Szentjánosi Csaba: Bella Istvánnak, nem csak Emlékéve kapcsán!
A betűk: cérnaszálak,
elszakad bennük a gondolat,
az elmúlás súlytalanságában-
az élet súlya mégis megmarad.
István versei most is kihajtanak,
új látásmódot hoznak létre,
soraira száll lelkünk,
mint bogarak a fényre.
De fűtűszálak is betűi:
lelke most is meleget ad,
a tengerpart karimájában-
az éj letett nagy kalap.
Sokszor ültem vele szemben,
nézte lapom-ablakát,
a szó: lasszója volt, elkapta
a megbotló verslábak nyakát.
„TUDSZ-E MÉG VILÁGUL?” kötet: futótűz,
felperzseli a csöndet, a nyelvet,
többsávos hangját ma is hallom,
ahogy az irodalom útján állva-
engem is fölvett.
Most is ír, ír, ír, láthatatlan-
halhatatlan verseket,
most sakkozik önmagával,
mattból-fényesen nevet.
Két világa volt, ahogy az embernek
két keze, két lába van,
d e e g y s z í v e v o l t: a v e r s,
a m i t h a o l v a s o l: m o s t i s m e g d o b b a n!