Bözödi György: Sajgó seb

Az idős Fábián, az apa, részegen jött haza. Messziről énekel az úton, fényes nappal, nincs már ennek az embernek szégyene. Hiába közeledik a kapuhoz, hiába lép be az udvarra, nem hallgat el, hadd hallja az egész világ, hogy neki jókedve van, hadd hallja az asszony is és pukkadjon meg a méregtől. Hadd tudja meg az asszony, hogy nem fél a nyelvétől, akármennyit is kelepeljen.

    Az asszony jól sejtette, hogy ma is így jön haza, nem hiába dúlt-fúlt a méregtől. A házban ma nem lehetett hasznát venni, amióta megtudta, hogy az ura megint ott ül cimboráival a korcsmában. Az anyja, a vén Rákinén eleget próbálta, hogy lelket verjen belé, – a fiatalasszonynak minden hiába való volt. Csak jött-ment a házban, csapkodta az ajtókat, ült le a kanapé végére, szökött fel, futott az ablakhoz, sírt és átkozódott. Mert nincs senkinek olyan hitvány ura, mint neki. Nincs semmire gondja, se a gazdaságra, se a feleségére, se a gyermekekre.

    Most, hogy jön haza az ura, kifut a középső házba, de ügyet sem vet az anyjára, aki ott tesz-vesz, csak a két tenyere közé szorítja fejét és szaladgál, mint a bolond.

    -Jaj, jóságos Úristen, mit csináljak evvel az emberrel!

    Az ember jókedvű, kacag ahogy belép a kapun.

    -No hallám, ki tud legelőbb az ölembe, kit öleljek meg?

    Tántorog egy kicsit, de ügyel, hogy ne vevődjék észre. Füttyent egy-egy sort egy víg ropogós nótából, figurázik melléje a lábával, mintha csak azért tántorogna.

    -Hé asszony! Hé Ferencke!

    Az asszony becsapja belülről az ajtót, csak az átkozódása hallatszik ki, meg a csattogás, mint odavág mérgében mindent, ami a kezeügyébe esik.

    Ferencke az udvaron játszik a fövényben. Szemét az apjára mereszti, otthagyja a játékot, feláll és félénken elhúzódik hátra, az ajtó felé, amit az anyja most csapott be. Hova legyen el? Egész nap csak attól félt, hogy mi lesz, ha az apja hazajön? Az még jó, ha csak az anyja van itthon, mert akkor legalább verekedés nincs, csak sírás és átkozódás, meg aztán ő sem kap ki olyan könnyen, mert az anyja ilyenkor édesgeti, a kedviben jár, csak hogy ne húzzon az apja felé, amikor az is otthon van. Pedig Ferencke szereti az apját, szívesen odasülne az ölébe és megfogná a bajuszát, megölelné a nyakát, ha az édesanyja nem átkozná annyit. De így tudja, hogy az apja elől el kell futnia, mert rossz ember, mert örökké csak iszik és keserűséget okoz az anyjának.

    Fábiánnak bolond jókedve van, egyenesen meg akarja csókolni az asszonyt.

    -Te Ilona, te hol vagy? Nem hiába mondtam, hogy senkinek sincs olyan jó felesége, mint nekem. Jössz-e no?

    -Takarodjék ki a kapun, részeg disznó!

    Az asszony sarkig hátravágja az ajtót, készen, hogy ráront és kikaparja a szemét.

    -Az én udvaromra többet be nem teszi a lábát; – nyelvel és hasad széjjel a méregtl. Hogy ilyen hitvány ember, aki még arra sem volt képes, hogy saját házába vigye a feleségét, hanem ő jött ide lakni az asszonyhoz, egy ilyen más nyakán élősködő ember, még így bánjék a feleségével. Ahelyett, hogy dolgoznék, tekereg és pusztítja a napot, pusztítja a pénzt.

    De Fábián nem érti az ilyen szót. Mint javíthatatlan rossz gyermek, csak széttárja a két erős karját és csalogatja az asszonyt, mosolyog.

    -Nonono Ilona, hát gyere ide a karomba. Hogy öleljelek meg!

    Asszony kellene neki, ha felvadítja magát a borral – dúl a felesége.

    -A hűlés s a nehéz ménkő, hogy azt ölelje meg! – vágja oda.

    -Nem jössz?

    -Nem.

    -Hát miért? A feleségem vagy. Bezzeg én kellettem neked, mert senki sem tudott úgy ölelni.

    El akarja kapni az asszony derekát, de ez szörnyű csetepatéba kezd. Mert nem tud parancsolni a nyelvének, ha egyszer megindult. Aztán mind bánhatja, hogy összekiabált kígyót-békát. Erre az emberre, erre az ő részeges urára erősen meg tud haragudni, éppen amilyen erősen szeretni is tudja máskor.

    -Hát te, Ferencke, te gyere ide – kezdi most Fábián a gyermekkel.

    A gyermek nem mozdul, áll az ajtó sarkánál, mintha le volna cövekelve.

    -Gyere ide édesapádhoz, Ferencke…

    Fábián hiába kérleli, a gyermek nem mozdul, csak áll konokul, megátalkodottan, mintha az anyja kitanította volna és ránéz mereven, bamba szemekkel.

    Ferencke elhatározta magában, hogy nem megy az apjához. Akármeddig hívogathatja, ő nem mozdul egyet is, miért bánok olyan rosszul az anyjával, hogy az annyit kell, hogy sírjon. Hej, de ha neki jobb apja volna, hogy repülne mindjárt a nyakába, ahogy meglátja!

    Az apja azonban nem sokáig gondolkozik, hanem az ölébe kapja és össze-vissza csókolja az arcát, a nyakát.

    Ferencke az apja vállának feszíti két öklét, hogy távol tarthassa magát tőle, de hiába, az apja csak tovább csókolja falánkul, megenné, ha lehetne.

    -Nem akarsz apádhoz jönni, te gyermek? – simogatja. – Hát szereted-e apádat?

    -Vajon igaz-e? – csiklantgatja a kicsi hasát, hogy a gyermeknek muszáj kacagnia. Apádat, a te édes szülő-apádat, hát hogyne szeretnéd?

    -Nem! – köti magát a gyermek.

    -Megtanítottak, ügyesen megtanítottak!

    Fábián leteszi a gyermeket a földre, de ekkor már ott van az asszony, mint akibe kést szórtak. Megfogja a gyermek kezét és elráncigálja, közben pedig oldalt az urára néz.

    -Megtanították? Ekkora gyermeket már nem kell tanítani. Van magához való esze. Ki tanította volna meg?

    -Tük. Ennyi eszetek van. Már ezt a gyermeket is ellenem hergelitek. Ezt a Ferenckét, ezt az én fiamat. Az egyetlen fiamat.

    -Nem hergelte azt senki. Tudja, hogy kijedet nincs miért szeresse.

    -Mert tü örökké azt mondjátok neki. Azt hiszitek, hogy ez a gyermek is olyan, mint te meg az anyád? De hej, hogy széjjelvágok egyszer itt közöttetek!

    Fábián irtózatos haragra lobban. Megragadná a feleségét, hogy széttépje, meg az anyósát is, hogy összetörje a máját. Mert mindennek ez a vénasszony az oka. Folytonosan súg-búg a leányának, hogy ellene haragítsa, tanítja a gyermeket, hogy ne szeresse az apját. Ilyen háztájat még nem látott a világ, ahol mindenki a másik ellen van. DE megmutatja ő is, hogy mit tud, vele nem lehet csak úgy asszonybeszéddel, mocskolódással…

    -Ilona, mü elköltözünk innet még a héten.

    -El? S vajon hová?

    Az asszony csak úgy foghegyről beszél a férfiúval, gúnyolódva, hogy lám, mi jut eszébe. Költözni akar ebből a szép házból, egy putriba, mert másképpen nem lehet nevezni azt a viskót, amit az apja neki adott, amikor egybekeltek. És örökké ezzel hozakodik elő, amikor összekapnak, pedig már százszor is megmondta, hogy inkább a pokol fenekire megy, de abba nem költözik.

    -Abba a házbe te is ellakhatsz, ha nekem jó.

    -Kijednek jó lehet – szúr vissza az asszony – de mit képzel, én, aki ekkor szép házban laktam egész életemben, hogy menjek egy olyan vityillóba most.

    -Ha nekem jó, te nem lakhatsz benne?

    -Nem én!

    -Ilona, te! Egy ütéssel leváglak. Leváglak, ha nyelvelsz.

    -Ezért mentem én férjhez kijedhez? Csak tegye rám a kezét!

