Reményik Sándor: Gyóni Géza versei.

Lengyel mezőkön, tábortüzek komor lángja mellett lángba szökött egy csöndben lappangó szikra: Gyóni Géza költészete. Az ostromlott Przemysl-várában csöndes éjféli órában, ha szűnt az ágyúdörgés, nyomdagépek zakatolása ujjongott fel halkan a hallgató csillagokhoz, hogy íme: az embertelenség éjszakáiban ihletett lelkek visszaimádkozzák a kultúrát, selyem finom virágok hajtanak a vadság őstelevényéből s a vér esője nemcsak kétségbeeséssel telíti csordultig a lélekvedreket, hanem a véreső után még illatozni is tud a lélek, mint heves nyári zápor után a fiatal fenyves. Zúgtak a kultúra harangjai, a nyomdagépek: Gyóni Géza versei készültek tízezer példányban, lelki kenyérnek a várvédő sereg számára, hogy a befolyó jövedelem majd valódi kenyérré változzék az elesettek hozzátartozóinak kezében. Nem tudom, ez a valódi kenyér milyen lesz majd s a fokozódó drágaság mellett mennyire lesz élvezhető. Ha a költő nemes szívét jóságával kellene bizonyítania, úgy nagyon jónak kellene lennie ennek a kenyérnek is. De Gyóni Géza kenyeréből, a másikból magam is ettem. És erről szeretnék néhány szót szólani. Hadi kenyér ez is. Barna is, kemény is. A béke omlós kalácsának cukros ízét persze hogy nem szabad keresnünk, amikor hozzálátunk. De ahelyett van valami erős, férfias zamatja s valami ropogása, valami csengése, mintha véletlenül, tündérkezek aranypénzt sütöttek volna belé. Hadi kenyérben aranypénz, - gondolatnak is bizarr. A művészet aranypénze Gyóni Géza kőkemény hadikenyerébe van belesütve s csak akkor cseng, csak akkor szikrázik igazán, ha mi is kemény kézzel, megértő lélekkel törtük meg, vagyis, ha verseibe belemerülünk. Költészetének szépsége és értéke valójában csak akkor nyílik meg előttünk, ha nem pusztán művészi értéket keresünk benne. Ha pusztán művészi mértékkel mérnők verseit, rájönnénk arra, hogy Gyóni Géza nem nagy költő abban az értelemben, amely korszakos piedesztálra emelhet valakit, még csak akkora sem, hogy a közelmúlt békeidő sokak által lesajnált modern költőinek egyikével-másikával a művészi kifejezés eszközeire nézve fölvehetné a versenyt. Van verse, amely normális viszonyok között avultan, banálisan, szegényesen hatna. Most azonban egy sora sem hat így. Mert Gyóni Géza verseinek a háttere a világháború s ő a világháború első s egyetlen magyar költője. Kifejező erejére s színgazdaságára nézve nem lehet Petőfivel egy napon sem említeni, de hasonlít hozzá abban, hogy neki is kard és lant van felváltva a kezében s minden leírt sora döbbenetesen őszinte. Olyan sora nincs Gyóni Gézának, amely ne élményből, keservesen nagyszerű lelki élményből fakadna. Az ő verseiben csakugyan a gránát robban s a halál szele süvít, élet és halál problémáinak filozofálás nélküli, spontán kifejezései a képei s mikor a magyarságunkról, a magyarság nagy erőpróbájáról ír s szenvedni és győzni tudásunkat, hazavágyó békesóhajtásunk és fogcsikorgató kitartásunkat a kuruc nóták egyszerűségével ünnepli, akkor mintha a faji öntudat forró levegője meglegyintene bennünket is, akik a világkatasztrófa legmélyebb okát a faji különbségek kiélesedésében s a nemzeti válaszfalat kínai fallá vastagodásában látva, ezen eszmék szépségén már-már kétségbe esünk…A modern háború költője Gyóni Géza. S bár szíve szerint tradicionális ösvényeken jár s művészi formái a régiekre emlékeztetnek s művészi hitvallása kifejezetten is szembeállítja őt az újabb költői irányok híveivel, (kötetét is Rákosi Jenőnek ajánlja) mégis akarata ellenére is át van itatva sok egészen modern érzéssel és szeme olykor pompás biztossággal veszi észre azt, ami ebben a háborúban új, eredeti, s ami más háborúk más katonáinak lelkében nem volt, nem lehetett meg. A tradicionális költő nem kerülheti el sorsát, azt, hogy a világháború specialistája legyen. És amikor, amely verseiben azzá lesz, akkor a legnagyobb és azokban a legművészibb. A hadikenyérbe sütött aranypénz akkor cseng legszívhezszólóbban, akkor villámlik legvakítóbbat s az ilyen verseiben érezzük meg leginkább, hogy a szabadkai újságíró, ha nem is világraszóló poéta, de semmi esetre sem mindennapi lélek. Az ostromlott Przemysl pihenő éjszakáin zúgtak a nyomdagépek… Gyóni Géza kötetének tízezer példányát elkapkodták a szépségre szomjas hősök. Egy példányt pedig hazahozott nekünk a „Mezőlaborc-felé szárnyaló gépmadár”, amelyet oly színesen, szépen üdvözöl Gyóni költeményeiben. Ezen egyetlen eredeti példány nyomán, annak hű utánzataképpen, de bővítve és kiegészítve adta most ki itthon e verseket másodszor az Országos Hadsegélyző Bizottság. A kapituláció után orosz fogságba került a költő is…Vajjon írt-e azóta? Vajjon megtagadta-e tőle a nyugodalmas fogság azt, amit a véres harcok szörnyű izgalmától, megpróbáltatásaitól is szuverén módon behajtott: hogy művészetének áldozhasson? Lelkének lángszirmait, aranykarikás, szivárványos ablaktábláit becsukta-e boldogabb időkig?

    Gondol-e reánk? Hiszi-e, hogy olvassuk, hogy élvezzük, - hogy szeretjük? Elhiszi-e, hogy hálásak vagyunk Neki, aki érettünk kész volt feláldozni az életét, s ami annál is több, a fogságban most talán a művészetét kénytelen feláldozni? Bizonyára hazagondol. Hazajár a lelke, mint a katonának, az ő katonájának, az őrszemnek, aki a Visztula hídján számolja a szíve verését…

„Minden verésre messze dobban,
Szemét a messziségbe vájja
S kongó lépések elviszik
Alkonyodó hazai tájra.”

Kolozsvár, 1915. június.