Garay János: Rege a tihanyi visszhangról

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kinccsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.

Szemének, éjhajának,
Arcának párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.

«Adj szép leány, nyájadból
Egy csésze friss tejet,
Beteg fiam számára
S megoldom nyelvedet.

Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának,
A szép királyleány
S a szót a víz királya
Megoldta ajakán.

S csengőbb lőn az ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg,
A lánykát s vad negéd,
Hallván mi szép, mi bájs
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának,
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak,
Irigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve.

S amily hamar megnyerte
Sok ifjúnak szívét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szívén…

A tónak ősz királya
Haragra gyúlt ezért,
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Ítélet napja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett –
A tó máig kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig,
Ki tudja, mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható.
De bárki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Mellyel vétett neki.

S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:

Most – bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.