    A férfiúnak bárhogy forrik a vére, uralkodik magán. Nem tudná megütni ezt az asszonyt, nem tud vele rosszul bánni. Pedig ennek a sok vesződésnek, ennek a kínos életnek egyszerre vége lenne, ha elköltöznének innen, a vénasszonytól. Hej, nem látnák őt a korcsmában, ha egyszer jó, nyugodalmas házatája lenne, ahol otthon ülhet békességben, szeretheti a dolgot. Mert ő szeret dolgozni, azt mindenki tudja róla.

    -No Ilona! Nem lakunk sokáig abban a rossz házban, csak amíg az újat felépítem. Szép nagy tornácos házat. Ha innet elmehetünk, jövő tavaszra készen lesz.

    -Ha készen lesz a ház, akkor elköltözöm innét.

    A vénasszony egyet se m szólt az egész idő alatt, csak behúzódott a házba, csak tett-vett, mint akinek sok sürgős dolga van. Csak fülelt, hogy minden szót meghalljon. Most észrevette Fábián, hogy az utolsó választ ő súgta a feleségének; csináltassa meg előbb a házat.

    Fábián beront a házba, megfogja a vénasszonyt. Megrázza, széjjeltépné, széjjelszaggatná dühében, de tartóztatja magát, mert tudja, mi lenne amiatt. Csak lecsapja az egyik székre, hogy megroppan a vénasszony minden csontja és otthagyja.

    De a dolognak nincsen vége. Úgy látszik, még csak most kezdődik az igazi. Ilona kiabál, átkozódik, a vénasszony visít, sikolt berekedt idétlen hangon. Ilyen vijjogást emberi fül még nem hallott. És Ferencke áll az ajtó között, nézi a benti komédiát és bőg, mintha nyúznák. Istene legyen annak, aki ezt kibírja.

    Fábián kiront az udvarra, mint akinek elvették az eszét. Otthagyja valamennyiüket, hogy bőgjenek. Nem tudja, mihez kezdjen, hová legyen el. Mert ha ő most valamelyikhez hozzányúl, az élve nem szavadul a keze közül. Ha pedig ezt a bőgést hallja, nem tud uralkodni magán. Hej, férfiú ő, gondol egyet és otthagyja az egészet. Hóna alá kapja a fejszét, becsapja maga után a kaput, hogy csak úgy döng. Nekivág az útnak, a hegynek, a hatalmas erdőnek, amely körülveszi a falut. Mikor kiért a házak közül, már fütyörészik, szinte boldog, hogy otthagyta azt a hitvány sorvasztó életet. De a feszültség nem enged a testében, a két karjában, muszáj vagdalóznia a fejszével az út két oldalán, a tövisbokrok közé. Olyan erő van most a testében, hogy széjjel tudná tépni ezt az egész hitvány világot, amely fogva tartja, összekötözi két karját. – Te áldott jó Isten, most ne hagyj el!

    Néhány szál fát még a tavasszal kidöntöttek volt az erdőn, mert Fábián régóta forgatja már fejében a házépítést. De miért ment volna most oda, mit keresne ott egyedül, forgatja Ilona egész délután a fejében. A asszonynak nincs nyugta otthon. Azt még látta sírás közben is félszemmel, hogy ura a fejszét magához veszi és kilódul a kapun. De hová lehetett el aztán és hol lehet azóta? Mégis nem kellett volna ilyen szigorúan bánni vele.

    A vénasszony pusmárol, nem kell félnie, hogy a veje meghallja.

    -Te Ilona, miért ülsz ebbel az emberrel? Evvel a vadállattal?

    A fiatalasszony nem szól, csak ül a kanapé végén, a szemére száradt könnyel és kifelé bámul az ablakon. Jaj, hol jár az esze, hol jár a lelke, ki tudná azt megmondani.

    -Váljatok el, hagyd el ezt az embert. Ezt a Fábiánt.

    Az asszony oda se hallgat, csak éppen szól, hogy az anyja észre se vegye nyugtalanságát.

    -Hát miért?

    -Kapsz még te ilyen embert. S amellett nem is részegest.

    -Azt tudom, hogy kapnék ilyen módost.

    Ilona sóhajt és úgy mondja ezt, hogy még az öregasszony is megsejt valamit. Eddig is nem azért maradt az urával, mintha nem kapott volna mást.

    -Csak megeszi az életedet – bátorítja a vénasszony.

    -Meg, – szól Ilona és fel se néz.

    -Vagy szereted tán? – gúnyolódik az anyja.

    -Ha nem szerettem volna, nem mentem volna hozzá.

    Feláll a kanapéról, nem tudja, mihez fogjon, ide is nyúl, oda is, de nincs semmi értelme. Forr benne a méreg, de nem Fábián ellen már. Az öregasszonyt utálja, mert mindig csak miatta kezdődik a perpatvar. Ha most is nem szól bele, Fábián lecsendesedik, mert ő, a felesége, mondhat akármit neki, amiatt soha sem háborodik így fel. Ez a vénasszony szítja a háborúságot, mert nem tud hallgatni, nem tudja a fiatalokat magukra hagyni. Az életük emiatt romlott meg. Jaj, ez a Fábián hol lehet, mit csinál, miért vitte magával a fejszét?

    -Ha leváltok, te jársz jobban, nem az urad.

    -Édesanyám, hallgasson kijed!

    Pattan széjjel a méregtől, mindjárt nem tudja, mit csinál, ha még keseríti ez az asszony. Becsapja az asztal fiókját, melléje csapja széket, úgy jár a házban, mint a forgószél.

    -Hát gondold meg, te járnál jobban. Én megszámítottam magamban. A gyermeket neked adja a törvény, ha úgy akarod a Ferencke már nagyocska, mindjárt dolgozni tud, hasznát veszed…

    Ilona szoknyája suhog, már mindjárt kitör a vihar, már odavágna valamit az anyjának, amikor Ferencke sírása megrémíti. A gyermek úgy bőg valahol az udvaron, mintha vérét vennék. Anyja kiront az ajtón a Ferencke valóban nyakig véresen fetreng a porban.

    -Jaj, áldott Isten, mi lelete ezt a gyermeket!

    Az asszony arcából lefut a vér, lábát elhagyja az erő. Ölébe kapja Ferenckét, simogatja, csókolja, de nem tudja még most sem, hogy mi baja van. Hiába kérdi, egy szót sem tud kivenni a gyermekből, hogy hol járt, mit csinált. Ahogy észrevették sírását, Ferencke nyomban elhallgatott, összeszorítja száját és nem lehet hangját hallani.

    Mert Ferencke elhatározta már előre, hogy nem szól. Mikor az apja elment s a két asszony behúzódott a házba, megunta az egyedül való ácsorgást, favégeket keresett és fejszével faragni kezdte. Maga sem tudta volna megmondani, hogy mit akar csinálni, de érezte, hogy valamihez muszáj fognia, ha mindenki magára hagyta. Most, hogy balkezéről tőből lemetszette egyik ujját, kétségbeesett kínjában kimondhatatlan harag és dac fogta el a felnőttekkel szemben.

    -Ilyen, ha valakinek rossz apja s anyja van, így bünteti meg az Isten – jutott eszébe, mikor a szörnyű fájdalmat érezte és összeszorította levágott ujja fölött a sebet, ahonnan vastagon csörgedezett a forró, piros vér. Eltökélte, hogy senkinek se mond meg semmit, mit is jöjjön kérdezősködni az anyja, vagy az apja, mikor tudhatnák, hogy miattuk van.

    Szorította is kétségbeesetten a seb helyét, de amikor látta, hogy a vér csak nem áll meg, elfogta az ijedtség, a rémület és kiáltani kezdett.

    -Jaj drága jó faim, Ferenckém, hát mi történt veled?

    De az anyja sírhat, jajgathat, kérdezheti, odaállhat jajgatni a nagyanyja is. Ferencke egyet sem szól. Szinte öröm van már abban a dacos konokságban, amellyel véres nadrágját, ingét, kabáját nézi: látjátok, ezt csináltátok ti, ez mind miattatok van, most jajgassatok, sírjatok, úgy kell nektek!

    Bekötözik Ferenckét, tiszta ruhába öltöztetik. De Ilona most már nem tud még úgy sem nyugton lenni, mint eddig, mi lehet az ő urával. A vér megrémítette. Vajon mit csinál a fejszével, miért vitte magával. Jaj, ha őt is így kell meglátnia! Elpusztítja magát, ő is elpusztítja, akkor legalább vége lesz. Mert ezt már így nem bírja tovább.

