Zerdahelyi József: Szerpecsenye

A szeptember végi alkonyati napsugár sárgán nézett be a kúria nyitott ablakán. Rá lehetett látni a vén gesztenyefára, amelyik még feketén állotta az ősz éjjeli támadásait, csak az üres gesztenye-foncsorok mutatták rajta a nyár végét.

Erőteljes kopogás hangzott. Nyomában kinyíltaz ajtó és nehézcsizmás nagy ember lépett be rajta. Tisztelettudóan állott meg a behúzott ajtó mellett.

-Jóestét kívánok érdemes nagyságos uram!…

-Na, mit hozott öreg – pillantott rá a földesura az írásai felett. – Megjárta a makkot?

-Azér jöttem, jelenteni akarom – mondta a szókat külön-külön Csák István, az öreg kondás-számadó, mint aki tudja a beszéd fontosságát. A hangjában önérzet volt és hűség.

A földesura hátravetette magát a széken, szembe nézett a régi szolgával. úgy hallgatta.

-Megjártam, meg, az egészet, mind a négy erdőt. Csak úgy húzza a gallyát… perdül is belőle. Felveszem… férges. Mindegyik férges. Kiette a féreg a húsát. A haja van csak. Liha akár a polyva… Olyan a…

-Hát akkor?

-Bizony, bizony, ha csak az volna, ami most lepereg, éhen dögölhetne a disznó. Sok féreg van benne nagyon… Nem tudom, hogy lesz. Mer, ha az mind, ami a gallyát húzza, lepereg a harasztba, oszt hiba nélkül volna, megérne egy nyáj südeléket… Ezt nem lehet tudni!… Osztán kihajtjuk az egész disznót… a fiasokat is?

-Azt is.

-Legjobb vóna a Bikkes orom nekünk. Csak messze van a víz, igaz… a közepin van az erdőnek, a hozzájárás se istenes, igaz… gazos is… baj, de hát az orom termi a jó makkot. Elfújja onnan a férget a szél, nem tud ott megmaradni… Hát aztán hány erdőt vennénk meg?

-Csak az egyik darabot, mert biztosan sokan licitálnak, drága lesz, sok a disznó ezidén. Mit gondolsz, mennyi kellene?

-A fiasok, a südő… meg a malac… Ötszáz disznóra… Ki lesz a szomszéd? Mer, ha valami csirketolvaj, akkor bele se fogjónk.

-Azt én nem tudhatom, ki licitálja ki.

-Hiba… tudni kellene… csak így vakon nem lehet… Nem lehet a, hogy kizsaroljon bennőnket valami rühes…

-Pedig ez így van – mondta a földesúr, de eszébe se jutott türelmetlenkedni. Ismerte az emberét. Minden szavajárásából tudta már, mit akar. Így volt ez makkos esztendőkben minden őszön, huszonöt hosszú év óta. Meg még az volt a legnagyobb, hogy bízott az öregben. Inkább nagy jólesően nézett rá. Ahogy ott állt előtte, akár egy földöntúli óriás, hevenyészett széles vállára boruló deres, bozontos hajával, borzas szemöldökével, szélesre fent, nagy bajuszával, mint valami vadember. Egyenes, mint a szálfa, otromba, akár egy kölyök elefánt. Csak a szeme olyan kék és olyan szelíd, mint a szerelmes szűz lányé. Bátran odaülhetett volna a holdvilág alá. Isten a megmondhatója, miért hívta az egész világ Kopasz kondásnak.

Október hatodikán volt a licitáció a hercegi makkra. Ott voltak a disznótartó urak mind. Alig maradt el valaki. Volt is csata az árverés előtt. Alakult is belőle vagy három makkoló társaság, közös makkolásra. Csak a mi földesurunk nem szegődött senki mellé. Igaz, hogy odahívta vagy kétszer magához Kopaszt és furcsa titokzatos szókat váltott vele, amit csak ketten értettek. Meglett a licitálás is. Meglett a Bikkes orom is. Kopasz kedve szerint. Igaz, hogy drágán, mert az öregebbje mind azt verte, de mégis meglett és az első ráta, háromezer pengő-forint, odapattant az erdészeti hivatal asztalára. Szörnyű nagy pénz.

Hazafelé menet éles őszi szél fújta a hideget a bekecs alá, és csak annyi szó esett, hogy a kocsis odaszólt a nyergesnek, hól elnyújtva a végét:

-Madár – – –  

Meg hogy egyszer félszemmel rápillantott a bakon mellette ülő Kopaszra.

-Dér lesz reggelre.

-Dér… – adta vissza a szót Kopasz, akár a visszhang, de messze járt már akkor a gondolata. Mint a vőlegénynek lagzi előtt. Szerelmes volt a makkos erdőbe. Gyönyörű világ… Ahogy a szél fütyül, ahogy a zivatar tombol, sír, jajgat az erdő. Ahogy kékre festi falka, ahogy ott sustorog az orra a harasztban, hangfogós kolompszóval. Elvadult disznó, senki emberfia nem közelíthet hozzá, cafatokra tépik. Elpattan ilyenkor Kopasz kondás karikása, nyomában keményet, visszhangosat szól a hangja, akár a bányarobbanás – és elcsendesedik minden néhány pillanatra, hogy aztán újra kezdődjék a sűrű kolomppergés, sustorgás a harasztban, makk után. Hej… gyönyörű világ!

-Csak az a bitang ne vóna, az a Berkes, a szomszéd – gondolta hozzá Kopasz, de aztán csak megint szabadjára eresztette a szívét.

*

-Indíts, fiam – adta ki a parancsot a számadó és hajtották a kondát a vízre. A disznó szépen gömbölyödött, fehér volt a szőre, akár a patyolat, az öreg jóízűen járatta a szemét rajta. A víz messze volt, nem lehetett toronyiránt a patakhoz jutni. Kerülni kellett, sziklahasadékot, gazos sűrűket. Be kellett menni a szomszéd erdőbe. Aztán meg, hogy Berkesék még most se hajtottak ki, nem is volt semmi baj… szemelgetett a falka útközben a makkból, el is terült az erdőn, meg is állott néha. Nem lehet az máképp, hiszen terített asztal mellett nem könnyű elmenni ötszáz mindig éhes barommal. Bizony, ha elindultak hajnallal, volt úgy, hogy mire visszakerültek, nagyra nőtt árnyékok mögött baktattak a szürkületben, Kopasz, a számadó, meg a bojtárja, no meg Csördíts, a puli. Hárman.

-Vacokra hé! … bődült el a számadó. Nem kellett kétszer mondani, értett a szavából a konda. Szétszóródott csendesen, sustorgott még egy keveset, aztán csend lett, csak nagy néha rezdült meg nagy riadalommal egy-egy kolomp. Talán egy vadkan vetődött a vacok közelbe, vagy egy mókus mozdult meg a fészkében. Isten tudja.

A bojtár megrakta a tüzet. A kemény tölgyfa nehezen kapott lángra, de annál jobban tartotta a meleget. Most is csak rátett vagy két gallyat a reggeli hamura, ráfújt és egyszerre kivörösödött a zsarátnok alatta.

Az öreg számadó magára vette a subáját, fekhelyet kapart a harasztból és végig heveredett a tűz mellett. Ahogy az apró lángnyelvek világossága a szemébe sütött, meglátszott benne, miről gondolkozik.

Százados harag volt a két híres kondásnemzetség, a Csákok, meg a Berkesek között. Apáról fiúra szállt. A Csák nemzetség tagjai már úgy születtek, rettentő gyűlölettel a szívükben a Berkesek iránt. E körül a törzs körül növekedet életük fájának minden gallya. A makkos erdő aztán meghozta a leszámolásokat. Vagy emberhalállal, vagy anélkül, de meghozta. Csak a békét nem. Mert hát nem is lehetett. Kopasz kondás ezen gondolkozott, de nem érzett izgalmat, fenemód helyén volt a szíve, meg se rezdült és nem lehetett kibillenteni a ritmusából. Tudta, hogy muszáj meglenni. Akarta is. Nem azért a kis makkért, amit a Berkes nyája előtt eszik már két hete a disznaja – az csak semmise, de mert ez volt az uzus. Táplálni kellett a haragot, hogy el ne aludjon. Öntözni, mint a muskátlit az ablakban, hogy el ne hervadjon. Tiszteletben tartani, akár a szent örökséget. – No de még olyat, hogy meg ne legyen! Hogy az öregapám még a sírjában se nyugodhasson? – berzenkedett magában Kopasz és egy hajszálnyit mozdult a fekhelyén.

Meglett az most is.

Harmadnapra leesett a hó. Puha, akár a por. Csak éppen, hogy beborította a földet vékony fehér takaróval és csillogott a foltokon, ahol a napsugár betörhetett a rengetegbe. Berkes háromszáz disznaja ott ropogtatta a makkot a völgyön már harmadik vasárnapja. De csak nem vette magát, csak szaladt, nem győzött tempót utána a bojtár. Mert, hogy nem volt mire megállani, sok volt az üres bélű, férges, meg hogy talán kiválogatta valami a javát.  

-Megállj, Kopasz, megfizetek neked! – fogadkozott magában Berkes, a híres szelíd kondás. Mert úgy hordta ő a malacot, akár a szoptatós asszony a gyereket. Ha elkiáltotta magát, hogy „Ilka”, kivált a nyájból az erre a névre keresztelt koca, odajött közel, megnoszogatta az orrával a csizmaszárát, apró szemeivel rápislogott a gazdájára, pedig nagy erőlködéssel emelte meg a fejt hozzá. Vagy odatartotta a hátát vakargatásra. De azért Berkes is maga szopta az anyját, helyén volt a szíve neki is.

Egy este csak nem akadt levackolni a disznó. Mintha valami hítta volna az egészet be a sűrűbe. Ott piszmogott új vacok veréssel soká.

-A sűrűbe vackol a disznó – jelentette Kopasznak a bojtárgyerek.

-Hóesés lesz – válaszolt az öreg, ahogy a pipáját szítta. Aprócska füstgomolyokat eresztett ki a száján. Itt, ott köpött hozzá hegyeset a tűzbe, hogy elsistergett a parázson.

Behúzódtak a kolibába. Még a puli is addig spekulált, míg becsúszott az öreg lába közt az ajtónyíláson. Kopasz egyet csóvált a fején, hogy mind a hárman ott voltak, a disznó meg magára maradt, de azután csak leheveredett ő is.

A hóesés hamar rákezdte. Széllel jött. Mire az oromra ért, vihar lett belőle. Recsegett, ropogott az erdő. Jajgattak a vén tölgyek. A számadó már az indulásra kitörölte a könnyű álmot a szeméből. Hátára vetette a subáját, alája dugta az ólmos végű botot és kifordult a keskeny fonott ajtón. Csördíts, aki már jó ideje neszelt, a nyomában, mintha hozzá lett volna nőve, pedig nem szerette a bundája a havat. Kimesterkedte, hogy sohase lépjen a friss hóra, csak mit már a nagy csizma megtaposott. De azért nem kell azt hinni, hogy elveszítette a fejét. Fülelt és sűrűn pislogott, ahogy csak tőle tellett és ahogy a szemébe csapzó gyapjas hajától lehetett.

Valami zördülés keveredett a vihar zajába. Csördíts elvakkantotta magát.

-Hallgass te – szólt rá az öreg és lopakodott tovább. A hó segített neki, vattába öltöztette a csizmáját. Így járták körül a sűrűt, ahol a disznó feküdt. Egy helyen aztán megálltak. Csördíts nyugtalanul szaglászott a hóban, majd felvetette a fejét magasra, hegyesre állt a fülefarka s hogy nem szólhatott, csak vinnyogott csendesen és reszketett izgalmában, míg az öreg oldalba nem billentette a sarkával.

-Valami történik – gondolta a számadó és megállt a vihar legközepén. Botjára támasztotta két tenyerét, ránehezedett az állával. Akár három nap is elpihen így. Vastagon behullatta a hó és fekete kerek kalapjára fehér karimát húzott. Óriássá nőtt az éjszakában, mintha a zivatar szelleme volna.

-Az a bitang – berzenkedett az öregben a nyugtalankodás.

A hajnal ott találta megint a tűz mellett, ahogy a pipára gyújtott. A szél elült, de a hóesés nem szűnt. Nagy pihékben sűrűn szállott és megtelepedett az erdőn. Betakarta védően a harasztos földet, gondosan befedte a makkot a tél hidege elől és eltüntette a nyomait az éjszaka történetének.

Kopasz kondás benyúlt az avult tarisznyába. Fehér búzakenyeret vett ki, jókorát kanyarított belőle, egy csipetnyi szalonnát is vágott hozzá. A balkezébe fogta a kenyeret, a hüvelykujjával rászorította a szalonnát és evett. Jó szeleteket a kenyérből, akár a papír, olyan vékonyat a szalonnából. Az asszonyon járt az esze. Szegény Juli! Hogy milyen kenyeret süt! Aztán, mint az óra, minden szombaton eljön a friss kenyérrel, meg a tiszta ruhával. Ha esik, ha süt a nap. Csak dolgozik, mindig csak dolgozik, hol rá, hol a gyerekre, még az unokára is, vagy kapál. Sohase pihen. Hej, de gyönyörű szép lány volt! – és csiklandós gondolatok jutottak eszébe. Meg aztán olyan is az, hogy csak néz az emberre, mintha az égre nézne, csak hallgatja a szót, nem perel soha, még akkor se, ha néha végigtörülöm az ostorral a derekát. Nincsen ilyen több az ég alatt!

-Idegen disznó van a nyájban – jelentette nem kis izgalommal a bojtár.

Kopasz kondás fel se nézett rá.

-Hány?

-Harminckettőt számoltam.

Mintha egy pillanatig gondolkozott volna az öreg, csak aztán szólt.

-Zavard a disznót százfelé, terüljön el az egész erdőn, te meg hallgass, fogd be a pofádat.

-Értem! – Pattogott a karikás az erdőn. Csördíts egy darabig furcsállotta a dolgot, de hogy parancs volt, ő is szorította. Visszhangozott a hegy jókedvű ugatásától. Az öregdisznó szó nélkül engedelmeskedett, csak egy-két süldő fordult nagy röffenéssel szembe vele, de hogy a puli nem tágított, még bele is kapott a lógó fülébe, csak megadta magát az is.

Az öreg elővette kis baltáját. Megtapogatta. Megsimogatta. Igazított egyet a nyelén, megfente kővel az acélját, megsuhogtatta, azután a karjára akasztotta és elindult a völgynek.

A hóesés megállott. A ritkálló felhőkön átszűrődött a sovány decemberi nap. Lenn a völgyben füstszalag kígyózott a vén tölgyek felett. A Berkes szállásának a füstje. Kopasz egyenesen oda tartott.

Meglátta messziről a gazdát, ahogy ott melengette a hátával a tanyafa repedezett kérgét.

Már csak vagy tíz lépés választotta el őket egymástól, amikor az öreg megállott.

-Te vagy-e az Berkes Andris?

-Avvagyok.

Csak álltak egymással szemben nyitott szemmel, mint két szobor, vagy tán mint két vadkan a küzdelem előtt. Csák Pesta szólt megint dörgő szóval:

-Hát azt hiszed, csúffá teszel!

-Te tudod.

-Tudom… hány az a disznó?

-Harminckettő…

-Loptad!

-Csak hajtottam.

Kopasz megemelte a kis baltát, azután kieresztette a kezéből. Végig suhogott a levegőben, akár a puskagolyó és alig egy arasznyira Berkes fejétől belevágódott a vén fa törzsébe. Berkes Andris szemrebbenés nélkül állta, még csak oda se pillantott.

Kopasz odalépett hozzá közel. Most azt várták a vékony felhők, a sovány decemberi napsugár, az öreg tölgyek és a hóborította puszpángok, mindenki, aki látta, hogy összerobban a két ember.

Nem az történt

Csak szembenálltak, mint két komondor. Mutogatták egymásnak a szívük erejét még egy jó darabig, – aztán Csák Pesta odanyúlt a baltájáért, a karjára akasztotta és nagy lassan elindult a hegynek.

Kopasz délután a kaliba körül foglalkozott. Lapáttal hányta el a havat a tövétől, hogy a hólé bele ne csurogjon. Egyszer csak nagyzsivajgás ütötte meg a fülét. Messziről hangzott.

-Hé, hol a kondás, még megeszi a disznó az embert… Hé… ne, hó… ne…! – a többit elnyelte a disznó röfögése.

A számadónak nem kellett gondolkozni a zsivaj okán, tudott ő mindent, de úgy tett, mintha nem hallaná. Öregedő hangján dalba fogott.

-Erdő, erdő, makkos erdő, itt élem világom…

-No hallod-e, csak megetetnéd az embert a disznóval! – szólalt meg egy ispánforma ember, aki mögött két kakastollas törülgette a homlokát.

-Azért jöttünk, mert hogy itt van a disznó, amit csütörtök este a seszeri majorból elhajtottak… Add elő Kopasz!…

-Én nem láttam, – szólt a számadó csak úgy foghegyről.

-Pedig az itt van, a levél is azt mondja, pénteken a disznó a Vigyorgón volt, onnan hajtották az éccaka egyenesen a Bikkesre.

-Lehet, de én nem láttam. Tessen megnézni.

-Hogyne, hiszen alig szabadultunk ép bőrrel most is. De azt mondom neked Kopasz, szedd össze a nyájat, hajtsd ide az egész falkát.

-Megtehetem. – El is indult, lépett vagy hármat, megállott, és nagyot kiáltott.

Megmozdult az erdő, a szállongó hóban mindenfelől megcsörrent a kolomp. Nagy motoszkálás támadt, röfögve, csámcsogva körülvette a konda a szállást. A három jövevény egy darabig mozdulatlanul nézte, hogy indult el a szétszóródott disznó a tanya felé Kopasz egyetlen szavára, de ahogy közelebb ért, mind jobban érezték a szívük táját. Esteledett. A hóesés újból megindult és most is valami szellő hátán érkezett meg északról.

-Itt van la, – mondta a számadó egyszerűen, de hunyorított hozzá és a szeme körül apró ráncok nyúltak, azt meg most nem lehetett meglátni.

A seszetri ispán tanácskozott a két kakastollassal. Közben folyton bizonykodott, hogy ő látta a nyáj közé keveredve a malacát, mikor feljöttek. Holtbiztos benne. Meg is esküszik rá az oltár előtt. A csendőr meg mindig arra bíztatta, hogy hát próbáljon most körül nézni, ha most is ott találja, majd rendet csinálnak ők a Kopasszal. Hosszas tanácskozás uátn el is indultak. A számadó velük ment.

-Ott van… az a… az is az enyém.

-Lehet, – mondta a számadó és mozdított egyet a disznón – az a?

-Nem ez volt.

Így ment ez vagy háromszor. Akkor megint az ispánnak támadt egy gondolata.

-Öregem, – most már nem tegezte, – ezt így nem lehet meglátni ötszáz disznóból este, de mi éccakára se maradhatunk az erdőn, mert megfagyunk. Azt mondom, hajtsuk be az egész kondát a faluba, ott van a Bándy nagyságos úr akla üresen, elhálhat benne az egész falka, – s hogy a szavának nagyobb nyomatékot adjon, hozzátette – a csendőr urak parancsolják.

Kopasznak esze ágában sem volt ellenszegülni.

-Megtehetem.

El is indult a konda, de hogy a szél is fújt, meg a hó is esett, csak mindig a sűrűnek tartott. Vagy ki tudja, mi oka lehetett, de bizonyos, hogy minduntalan neki akaszkodott egy gally a csendőrkalpagnak, hát még a puska, meg a szurony, csak úgy rázta a nyakukba a havat. Keserves dolog volt.

A számadó járt a nyáj előtt, hátul Csördíts mozgatta hangos szóval és becsületes kötelességtudással, a bojtár vele, no meg a három jövevény. Félkörbe kapták a nyájat és nagy ordítozással haladtak. Kopasz hol közé maradt a disznónak, hol jobbra, hol meg balra tartott. Egyszer csak megsuhant a levegőben a kis balta. Fültövön vágott egy malacot, hogy meg se nyikkant, csak lefeküdt örökre. Harminckétszer suhant meg a balta a havas szélben.

A hóesés csak nem szűnt. Nagy pihékben játszott a széllel. Sűrűn szállott és megtelepedett az erdőn. Betakarva védőn a harasztos földet, gondosan befedte a makkot a tél hidege elől és letüntette a nyomait az éccaka történetének. Igaz, hogy az ispán kétszer is felbukott valami puha friss vakondtúrásba és csodálatosképpen mindig a bojtárgyerek segítette, ahogy nagy káromkodással feltápászkodott.

Az akol körül világított a hó. Mikor az utolsó disznó is bekerült a nagy kapun, beküldték a pulit melléje. Körülállták az aklot a két csendőr, az ispán fogadott őrei, a kisbíró is és úgy várták a reggelt.

A számadó belépett a kocsma ivőjába. Felrángatta az álmos zsidót, bort ivott, a bojtárnak is töltött a pohárba. Éjfél felé nagyokat kurjantott. Dalolt. Megpróbálta a lábát és rakta a gömöri csárdást, hogy rengett belé a rozoga ház. Aztán letette a fejét az asztalra és elaludt, így érte a hajnal.

Derűs égből vörösen kelt a nap a Bikkes orom tetején, mikor dermedt tagokkal megnyitották az őrök az akol kapuit, és a számadó kihítta a falkát. Csördíts maradt utolsónak, néhány tanulatlan süldővel bajlódott, amelyek ijedten röfögve szaladtak előtte az akolban össze-vissza, míg végre a kijárathoz kerültek, ahol aztán úgy megszorította Csördíts, hogy ha tetszik, ha nem, muszáj volt kidugni az orrukat.

Az ispán még ezután is összejárta az aklot, nem maradt-e benn az ő harminckét disznaja. De már akkor olyan volt az, mint a pusztaság, csak a falka melege gőzölgött benne az istenverte hideg reggelen.

Hosszú idő telt el a keresés, kutatás, válogatással. Az ispán törülgette a homlokát, nemcsak a nagy kereséstől, de a restelkedés miatt is, mert hogy már az egész falu nézte. Kétszer, háromszor is végigjárt, meg-megállt, ismergette, szólítgatta a malacot, de hiába. Olyan egyforma volt az mind, mint ötszáz ikertestvér. Szép, gömbölyű, szőke, makkos szőrű. Ez nem az ő disznaja. Meg is szólalt nagy sokára, nehezen jött ki a torkán a szó.  

-Nincs benne… pedig tegnap… megesküdtem volna rá… – és nagy szégyenkezéssel folytatta – persze másképp néz ki az erdőn a disznó, az ember csalódhat. Meg az a névtelen levél…

Odament a számadóhoz, parolázott vele.

-No Csák István mivel tartozom a fáradságért?

-Semmivel… Istennek ajánlom… – mondta a számadó önérzetes hangon és nagy lassan elindult a hegynek. A falka utána.

Amikor a falka elszéledt a behavazott erdőn, itt is, ott is nagyvisítozás támadt. Verte egymást a disznó valami jó falatról. Kopasz kondás odaszólt a gyereknek:

-Mit csivajog az a malac?

-Valami dögöt talált,… azon marakodik,… – válaszolt egykedvűen a bojtár.

-Tudod-e Jancsi, mit eszőnk ma vacsorára? –

-Mit?

-Szerpecsenyét! Vághatsz nyársat neki a somosban.

A szerpecsenye, ez a makkoló kondás járandósága. Egy makkos malac egészbe sütve, nyárson. Kiválaszthatja a falkából, megszúrhatja, megsütheti.

Most szúrni se kellett. Ott volt készen.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf