása. 1912-ben még pacifista költeményt ír. A parancs megtagadására biztatja az ébereket, hiszen a militarista készülődésnél, mint bőrkiütést okozó lázálomnál nincs becstelenebb jószág. A saját maga Cézárja akar lenni. S a maga módján igaza van. A Cézár, én nem megyek már valódi vers, amelyben a költő nem Mona Lisa kövérségén kaffog – az említett líradarabokat alig egy választja el egymástól -, hanem a Hatalommal perel. Hol maradt már a pozsonyi Evangélikus Theológiai Akadémia (1902), a húszévesen megkísérelt öngyilkosság (1904), a Nyugat-magyarországi Híradó és a gyóni jegyzői gyakornokoskodás (1905), az Alsódabas és Vidéke (1906), a budapesti lakozás, verseinek a Nyugat általi visszautasítása (1908/1909), az utászság Bosznia-Hercegovinában (1919), a soproni Kultúra szerkesztőségében való ténykedés (1911-1912)!

    Csinálhatott bármit, költőként legtöbbször a női kellem, a szerelem – vagy vágyódás a szerelemre – mély (vagy sekélyes?) kútjában merült meg, de nem ódzkodott verset írni (groteszk, humoros strófákban vagy kuplé-szerűen) a közgazdaságról, a főispánokról, a kantinos leányáról, a telefonról, a soproni színészekről és előkelőségekről, a házi orvosról és a farsangról sem. A gúnyolódó derű éppúgy kenyere volt, mint a szívét csaknem szétfeszítő hazafias szólam (Március idusán; Kossuth apánk lelke stb.). Szerette a szépséget, önmaga szépségét is, kedvelte a társaságot, de még inkább a redakció tikkadt csöndjét és az üresen maradt fehér árkust, amelyen gyöngybetűivel eldanolhatta fájdalmát és örömét. Féltékenységét ugyancsak, amely még a szibériai hadifogság szerelmes verseit égette.

    Ám mégis itt talált magára – a harcmezőn. Cézár úgy változott egy másik Cézárrá, hogy közben – akarta, nem akarta – megfürdött a vérfolyamban. A toll ezután már ennek a (kapott? örökölt? vállalt?) helyzetnek áldozott. Nála a fegyverzörgésben nem hallgattak el a múzsák, sőt felerősödött a hangjuk. „Az enyém ugyan még a legvadabb ostrom idején is rímeket ajándékozott nekem” – írja az éneket, vagyis az Ítélet napjait bevezető morfondírozásában. Przemyśl első ostromakor (szeptember) a várból ugyan kiveretett a muszka, ám milyen körülmények között! „Hullott az ólom, mint a jégeső; / Ágyuk bömböltek, mint veszett bikák, / Halált sikoltott tenger puskacső / S szivárvány-hídján amerre haladt, / Gránátok fújták a füst-glóriát.” A drámai leírás apokaliptikus befejezéssel zárult: „vércsék és varjak rút serege gyűlt / S két napi járón temetetlenül / a világrablók holtteste hevert.”

    Ima a lengyel dombon című versét Az Est visszautasította – a rosszban is van jó -, s ezért „a levélből lelkébe íródott méreggel füröszti a versmagzatát”. A fürösztés olyannyira sikerült, hogy megszületett novemberi átok-imája, a Csak egy éjszakára…Különlegessége? Az októberi éjszaka rémségeit visszhangozza. Érzelmesen sodró, mintha a felező tizenketteseivel s a „bombarímekkel” sokkoló sorok (sor-párok) – jól kitalált forma – nem megpihenni akarnának, hanem süvítve végigrohanni a tájon, letarolva mindent, evvel is fokozva az iszonytató kínt. A meghunyászkodó kívülállók: a pártoskodók, a vitézkedők, a „gerendatöréskor szálka-keresők”, „az uzsoragarast fogukhoz verők”, a „hitetlenek és üzérkedők”, a „hosszú csahos nyelvvel hazaszeretők” talán meg fogják érezni, hogy mit jelent az élet-halál harcban való részvétel.

    A lengyelországi szenvedés, noha a Lengyel mezőkön (1915) című kötetnek otthon nagy a sikere, orosz földön, Szibériában fog folytatódni. „Halál, halál, vén Csínom Palkó, / Kivel annyiszor elkomáztunk, / Hát ez lesz, ez lesz csakugyan / A legutolsó állomásunk?” – írja a Levelek a Kálváriáról (I. rész 1915, II. rész 1917) egyik versében. A harminchárom, illetve tizenhét vers valójában szerelmes levél, az udvarló gesztus szinte eltakarja a fájdalmat. Itt még csupán a Kálvária féltékenység-keresztje látszik, mintha eme „legutolsó állomáson” a golgotai sötétség le sem ereszkedett volna.

    Pedig Krasznojarszk fehér havára és jégpoklára – csak nem két évig ez lesz a börtöne – a hősiességet erező haláltudat éjfekete árnyat terített. „Latrok között a Golgotára / Uram, uram, miért űzesz engem? / Mint a titok, hallgat a puszta, / S egy varjú száll a végtelenben” (Latrok között). Kérdés van, sok is, de magyarázat nincsen. Mítoszi elvágyódás van (Turáni ének) és szinte végtelen ima: „Ránk borultán a vak sötétnek / Mi rabságunkban is te lész a szövétnek. / S kik megbűnhődtük minden bűneinket, / Dicsőséges Jobb, vezess haza minket” (A Dicsőséges Jobbhoz).

    Látomásai vannak – „Magyar fejfák fölneszelnek. / Süppedt sírok szája nyílik. / Holdas éjben fehér leplek: / Csont-vitézek kelnek, kelnek, / S fölvonulnak, ahogy illik” (Boldogasszony őrváltása) -, a megbocsátásért esedezik (Dosztojevszkij özvegye), az egyik oroszt elítéli – „Ott voltál, hol a legnagyobbak - / Igazság pajzsát hová dobtad, / Hová dobtad, Gorkij önkéntes?” (Gorkij önkéntes) – a másik oroszt (pontosabban a híres triumvirátust) ajnározza: „Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyev - / S ha már a gazok elterültek holtan - / Ti jöttök majd egy Messiás-jászolban / És megváltjátok gyöttrött népetek…” (Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyev).

    Egyre inkább beleéli magát a „halál apródja” szerepbe. Betegen, ziháló tüdővel is csak a vers érdekli. És bármily gyalázatosak a szibériai körülmények, a szellem szárnyalása. A priccsen nyelveket tanul, fordít (Oscar Wilde). Ha tudja is az ítéletet („Nekem magyar bárd sorsár mérték”) a megváltó szóban hisz. Eljut – fejlődés? – a forradalom igényléséig („Zengjen a völgy és minden bús halom: / Forradalom, / Téged szomjaztunk eleitől fogva” – Utolsó tánc), ám a zsoltáros hang és a „megvilágosodás” sem mentheti meg a korai jóslat beteljesülésétől: „Szép élet, úgy kívánlak! S halált láttat a bölcsőm átka”.

    Mítoszt meghazudtoló – beteljesítő? – vég, roncsolt idegrendszere épp harmincharmadik születésnapján mondja föl a szolgálatot. A tábor fegyvert letéve gyászolt, Gyóni Gézát tízezren kísérték utolsó útjára.

2014

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf