Sajó Sándor: Balaton

    I.

Égszínkék a Balaton ruhája,
Fodrot varr a fuvalom reája;
Kéklő fodrok fehér habos selymén
Könnyű szellő tovasiklik enyhén.

Lágy hullámok titkos susogással
Kergetőznek nagy vígan egymással;
Egyik a mást gyorsan odaérve
Loccsan a part fényes fövenyére.

Ring a kék tó szelíden, merengve,
Mosolygó ég kacérkodik benne;
Hanyattfekszik a verőfény rajta:
Zsongó hullám boldogan ringatja…

Túlsó parton hegyek koszorúja,
Árnyukkal a kék tóra borulva:
Méla csöndben, mozdulatlan állnak,
Mintha a tó őrei volnának.

Ünneplő csönd, ragyogó igézet,
Csupa derű, akármerre nézzek;
Halk gyönyör száll szívre, földre, égre:
Mosolyog a Balaton tündére…

    II.

Szép Balaton, mennybolt mása,
Lelkedre ül a varázsa;
Amily hosszú, amily széles,
Oly gyönyörű, oly szeszélyes.

Ha szelíden rádmosolyog,
Szende kislány, azt gondolod;
Kékszemű lány, kedves, bájos,
Oly szemérmes, – oly leányos…

De ha megjön pajkos kedve,
Hullámozva ring a keble,
Olyan, mint a kacér asszony,
Szinte hí, hogy elringasson.

Kötve higgy a kacér nőnek:
Csalfa kedve bajra nőhet;
Láttam én már szépet rossznak,
Balatont is – viharoznak.

    III.

Még kék az égbolt, kék a Balaton,
Mosolygó tükrén méla nyugalom,
S ím csak megborzong: rátör hirtelen
Egy félő sejtelem.

Hűvös szél támad Badacsony felül,
Mosolygó napfény futva menekül,
Riad hullámok összetorlanak
Az erdős domb alatt.

Mint sűrű tajték hajszolt paripán,
Fehér hab kél a hűvös szél nyomán;
Ez fölsivít és szilaj dalba fog
S tépázza a habot.

A tó fölébred vésztől terhesen:
Mélázó csendbül bús moraj leszen,
Morajló búból harsogó harag
Az erdős domb alatt.

Már vágtat a szél Badacsony felül,
Lenyugvó napfény futva menekül,
Már torlanak a felhők nyugaton,
Már zúg a Balaton.