Szakolczay Lajos: »Halál, halál, vén Csínom Palkó«
Gyóni Géza költészetéről
A magyar költészet értékvonulata olyan gazdag – csinos hintók és szenvedéstől nehezült szekerek egymásutánja -, hogy aki akár egyetlen verssel lesz részese, boldog lehet. Akkor is, ha nem a legfőbb helyen, hanem „egyversesként” csak a saroglyában foglalhat helyet. Gyóni (Áchim) Géza (1884. június 25. – 1917. június 25.), a 20. századi magyar líra „ismeretlen ismerőse” a Csak egy éjszakára…című döbbenetes remekével vívta – érdemelte! – ki ezt a helyet.
Bár egyik-másik kötete csaknem a tízezres példányszámot is elérte, a lírikusnak többnyire a felejtés a sorsa. Az irodalomtörténet is jobbára avval tartja számon, hogy Rákosi Jenőék, kihasználván Gyóni konzervativizmusát, kijátszották Ady Endre ellen. Holott, legalábbis Komlós Aladár szerint, költőnk ahhoz a csoporthoz tartozik, akik „Ady mágnes-szekeréhez tapadtak”. Korai költészetére, a lázas szóbeszédet illetően, valóban rá lehet sütni ezt a bélyeget. Ám Adynál, hiába a mámorban megmártózók egyezése, mindig édeskésebb volt. Azzal, hogy Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa egyik esszéjében a Gyóni-költészet fogyatékosságát a „gramofon-szerűségben” jelölte meg, rátapintott a költő elevenjére: forog, forog a lemez, s szinte ugyanazt a monoton hangot visszhangozza. Ebben is van igazság. Csakhogy ez a „gramofon-szerűség” – a monotónia mellett plakát-harsányság jellemzi – az idő előrehaladtával jócskán megváltozott. Erősödött? Drámaivá vált? Beúszott abba a zajba - az első világháború förtelmes csörömpölésébe, bombáinak vijjogásába -, amelyben, hogy hallják az üzenetet, el is kélt a szavak önkívületi állapota.
Amikor az ember halálközelbe jut, nincs kedve játszadozni. Meg kell védenie a hazát, meg kell védenie a becsületet.
„Hurrá, testvér, csak most szorítsd még, / Rontsunk reájuk énekelve! / Velünk az Isten s minden szentség, / S velünk harcol Petőfi lelke. / S ha úgy akarja Végzet-úr / S rablók golyója minket is talál, - / Hurrá, testvér, a mennyországban is / Petőfi lelke vár!” (Petőfi lelke).
Ez a helyzet termi meg majd – Przemyśl (1914) október 6-7-i rémes éjszakáról van szó – a Csak egy éjszakára…című darabot is. Egy érzelmeket megmozgató őrült hang – veszve minden – kitárulkozását. Gyóni (Szolár) Ferenc, a költő sógora, verseinek gondozója írja a Gyóni Géza ismeretlen versei című könyvében: „1914. november 4-től, 1915. március 21-ig folyt le a vár második ostroma. Ez alatt Gyóni Gézából »a kard és a lant« hőse lett”.
Amíg azonban a kezdetben bohém, önfeledten daloló, szerelmekkel játszó, kuplé-verset és politikai szatírát is szívesen író költő idáig jutott – a krasznojarszki fogolytábor szülte-erősítette téboly a vég -, élete fordulatos események tárháza volt. Költőként feküdt, költőként ébredt, s élvezte a társaság (egyetemi társak, a különféle redakció tagjai, a bókokra éhes hölgyek) kitüntető figyelmét. Akár hazafias verset írt (A magyar ifjakhoz), akár szerelmi bókot súgott valamely nőnek vagy a „Gyönyörök Gyönyöre” asszonyának a fülébe (Szabad-e még?; Én asszonyom; Álmok asszonya; A szépségének aszkétája), verse tele volt túlfűtött érzelemmel. Bár színpadias érzést nem mondanék, a könnyen – bizonyos szépelgő bravúrral – fogalmazott vers sokkal inkább az almanach-líra közhelyeit, fölforrósult vágyait juttatja eszünkbe, mintsem valaminő drámai én-megvallást. Ha ez utóbbival próbálkozik (gyermekvállalás), akkor is ott az „élet mérgezett csókjától” a halál mérgezett csókjáig evickélő férfi félelme.
„- Sápadt, keserű ajkaim, ti, / Csak meakulpát ejtsetek. / Nincs jogotok életre hívni / Bánatra ítélt gyermeket” (Remete a bálban). Félelem a születő élettől, hogy a születő halálnak adjon helyet?
Gyóni Gézát családi tragédiák is sújtották – testvére halálával az anyja korán megtébolyodott -, búskomorsággal s itt-ott a halállal kacérkodó lelke (fiatalon sikerületlen öngyilkosságot kísérelt meg) alig tudott kitörni az önmaga által jól-rosszul faragott ketrecből. Viszont amiben hitt – Kossuth apánk eljövetelében s a vállára (minden szabad ember vállára) panyókára vetett szabadságban -, az lelkiismeretét ébren tartotta. Szerenádját olykor fordíthatta a vers nélküli vers, a hamisan csengő öntömjénezés felé – „Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem. / Száz ezüsthúron cseng föl a dal” -, lírája akkor kezdett fokozatosan elmélyülni, amikor a költő „a halál apródjává” vált. Kérdés, hogy ehhez, vagyis a különleges állapot eléréséhez az önértékelési zavar segítette - ha az imádott mestert egyszer elnyeli az óceán, a magyar égen akkor is lesz csillag (nyilván magára gondolt), miként írta az Ady Endrének című versében -, vagy a minden gátat legyőző lelkesültség, miként egyik egészen fiatalkori (1902-es) költeményének befejezése mondja? Ha az utóbbi, akkor nyílt a terep. Ugyan nem csókok előszobája, de valamiképp igazságra törekvő – vezérlő? – kalauz. „Kossuth nevével, Istenünk nevében / Fel újult harcra, ifjak, fel tehát! / A nyílt magyar szív egy igazban éljen: / Szeresse, védje gázolt igazát!” (A magyar ifjakhoz).
„Gázolt igaz”? Történelmünk gázolta le, vagy mi magunk? Az ország és hős fiai (idetartozván az írók is) estek kelepcébe, amikor oly sokáig – lásd a Nyugat mozgalmát – a háborúellenességet hangoztatták, s később mégis belesodródván a borzalomba, hősi halottként áldoztak a haza eszményének? Netán nagyhatalmi játékok szorító görcsébe került hazánk, s hogy védje igazul megszenvedett vagy csak annak hitt igazát, lépett egyet az „igazságosztó” harcmezőre, evvel is kivívva más népek csodálatát?
A katonát, a behívót nem összetépő Gyóni Gézát a parancson kívül a szíve is vitte. A „gázolt igaz” fölemelése és gyolcsba öltöztetése, mint kívánalom. A hűség, az önmagához és a népéhez való hűség kinyilvánítása. 1912-ben még pacifista költeményt ír. A parancs megtagadására biztatja az ébereket, hiszen a militarista készülődésnél, mint bőrkiütést okozó lázálomnál nincs becstelenebb jószág. A saját maga Cézárja akar lenni. S a maga módján igaza van. A Cézár, én nem megyek már valódi vers, amelyben a költő nem Mona Lisa kövérségén kaffog – az említett líradarabokat alig egy választja el egymástól -, hanem a Hatalommal perel. Hol maradt már a pozsonyi Evangélikus Theológiai Akadémia (1902), a húszévesen megkísérelt öngyilkosság (1904), a Nyugat-magyarországi Híradó és a gyóni jegyzői gyakornokoskodás (1905), az Alsódabas és Vidéke (1906), a budapesti lakozás, verseinek a Nyugat általi visszautasítása (1908/1909), az utászság Bosznia-Hercegovinában (1919), a soproni Kultúra szerkesztőségében való ténykedés (1911-1912)!
Csinálhatott bármit, költőként legtöbbször a női kellem, a szerelem – vagy vágyódás a szerelemre – mély (vagy sekélyes?) kútjában merült meg, de nem ódzkodott verset írni (groteszk, humoros strófákban vagy kuplé-szerűen) a közgazdaságról, a főispánokról, a kantinos leányáról, a telefonról, a soproni színészekről és előkelőségekről, a házi orvosról és a farsangról sem. A gúnyolódó derű éppúgy kenyere volt, mint a szívét csaknem szétfeszítő hazafias szólam (Március idusán; Kossuth apánk lelke stb.). Szerette a szépséget, önmaga szépségét is, kedvelte a társaságot, de még inkább a redakció tikkadt csöndjét és az üresen maradt fehér árkust, amelyen gyöngybetűivel eldanolhatta fájdalmát és örömét. Féltékenységét ugyancsak, amely még a szibériai hadifogság szerelmes verseit égette.
Ám mégis itt talált magára – a harcmezőn. Cézár úgy változott egy másik Cézárrá, hogy közben – akarta, nem akarta – megfürdött a vérfolyamban. A toll ezután már ennek a (kapott? örökölt? vállalt?) helyzetnek áldozott. Nála a fegyverzörgésben nem hallgattak el a múzsák, sőt felerősödött a hangjuk. „Az enyém ugyan még a legvadabb ostrom idején is rímeket ajándékozott nekem” – írja az éneket, vagyis az Ítélet napjait bevezető morfondírozásában. Przemyśl első ostromakor (szeptember) a várból ugyan kiveretett a muszka, ám milyen körülmények között! „Hullott az ólom, mint a jégeső; / Ágyuk bömböltek, mint veszett bikák, / Halált sikoltott tenger puskacső / S szivárvány-hídján amerre haladt, / Gránátok fújták a füst-glóriát.” A drámai leírás apokaliptikus befejezéssel zárult: „vércsék és varjak rút serege gyűlt / S két napi járón temetetlenül / a világrablók holtteste hevert.”
Ima a lengyel dombon című versét Az Est visszautasította – a rosszban is van jó -, s ezért „a levélből lelkébe íródott méreggel füröszti a versmagzatát”. A fürösztés olyannyira sikerült, hogy megszületett novemberi átok-imája, a Csak egy éjszakára…Különlegessége? Az októberi éjszaka rémségeit visszhangozza. Érzelmesen sodró, mintha a felező tizenketteseivel s a „bombarímekkel” sokkoló sorok (sor-párok) – jól kitalált forma – nem megpihenni akarnának, hanem süvítve végigrohanni a tájon, letarolva mindent, evvel is fokozva az iszonytató kínt. A meghunyászkodó kívülállók: a pártoskodók, a vitézkedők, a „gerendatöréskor szálka-keresők”, „az uzsoragarast fogukhoz verők”, a „hitetlenek és üzérkedők”, a „hosszú csahos nyelvvel hazaszeretők” talán meg fogják érezni, hogy mit jelent az élet-halál harcban való részvétel.
A lengyelországi szenvedés, noha a Lengyel mezőkön (1915) című kötetnek otthon nagy a sikere, orosz földön, Szibériában fog folytatódni. „Halál, halál, vén Csínom Palkó, / Kivel annyiszor elkomáztunk, / Hát ez lesz, ez lesz csakugyan / A legutolsó állomásunk?” – írja a Levelek a Kálváriáról (I. rész 1915, II. rész 1917) egyik versében. A harminchárom, illetve tizenhét vers valójában szerelmes levél, az udvarló gesztus szinte eltakarja a fájdalmat. Itt még csupán a Kálvária féltékenység-keresztje látszik, mintha eme „legutolsó állomáson” a golgotai sötétség le sem ereszkedett volna.
Pedig Krasznojarszk fehér havára és jégpoklára – csak nem két évig ez lesz a börtöne – a hősiességet erező haláltudat éjfekete árnyat terített. „Latrok között a Golgotára / Uram, uram, miért űzesz engem? / Mint a titok, hallgat a puszta, / S egy varjú száll a végtelenben” (Latrok között). Kérdés van, sok is, de magyarázat nincsen. Mítoszi elvágyódás van (Turáni ének) és szinte végtelen ima: „Ránk borultán a vak sötétnek / Mi rabságunkban is te lész a szövétnek. / S kik megbűnhődtük minden bűneinket, / Dicsőséges Jobb, vezess haza minket” (A Dicsőséges Jobbhoz).
Látomásai vannak – „Magyar fejfák fölneszelnek. / Süppedt sírok szája nyílik. / Holdas éjben fehér leplek: / Csont-vitézek kelnek, kelnek, / S fölvonulnak, ahogy illik” (Boldogasszony őrváltása) -, a megbocsátásért esedezik (Dosztojevszkij özvegye), az egyik oroszt elítéli – „Ott voltál, hol a legnagyobbak - / Igazság pajzsát hová dobtad, / Hová dobtad, Gorkij önkéntes?” (Gorkij önkéntes) – a másik oroszt (pontosabban a híres triumvirátust) ajnározza: „Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyev - / S ha már a gazok elterültek holtan - / Ti jöttök majd egy Messiás-jászolban / És megváltjátok gyöttrött népetek…” (Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyev).
Egyre inkább beleéli magát a „halál apródja” szerepbe. Betegen, ziháló tüdővel is csak a vers érdekli. És bármily gyalázatosak a szibériai körülmények, a szellem szárnyalása. A priccsen nyelveket tanul, fordít (Oscar Wilde). Ha tudja is az ítéletet („Nekem magyar bárd sorsár mérték”) a megváltó szóban hisz. Eljut – fejlődés? – a forradalom igényléséig („Zengjen a völgy és minden bús halom: / Forradalom, / Téged szomjaztunk eleitől fogva” – Utolsó tánc), ám a zsoltáros hang és a „megvilágosodás” sem mentheti meg a korai jóslat beteljesülésétől: „Szép élet, úgy kívánlak! S halált láttat a bölcsőm átka”.
Mítoszt meghazudtoló – beteljesítő? – vég, roncsolt idegrendszere épp harmincharmadik születésnapján mondja föl a szolgálatot. A tábor fegyvert letéve gyászolt, Gyóni Gézát tízezren kísérték utolsó útjára.
2014
