Túrmezei Erzsébet: Borúra derű

Senki nem csodálkozott rajta, hogy a kis Horváth Sárika mindig olyan szomorú. Hisz az egész falu tudta, hogy amikor Sárika még csak hároméves volt, megszólaltak egy nyári délután gyönyörű szépen, bánatosan a harangok, s a föld befogadott egy koszorúval, virággal, könnyel borított, egyszerű koporsót.

    Abban a koporsóban égi mosollyal az arcán angyal feküdt, az egész falunka Krisztus felé utat mutató, árvát, öreget, szegényt istápoló angyal… a kis Sárika édesanyja… Isten áldja meg haló porában is!

    Hogyne sajnálta volna mindenki a szomorú arcú kislányt! Ki kérdezte volna, mi a bánata! Igyekeztek simogatni, szeretni. Mari néni, édesapa nénje, mindent elkövetett, hogy az otthon otthon legyen, hogy a kis árva ne nélkülözze az anyai szeretetet. De Sárika mindig szomorú volt.

    Ha a faluban járt, ha a paplakba köszöntöttek be öregek, fiatalok, soha nem múlt el nap, hogy ne hallott volna ezer jót és szépet édesanyjáról. Olyankor szomjas füllel itta a szavakat. Ha a nagyok beszélgettek, játszadozott mellettük, de ott volt a szíve-lelke, egy szót se mulasztott el.

    S amikor esténként olyan sokáig feküdt nyitott szemmel kis fehér ágyában, úgy érezte magát, mint amikor képes kockákkal játszik, és össze akarja rakni a kis képdarabokból a gyönyörű egészet.

    Olyankor Sárika látta az édesanyját. Látta, hogyan kopog be Julis néni kis kunyhójába, veti meg szerető kézzel a tehetetlen öregasszony ágyát… látta, hogyan kötözi a beteg Balázs János sebes lábát, hallotta, hogyan énekel neki csengő, tiszta hangon a Megváltóról… a ráncos arcon végig csordulnak a könnyek… látta az édesanyját végigmenni az akácos utcán… mindenkire rámosolygott, utánaszaladtak és mellészegődtek a gyerekek… És Sárikának ettől a látástól összefacsarodott a szíve. Arcát a párnába temette, és sírva aludt el minden este.

    Volt még valami, amit nagyon szeretett. Belopódzkodni lábujjhegyen a fogadószobába, amikor édesapa az irodában dolgozik és Mari néni kint gyomlálgat a kertben… megállni csendben egy arckép előtt és nézni, amíg a szemébe toluló könnyek el nem takarják azt a drága arcot.

    Néha megállt a tükör előtt, és haragosan nézett magával farkasszemet. Ha tudnák az emberek, mit érez, amikor újra meg újra megállapítják róla, hogy nem hasonlít az édesanyjához, talán nem mondogatnák annyit. Fekete a haja, a szeme, barnapiros az arca. Édesanyja szőkevolt, kék szemű, ha elpirult is, csak rózsaszínű lett, mint a barackvirág. És mindig mosolygott, ő pedig mindig szomorú, vagy haragos. Sárika keserűen nézett a tükörbe. Hiába, ezen nem lehet segíteni! Ő soha nem lehet olyan, mint az édesanyja volt.

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ilyen szomorú Sárika…

    Évek teltek el. Megint meleg nyár lett. Becsukódott az iskola kapuja, és mint a fecskék tavasszal, repültek a diáklányok, fiúk az elhagyott, kedves félszekbe. Mari néni izgatottan tipegett-topogott ide-oda a szobában, igazított még az ozsonnaasztalon, a virágokon babrált. Legalább tizedszer hallotta már, hogy nyílik a kapu, s mindannyiszor csalódott. A kapu nem nyílt, és a várva várt nem érkezett meg. De amikor a kakukkos óra éppen négyet kakukkolt, mégis karjaiban tartotta rég látott, kedves Sárikáját.

    Azon a nyáron nagyon sok csodálkozni valója lett az egész falunak. Az öreg akácok összedugták a fejüket, amikor Sárika arca nem volt szomorú, Sárika szeme örömtől ragyogott.

    A legjobban az öreg Barabásné mondhatná el, hogyan is volt. Amikor a legkeservesebben jajgatott, és a legszívettépőbben sírtak ágya körül a kis unokák meg a szomszédasszonyok, egyszerre nyílt az ajtó, és belépett valaki. Csak szeretettől ragyogó szemet látta, csak a jóleső, tiszta hangot hallotta.

    -Hogyan van, kedves Barabás néni?… Tekintsen a Megváltóra!

    Régen hallott, könnyet, vágyakozást és vigasztalást fakasztó ének zendült át a szobán. Aztán elment a látogató, csak a keze nyoma maradt ott: a megvetett ágy, a virágcsokor… Barabás néni jobban lett, de ha száz esztendeig él, se felejti el azt a percet.

    -Szakasztott az édesanyja! – sóhajtottak fel, amikor Sárika mögött becsukódott az ajtó.

    Azóta lépten-nyomon ez hangzik a faluban. Ha Sárika végigmegy az utcán, utánaszaladnak, mellészegődnek a gyermekek. Mosolyogva köszöntget az emberek felé. Van olyan öreg néni, aki láttára mindig megtörli a szemét, s olyan hangosan suttogja, hogy meghallja Sárika is: „Szakasztott az édesanyja!”

    A fiatal leány néha csendesen megáll most is a drága kép előtt, és visszamosolyog a reámosolygó arcra. Ó, tudja már a titkot! Tudja már, hogy az édesanyja minden szépsége, ékszere az volt, hogy a Megváltóhoz hasonlított. Szívébe fogadta Jézus szeretetét. Akik a Megváltót követik, mind hasonlítanak egymáshoz: ugyanaz a szeretet és ragyogás, ugyanaz a békesség tükröződik az arcukon. Csillagok, akik ugyanattól a Naptól nyerik a fényüket.

    A régi paplak napsugaras szobáin boldogan cseng Sárika éneke:

„Csak úgy adhatsz másnak, ha Tőle veszel,
ha átformál téged, s te mása leszel.
Ragyogni, örülni, szeretni csupán
az tud, ki híven megy a Mester után.”

    Az öreg Juli néni ott megy el az ablak alatt. Nem állhatja meg, hogy veszteg ne álljon egy percig, a keszkenőjét szeméhez ne emelje, és el ne suttogja újra:

    - Szakasztott az édesanyja!

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf