Gyöne Józsi

– magyar népballada –

Gyöne Józsi négy szép ökrét
Béfogá ő a járomba
S a nagy utcán leindítá,
Hát Szőcs Máris a kapuba
Azt kiáltja teli szájjal:
«Józsi, Józsi, Gyöne Józsi,
Ne menj a rétre takarni;
Ha a rétre mész takarni,
Ne menj a vízre feredni!
Kilenc rendet feltakara,
Tizedikhez hozzáfoga.
«Lovász Józsi, jó barátom,
Feredjünk meg, azt kívánom!»
– «Én nem bánom jó barátom,
Nagy kedved van reá, látom.»
Leüle a víz martjára,
Lehúzá fényes csizmáját,
Abaposztó harisnyáját,
Leveté selymes bundáját,
Leoldá selyem ruhát
A derekán átalköté.
A nagy vízbe beléugrik.
Nincs a víznek rokincája,
Nagyobb a víznek mélysége,
Mint két karó nehézsége.
Ott esett az ő halála.
Aj be szépen harangoznak,
A harangot verik félre,
Rév-Komolló gyűl seregbe.
Osztán kifogták.
Gyöne Józsi négy szép ökre
Vízbe habba keveredve,
Gyöne Józsi piros vére
A nagy utcát megfestette.
Nyisd ki anyám a kapudast,
Halva hozzák szép fiadat.
Nem zörgeti meg ajtódat,
Nem tapodja udvarodat.
«Engem anyám ne sirasson,
Értem könnyet ne hullasson.
Sirasson meg az én mátkám,
Az én Pünkösdi Márikám.»
Zúg az erdő, zúg a mező,
Gyászba bortult az esztendő.
«Édes Pünkösdi Márikám,
Víg szívedet gyászba hagyám;
Gyere rózsám, állj mellettem,
Ha nem beszélhettél velem!»
«Akkor beszélhettem veled,
Mikor a bokrétát köttem.
Köttem negyvennyolc bokrétát,
koporsódat őrizgetem,
Könnyeimmel öntözgetem.»