    A vénasszony mosolyog Ferenckének és az asszonynak megint előhozza a válást. Mintha semmi sem történt volna, úgy fújja tovább a magáét. De Ilona felugrik, leteszi Ferenckét az öléből és szembeáll az anyjával.

    -Nekem többet tanácsot ne adjon! Tudja meg, hogy szeretem az uramat, ezt az áldott rossz uramat. Szeretem s nem tudok megválni tőle. Nem, nem! Tudja meg, hogy szeretem. Vele megyek lakni abba a kalibába is, csak hogy kijedtől megszabaduljak!

    Ki fújta magát, megkönnyebbült. Új szoknyát akaszt a derekára, Ferenckét kézen fogja és kivezeti az ajtón.

    -Hol lehet apád, Ferenckém, hol lehet édesapád.

    Nem tudja, merre induljon, merre mehetett Fábián, megkérdezni pedig szégyell, fél, hogy kikacagják. Hiszen tudják, hogy folytonosan civakodnak. Nyomban gondolnák, hogy azért kérdi, mert nem tudja, hogy hová lett el és fél, hogy elpusztítja magát. Összejárja a kertek alját, Ferencke megy mindenüvé, tudja jól, hogy mit keresnek. Hiába, nyomát sem találják. Bejárják a határt, de nem kapnak vigasztalást. Ilona már sír, kesereg, hogy az Isten ennyire megverte. Tízszer is megfogadja, hogy ha még egyszer együtt lehetnek otthon, többé még rossz szót sem ejt ki. Úgy fognak élni, mint a galambok.

    Estefelé kerülnek az erdő alá. Fáradtak, lépni is alig tudnak már. Fejszecsapást vesznek észre és arra irányulnak. Ferencke pillantja meg előbb az apját, kiáltani akar, hogy végre itt vannak és oda akar szaladni. De Ilonát megint lefogja valami, a régi büszkesége s betapasztja a gyermek száját. Félrehúzódnak egy bokor mellé, onnan lesik meg, mivel foglalatoskodik az ember. Az egészséges, hatalmas fatörzsek ott fekszenek Fábián lábainál és nyesi őket, faragja. Posztóujjasát félre hajította a száraz levelekre és döngeti a tönköket. Ilona megint nyugodt, egyszerre visszafordul minden. Nincs semmi baj, de mi lett volna, ha ez az ember észreveszi őt. Elárulta volna, hogy félti, hogy utána jött, hogy megijedt, hogy szereti s hogy utána menne a világ végére is. Akkor pedig mi lenne a büszke Ilonával? A büszke Fábiánnéval?

    Hazamennek nagy titkon, lopózva, hogy más se vegye észre. Útközben csak a Ferencke megcsonkult forró kezén simogatja a kötést. És megígérteti vele, hogy nem szól az apjának semmiről. Ferencke örömmel hallgat, mert most még jobban tudja gyűlölni a felnőtteket.

    Este hazajött Fábián. Úgy tett, mint aki mindent elfelejtett, ami a délután történt. Békességben beszélt és leült az asztalhoz, várta az ételt. Ilona és a vénasszony is úgy mutatta, hogy mindent elfelejtett, végezték a dolgukat, mintha mindig békesség élt volna közöttük.

    A vacsora késett, osztozkodás lett miatta. A vénasszony a leányát okolta, hogy eltöltötte valahol haszontalanul az időt. Ilona a vénasszonyt hibáztatta, mert hiába ül itthon, még a vacsorát sem csinálja meg soha. Fábián éhes volt, így hát ő is beleavatkozott.

    -Látszik, hogy hazajött, látszik, hogy betette lábát a kapun, már kezdődik a veszekedés! – nyelvel Ilona, hogy mutassa, mennyire megveti az urát.

    Ferencke lehúzódik a tűz mellé és hallgatja az eszeveszett veszekedést. Azt találgatja, hogy mi lenne, ha ezek a felnőttek nem vezetnék félre egymást, nem hazudnának, hanem mindent bevallanának, úgy, ahogy külön-külön egymás háta mögött teszik. De mivel nem vallanak be semmit, csak szorítja sebesült kezét, a levágott ujj helyét, hogy jobban fájjon, sajogjon, nyilaljon. Hogy minél keserűbb legyen ez az élet.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo