Herczeg Ferenc: A lantos házassága

Volt egyszer egy szegény királyleány. Édesanyja talán soha nem is volt, királyapja pedig meghalt, amikor a királyleány még kurta szoknyában járt. Az új király, akit megkoronáztak, haragos ember volt és kikergette a kis árvát a várkastélyából, hogy menjen Isten hírével. Semmit se adott neki az apai jussából, csak egy ócska aranykoronát, mivelhogy egy királyleány mégse lehet el aranykorona nélkül.

    Az árva királyleány elvonult a kék hegyekbe és ott koldulással tengette életét. A skarlát ruhácskája hamarosan elrongyolódott, mezítláb járt, csak a fején lévő aranykorona mutatta, hogy igazi királyleány. Irgalmas szívű parasztemberek hol egy darabka kenyeret, hol egy krajcárkát adtak neki, abból élt.

    Amikor már nagyleány volt, egyszer az erdőbe ment epret szedni. Amint szedegeti az epret, lódobogást hall. Fehér paripán egy kóborló lantos jött arra. A vállán a hegedűje függött, amelynek három aranyhúrja volt.

    A lantos és a szegény királyleány egymásra tekintettek és ekkor magától megzengett a szíjon függő hegedű, a szegény királyleány szíve pedig erősen elkezdett dobogni. A fiú megállította fehér paripáját és szó nélkül szegény királyleány felé nyújtotta a kezét. Az pedig szó nélkül odanyújtotta neki mind a két kezét. Most már kettesben folytatták útjukat.

    Mikor bealkonyodott, a szegény királyleány így szólt a lantoshoz: – Fázom!

    A fiú megpengette a hegedűjét és – csudák csudája! – egyszerre egy réztetejű, kőfalú szép kastély állott előttük a rengetegben. Beléptek a kastély kapuján és száz viaszgyertya fénye mellett végigmentek a széles márványlépcsőn, majd egy aranykárpitos terembe léptek.

    -Éhes vagyok! – mondta ekkor a szegény királyleány.

    A lantos újra megpengette a hegedűjét és ekkor bíborszőnyeges nagy asztal állott előttük, mely teli volt aranytálakkal és kristályüvegekkel. Az asztal körül skarlátruhás asztalnokok és szerecsen szolgák állottak.

    A szegény királyleány ekkor a tükörbe nézett és amikor észrevette, hogy a ruhája rongyos, a lába pedig mezítelen, elpirult és azt mondta:

    -Szégyellem magamat!

    A hegedű újból megszólalt és a szegény királyleány azon vette észre magát, hogy arannyal és igazgyönggyel kivarrt fejedelmi köntös ömlik végig a termetén, a lábát pedig aranypapucs takarja. Belenézett a nagy kristálytükörbe és ekkor újra elpirult, de most már örömében, hogy olyan tündérszépnek látta magát. Majd asztalhoz ültek.  

    -Álmos vagyok! – mondta később a szegény királyleány.

    Megint megszólat a hegedű és ekkor széles selyemnyoszolya állott előttük. A nyoszolyának olyan volt a formája, mint egy óriás aranykagylónak, a teteje sátor volt, amelynek selymébe drágakövekkel volt kihímezve a hold, a csillagsereg és az éjszakának minden csudája.

    A szegény királyleány ekkor lefeküdt és napkeltéig édesen aludt.

    Amikor reggel fölébred, nyoma se volt a kastélynak és minden pompájának. Ott feküdtek ketten egy öreg bükkfa tövében a puha mohában. A fejük fölött aranyrigó rikoltott. A szegény királyleány megdörzsölte a szemét és amint végigtekintett magán, észrevette, hogy megint rongyos ruhában van és mezítláb.

    Egész nap tovább bolyongtak az erdőben, alkonyatkor azonban a lantos megpengette a hegedűjét és ekkor megint márványpalotában laktak, aranytálakból lakmároztak, selyemágyban háltak.

    A harmadik nap a királyleány így szólt urához:

    -Olyan kastély kell nekem, amely nemcsak addig áll, amíg szól a hegedűd, hanem amelyben télen-nyáron lakhatom. Mert én királyleány vagyok! És ha nem teszed meg, amit akarok, akkor itt hagylak és visszamegyek a kék hegyekbe.

    A lantos ekkor elment a városba. Ott leült a piacon, a földre tette a sapkáját és játszani kezdett a hegedűjén. A gazdag emberek megállottak körülötte és mivel a dala a szívükbe vette magát, aranyat dobtak a sapkájába. Amikor a dal véget ért, elpattant a hegedű egyik aranyhúrja. A lantos összeszedte a pénzt, kőházat vett érte és bevezette oda a szegény királyleányt.

    Egy ideig csak megvoltak, egyszerre azonban így szólt a szegény királyleány:

    -Mi haszna a szép kőháznak, ha rongyos ruhában kell járnom? Szerezz nekem selyemruhát, különben itt hagylak, mert én igazi királyleány vagyok!

    A lantos megint elment a városba, pénzt szerzett és gyönyörű selyemruhát vett a szegény királyleánynak. Ezúttal megint elpattant a hegedűjén egy aranyhúr.

    Nemsokára így szólt a szegény királyleány:

    -Mi haszna a szép házamnak és selyemruhának, ha mezítláb kell járnom? Szerezz nekem aranypapucsot, különben itt hagylak!

    A lantos elhozta az aranypapucsot is és ezúttal elszakadt hegedűjén az utolsó aranyhúr.

    Nemsokára megint volt valami kívánsága a szegény királyleánynak: arany nyoszolyát akart az ágyasházába, ezüsttálakat az ebédlőjébe, szolgákat a cselédházba.

    A lantos ekkor három rézhúrt feszített a hegedűjére és megint elment a városba. A gazdag emberek örömmel fogadták és azt mondták: Ihol ni, az aranyhúros lantos!

    A rézhúrjai azonban olyan förtelmesen szóltak, hogy az emberek kacagni és gúnyolódni kezdtek. Csalónak nevezték és a lantosnak üres zsebbel, szégyenszemre kellett megfutamodnia.

    Amikor a szegény királyleány megtudta, hogy az ura nem hozott neki semmit, sírva fakadt és napestig egyre folytak a könnyei. A lantos meg akarta vigasztalni és elővette a hegedűjét, a szegény királyleány azonban azt mondta neki:

    -Hagyd abba, a dalod bántja a fülemet!

    A lantos ekkor elsápadt, de nem szólt semmit, hanem kiment az erdőbe. Ott egy sziklán összezúzta a hegedűt. Azután eltűnt a sűrű bozótban és soha senki nem látta többet. A királyleány pedig nagy szegénységben élt tovább és a könnyei sohasem szűntek meg folyni.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo