Darkó István: Fekete szivárvány

        I.

     A reggel a hegyek között terjengő vastag ködöt magába szippantotta. A Tátra ormai kibukkantak a távolodva oszló sűrű gőzök között. A közeli Gyömbér szürke sziklalapjai megcsillogtak a kisarjadó fényben. Késő ősz volt már. A vadgyümölcsök utolsó szemei is elfonnyadtak a fákon és megrothadtak az erdei avarban. A nagy esők már elmúltak, de a hó még a Tátra ormáig sem érkezett el. A parázs közül kiszedett krumplit az emberek két markuk között hűtögették.

    A juhokat már befészkelték télire a gerendákból rótt házba.

    A sziklából repedt kövek úgy csikordultak a szöges bakancs alatt, mint a fagyott hó. Bocskorban alig lehetett rájuk lépni.

    Sötét téli madarak ültek a fenyvesekben és téli kiabálásaikhoz egy-két hangot már megpróbáltak undok torkukon.

    Gyurkó juhász tekintetével felmérte mindezt. Hosszú nyárssal megigazgatta a füst fölé akasztott ostyepkát. Egyiket odébb tolta, a másikat maga felé húzta, motozott és az időt rabolta.

    Megnézegette a ház elkerített végében a mozgolódó állatokat is. Rájuk szólt s hogy a juhok a hangjára mozdulatlanul megálltak, lassan megszámolgatta őket. Napjában ezt többször megcselekedte.

    Idejében nekilátott felöltözködni. Lassú élvezettel szedte magára a vasárnapi ruhadarabokat, a jó dörzsölős, fehér alsóneműt, a halina nadrágot és a juhbőrből készült ujjatlan mellényt. Sárgarézzel kivert széles bőrövet kötött a derekára.

    Kilépett az ajtón és észrevette, hogy a házával szemben, a közeli oldalon csomóba bújva ülnek a fiatal juhászok. Jobban szemügyre vette őket. A szomszédos lazokból is látott köztük embereket. Közöttük volt az ő süldő fiacskája, a Jankó is.

    Azok is megpillantották őt és szétkapták a fejüket. Feléjük szólt:

    -Mit csináltok, ifjacskák?

    Merészen így feleltek neki:

    -A nap végét várjuk.

    Megmordulva nevettek utána. Gyurkó csodálkozva állt meg, figyelmeztetően intett feléjük és odadobta nekik:

    -Nocsak korán kezditek várni… Jankó fiacskám, megyek a faluba.

    A háborúból hozott bakancsában gyorsan lépegetett az úton lefelé. Az ismerős kövek! Némelyik nagyobb kőlapot talán még ő rakta le a gondtalan csermely szélére, útnak a víz és a sár ellen, a láb alá. Eszébe jutott az is, amikor megtömött tarisznyával ezen az úton indult lefelé a háborúba. Abba a fárasztó, nagy bolyongásba, amelyet keresztül-kasul bejárt. Száz évig is tehette volna, soha úgy ki nem ismerte volna magát benne, mint az itthoni rengeteg erdőben. Úgy mondják pedig, hogy ezek is elterjednek egészen Lengyelországig.

    Amikor egyszer Galíciában feküdtek a nagyerdő szélén, a kapitánya rászólt:

    -Tudod-e, milyen erdő ez, Kovács Gyurkó?

    -Összezavart erdőcske, szegény. Fenyő keverve tölggyel.

    -Az igaz. Hanem, ha ezen az ösvényen nekiindulnál, otthon érnél ki belőle a Gyömbér alatt.

    Gyurkó akkor nevetett ezen:

    -Jó néhány lépéske lenne bizony az.

    Ezek a beszélgetések, azok a nehéz évek, a kínlódás, a lődözés, a sebesültek, a halottak, a szünetlen vándorlás, a rossz ételek és a gyakori éhezés már elmúltak. Egy hónapja sincs még egészen, hogy hátat fordított nekik és már most is alig emlékszik rájuk. Itthon a juhok, a legelő, az úton a kőlapok, a magasban a Tátra s a mélyben a falu, mindez olyan most is, mint régen volt. Mintha semmi sem történt volna. A gerendás bordájú ház, a juhok fejése, a gomolya fogás, az ostyepka megfüstölése, leszállítása a régi módon történik. Az egész élet olyan, mint régen volt. Felesége, a szegény, szorgalmas Hanka, csak az nem tudta bevárni őt és amíg távol járt, leköltözött a völgybe, a falu halottai közé. A kis Jankó ugyan, aki azelőtt szipogva botladozott itt előtte, most már a legényekkel dugdossa össze a fejét, de hát ez a régi rendje az életnek. A beteg meghal, a gyerek felnő. Csak az nem volt rend, hogy aki felnövekedett férfi, egészséges, mint a fenyőfa és erős, mint a hegy, aki talán éppen az ebédet várta, mert éhes volt és enni akart, hogy az egy golyót kapjon a hasába, sokszor éppen egy gellert.

    Leért közben a faluba. Megtapogatta az oldalát, mert nem figyelt a járásra és gyorsabban lépkedett a kelleténél. Az orvos is mondta, hogy vigyázzon a sebére, amelyet a háború utolsó napjaiban kapott az oldalába.

    Mikor hazaengedték, nevetve mondta neki ez a jóakaratú doktor:

    -Hát csak menjen haza, öreg, üdülni, a Tátra alá. Jobb dolga van magának, mint nekem. Otthon szanatóriumban élhet.

II.

    A szabónál gyülekezést talált. Ez a keszeg szabó csinálta az egész vidéken a legszebb ködmönöket, a legderekabb kozsukot. Olyan bekecs volt az, ami ennek a zsírtalan embernek a kezéből kikerült, mint a szép lovaskatonáké, a huszároké. Belül meleg birkaszőre, kívül a férfinak halványsárgára, az asszonyoknak fehérre, az öregeknek barnára dolgozott finom bőre olyan, mintha éveken keresztül selyemmel cirógatták volna. Nevetve roppan, ha hozzányúl az ember, ha marokra fogod, meggyűrődött ugyan, de menten kirugódott. És csiklandozza a markodat, mintha széplány volna alatta. Ha szemre veszed, kint a rét virágjai szégyenkezve bújnak a zsíros fű közé. Olyan szép hímek, gyönyörű virágok, színes rajzok, harangfürtök, tulipánok vannak a kozsukon, amelyet az aszalt szabó csinál. Elöl és hátul vitézesen kötött zsinór. Panyókára is megy, nemhiába hasonlít a hegyi ember élete a lovas katonáéra.

    A sovány szabó azelőtt öt emberrel csinálta a kozsukot. Most egymaga is győzi. A régi időből nagy munkaasztala, mellette hosszú lócái maradtak a szobában. Tanácskozásra nagyon alkalmas volt így ez a szoba.

    Gyurkó rájuk nyitott.

    Az asztalfőn a fiatal tanító ült.

    Éppen ezt mondta:

    -Golyót a hasukba!

    A szabócska felugrott és kituszkolta Gyurkót az ajtón. A csepegő alatt hátravitte egy sötétebb kamrához.

    A juhász arccal fordult neki:

    -Készen van-e a kozsukom?

    -Vasárnapra mondtad, készen van.

    -Akkor hát megkaphatom.

    A szabó kihozta a kozsukot és Gyurkó elé tartotta:

    -Tetszik?… De hallod-e öreg, mondd meg gyorsan.

    Gyurkó kíváncsian nyúlt a kozsuk után. Oldalt pillantott és megkérdezte:

    -Azok mit csinálnak a műhelyben?

    A szabócska nyelt egyet. Beteg szeme szikrát vetett és gyanakodva ugratta neki a szikrát a juhász arcának. A ködmönt a kezébe dobta, odanyomta olyan erővel, hogy együtt mellbe is taszította Gyurkót és szinte lelökte a tornácról.

    -Itt a munka, nézegesd meg, aztán majd kijövök.

    Ismerte a vevőit. Mielőtt elviszi, nézegesse meg alaposan. Félóráig eltart az. Ha egymagában nézegetheti, bátrabban és biztosabban kitapogathatja, hogy akad-e kifogásra való rajta. Fedezze csak fel inkább most a hibáit, mert ha vizsgálat nélkül viszi haza, délutánra úgyis visszahozza.

    Egy darabig gúnyosan nézte a juhászt.

    Huzakodva szólt hozzá:

    -Aztán jól nézegesd meg ám.

    -Meg is nézem. Ára van.

    -Hát csak nézd is.

    Lépett egyet a szabócska és suttogó, de kiáltozással is felérő hangon még ezt mondta:

    -Addig én bemegyek a tanácsba.

    Gyurkó kíváncsian nézett utána:

    -Hová mégy, hallod-e?

    A szabócska olyan arcot mutatott, amilyen a tanítónak volt:

    -A nemzeti tanácsba.

III.

    A kozsuk bőrével meg volt elégedve Gyurkó. A színe is szép barna és a tapintása is olyan, mint a párhónapos kisgyermek bőröcskéje. Belül a szőrt inkább szerette volna fehérnek, azonban ezt ő kívánta feketének, mert a fehér elsárgul a viselésben a sok piszoktól.

    A kozsuk hátán és elől, a gomboknál elegendő virág és zsinór volt.

    Kinyújtott karral eltartotta magától, rátette a folyosó karfájára és hosszasan szemlélte.

    Észrevett rajta valamit.

    Megnézte alaposan, közelről, ráhajolva.

    Nem tévedett, úgy van. Sokáig töprengett az észrevételén. Akkor sietéssel jött ki a tanácsból a szabó:

    -Meg vagy vele elégedve, igaz-e? Azt mondom neked, hogy ez békebeli munka.

    Gyurkó rábólintott:

    -Megtartom. Sajnálom, hogy fekete belül… de ezt magam akartam.

    A szabó engedékenyebben nevetett:

    -Meg is kérdeztem, tőled, hogy milyen bélést akarsz. Más bajt lámpással sem találsz benne.

    Gyurkó egy pillanatig habozott, hogy megmondja-e neki. Talán jobb volna, ha több szóval nem ingerelné a mérges szabót. Végül majd az egész ár felébe kikötött sajttal és túróval.

    Mégse tudta elhallgatni:

    -Ezek a virágok, meg ez a zsinór… most más színű rajta, mint amilyeneket azelőtt csináltál. Csak nézem, hogy mi ez… amíg meglátom. Hát most már mért nem olyan hímzést tettél rá?

    A szabó képébe összeszaladt a kevéske vére:

    -Mi?! Ez talán nem jó neked?

    -Nem az, hogy nem jó. Jónak éppen olyan jó, mint a régi. A kozsuk attól kozsuk marad. De megszoktam, hogy a virágban elegendő zöld is legyen.

    A szabó felhorkant a dühtől. Egyhelyben lépegettet egy darabig, rábámult Gyurkóra, szinte megharapta. Elkapta mellén a nagy darab embert s maga, amilyen kicsi és keszeg volt, akkora erővel rángatta maga után.

    Gyurkó nem ellenkezett. Kézbe fogta a kozsukot és ment a szabó után. Legalább megtudja, mi van bent.

    -Gyere, csak gyere – sziszegte a megcsappant szabó – gyere, mondd el ezt odabent is.

    A szobában odaállította a juhászt az emberek elé, szembe a tanítóval. A karjával feléje csapkodott és sebesen kiáltozott:

    -Nézzétek barátaim, ezt a Gyurkót. Hogy mit mondott nekem ez az áruló! Eljött a kozsukjáért, amelyet potom áron, felébe a büdös sajtjáért csináltam neki. Meg vagy-e elégedve, kérdem tőle… Azt mondja, hogy meg, csak a hímzés színe nem tetszik. Neki még zöld kell a kék helyett!

    -Bolond vagy te, snájder – szólt közbe szelíden Gyurkó.

    -Hallgass! – ordított rá egy vörösképű ember.

    A tanító megszólalt:

    -Meg kell tőle tudni, hogy érti-e, mit mondott evvel?

    A vörösképű megint ráordított Gyurkóra:

    -Mondd meg, hogy mi a kifogásod a hímzés ellen?

    -Nekem csak az, hogy egészen más a színe, mint amilyent eddig hordtunk.

    -Ahá! – kiabál a szabó – lássa, tanító úr?

    -Várjatok – intett a tanító –, beszéljünk értelmesen. Nézd Gyurkó, te talán nem is tudod, hogy mit beszélsz. Pedig neked, már csak a származásod miatt is, vigyáznod kell. Arról van itt most szó, hogy másképp lesz, mint volt. Akik eddig urak voltak, elmennek a pokolba. Mink leszünk helyettük az urak, érted?

    -Értem. A tanító úr úgy magyaráz nekem, mint egy kis gyerekecskének. Tudom, most forradalom van és kiütött a szabadság. Én a háborúból hazajöttem és csak azt mondtam, hogy a szabó más hímzést tett a kozsukomra, mint amilyent eddig hordtunk.

    -Milyen színe volt a régi hímzésnek? – ordított közbe a szabó.

    -Ti is úgy tudjátok, ahogy én.

    A vörösképű felemelte az öklét és előreugrott:

    -Mondd, milyen volt?

    -Ejnye, hát megbolondultatok?… A virágok sárgák, pirosak, kékek voltak rajta, meg fehérek, a zsinór, meg a gombok is így változtak…

    -No látod… Az urak akarták így, a zöldet is.

    -Nem tudom.

    A szabó nem bírt magával:

    -Én száműztem a zöldet és kéket tettem a helyébe. Most is pirossal és fehérrel kezdődik a játék, csakhogy kékkel folytatódik.

    Egyszerre ordították:

    -Akin régi kozsukot látunk, letépjük.

    -Most majd mi parancsolunk.

    Gyurkó fejcsóválva állt közöttük:

    -Nem tudom. Hagyjatok.

    Beszorították a sarokba és a kabátját rángatva ordítottak rá. A szabó az arcába köpött. Egyszerre elsöpörte maga elől őket és reszketve, tiltakozva állt előttük.

    -Gyurkó – mondta a tanító –, most megtanulhattad, hogy vége a régi világnak. A kozsuk hímzése is megváltozott. Kis dolgokból lesznek a nagyok… Ülj ide le velünk és hallgass ránk. Amit itt hallasz, megmondhatod a többieknek is a lazokban.

    -Ülj le, te bolond! – szólt rá a vörösképű is és maga mellé húzta Gyurkót. – Más is volt katona, nemcsak te.

    -Azt parancsoljuk most meg neki, hogy vegye magára a kozsukot – morgott a szabó.

    -Szívesen fel is veszi ő, ne féljetek – mondta a tanító.

    Tapsoltak is neki, ahogy bebújt az új ködmönbe. A szabó csak tovább okvetetlenkedett:

    -Mi vagy hát te, mondd?

    -Juhász.

    -Azt jól tudom. De a néped mi?

    A tanító leintette:

    -Hagyjátok már. Ugyan mi volna más a Gyurkó, mint jó szlovák?

    Gyurkó rábólintott. Az járt az eszében, hogy amikor bevonult katonának, akkor is megkérdezték tőle, hogy melyik a népe. Azt felelte, hogy ő bizony a hegyekben lakik. A német őrmester azt mondta rá, hogy akkor medve vagy. Azóta mostanáig senki sem kérdezett ilyesmit tőle. És azelőtt se kérdezett. Mintha az erdőben egy fa mögül ugrott volna ki valaki, aki rákiáltott és megijesztette, úgy érte ez a kérdés: Mi a néped?… Csakugyan, mi hát? Hátrapillantott az emlékezetében s az apja ráncos, fekete képe állt előtte. Vasárnapon, a ház előtt, Istenem, milyen régen volt az. Az apja, az arcára se emlékszik már, odahúzta az ölébe, később pedig, mikor ő volt akkora, mint Jankó, aki most már a legényekkel sugdosódik, odaültette maga mellé a kőpadra. Furcsa dolgokat beszélgetett neki ilyenkor az apja. Hogy is mondogatta az öreg? Hogy valahonnan délről, amonnan lentről jött először ide a lazokba az ő nagyapja, vagy talán még annak is az apja. Valahonnan messzi lentről jött a nagyapád, mondta az öreg, te arra már nem emlékezhetsz, Gyurkó fiam. Talán nem is nagyapát mondott, hanem annak is az apját. Lentrül hozta őt a breznói uraság, akinek a Sajó mellett, a síkon is szép földjei voltak és onnan hozta nagy hosszú, rézgombos pásztorbottal a nagyapádat, vagy annak is az apját. Magas, pipás ember volt az öreg, akit idehozott a Gyömbér környékére az uraság, az értett csak a juhokhoz. Fekete ruhája volt, kivágott, gombbal díszített csizmában járt, sallangos zacskó csüngött ki a nadrágja zsebéből. Kedvelte is őt az uraság. Nem tudott az másképp, csak magyarul az öreg, itt az emberek nagyon megcsudálták. Amikor az uraság meghalt, eloszlott a birtok, a kisebb birtok a hegyek között, de akkor is itt maradt az öreg, a nagyapa, mert már megszokta a hegyeket. Tehette is, hogy itt maradjon, sok juhot, házat, pénzt kapott az uraság után és azontúl a maga urasága lehetett. Ilyen volt az öreg, fejezte be az apja s most Gyurkó csodálva tapasztalta, hogy innen lehet az ő egyszeribe feltámadt baja ezekkel a falusiakkal a kozsuk miatt. Hát hiszen annyi még maradt, mondta az apja egyszer, hogy minket is Kovácsnak hívnak. A katonaságnál majd beszélni is megtanulhatsz, ahogy én megtanultam. Nem, nem is a nagyapja, se annak az apja, hanem még talán annak is a nagyapja lehetett, akit az uraság idehozott, mert elfelejteni a beszédet, ahhoz több idő kell. Csakhogy ő már erről semmi bizonyosat sem tud.

    Nézte a tanácskozást és nem nagyon értette a dolgot. Fegyverekről tanácskoztak, tőle is kérdezősködtek. Ilyenkor bólogatott, felelet, amit tudott és azt mondogatta: Hejj. Örült annak amikor felálltak és a tanító kiadta a parancsot, hogy a templomba mennek.

    Az utcán az emberek, az asszonyok és a gyerekek körülvették őket és zajongva mentek velük. Gyurkó most azt látta, hogy őt is tanácsbelinek nézik az emberek. Erre egy kicsit büszke is lett. Bolond szabó, hát persze, hogy ehhez a néphez tartozik ő. Minek ilyesmit kérdezgetni az embertől?

               IV.

    A templomban szokás szerint sokat énekeltek. Gyurkó hátra húzódott, a férfiak csoportja mögé. Nagy énekes hangok áradtak, nőttek és ömöltek a mellében. Maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen keservesen és szépen énekel. Egyszerre egy hang, vékony asszonyi sipítás belekezdett az idegen szavú, de megszokott énekbe. Ezt az egyet mindig elénekelték magyarul is:

    -Boldogasszony Anyánk, régi nagy patrónánk…

    -Csend – kiáltották többfelől is a fogadatlan hang felé.

    A plébános felment a szószékre és sok mindent beszélt erről az énekről. Beszédje végén felszólította a férfiakat, hogy nyújtsa fel a kezét, aki az éneket ezentúl is el akarja énekelni. Senki sem nyújtotta fel. A pap után a tanító beszélt a szószékről és név szerint szólította fel az embereket a szavazásra. Nem, nem, nem, mondták a férfiak, ki hangosabban, ki halkabban.

    A tanító végül az ő nevét is elkiáltotta:

    -Gyurkó Kovács.

    Csodálkozva bámult a tanítóra. Sürgető arccal fordultak feléje az emberek. Az egyik oldalba bökte és rákiáltott:

    -A lazok képviseletében.

    Erre magához tért és kinyögte:

    -Nye.

    Az emberek megint előre néztek. Gyurkó körülvizsgálódott, és amikor senki sem figyelt rá, kilépett a templomból.

    Gyorsan indult haza, nem törődve semmivel, amit a faluban láthatott.

    Amikor a háborúban nehéz helyzetekbe került, akkor szorongott ilyenképpen, súlyos gondok között.

    Nagy kaput nyitottak ki előtte és kötelességéve tették, hogy belépjen rajta. Gondolkozás nélkül megtette volna ezt, ha a kapun belül nem kellett volna haragudnia, gyűlölködnie, szitkozódnia.

    Szaladni szeretett volna hazafelé. Otthon leülhet a füstös házban, a juhok szavát hallgathatja, megszámlálgathatja őket, csendes napi munkáját végezheti. Várhatja a havat, amelynek a Gyömbérig érkezését pontosan ki tudja számítani, attól a reggeltől kezdve, hogy a Tátra csúcsait fehérbe öltözötten pillantja meg.

    A háborúban sok ellenséggel állott szemben. Lőtte és szúrta őket, de okos városi emberek parancsára tette s már nem is akart rá emlékezni. Azok az ellenségek idegen országokba való népek voltak, ellenséges ruházatúak és gonosz indulatúak. De azokat, akik itt élnek, bent ebben az országban, ha annak másik, sík földjén is, csak nem lehet ellenségnek mondani, bármit beszél is a tanító és a szabó! Akármilyen nyelven is beszélnek is azok, akik a hegyek alatt laknak, mégis ugyanezeket a földeket tapossák, ennek a búzáját őrlik és sütik s a kész sajtot jókedvűen ésszívesen megveszik.

    Alig vette észre, hogy az úton a juhászok fegyveresen kerültek eléje.

    Jankó fiát is közöttük találta. Jankó nehéz katonapuskát szorongatott a kezében.  

    -Onnan a vasút felől várjuk őket, – mondta büszkén Jankó.

    Gyurkó keményen rászólt:

    -Ne bomoljatok, gyerekek. Azoknak eszükbe se jut idejönni.

    -Olyat pedig nem mondj, Gyurkó, – felelt rá dühösen az egyik juhász. – Mi biztosan tudjuk, hogy ide akarnak jönni.

    -Ugyan mit akarnának itt?

    -Azt már mi sem tudjuk. Csak felkapaszkodnának errefelé.

    Gyurkó tudósan mosolygott:

    -Hát itt maradok veletek. Kiállok őrnek és addig őrködök nektek, amíg majd magatok mondjátok, Gyurkó, gyerünk haza, nem okos embernek való a semmire vigyázni.

    Jankó merészen felelt vissza:

    -Apám, te semmit sem tudsz, látom. Hát csak állj ki a sziklára. Vigyázd őket. Jó volna, ha puskát is vinnél magaddal.

    Gyurkó keményen intette le:

    -Tartsd meg csak a puskát magadnak. És ne mondj olyat, hogy én semmit sem tudok.

    Az emberek letelepedtek az út mellé, Gyurkó pedig felmászott a nagy sziklára, amelyről végig lehetett látni az útnak is szolgáló patak völgybeli medrét.

    Itt nyugodtan leült és várt. Biztosan tudta, hogy nem jönnek. Ismerte őket, a barátjukat soha sem bántották. Katonatársai a században, a tisztek, akik mellett egyidőben szolgáskodott, a városbeli civilek mind jók voltak hozzá. Úgy mondták, hogy Gyurkó pajtás így, Gyurkó pajtás úgy. Lefeküdt most a sziklára és végig gondolta, hogy hánnyal beszélt, dolgozott, kártyázott és ivott, harcolt együtt a háborúban. Most mi ütött volna beléjük, hogy egyszerre megváltozzanak?!

    Így feküdt a szikla tetején. Elnézegetett a völgy felé s egyszerre fegyveres csapatot vett észre a patakmosásban.

    Elállt a szíve verese.

    Azok, mint apró hangyák, megnövekedve jöttek fölfelé.

    Ők voltak azok.

    Felállt a sziklára és integetni kezdett feléjük. Mégis csak meg kell tudni tőlük, hogy mit akarnak. Mégse szabad engednie, hogy így találjanak egymásra, ilyen puskásan és haragosan.

    Háta mögött a juhászok vad kiáltozásba kezdtek. Fegyverre kaptak és feléje rohantak.

    Gyurkó hátra fordult és hangosan nevetett feléjük:  

    -Jönnek, igen, mindjárt itt lesznek! Akkor megmondják, hogy mit keresnek itt! Ne ordítsatok annyira!

    Megint a völgy felé fordult és leintegetett a katonák felé. Jókora ütés érte a hátát. A juhászok ordítva lökdösték le a szikláról. Jankó arcán elcsodálkozott, mert a fiú vörös arccal ordította neki, olyan vörösen, mint a tanácsban a vörösarcú és neki egyenesen az apjának!

    -Spion!

    Láthatatlan jelre egyszerre dördült egy puska a völgyben és egy másik a juhászok közül.

    Gyurkó csodálkozva némult el. Lenyelte a nevetést, mint ijedtében a tapasztalatlan ember a bagót.

    A juhászok szitkozódó ordítással tolongtak a sziklán, lent pedig, a völgyben a katonák hasra vágódtak. Egymás után ropogtak a puskák.

    Gyurkó kitátotta a száját. Szétlökte a két karját az ég felé és erős, ép fogaival a levegő után harapott. Gondolatlanul, ordítozva rohant át árkon, bokron, lefelé a hegyoldalon.

    Nagyokat ugrott. Elzuhant a köveken, felállt és tovább rohant. Rohanásában maga sem tudta, hogy mit akarjon.

    Magyarul ordította a katonák felé:

    -Nem, nem, nem! Várjatok!

    Megfordult az övéi felé is odakiáltotta:

    -Nye, nye!

    Fütyülve repültek el mellette kétfelé a puskagolyók. Sziszegésüket gyakorlott füllel hallotta. Olyanokat ugrott a veszedelmes meredeken, mint egy eszét vesztett juh, vagy kecske. Az oldalába beléhasított a fájdalom. Begurult egy nagyobb gödörbe. Elborult előtte a világ, felnézett a tiszta égre és egyszerre egészen tisztán látott.

    Látta a dühös embereket, amazokat ott lent és ezeket itt fent. És látta, hogy ő közöttük van, odakerült közéjük és egyikükhöz sem tartozik. Befelé is világosan látott már és ott azt látta, hogy a szíve kényszerítette erre a vad szaladásra a katonák felé.

    Meleg víz öntötte el a szem környékét. Ezt a meleg valamit érezte egyszerre az oldalán is lefolyni. Hideg kézzel bekaparászott a nadrágja és az inge mögé, kihúzta a kezét és véres ujjait vizsgálgatta. Gyengén gyógyult sebe felszakadt a rohanásban. Nem tudott hát vigyázni rá. Piros vére lassan kiszivárgott az új kozsuk békésére, amely lehetett volna fehér is, s onnan a fű zöldjére. Ejnye, ejnye, csodálkozott elgyengülve. Lassan összeborult előtte a világ s az égből csak egy homályosodó szélű, nagy fekete kapu, egy szivárvány maradt meg. Látta még, hogy társai, a juhászok és fia, a kis Jankó berohantak ezen az óriási fekete szivárványból épült kapun. Szép gondolat rázta meg: Ez volt hát a harag és gyűlölség kapuja, amelyen neki is át kellett volna lépnie. A többiek megtették, ő ezt nem tehette. Elégedetten, megbékülve mosolygott. Melyik a te néped, Kovács Gyurkó, mondogatta halkan. Kinyúlt a kezével és nehéz markával eloltotta a maradék kevés világot. Hát kint maradt a kapu előtt.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo