Tamási Lajos: Nyárvégi viharok

Torlódnak súlyosan az égnek lobogó fellegei,
felzúg az esti szél, fekete hárfáit megzengeti.

Először mintha kél távoli üzenet, halk fuvalom,
esteli utakon fölveti fejét az ember és föl a barom.

Elpilledt virágok rezzenő, fölriadt harangja szól,
gyanakvó szarvas a zengetett szelekre rászimatol.

Megdűlnek füvei, szerelmes zsongásból lehűl a rét,
zöld tücsök elejti aranyos-szólású hegedűjét.

Vadászó röptében figyelve, zúgva leszáll,
páncélos szárnyait ejti a fekete szarvasbogár.

Vonatok kerekén gyorsulva szökken a sebes futás,
mélyebb a mozdonyok torkán a mély dohogás.

Távoli intés szól, puhán még, lágy üzenet,
fordulván szárunkon egymásra néznek a falevelek.

Mindenki hallgatja megállva, mindenki felel neki,
mikor az esti szél fekete hárfáit megzengeti.

Munkából jön a lány, oldódik arcán az öröm és gond,
keblére búvik a fuvalom, rázkódik-beleborzong.

Repkedő szoknyáját kezével kapkodva szorítja le,
pöröl a széllel és kopogva szalad és pirul bele.

Fönn már a fellegek fölborzolt, lobogó sörénye zúg,
zörögve húzza le anyánk az ideges ablak-zsalut.

Kis kapuk nyikorgó félelmét reszketve fogja a zár,
fészkében vakon és csipogva jajdul a kicsi madár.

Magányos jegenyék hajlongó, fekete csóvája nyög’
közelgő fellegek vas-talpa dobog és földübörög.

Minden kis nevetés megfagy és jókedvű szomorodik,
házacska, hegytető, mező és rengeteg összebújik.

Víg dalok bénultan lógatják ezüst kis bokáikat,
vihar jön, távol már ütik a nagyöblű réz-dobokat.

Gyorsul a lélegzet, mindenki kiabál, üvölt-dadog,
fölbúgnak városok fölött a kifeszült fém-huzalok.

S millió csillogó lövedék zápora robban elő,
levelek jajja sír, perdül és csattog a papatető.

Behúzott nyakak és toporgó lábak és lesunyt fülek,
öreg fák gyökerét görcsökbe rántja a vak rémület.

Szűkölő kutya fut, vas-láncát letépte, utcára ront,
hegyeken sudár fák, megfeszült félelmes ijja jajong.

S fák-egek, állatok, emberek meghajtott rémületét
villámok lobogó pengéje vakítva szaggatja szét.

Vállukon fekete, koromszín köpönyeget
sejt a szív: haragvó, meglódult isteneket.

– Villámok, villámok, nyárvégi viharok, ti,
mit tud az ég és föld zokogni, jajongni, kavarogni.

Villámok, villámok, égzengés szent lángjai,
milyen fényt hoztok rám életem haragvó villámai?

Milyen düh, szerelem villogó kései veritek át
nyugtalan vas-szívem szüntelen sugárzó mágnes-fokát?

Reggelre jó napfény süti a réteket-ablakokat,
idebenn tovább is ütik a nagyöblű réz-dobokat.

Valaki zúgatja szívemnek nyugtalan viharait,
józanság-Szentgyörgye, taposd el fekete sárkányait.

Villámok cikáznak, ragyognak földről a fellegekig,
nagy tüzük megéget, szívem is, lelkem is sebesedik.

Zúgással, zengéssel tele az ég-levegő,
úgy állok benne, mint szikrázó, lobogó áramszedő.

Löknek és vonzanak, robbannak törvény szerint,
csillagok kapuján jajongnak emberi reményeink.

Villámok, villámok, tűz-karmú arany sasok,
nyugtalanság-hozók, lobogók, fájdalmasok:

Ez az én gyönyörű, világot teremtő vihar-korom,
ujjongva köszöntöm s keserű kínjait elátkozom.

Azt zúgja: állani kell, égni és elégni, nem hajlani.
Szikrázva vágnak szét s megölnek gyönyörű villámai.

                                                           1955