Dékány András: Csoda a Tersattón

       I.

Abban az időben még nem volt olyan kopár a Karszt, mint most. Ezrével és tízezrével meredtek felfelé a fák, mert csak egy évszázaddal később jöttek a velencések, baltákkal és csákányokkal, hogy hajóhaduknak gerendákat szerezzenek, bordáknak és palánkoknak való deszkákat, árbocoknak és evezőknek alkalmas hatalmas rudakat. Abban az időben még leshelyek voltak a Karszton, őrségek és figyelő katonák a fák koronái között, hogy így a magasból elnézzenek délre, meg északra, a magyar birodalom felé s és a török birodalom irányában. Zsíroshajú, naptól barnára égett bőrű, nyershúson és gyümölcsön élő katonák voltak legnagyobbrészt az első Frangepán nyilasai, lándzsásai és kopjás népe.

    Frangepán úrnak már akkor felvitte Isten a dolgát, a völgyekben és az Adria partján egyik vár a másik mellé épült, sőt még a szigetségben, – ahol az uszkokok és a vándor keleti hordák vertek tanyát – még itt is épített Frangepán egy-egy erődítményt. Ezek az erődök nem voltak hasonlók a többiekhez, azokhoz, amelyeket olasz földön, a Rajna partján, a franciák honában készítettek a várépítők. Nem, Frangepán úr várai külsőleg is éppen olyan rejtelmesek voltak, mint amilyen a Karszt és a szigetség tája volt. Ablakok és nyílások alig tekintettek kifelé, a falak magasba szöktek, tornyokban, bástyákban végződtek; az anyag vagy fekete volt, vagy fehér, attól függött, honnan hozták, – a déli vagy az északi Karsztról, – de mindig rejtelmesen hatottak és megdobogtatták azoknak az idegen katonáknak és zsoldosoknak nyers szívét is, akiket Frangepán úrék ellen küldtek a zsákmányoló vezérek.

    Ott állt az egyik vár: Tersattó. Feketén és ridegen tekintett a mélybe, az Adria hullámai felé Frangepán úr kedvenc fészke, ahol pihenőre talált, ha megjött hadi népével valamelyik viadalból. Maga a vár külsőleg olyan, mint a többi, csak nagyobb, erősebb, hatalmasabb. Udvarán naphosszat muzsika szólt, dorbézolók énekét vitte a szél a hegyek és a tenger felé. Besütött a nap: ittak és mulattak, felbukkant a hold: még mindig ittak és mulattak. Néha kedvtelésből karóba húztak egy-egy idegent és ha nagyon jó kedve támadt Frangepán úrnak, akkor a zsákmányolt kincsekből bőséges osztogatást rendezett. Voltak, akik a népségéből jóformán a ruhát sem ismerték, de aranyos kelyheket őriztek a tanyájukon. Amikor viadalra indultak: előtte nagy zabálást rendeztek, ökröket öltek és kecskéket, néha lovakat is és tele gyomorral, részeges fővel, üvöltő torokkal vágtattak le a hegyről a Tersattó meredek oldalán és tűntek el a parton, vagy a Karszt hasadékaiban. Némaság ült ilyenkor a várra, az őrség csendben töltötte napjait, öregek és gyerekek maradtak otthon. A hadi népből senki.

    …Csak a távoli fákon, közel a hegytetőkhöz, gubbasztottak az elhelyezett őrök…

    A vár közelében falu húzódott meg, sok apró ház, közöttük a kapitányok és a hadnagyok nagyobb épületei. A térségen gyakran egy öregember üldögélt, aki valahonnan az olasz földről került ide legényke korában: Pierónak hívták és szerszámkészítéssel foglalkozott. Nyergeket és kantárokat fabrikált, néha csizmákat is, ha kellett. Olyan volt, mint a többi öregember: szakadozott ruhájú, ráncosarcú, de a nyakában keresztet hordott, reggelenként a várkápolnában misét hallgatott és szorgalmasan járt a litániákra. Se asszonya, se gyereke, senkije ezen a földön, legalább is így mondta és ezt mondták a többiek is. Üldögélt a téren, szerszámbőröket vagdosott és fecsegett a körülállókkal.

    -Frangepán úrnak az esze csak a hadakozáson jár, – mondta többször – pedig nem ártana, ha törődnék a jó Istennel!… Nézzetek körül, amit láttok, azt mind az egek urának köszönhetitek… Igen, igen, Mihel, hiába nevetsz, ez így van, én vagyok a megmondhatója. Ez a kereszt itt a nyakamban sok bajtól, betegségtől és gondtól mentett már meg.

    Egy este, amikor sűrű fellegek úsztak az égen, s rőzsetűz világította meg a teret, a szerszámkészítő belefigyelt az éjszakába és azt mondta:

    -Ha sokat imádkoztok, meglátjátok majd, csodában lesz részetek!

    A vártemplom szerzetesét Sándor papnak hívták, hívő volt és fanatikus, lenézte Frangepán hordáit és gyakran a gazdáját is megleckéztette. Ezen az estén ő is ott üldögélt a téren, figyelte Piero szavait és amikor azt befejezte, bólintott:

    -Én is úgy érzem, már hónapok óta érzem az oltár előtt, hogy csodának kell történni!

II.

Amikor visszajött Frangepán úr, megváltozott embereket talált Tersattó várában. Egyházi énekeket, zsolozsmákat dúdolva fogadta a vár népe a hadakat! Frangepán úr először nagyokat nevetett, játéknak vélte az egészet, de amikor a lovagteremben szembekerült az őrséggel és a legöregebb kapitánnyal, a pogánylelkű Mihellel, elkomorodott a képe.

    -Mi történt veletek? Nyakatokban kereszt, egyre ájtatoskodtok, és mi van a hadi nótákkal? Zsolozsmáztok, mint a vénasszonyok… mi van veletek?!…

    És az öreg Mihel, aki süvölvény kora óta maga volt a megtestesült pogányság, jámbor hangon lemondta, hogy csodát várnak. Sándor pap is Pieró meg jósolták, hogy rövidesen nagy dolgok történnek, megnyilatkozik az ég és eltörpül mindaz, ami földi.

    -A kápolna helyett templomot kellene építeni, – mondta Mihel – nagyobbat és szebbet, mint amilyent Ferrarában láttunk…

    Frangepán úr dühöngött, káromkodott és napokon keresztül korbács volt a kezében, hogy megfélemlítse az embereket. De a hírt egyik a másiknak adta tovább, az asszonyok elmesélték a katonáknak, az öregek a fiatal harcosoknak, s mindig többen és többen jöttek a kápolnába meghallgatni Sándor pap szavait.

    Clissa vára ellen kellett volna vonulni, de a fegyverek az állványokon maradtak és a tersattóiak csak nevettek Frangepán úr buzdításán, amikor a töméntelen aranyról, kincsről, marhákról és egyéb szákmányról beszélt.

    -Nem, nagyuram, mi nem megyünk! – mondogatták. – Pieró mindig igazat mondott, a papod is: nem kell a rablott kincs, Tersattó égi ajándékot kap!…

    Így történt azután, hogy hónapokon keresztül csend volt a tengerparton. Nem jötek nyargalva, kardot és lándzsákat forgatva Frangepán úr legényei; valóságos békesség támadt, csönd és nyugalom a Karszt oldalán és túl a völgyeken.

    Egy este – amelyet megelőzött egy fülledt és néma délután – fekete fellegek kúsztak az égre és a hegyek tetejét köd lepte el. Aki felnézett az égre, azt mondta, hogy jön a bóra. Köveket cipeltek elő és lesulykolták a gyengébb háztetőket. Lovak és barmok istállókba, állásokba kerültek. A gályások partra vontatták a bárkákat s a gyerekeknek megtiltották, hogy elbarangoljanak. A kék tenger elfeketedett és a kormoránok, a sirályok rikácsolása félelmetes élességgel hasogatta a vihart megelőző csendet.

    Óráig tartott ez így, végre egészen besötétedett és este lett.

    Aztán furcsa dolog történt: megkondult a vártemplom harangja, jóllehet senki sem nyúlt a kötélhez. Perceken át lengett a harang nyelve, szólt, egyre szólt az érc és Sándor pap, meg Pieró ott álltak a várudvaron, több várbeli néppel együtt megdöbbenve. Amikor elhallgatott a harang: üvöltés tört le a hegyekből! Rettenetes szél, amely fákat tartolt le, bokrokat kapott fel gyökerestől és vitt tenger felé. Frangepán úr a lovagterem ablakában könyökölt, de amikor villám villámot követett, visszahúzódott és a fegyveres állványhoz támaszkodott. Szíve erősen vert, maga se tudta miért, de úgy érezte, hogy valaminek történnie kell.

    Sándor pap megfogta Pieró vállát és azt mondta neki:

    -Nézd… nézd a csodát!

    Mert az égen, a hegycsúcsok magasságában fényesség támadt. Ezüstös fényesség, mint a tengeren, amikor a könnyű hajnali szél elindul vándorútjára. És az ezüstös fényben egy házat lehetett látni, aranyos ablakokkal, aranyos tetővel!… Akik az udvaron voltak, letérdeltek, de a tekintetük az égen járt. Kezüket összetették, imára kulcsolták és nem törődtek azzal, hogy a szél megtépázza hajukat és a szájuk tele lesz homokkal, kavicsszemekkel. Pieró felordította, a hangjában elragadtatás volt, boldogság:

    -Kiválasztottak vagyunk, Uram!

    A várból és a házakból kicsődültek az emberek. Sírás fojtogatta a torkukat, nehezen lélegzettek és egyesek megtépték a ruhát magukon. Mert a fényesség ott volt a fejük felett, annak közepében a ház, jobbról és balról angyalok emelték, ruhájuk kimondhatatlanul szép, szárnyuk színezüst és lábukon aranysarúk… Mindig lejjebb és lejjebb szálltak, – a vihar közben erősebb lett – a fényesség szétterült, beleolvadt a ház és beleolvadtak az angyalok.

    Sötétség vont be mindent, zuhogni kezdett az eső és a harang újból megszólalt, a kápolna ajtalja kivágódott, gyertyák égtek az oltárnál, bár senki sem volt bent előzőleg, hogy világosságot gyújtson.

         III.

    Az egész éjszakát átimádkozták a tersattóiak és akik nem jutottak be a kápolnába, azok az udvar árkádjai alatt mormolták Sándor pap imádságát. Zúgott a szél, üvöltött a vihar és amikor virradat felé csendesedni kezdett a bóra, az egyik őr berohant a kápolna ajtaján. Félretaszigálta az embereket, arcán rémület volt és elragadtatás.  

    -Atyám, – dadogta, amikor a baráthoz ért – idegen ház van a vár tövében!

    Így történt: a krónikák a megmondhatói, hogy reggelre kelve, ott találták azt a házat a vár tövében, amely az este az égből jött lefelé, angyaloktól támogatva. Egyszerű, emeletes házacska volt, de szokatlan építményű és kapuja alól állandóan a tömjén szaga lengedezet. Homlokzatára ennyi volt írva: Mária háza és a tetőcserepek között szépséges virágok nőttek.

    Elment a hír Rómába is, ahonnan nagyméltóságú főpapok jöttek, és akiket Frangepán úr úgy fogadott, mintha ellenségei lennének. Frangepán úr még a szavát is elveszítette, szót se szólt embereihez, dac volt a szívében és a lelkében, harag a tekintetében, amikor hadi népét ott látta a vár tövében térdreborulva a ház előtt.

    -A római küldöttek érkeztek – kopogott be hozzá egy délelőtt Mihel, az öreg kapitány. – Követeik megállapították, hogy a ház valóban Mária háza, Jeruzsálemből. A szaracénok szultánja, Kalil rontott a szent városra, a barbárok elől az angyalok felragadták Mária házát és idehozták. A helye most is ott van Jeruzsálemben.

    -Úgy? – nézett gúnyosan Frangepán úr. – Vén ember vagy már, Mihel, sok harcban vettél részt és igazad adsz az ilyen gyermekmeséknek?!

    Múltak a hónapok és Tersattó vára, ahová az idegen csak ritkán tette be a lábát, valóságos búcsújáró hely lett. Távoli országokból érkeztek zarándokok és áhítattal hallgatták az öreg Pieró szavait, aki őre, gondozója lett a háznak.

    -Egy este történt, amikor feltámadt a bóra… – így kezdte mindig Pieró, ahogy a zarándokok megálltak a csodálatos ház küszöbénél.

IV.

    És egy este történt, majd egy esztendővel később, hogy újból feltámadt a bóra!

    Frangepán úr nem nyugodott és akadtak a fiatalok közül többen, akik visszavágyták a harcokat és a csatározásokat. A lovagteremben mind többen és többen jöttek össze a fiatal harcosok közül, akiknek Frangepán úr arról beszélt, hogy a tengerparton, a déli irányban nagyon nyugodtan élnek azok, akik Clissa várának árnyékában húzódtak meg.

    -Most senki se várja azt, hogy hadba induljunk, – nevetett Frangepán úr, – mindenki azt hiszi, hogy ájtatoskodunk és a kardokat nem is tudjuk már forgatni! Ne törődjetek az öregekkel, a baráttal, az idegenvérű Pieróval se, hanem induljunk neki, hogy bevegyük a várat!

    És egy esztendei csend után újból megcsörrentek a fegyverek és a hadi lovak patái alatt felcsikordultak a Karszt ösvényei. A barát eléje állt a lovasoknak: „Ne menjetek, mert kivívjátok Isten haragját…” De azok csak nevettek, Frangepán úr félrelódította az útból a barátot és a lovasok eltűntek az erdőségben. Hosszú ideig hallották a hahotájukat és a hadi nótát, amely a szél hátán diadalmasan szállt vissza.

    Elkövetkezett az este: fekete lett az ég a magasságot borító felhőktől. Hirtelen, szinte pillanatok alatt jött a szélvész, recsegtek a háztetők, összedőltek a kerítések és a vár szélkakasa csattanva hullott az udvarra. A kápolna harangja, anélkül, hogy valaki a kötélhez ért volna, kongani kezdett és amikor lezúdult az eső: fényesség támadt az égen, a fényesség közepében pedig ott lebegett a ház, ezüstszárnyú angyaloktól támogatva.

    Egyre kisebb lett, végül eltűnt az olasz partok irányában.

    Egyesek úgy vélték, hogy az ajtajában ott látják Pierót, a szerszámkészítőt, amint búcsúzást int a kezével. Mert ettől kezdve, Mária házával együtt Pieró is eltűnt Tersattóból…a jó Isten a megmondhatója, hová!

    Így mondják el a krónikák a tersattói csodát, de még hozzáteszik, hogy Frangepán úr nem jött vissza Clissa vára lól. Ott maradt, több hadi emberével együtt – holtan.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf