Muskátli - 2016. augusztus

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2016. augusztus / II. évfolyam / 12. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa bácsi: Jaj, de szép is a nyár!

sunshine wallpaper 2

Jaj, de szép is a nyár!
Nyílnak a virágok,
Vígan legelésznek
Csengettyűs bárányok,
Kerek erdő szélén
Mulatnak a lányok.
Jaj, de szép is a nyár!
Nyílnak a virágok.

Aranyszőrű mókus
Szökdel ágról ágra,
Ezüstszárnyú lepke
Csapong karikázva,
Csattog az erdőnek
Minden muzsikása,
Aranyszőrű mókus
Szökdel ágról ágra.

 

Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 33. szám, 1905. augusztus 13.

 

IRODALOM

 

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 6. történet /
A Szentkoronás templom titka

 

cseplogepA július végi nyári záporok megmosdatták a földet, lemosták poros ruháját, s reggelente harmatcseppeket varázsoltak a rétek kiszikkadt növényzetére. A hűsítő záporok után augusztus újból forrósággal öntötte el a földet, s a harmatcseppek gyorsan elpárologtak. A nap királyi méltósággal kelt ki rózsaszín ágyából és nagy nyugalommal nézett végig az Ipoly menti tájon. Tekintete megakadt a falu szélén elterülő szérűkön, ahol újból nagy munkában találta a falu népét. Csépelték a kenyérnek valót. Cséplőgép csak kettő volt a faluban, az egyik Viorál kovácsnak, másik a gépész Ferencz testvéreknek. A kelő nap sugarainál Ferkóék szérűjén a Ferencz testvérek kis gőzgépe már elkezdte aznapi pöfékelését. Erre a cséplőgép is feléledt és zúgni, dohogni kezdett, követelte a magáét. Az asszonyok fönt a cséplőgép tetején megkezdték munkájukat. A kazalról leadott kévéket felhasították és egymás után dobták a cséplőgép kitátott szájába. A kéve szálai tehetetlenül hulltak alá, a kalászok egy pillanat alatt összemorzsolódtak és az aranyos búzamagvak sűrűn peregni kezdtek a házilag szőtt, vastag kendervászon zsákokba. A cséplőgép hátulján kihullott szalmát kazalba rakták, a kiszóródott pelyvatöreket halomba söpörték, hogy később ezt is felhasználhassák. A nap elámult ennyi sok munka láttán és ott felejtette magát a szérű fölött. A levegő forrósága erősödni kezdett. Ferkó megállás nélkül hordta a friss kúti vizet az izzadó és szomjazó munkásoknak. Kora hajnaltól késő estig tartott ez a megfeszített munka, s amikor az utolsó kévét dobták a cséplőgép dobjába, Ferkó édesapja és nagyapja felsóhajtottak: Hála Istennek megvónánk!

No, szógám, megsegített az Isten, megvagyunk a cséplésvel, most mán mehetünk a búcsúba!- mondta nagyapja Ferkónak.

Mikor megyünk, apika!- ugrott fel a gyerek örömében. Lelki szemei előtt, már ott lebegett a búcsúfia. Nagyapja minden évben Nagyboldogasszony ünnepén zarándokútra ment Mátraverebély- Szentkútra és búcsúfia nélkül sohasem tért haza.

E hét végin, pintek délután, mán indolunk is.- felelte az öreg és fél szemmel az unokájára sandított.

Bírod é majd a hosszú gyaloglást, te gyerek, mer bijon az apostolok lován megyünk, nem aranyos hintón!

Bírom hát, ne fétsen engem kend, maj meglátja, nem vall velem szégyent!- kardoskodott Ferkó a búcsúba indulása érdekében.

El is érkezett a nagy nap. Az égi vándor fénybe borította Ipolybalog régi, román stílusú templomának tornyán a magyar Szent Korona mását és kíváncsian várakozott a gyülekező búcsúsokra. Ahogy megjött a délután, a török időkből megmaradt, lőréses kerítés előtt csoportosulni kezdtek a férfiak, asszonyok, idősek, fiatalok, leányok, legények és egynéhány nagyobb gyermek, mint Ferkó. Kuzma esperes úr áldására vártak. Az esperes úr elmondta az áldóimát, meghintette szenteltvízzel búcsúba induló híveit, hogy a hosszú és fáradságos zarándokúton Isten áldása, védelme kísérje őket. Az áldás után a templomi lobogókat vivő lányok és legények a menet élére álltak, indulásra készen. Az előimádkozó Nagy Géza bátya, megköszörülte a torkát és harsány hangon rázendített a szokásos búcsús énekre: Mária, szűz Anyánk hozzád indulunk, legyen kedves neked zarándok utunk. Jöjj hát velünk, oh Mária, Jézus Krisztus édesanyja!

A búcsúsok megismételték az előénekelt szöveget, aztán „Jézus segíts” fohásszal meglódultak az országúton. Kezükben kis batyut, rózsafüzért, az idősebbek botot szorongattak, amelyre menet közben támaszkodtak. Vizet nem vittek magukkal, tudták, hogy az útjukba kerülő kutakból, forrásokból szabadon olthatják szomjukat.

Ferkó mezítláb lépegetett nagyapja mellett. Csizmáit, amit a libapásztorkodásért kapott, vállára akasztva vitte, kímélte, addig sem koptatja, majd ha Szentkútra érnek, akkor felhúzza. Tudta, mezítláb mégsem illik a Szűzanya elé állni. A menet énekelve, imádkozva hagyta el a falut és rákanyarodott az Ipoly menti rétekre. Már messziről látták, hogy a kis fahíd előtt két cseh határfinánc ácsorog, várja a búcsúsokat. Igazoltatták az embereket, aztán átengedték őket az Ipoly hídján, mehettek tovább Isten hírével. Mentek is megállás nélkül, tovább imádkozva, énekelve, miközben az idő is velük ballagott. A nap nem sokáig hallgatta a búcsúsok imáját, énekét, a látóhatár pereméhez érve hirtelen eltűnt. Fénye még egy ideig bevilágította a földet, erre az árnyékok hosszabbodni kezdtek, közeledett az este. Szerencsére már látszott a következő falu templomtornya, ezért megszaporázták lépteiket, hogy még a sötétség beállta előtt oda érjenek. Ferkó testében már szállást vett a fáradság, de nem mutatta, nehogy a nagyapja rászóljon, ezért figyelmét az egyre közeledni látszó templomtornyára irányította.

Apika, nézze csak, ennek a templomnak a tornyán kereszt van!

Há, mi legyen más, keresztnek kő rajta lennyi. – mondta bölcsen az öreg palóc.

De, az emminken nem kereszt van, hanem Korona!- értetlenkedett Ferkó.

Hát édes egy onokám, annak bijon titka, törtínyetje van.- felelte az öreg szűkszavúan. Most azonban nem ért rá bővebb magyarázatra, sürgette az idő, hogy szállást találjanak. Kutakodva nézett körül az idegen faluban. Amint a kerítések mellett nézelődtek, az egyik udvarból kiszólt egy idősebb asszony:

Gyüjjönek be hozzánk, itt a pajtában meghálhatnak, a kúton meg is mosakodhatnak!- mondta jó szívvel, azzal kinyitotta előttük a kiskaput.

Megköszönték a figyelmes invitálást, megmosakodtak és elhelyezkedtek a pajtában leszórt frissen csépelt szalmán. Az öreg palóc elővette batyucskáját és óvatosan kibontotta. Egy kis cipó lapult benne, bicskájával keresztet rajzolt rá, majd megszelte. Egy karéjt Ferkónak adott, egyet megtartott magának. Jóízűen megették, vizet ittak rá és megvolt a vacsora. Elmondták az esti fohászt és bevackolták magukat a naptól illatos, zizegő szalmába. Az öreg palóc már aludt volna, de Ferkó szemére csak nem jött álom, egyre a Szentkoronás templomuk történetére gondolt.

Apika, elmondja é kend, holyan titka van a templomunk tornyán lévő Koronának?

Elmondom én édes egy onokám, úgy ahugy én is hallottam gyerekkoromban az öregektő, hajjad hát!

Eccer régen, nagyon régen élt egy fejedelem. Hatalmas országa, nagy gazdagsága vót. Amikor mán megöregedett, oszten belefáradt az uralkodásba, hívatta a fiját, mer hugy az is vót neki, oszten átadta neki az uralkodást. Csakhugy keráli koronát nem tudott neki annyi, mer csak fejedelem vót. Törte is a fejit, honnan szerezzen keráli koronát a fija számára. Amint így bucsálódott, megjelent elötte egy öregember. Ősz haja két ódalt brekocsba fonva, ruhája fehér vászon, kezibe egy fehérre hántott, cifra botot tartott. A fejedelem igen csak csudákozott, honnan termett oda, de mán csak megkérdezte:

Mi járatban vagy öreg?

Felsíges fejedelem, életem, halálom kezedbe ajánlom, én biz azér gyüttem, hugy megmondjam hol található a világ legcsudálatosabb keráli koronája.

Az igazat mondd öreg, mert karóba húzatom a fejed!

Felsíges fejedelem kűggyé követeket Rómába, a Pápa úrho, mer hugy ott van biz a keráli korona, amit a fijad számára kereső!

Amint ezt az ősz öregember kimondta, úgy eltűnt, mintha ott se lett vóna. A fejedelem erőst dörzsőte a szemeit, tán álmodott, de nem álom vót az, hanem valóság, mer az öregember fehérre hántott cifra botja ott feküdt elötte. Föl is kapta nyomba, oszten hívatta az írógyiákját, fejtse mán meg a boton lévő rovást. Az írógyiák csak a fejit csóváta, ő biz nem értyi mi van oda vésve, de van neki egy öregapja nem messzire innen, aki disznókot őriz, az tán megfejtyi a rovástitkot. Gyütt is az öreg kondás, de nem tudta megfejtenyi. Mondta, van neki egy testvérbátyja, aki innen nem messzire juhokot őriz, tán ő tuggya. Gyütt is a juhász, de ő se tudta megfejtenyi. Mondta, van neki egy tőle idősebb testvérbátyja, aki nem messzire teheneket őriz, az tán megtuggya fejtenyi. Gyütt is a csordás, de ő se tudott a titok nyitjára gyünnyi. A csordásnak is vót egy még öregebb testvérbátyja, aki a nagy pusztán őrizte a ménest, azt is hívatta a fejedelem. No, gyütt is a vínsíges, vín csikós, s amint a kezibe vette a botot, mingyán tudta miként köll azt óvasnyi. Jobbró balra olvasta a rovást, oszten ez vót rávésve: Akit a csudakoronával megkoronáznak, az Égi Atya erejibő lesz kerál.

Hej, rögvest kűdte is a fejedelem a követeket Rómába a Pápa úrho a koronáér. Oda is adták, mer a pápa úr is álmot látott. Az álomban figyelmeztették, hugy a magyar követeknek aggya a Szent Koronát. Siettek is vissza a fejedelemhö a csudaszép koronával. Megkezdődött a koronázási ünnepség, a fejedelem fiát, akinek Estvány vót a neve, rögvest meg is koronázták. Nagyon boldog vót Estvány kerál, mingyán meg is házasodott, de bijon alig születtek meg a gyerekeik, sorra meghóttak. Egy szépsíges, deli fija maradt, Imre herceg, akit meg akartak koronáznyi a Szent Koronával. Csakhugy Estvány kerál udvarában vót egy gonosz szolga, Atolsz, aki aggyig mesterkedett, míg Imre herceget elveszejtette. Így magva szakadt Estvány kerálnak. Amikor mán nagyon megöregedett, érezte ha lehunnya a szemit vége lesz a szép országának. Tudta mán mit fog tennyi, az égi kerálnénak, Boldogasszony Máriának ajánlotta az országot, evvel együtt a Szent Koronát is. No, meghalt Estvány kerál, oszten teltek, múltak az évek a magyarok Szent Koronájára sokan szemet vetettek. Csehország kerála is meg akarta kaparintanyi, ezér álruhába belopódzott a keráli udvarba. Álomport szórt az őrökre, oszten elorozta a Szent Koronát. Vitte a katonáival erdőkön, mezőkön keresztő, amíg a kis Ipó folyóho nem értek. Azon átmentek, de mán akkor erőst sitétedett. A katonák gondókoztak, hugy most mőre vegyik az irányt. Ekkor fényt láttak egy dombon, oda mentek. Ott meg egy juhpásztor, Miklós nevő unokájával őrizte nyáját a tűz mellett. Az öreg pásztor mingyán tudta, hugy a katonák nem jóban járnak. Nem messzire vót a mi kis templomunk, oda vitték a csudakoronát, oszten elrejtették a szószék alatti üregben. Őrizték is ejjel, nappal. Csakhugy az öreg pásztor kileste, rögvest szalajtotta is Miklós unokáját, vigye a hírt Budára, a keráli várba, megvan a Szent Korona, siessenek érte. Gyüttek is a katonák, gyorsan lecsaptak a tolvajokra, a magyarok Szent Koronáját Budára a keráli várba rögvest visszavitték. A Szent Korona törtínetje kísőbb Mátyás kerál fülibe jutott, ezér rendöletet hozott, ahol őrizték, ott emléke legyen. Mivel a mi kis templomunkban őrizték, hát ennek emlíkire a templom tornyára tették a Korona mását. Így vót, igaz vót, elhiheted édes egy onokám. Nézegették is a csehek, amikor bevonótak a falunkba 1920.- ban, gondóták, hugy majd leveszik, de nem mertek fölmennyi a toronyba. Ott maradt a magyar Szent Korona másolata, ott is fog marannyi, míg világ lesz a világ. Hájszen ez őrzi a mi kis falunkot, hugy magyar maradjon!

No, de most mán aludjá gyerekem, mer hónap korán indolunk Szentkútra, a Szűzanyáho!

Az öreg elcsendesedett, csak szuszogását, hortyogását lehetett hallani. A pajta deszkáinak repedésén bekukucskált a sárga fényű telihold és királyi koronát varázsolt az alvó öregember fejére. Ki tudja, talán titokban ő volt a palócok bölcs királya, csak álruhában, mint Mátyás király. Ferkó is lehunyta szemét, az álom azonnal rátelepedett. Csodák csodája, ott térdelt a szentkúti Kegykép előtt és ő volt Miklós, a juhászbojtár, akit nagyapja lóháton elindított Budára, hogy hírt vigyen a Korona holléte felől. Gondolkodott erősen, mit is kérjen a Szűzanyától. A Szent Koronát visszaszerezték, a mását föl is tették kis templomuk tornyának tetejére. Akkor hát mit kérjen? Megvan, áldást kér, de nem saját magára, hanem az egész magyar nemzetére! Érezte, Isten áldása nélkül széthull a magyarság, mint a felvágott búzakéve fönt a cséplőgép tetején.

 

EMLÉKEZÉS

 
Pál Vágó (1853 1928) painter photo by István Goszleth (1850 1913)Vágó Pálra emlékezve

Vágó Pál az alábbi vers hatására nem adta el Jászapátiban a szülői házat. A történetet Lőrinczy György örökítette meg A Pósa-asztal művében, melynek ide vonatkozó részletét a Valósmese rovatban olvashatjátok.

 

 

 
Pósa Lajos: Anyám intése

vagopalszuloihaz

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.

Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.

Rád nevet, mint hajdanában,
A cseresznye, piros alma;
Gyermek leszel, újra fiam,
S belefogsz egy régi dalba.

Szántófölded kenyeret ád,
Az a föld jó kalásztermő!
Friss vizet a csörgő patak,
Tüzelőnek fát az erdő.

Gyümölcsfáid oltogatod,
Tisztogatod, nyesegeted,
Ablak alatt a kis kertben
Az utakat rendezgeted.

El-elsétálsz a mosolygó
Virágok közt andalogva...
Ugye fiam, hozol majd ki
Egy-egy szálat a síromra?

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.

 

VALÓSMESE

 

Lőrinczy György: Pósa Lajos

Változatos vidékei között a százbércű Gömörnek, épp a napsugaras Balogvölgy az, amelyi-ken a legtöbb virág terem, ahol a magyar dal legszebben csöng s a szántóvető ekéjét Isten kicsiny muzsikása kísérgeti, fönnen szárnyaló vidám nyári kedvvel: a csattogó pacsirta. A kanyarogva suttogó Balog vízét tarkavirágos, kalászos, széles mezők és pásztortüzes, tilinkós domboldalok ölelik körül. A szelíd lankákon messzinéző fehér tornyok integetnek egymásnak, és a bogárhátú, fecskefészkes vityillók, a gólyalakta boglyák megbújnak a kertek kusza lombjai és az útszéli sudár jegenyék között. A tarlók hullámzó gabonatábláit búzavirág és pipacs színesíti, a sarló és a kasza pengésére az aratók fürge munkásnépe pajkos és méla nótával felel; s minden elhallgat, mikor a fehértornyú templom harangja imádságosan belekondul a munka és a kedv zsibongásába, mintha Isten teremtő vagy hívogató szava szárnyalna végig a völgyön.

A nép, amelyik ezen a bűbájos völgyön eltelepedett és ma is, ha vergődve is, mégis szívósan él és dolgozik, az ősfajmagyarság ivadéka. Hetyke, dacos, büszke és – szép. Dolgozik és verekedik. Dalol és szeret. Káromkodik és – imádkozik. Magyarságára és lovára gőgösen büszke fejét fönn-hordja, de a templom küszöbén a koldus alázatosságával hajtja meg. A fokosa mindig kész a súj-tásra, de a szíve is mindig nyitva minden becsületes szónak. A völgy és népe: maga az ősharmónia. Ha az igazi magyar embert, aki ezen a vidéken soha se járt, bekötött szemmel idevezetnék, s egy-szerre levennék a köteléket a szeméről és megkérdeznék, hogy hol van, széjjelnézvén bizonyára ezt felelné:

– Nem tudom, hol vagyok, de arra meg merek esküdni, hogy ezen a tájékon nem lakhatik más, csak magyar ember.

A magyar lélek őszintesége és nyíltsága, derűje, keserűsége és búsongása, pajkos és méla dala, dacos elszántsága és vallásos meghatottsága borong és ragyog itt mindenen, és a májusi verő-fény tiszta pünkösdi hangulatába ringat mindent.

Pósa Lajos lelke és költészete ebben a patriarkális magyar világban termett és nem lehetett más, mint amivé lett. Szülőfaluja: Radnót élt a lelkében, ébredezése pillanatától kezdve, addig, míg fá-radt pillái lecsukódtak. A radnóti ostorpattogás és a radnóti zengő zsoltár: a hívő és a tisztaságért sóvárgó örök gyermek magyar naivitása. Turáni dac, fanatikus hűség és puritán becsület. Szeren-cséje, hogy legelső benyomásait és érzéseit a fejlődés útján soha semmi se zavarta meg, mert a libapásztorok radnóti kisiskolájának a szelleme folytatódott a rimaszombati kisgimnáziumban és a sárospataki ősi kollégiumban. Ezt a két iskolát a Rima, a Balog, a Sajó, a Bodrog és a Tisza partjain élő fajmagyarság táplálja és nemesíti be; az hordja oda lelkét, hogy kiművelve és ki-csiszolva újra vissza- és széjjelhordja szülőföldje csöndes kis falvaiba. Sőt nemcsak folytatódott, de erőben és kitartó, állhatatos dacban megerősödött Szeged és környéke magyar népéletében, melybe épp a nagy árvíz katasztrofális ideje sodorta, hogy az újjáteremtés nagy erőfeszítésének tanúja és bíztató részese legyen.

Szeged népéletének tömérdek vonzó bája, a Dankó Pista halhatatlan hegedűje, a Balogvölgy és a szülői ház elpusztulhatatlan emlékei összeolvadtak a lelkében, melyből aztán kitört a magyarság fajbeli sajátossága szerint, csapongó képzelettel, szilaj és gyermekes hevüléssel: a dal. A magyar dal. Véletlen szerencse-e, vagy a magyarság őrködő gondviselésének munkája, hogy éppen akkor vett erősebb lendületet a magyar szellem a különben ugyancsak idegen és zagyvalelkű Budapesten is? Akkoriban alapították a Singer és Wolfner könyvkiadó céget, mely friss ambícióval és érzék-kel ismerte föl a Pósa költészetében az előretörő magyar korszellem hangját és azzal szövetségre lépett. Nem üzleti szövetség volt. Ebben a szövetségben a magyar nemzeti szellem, a Pósa lelke dominált és ennek szabad szárnyalását semmi se akadályozta.

Ez a költészet, szűzies tisztaságával, örök emberi, mégis mindig csak magyar motívumaival ragyogó bizonysága annak, hogy a költészet annyit ér, amennyire a nemzet, a faj lelkének, gondo-lat- és érzelemvilágának művészien szép és sajátosan hűséges tüköre. Az elnemzetietlenedés mai szomorú korában, mikor zagyva lármával harsogják tele a szegény hiszékeny magyarság fejét, hogy üdvösség, hogy kultúra, hogy nagy és szép alkotás csak idegenből szivárog át hozzánk, mikor a mozik és az artisták, az orfeumok és a csőcselék-politika demagógjai meghamisítják a mű-vészetről és a nemzeti életről való közfelfogást, sőt az erkölcsöket is, mikor kegyetlenül tiporják össze a legnagyobb teremtő magyar szívek és elmék dicsőséges emlékét, négy évtizeden keresz-tül Pósa volt a legelszántabb őrtálló a magyar költészet berkeiben, a leghívebb dalnok a magyar mezőkön, aki a magyar nemzeti ideálok kultuszában soha meg nem ingott, soha idegen tarlókra nem kalandozott, hanem dalaiban mindig magyar érzést és magyar gondolatot, magyar erkölcsöt és magyar dicsőséget, magyar szépségeket magasztalt, zengett és szórt széjjel költészetének ki-fogyhatatlan és tiszta forrásaiból. „Ha költő vagy, ne turkálj a szemétben!” – kiáltotta harsányan, noha kevesen hallgattunk rá.

A magyar faj- és hazaszeretet, a gyermek és a szerelem az a hármas csillag, melynek forró fénye az ő költészetét beragyogja. De még ebben is a fajszeretet a predomináns. Ebből kapja fé-nyét a többi is. A szerelem, amelynek gyönyörű szenvedéseit és repeső boldogságát odakapcsolja a magyar föld bűbájos tüneményeihez, a fehér akácvirághoz, a Balaton susogásához, erdők zengé-séhez, délibábos rónák változó képeihez, rétek és mezők illatához, kakukkszavához, rigófüttyé-hez, cimbalomszó zokogásához, vadgalambkacagáshoz, pásztortüzes domboldalon reszkető furulyához. Vajon ki nem dalolta egyszer-másszor: „Elragadta galambomat a Balaton tőlem”… Vajon melyik más nemzet nyelvére, dalára lehetne lefordítani a nótát: „Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál, hajlik ide, hajlik oda liliomszál, rózsaszál! Én felém is hajladozott, mosolygott egy rózsa, bár sohase hajladozott, ne mosolygott volna!” Ezt csak magyar ember érti és csak ma-gyar ember tudja eldalolni! Ezek az ő csapongó sóhajtásai szerte bujdosnak a dobogó szívekben, melyeket lángra gyújtanak a melódiák, amikkel Dankó halhatatlan hegedűje összemuzsikálta. Mert a Pósa szerelmi költészetét az Isten azzal is megszentelte, hogy külön cigányt, külön dal-szerzőt teremtett számára: Dankó Pistát, a magyar dal cigány Petőfijét.

Hát a hazaszeretet! Ez a divatját múlta avult, örökszent klenódium, mely ezer évig világította nemzetünk véres útjait s most úgy húzódik meg az iskolák és az óvodák serény viskóiban, mint-ha valami rejtegetnivaló csempészáru volna. Köröskörül, az elrabolt részeken hóhérkezek fojtják meg s benn, a még megmaradt parasztgazdaságon is nyíltan üldözik vagy gúnyolják az álnokok, akik nemzeti erőnk és hatalmunk teljességében a magokénak hazudták. Maholnap még az is gyanússá lesz, aki beszél róla, mikor a nyugati bálványimádók kánkánnal, tangóval táncolják körül az idegen isteneket. De emlékezzetek vissza a millenniumi ünnep kegyeletes oltártüzeire, melyeket az Ábrányi Emil és a Pósa Lajos tüzes versei gyújtottak és szenteltek meg. Emlékezzetek vissza a magyar imádságokra, amik végigzengettek az országon s zarándokhellyé avatták a Zobor hegy, a dévényi vártető és a Cenk ormait, Pusztaszer síkját s Tas és Szabolcs honfoglaló lábnyomát a Tisza körül! Nemzetiszín zászlóerdők nőttek akkor ki a fenyők és a kalászok között s a magyar nemzet a Pósa verseivel ébredt és azokkal aratott. Búzát is, dicsőséget is. Háládatos nemzetnek mindezt soha, egyetlen pillanatra sem volna szabad elfelejtenie! Hogy a történelmet, a nemzet fényes napjait mindig költői készítik elő; hogy az ő szent munkájok nélkül nincs nagyság, nincs dicsőség, nincs történelem. Hogy Bizánc bukását Herceg Ferenc tette tragédiává, Bánk-bánt Katona tette nemzeti mártírrá, s Wesselényi, a vasember jellemének és életének szépségét a Fadrusz vé-sője mutatta meg nekünk, s hogy költő nélkül maga az Isten se volna – Isten. S nem volna haza s nem volna hazaszeretet.

Hazaszeretet! Mi az tulajdonképpen? Én megmondani nem tudom, csak úgy képzelem, hogy az is ott terem valahol a kanyargó Balog körül. Ahol van egy virágos völgy; a virágos völgyben kis falu; abban fehér házikó, s a házikóban ráncos képű, szelíd öregasszony: az Édesanyánk. Ki-nyújtja felénk reszkető kezét, hogy ezt a néma intést látjuk, halljuk, érezzük, akármerre járunk, tün-dérkertekben, fejedelmi palotákban: „El ne add az ősi házat!” Ez a hazaszeretet. Vagy ilyesmi.

Az ezredéves kiállítás egyik fényes pavilonjában, derűs nyári éjszakán hárman üldögéltünk egyszer, 1896 nyarán: Pósa Lajos, a költő, Vágó Pál, a nagy magyar festő, meg én. Gyönyörködtünk a fontaine lumineuse-ben, a százféle muzsikában, mely szinte ringatott, s a zsongó, tarka sokaság-ban, mely alá s föl hullámzott körülöttünk. Alig is esett szó. Mindent, amit mondottunk, hosszú hallgatás és töprenkedés követett. Akkor is volt elég töprengeni valója a magyar költőnek. Egy-szer csak Vágó Pál szelíden megfogta a Pósa kezét.

– Barátom, ki tudja, lesz-e többet alkalmam, ezt a mostanit hát nem mulasztom el, hogy meg-köszönjem neked a szüleim házát.
– Nekem! – nevetett Pósa, azt hívén, hogy a piktor szokása szerint valami tréfára készül.

De a Vágó különben szatirikus vonásokkal barázdált fekete magyar feje nagyon komoly volt.

– Igen, neked. Életem egy rossz pillanatában elhatároztam, hogy végképp elhagyom a szülő-falumat, Jászapátit, s eladom az anyám házát és Pestre költözködöm. Tudod, az én fajtám, a jászság, vagyonos nép. Akadt a házra vevő akármennyi s az alkut meg is kötöttük. A szerződés, fiskális kacskaringókkal megszerkesztve, már ott feküdt előttünk az asztalon, a vevő már alá is írta, s magam is tollat kerestem… Akkor hozták az újságomat a postáról. Belepillantok s megakad a szemem a te verseden: „El ne add az ősi házat, El ne add az ősi telket, Hol a csűrön késő őszig Gólyamadár kelepelget.”

Vágónak elakadt a szava s a szeme könnybe lábadt.

– Nem adtad el… – segítettem neki befejezni.

A festő hálásan szorította meg a Pósa kezét. S csak egy szót felelt, azt is reszkető hangon.

– Nem.

De vajon csak ő szorította-e meg? Vajon hányan vannak, voltak és lesznek még, vajon hányan vagyunk becsületes, vergődő, szegény magyarok, akik a hazaszeretetet olykor keserű, olykor lán-goló, búfelejtő vagy vigasztaló italáért a Pósa verseihez és könyveihez menekülünk!... Akik nyer-tünk a magyar szellem eme nábobjától, neves hevületeket, becsületes és szép elhatározásokat, tiszta vizet, tiszta bort és tiszta aranyat. Én magam büszkén vallom be, hogy húsz kötet ifjúsági könyvemet sohase írtam volna meg az ő energikus lelkének a bíztató és erőszakos szuggesztiója nélkül.

A magyar gyermeknevelők, népoktatók, kisdedóvók és iskolák sem juthattak volna el sohasem a nemzeti közművelődés ama magaslataira, melyeken a háború előtt már megindultunk, de amely-ről most alattomosan, álnokul letaszigálnak, a Pósa nagy magyar zsenije nélkül, mely nekünk te-remtette meg a magyar gyermekköltészetet, a magyar ifjúsági irodalmat. Mikor ő a szögedi bohém-tanyáról legelső gyermekversét világgá röpítette, a magyar népnevelés és közoktatás óriás mezejét sűrű, buja gyom és dudva verte föl, mely között még a leggyöngédebb és legfinomabb ízlés is csak nehezen tudott egy-egy olyan szelíd csengettyűvirágot találni, amiben a gyermeki lélek ve-szedelem nélkül gyönyörködhetett volna. Érzelgős és selejtes fordításokat használtak, melyek a magyar gondolkozásnak és ízlésnek idegenek voltak, vagy jobb esetben magyar kontárok heve-nyészett, avatatlan, durva ácsmunkáját, amely lelketlen vagy rosszul rajzolt és betegesen képzelt szereplőkkel, formátlan formákkal és fogalmakkal gyötörte a gyerek fantáziáját és éjszakáját. Az idétlenséget és fonákságot már túlvitték azon a határon, amit meg lehetet volna bocsátani. Ne nevessenek, nagyon komoly és válságos pillanata volt ez a magyar pedagógiának. Kuriózumnak látszik ma, pedig való igaz, neveléstörténelmi tény, hogy az akkor egyetlen számbavehető magyar gyermeklapban ez a vers jelent meg:

Misike jó kisfiú volt,
Kis könyvéből mindig tanolt.
De ím, nézzétek a Marcit,
Mindig vágott fura arcit.
Ha egy idegen úr bejön,
Úgy néz reá, mint egy mejöm.
Megint enni kér a tálba,
Pedig mennyit zabált dálba!

Csak azért nem folytatom, mert ennek a lelketlenségnek nem akarok jelentőséget adni azzal, hogy komolyan foglalkozom vele.
Tán épp ebben az utolsó pillanatban, az úgynevezett tizenkettedik órában toppant a magyar gyermek virágos kertjébe Pósa Lajos.

„Itt van, itt, Az Én Újságom! Csakhogy itt van! Régen várom! Napkeletről tündér hozta!

Ez aztán a kedves posta!
Teli dallal, teli képpel!
Telistele szép mesével.
Tarka lepke – kék virágon…
Fogjátok meg! El ne szálljon!”

Micsoda más hang! Micsoda más világ volt ez! Az igazi magyar hang, az igazi tündérvilág nyájas, szelíd és szép, vonzó és igaz magyar mesebirodalma! Amelyik egyszerre kedvessé, igazzá, bensőséges, intim közvetlenségével őszintévé, derűssé, egyszóval magyarrá formálta azt a kis vilá-got, amelyik már-már megsápadt a sok festett csemegétől, mintha a gyomrát rontotta volna meg. Pedig ez a vers csak beköszöntő vers volt, jóformán a kiadónak írt reklámvers, mely körülhordoz-ta a szenzációs újsághírt, hogy Az Én Újságom – azóta is az egyetlen, egyedüli igaz magyar gyer-meklap – megszületett. A beköszöntőt nyomon követte Az Én Újságom, mindazzal, amit megígért: tele magyar dallal, magyar mesével, magyar ízléssel, magyar lélekkel. A magyar regék és nép-mesék tömérdek naiv, kedves és színes motívuma: az ispilángi rózsa, a világszép nádszál kis-asszony, bevonult a gyermekköltészetbe; Kacor király elfoglalta ősi trónját, az erdők kicsiny rigói és fülemüléi többé nem mákonnyal, hanem tiszaháti búzaszemmel, radnóti kendermaggal táplál-koztak. Hétről-hétre, hónapról-hónapra, esztendőről-esztendőre. Egy fertályszázadon keresztül, fáradatlanul, szüntelenül, mindig becsületesen, lelkesen, egyforma nagy bölcsességgel, egyfor-mán lobogó magyar lánggal! Ez volt az igazi népnevelés és nemzetművelés! Ah! Tele van a szí-vem hálával, szeretettel, tisztelettel mindazok iránt, akik ebben a dicső munkában részt vettek! Tele hódolattal Pósa iránt, aki a magyarságnak ezt a nagy nemzeti hadjáratát a maga radnóti oroszlán-fejével és küzdő karjával megindította s huszonöt évig vezette. Igazi írókat hódított meg az ifjúsági irodalomnak, melyet előtte csak olyanok foglaltak le, akik az írásművészet szépségeit sohasem ismerték, sem megalkotni nem tudták. Az ő halhatatlan érdeme ez is, hogy a magyar írókat föl tudta lelkesíteni az ifjúsági irodalom művelésére, főképp szuggesztív erejével és azzal, hogy maga is költészete javát, istenadta nagy tehetségét ennek áldozta. Ha neki nem derogált le-ereszkedni a gyermekvilág naiv költészetéhez, nem volt ezt joga többé lekicsinyelni senkinek sem. Az ifjúsági irodalmat ő tette irodalommá, s emelte föl a művészetig.

Azok, akik oly hévvel tagadják ennek a szent missziónak a jogosságát, noha a szócsavarás, a rabulisztika minden furfangját kimerítik, mégse tudnak mást vágni a Pósa fejéhez, mint a versei-ben használt indulatszókat. A csingilingit, a cini-cinit, aranydiót, mogyorót. Hát persze, hogy csingilingi, persze, hogy cini-cini! Mert a magyar nép, minden magyar erő, ízlés és érzék örök forrása és törvényhozója, így szokta azt. Mert a magyar dobbant a lábával és dacosan kiáltja, hogy eb ura kurta! Míg a német a sapkájával a levegőbe dobja, fütyül és hopszaszázik! A faj lelki világát semmi sem jellemzi hívebben, mint indulatszava, mert ez spontán, számítás nélkül való, tehát őszinte kifejezése érzéseinek. A Pósa verseiben éppen az a legbecsesebb, hogy a magyar vonásokat soha el nem téveszti.

Mi volt a sikere, mi lesz az eredménye, nem tudom. Egy ember élete, az én életem, rövid ahhoz, hogy egy nemzet, a magyarság lelki helyzetét megismerje s a történetírás tudománya csalékony, mint minden tudomány. De arra esküdni merek, hogy aki a Pósa versein s azon az irodalmon, amit ő teremtett, növekedik föl, az, amíg él, sohasem lesz más, mint magyar.

Egyszer valamelyik vasútállomáson vendéget vártam. A vonat, a gyorsvonat berobogott a pályaudvarra, mely egyszerre megelevenedett, amint a vándorló világ kaleidoszkópszerű tarka-ságával megszállotta. Csöngetések, isten hozottok és isten áldjonok, csókok és figyelmeztető in-telmek vegyültek össze százféle nyelven és hangon a vasúti jelszavakkal, ijedt utasok kiabálásával s a gép haragosan, lomhán szuszogó morgásával. A vonatra egy csapat figuraember szállott föl. Abban a tarkacsíkos ingben, térdnadrágban és matrózsapkában, szóval abban a dresszben, ami-ről a játékverseny ugró és futó bajnokait, a bicikli-tulajdonosokat és rakett mágnásokat megismer-hetjük. S ebben a pillanatban a peronon azon a furcsa, fakó, kifejezéstelen hangon, ami annyira idegen a színességhez és kifejező erőhöz szokott magyar ízléstől, fölhangzott a visszamaradt sportosok háromszoros köszöntése:

– Hipp-hipp, hurráh! Hipp-hipp, hurráh! Hipp-hipp, hurráh!

Egy sportcsapat búcsúzott ugyanis valamely másik városbeli sport-vendégcsapattól. Oly nevetséges, oly idétlen, oly groteszk volt ez a köszöntés! Szinte bosszantott, hogy magyar embe-rek, magyar ifjak, íme, ilyen nyilvánságosan a világ elé viszik az ízléstelenségüket. Hogy még csak köszönteni se tudják a magok szép magyar nyelvén a magok testvéreit. Hogy inkább mind a két fél olyan nyelvhez fordul, amelyik mind a kettőnek idegen, amelyiket egyikük se ért, ahelyett, hogy úgy kiáltanának, ahogy a magyar szívüknek diktálnia kellene: Isten áldjon, kedves baj-társam!

Tetsző érdeklődés kísérte őket, persze. A divat a legnagyobb hódító. Viszi, ragadja magával a tömeg lelkét. S már-már magam is azon gondolkoztam, hogy bajon nem én tévedek-e, mikor olyan feketének látom azokat a tarka vászoncsíkokat s oly fülsértőnek hallom a sport nemzet-közi nyelvét és köszöntését. De a közelemben egy óvónő állott. Öt-hatéves gyerek volt vele, akit kezénél fogva tartott s a gyerek, a maga hamisítatlan, naiv őszinteségével rákiáltott az óvónőre:

– Nénéi kérem, kik azok a majmok? Akik amott hápognak?

S az óvó néni, roppant komolyan, csak ennyit felelt: – Muszkák, babuci, muszkák.

Szerettem volna összecsókolgatni őket! A gyereket, azért mert majomnak nézte azt, aki az idegent majmolta; s az óvónőt, amiért letagadta, hogy azok a majmok – magyarok.
Ne is tudja meg a magyar gyerek soha, azt a sok hitványságot, ami körülötte ólálkodik, ami az ő lelkének a rovására ezen a szép földön ma is végbe megyen! Ha Pósára hallgatunk, nem is fogja azt még hírből se meghallani. Legyünk résen, akiknek még szent és tiszta a magyarságunk. Védjük a magyar gyermek ártatlan és tiszta nyelvét, lelkét, szívét, eszét, a magyar gyermek magyarságát, azzal a hittel, hogy magának nemzetünknek a jövőjét védjük. Ha még van jövője ennek a szeren-csétlen, szép nemzetnek, melyet az egész világ kirabolt és az egész világ megcsal – ezer év óta.

Önkéntelenül idesiklott a tollamba ez a néhány meleg reflexió, holott én se életrajzot, se esz-tétikai vagy történelmi méltatást nem akartam írni. Azt a tudósokra bízom, noha úgy hiszem, ezek bürokratikus ridegsége és fontoskodása sohase fogja megérteni és érdeme szerint méltatni se Pósát, az örök nagy magyar gyermeket, se a költészetét, mely a szűziesen szemérmes tiszta fajmagyar lélek költészete, amint a hipokrita Európa sohase értett, sőt megismerni se akart.

Itt, ebben a könyvben csak annak a sok kedves órának akarok emléket állítani, amit a Pósa fénykorában a magyar írói és művészi világ átmulatott, abban az asztaltársaságban, amelyet Pósa Lajos vonzott össze s amely másfél évtizeden keresztül, annak ellenére, vagy talán éppen azért, hogy semmiféle hivatalos szervezete sem volt, hogy csak a Pósa őszinte, becsületes lelkének a szuggesztiója éltetett, Budapest és az ország szellemi életének irányítására, élénkítésére állandó hatást gyakorolt és annak jelentős tényezője volt.

Mert a Pósa-asztal kocsmai mulatságainak az emléke elmúlik velünk, egyenként, apródon-ként. De a tömérdek irodalmi és művészi terv, ötlet, gondolat és alkotás, mely azok között a mula-tozások között született, ott fog bujkálni a magyar szellem világában még sokáig, részben örökké; mikor már a szép magyar földön tudni se fogják, hogy valaha Pósa-asztal is volt a világon.

 

(Folytatjuk a Muskátli 3. évfolyamának 1. számában szeptemberben)
In.: Lőrinczy György: A Pósa-asztal, kiadó: Singer és Wolfner, Budapest, 1922

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Hegedűszóban szép mese

I.
Ha van egy jó könyved:
Soha se vagy magad;
lepkeElhagyatottad is
Hű barátod marad.

Mindig beszél hozzád:
Vigasztal, fölemel,
Csüggedő lelkednek
Szárnyakat is nevel.

Csendes magányodban
Csengő forrás fakad…
Ha van egy jó könyved:
Soha se vagy magad.

II.
Gyermekkorunk emlékei:
Tarka lepkék, aranyszavú madarak.
Lelkünket földeríteni
Vissza-visszaszállanak:
Tündérálmok tavaszából,
Rég elvirult rózsafákról.

III.
Nincsen a gyermeknek olyan erős vára,
Mint mikor az anya két karjába zárja.

Nincsen őrzőbb angyal az édes anyánál,
Éberebb csillag sincs szeme sugaránál.

Nincs is annyi áldás,  amennyi sok lenne,
Amennyit az anya meg ne érdemelne.

IV.
Hol fészket rak a madár,
Ne bántsd azt a fát!
Hadd nevelje föl, szegény,
Csipogó fiát!
Hadd rengesse-ringassa,
Szép danával altassa…
Ne bántsd azt a fát!

V.
Ne ülj felhőparipára,
Mert levet a föld porába.

VI.
Hogyha tovább nyujtózkodol
Takaródnál:
Meglásd, utóbb még az se lesz,
Amivel majd takaróznál.

Forrás: Az Én Ujságom, XX. évfolyam, 31. szám, 1909. augusztus 01.

 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos: Adj hálát Istennek!

 

Adj hálát Istennek,
Ha van kenyered,
Ha a mindennapit
Megkereshetd.
Ne feledkezzél meg
Arról, kinek nincsen!
Beírja könyvébe
A jóságos Isten.

Adj hálát Istennek,
Ha van hajlékod,
Hol nehéz munkádat
Kinyugodhatod.
Ne feledkezzél meg
Arról, kinek nincsen!
Beírja könyvébe
A jóságos Isten.

 

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 35. szám, 1908. augusztus 23.

 

TERMÉSZET

 

Gárdonyi Géza:
A bogár

 

Az ablakomnak külső párkányára
Leszállt egy fényes, kék-aranybogárka.
Messziről jött és itt most megpihen.
Szárnyát bevonja s rám néz szelíden.
Rám néz, és bámul.

aranyosbabrabloMit gondol magában
A kis bogár az ember ablakában?

Tán azt gondolja: íme itten áll
Egy óriás nagy fekete bogár;
Egy nagy bogár, ki kőben éldegél,
S nincs szárnya se, csak mászik, mendegél.

S én gondolom: Mily boldog e kis élet:
Csak véletlen, hogy  városba tévedt;
Az erdőség az ő igaz hazája,
A lomb, a fű, a virág a tanyája;
Bú nélkül él, békén, függetlenül;
Minden övé, ahová települ;
Pénz neki nem kell, se más földi kincs;
Barátja sok van, ellensége nincs;
Ház se kell neki: ha eljő az éj,
A sátra lomb, az ágya falevél;
Reggel, ha ébred, inni, fürdeni
Egy tiszta harmatcsepp elég neki;
Ebédje nyíló virág mézpora,
Díványa annak selyme, bársonya;
Ott szundikálja délutáni álmát,
S hallgatja kedvvel a madár-dalárdát.

Vajon mi hozta ezt a kis bogárt,
Mi gondolat, hogy éppen ideszállt?
Tán benne is van vágy és akarat?
Próbálni, látni új világokat?
Vigyázz, kis boldog: messze el ne szállj!

Az ember is, ez óriás bogár
A zöldben élt valaha réges-régen,
Függetlenül, csendben és békességben;
De vágya támadt látni új világot,
S ment-ment, elhagyva fát, füvet, virágot,
Míg végre kövek közé rekedt
S küzdelmes élet örök rabja lett.

És üldögélünk csendes szótlanul,
A nap kisüt a fellegek alul.
Megmozdul, fölnéz az aranybogár:
Szárnyát kibontja s dongva tovaszáll.

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 34. szám, 1911. augusztus 13.

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo