Muskátli - 2016. július

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

2016. július / II. évfolyam / 11. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Nyári hőben

betakaritas

Munka után
Édes a nyugalom
Nyári hőben
Az enyhe fuvalom.

Fújdogálj, szél,
Legyezd a föld népét!
Törölgesd le
Hulló verejtékét!

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 31. szám, 1911. július 23.

 

EMLÉKEZÉS

 

 
Pósa Lajos: Segesvári csatatéren 

300px Petofi halala Hegedus Laszlo festmenye 1855 korulSegesvári csatatéren
Vad kozákok száguldanak…
Hull a honvéd … piros a fű …
Omlik a vér, mint a patak.
Hős vezérnek bús szívéből
Felzokog a sirató:
„Hol a fiam? Hol Petőfi?”
„Isten veled, Bem apó!”

Segesvári csatatéren
Könnyezik a rét virága,
Százszor búsabb, bánatosabb
A szomorúfűzfa ága.
Porló költő lantja zendül
Holdvilágos éjszakán:
„Halálomban is siratlak,
Én letiport, szép hazám!”

Forrás: Az Én Ujságom, XX. évfolyam, 31. szám, 1909. augusztus 1.

 
Pósa Lajos: Petőfi halála évfordulóján

petofi2

A vadrózsa nem nyit
Sehol olyan szépen,
Mint a napcsókolta
Küküllő völgyben.
Hömpölygő Küküllő
Regét csobog róla:
Hős Petőfi drága
Vére hullásából
Nyílik a vadrózsa.

Nem dalol oly szépen
Sehol a csalogány,
Mint a küküllői
Bokrok ága-bogán,
Nem is csalogány az,
De Petőfi lelke:
Zokogó szabadság
Sok fájó keserve,
Panasza sír benne.

Szép Küküllő völgye,
Ringasd a vadrózsát!
Ringasd a szabadság
Zengő siratóját!
Él a költő lelke
Vadrózsában, dalban…
Végig száll a hazán
Csöndes esti szélben:
Áldást susog halkan.

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 32. szám, 1911. július 30.

 

VALÓSMESE

 

Lampérth Géza: Édes csoda

II. Rákóczi Ferenc, a kuruc szabadságharc dicső vezére, Franciaországban bujdosott.
Párizsban a királyi udvar vendége volt. Elhalmozták ott a tisztelet és szeretet minden jelével. Mindenki azon igyekezett, hogy elűzze a bánat borongó felhőit a nemes magyar bujdosó homlokáról. Hívták mulatságokra, vadászatokra, első helyre ültették a királyi asztalánál.
De a bujdosó fejedelmet csak nem vidította föl a mulató Párizs mesébe illő ragyogása. Keserű volt neki a legízletesebb falat is ott az idegen világban. A gondolatai egyre csak hazaszálltak a Duna-Tisza partjára, szép Magyarországba.
Szép Magyarországba – bús Magyarországba… Ahol újra a labanc lett az úr és rabbilincsbe verte a magyar szabadságot.

II. Rákóczi Ferenc Mányoki

Nem mulatni, nem vigadni ment ő messze idegenbe. Azért ment Rákóczi Párizsba, hogy a francia királytól segítséget kérjen, nem magának, hanem letiport hazájának.
A király ígérte is azt a segítséget, de az ígéret beváltását egyre húzta-halasztotta. S a bánat, a kétség felhője egyre sötétebben borongott Rákóczi homlokán.
Akit az emberek cserben hagytak, az Istenben veti reménységét.
Egy napon Rákóczi elhagyta a fényes, a ragyogó Párizst és Grosbois nevű helységbe költözött, ahol a kamalduli barátok csöndes kolostora állt.
A világtól teljesen visszavonulva emlékiratainak rendezésével foglalkozott itt a bujdosó fejedelem, s a jámbor barátok társaságában az imádságban keresett enyhítő balzsamot lelke sajgó sebére.
Egy kis mezei lak volt a kolostor szomszédságában, abban lakott Rákóczi, hűséges kamarásával, Mikes Kelemennel.
A lakás ablakából gyönyörű kilátás nyílt a szabad erdőkre, mezőkre, vadvirágos rétekre.
Napi munkáját mikor elvégezte, fáradtan, csüggedten az ablakhoz ült a fejedelem. Révedező tekintettel nézett a messze távolba… Nézte, vigyázta a napkeletről jövő felhőket. Hátha onnan jönnek bús Magyarországból, hátha hírt hoznak a Kárpátok aljáról, a délibábos rónaságról…
Egy csendes, szép nyári alkonyon is így révedezett a fejedelem. Mellette ült a hű Mikes. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, úgyis tudták egymásnak minden gondolatát. Mint bús, tépett szárnyú madarak, úgy gubbasztottak ezek a gondolatok a lelkük mélyén, s arra napkelet felé sóvárogtak. Hiába, hiába! El van az út előttük arra felé talán mindörökre zárva!
A kolostor tornyában elhangzott az estéli harangszó. De íme, mintha egy síró hangja tovább zengene a kert lombos fái között. Vagy talán egy párjavesztett fülemüle dalol olyan bánatosan?
Mindketten oda figyelnek, ahonnan a csudás hangok jönnek.
Először halkan, szakadozva, majd egyre erősebben árad a bánatos dallam… Egyszerre megdobban a szívük, halvány arcuk kipirul. Egymásra néznek.
- Álmodom-e? – szólal meg Rákóczi – ez a hang.
- Tárogató hangja! – felel Mikes.
Mintha a munkácsi vár ablakában állnék…
- Én a zágoni udvarházban…
- És letekintenék a Latorca síkjára.
- A kanyargó Olt partjára…
- Ahol deli, szép kuruc vitézek sorakoznak.
- Ahol vadvirágok nyílnak..
- Álom … édes, csalóka álom ez, fiam – mondta mosolyogva Rákóczi – hiszen messze vagyunk onnan, idegen földön, Franciaországban.
- Álom! … - sóhajtotta Mikes. – Immár vége is van.
A titokzatos hang csakugyan elhallgatott.
A szomszédban megcsendült a kolostor pihenésre szólító csengettyűje. A mezőkről hűvös szellő lendült. Mikes bezárta az ablakot, és rég nem érzett boldogsággal kívánt fejedelem urának nyugodalmas jó éjszakát…
Elalvás előtt még sokáig elgondolkoztak mindketten azon, hogy voltaképpen hogyan is történhetett velük ez az édes csoda?
¬
Másnap reggel Rákóczi, mikor átment a kolostorba, egy új szerzetest talált a megszokott társaságban. Nem látta itt azelőtt, de termete, az arca mégis olyan ismerősnek tűnt fel előtte.
Az új jövevény, amint megpillantotta Rákóczit, örömtől sugárzó arccal elébe sietett és hódoló tisztelettel köszöntötte:
- Bertrand vagyok, emlékszik-e rám felséged?
- Bertrand hadnagy? – kiáltott fel Rákóczi, megismerve hű vitézét, - aki olyan hősiesen küzdöttél zászlóim alatt a magyar szabadságért!
- Igen! – válaszolt Bertrand, de most már újra csak egyszerű szerzetes. Tegnap érkeztem vissza Magyarországból. A kardomat ott hagytam, Isten katonája leszek ismét. Hanem ezt elhoztam magammal…
Bő köpenye alól egy tárogatót vett elő Bertrand és folytatta:
- Ettől a tárogatótól nem tudok megválni soha. A koporsómba is magammal viszem. Addig pedig estéli imádságom előtt mindig eljátszom rajta egy-egy szép kuruc nótát. Olyan ez is, mint az imádság. Egy nemzet lelke száll benne a szabadság Istenéhez.
Rákóczi szívére ölelte Bertrand szerzetest és most már meg volt fejtve előtte a tegnap esti édes csoda titka.  

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 31. szám, 1911. július 23.

 

IRODALOM

 

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 5. történet /
Ferkó és a táltos ló

lopixA júliusi hajnalok az arató munkásokat már munkában találták. Fenték a kaszákat, készítették a sarlókat, friss vizet húztak a kúton a cserép korsókba, aztán elindultak ki a mezőbe az aratásra váró búzatáblához. A hajnal gyorsan elillant. A nyári nap teljes erejével rakni kezdte az égi kemencét és önteni kezdte a nyár forróságát. Az aranysárgára érett búzatáblák türelmesen várták, mikor csapnak le rájuk a kaszások. Itt volt az idő, hogy elszakadjanak a földtől, az élet magvát pedig odaadják azoknak, akik megdolgoztak érte. Egyre több búzatábla vált tarlóvá és egyre több kéve került a fél keresztekbe, amit a marokszedő asszonyok, lányok hagytak maguk után. A déli forróság elől az aratók behúzódtak a földek végén álló fák árnyékot nyújtó lombjai alá. Tikkasztó szomjúságukat a csörgős, cserépkorsó hűs vizével enyhítették. Fáradt testüket pihentették, hogy erőt gyűjtsenek az aratás további nehéz munkájához. Kellett az erőgyűjtés, hiszen messze volt még az este, amikor megállhatott a munka, hogy a rövid éjszaki pihenő után újra kezdjék, ott, ahol előző nap abbahagyták.
   A júliusi hónapban az aratás nehéz munkája folyt, de a hónap vége felé elkezdődött a hordozkodás és a tarlókon fogyni kezdtek a fél keresztek. A két libapásztor, Ferkó és Jóska minden nap kétszer is kihajtotta a libákat, hajnalban és délután. Most már mehettek a libák, nem tettek kárt, szabadon keresgélhettek elhullajtott kalászok után. Jóska most is éhes volt, azon törte a fejét mit lehetne enni. A tarló mellett, egy nagy földtáblán beérett mákfejeket fedeztek fel a libapásztorok.
   -Gyerünk mákot törnyi!- adta ki a jelszót Jóska.
 Nem kellett kétszer mondani, megrohamozták a mákföldet és a letört mákfejek a gyerekek tarisznyájába vándoroltak. Amikor tele lett a tarisznya, leültek a tarló szélére, hogy a mákfejeket feltörjék és a kékesfekete színű mákszemeket beleszórják a tarisznyájukba. Közben eszegettek is belőle, hiszen a libapásztorok mindig éhesek voltak. Amikor végeztek a mákkal, gyorsan a libáik után néztek. A két jó barát libapásztor együtt indult hazafelé. Ferkó, libafalkája után ballagva egyre azon gondolkodott mit fog szólni az édesanyja, ha meglátja a mákkal teli tarisznyáját.
 -Te, Jóska, mutasd a tarisznyád, nekem adom a mákom!
Jóska örült a máknak, el is fogadta. Ferkó lelke egyből könnyebb lett, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. Nem kell már magyarázkodnia otthon a mák miatt, hiszen édesanyja gyakran figyelmeztette:  
- Kisfiam, ne bántsd a másét! Neked is rosszó esne, ha valamidet elvennék!
Hát még a nagyapja, ő vajon mit mondana erre? Ha meglátná a lopott mákot, csak ránézne a mindenen áthatoló tekintetével és akkor ő szégyenében a föld alá süllyedne.
  A libák már maguktól tudták az utat és hazaérve szépen be is kanyarodtak a nyitott kiskapun. Az udvaron frissen sült kenyér illata szállt. Krisztyin nene éppen akkor szedte ki ropogósra sült, barna héjú kenyereit a kemencéből. Végül egy nagy lepényt tett a még mindig forró kemence szájába, ezt Ferkónak szánta.
 -Jó, hugy meggyütté édes fiam, ládd é ez a lepiny a te számodra sül a kemencében! Űjj csak le, mingyán kísz lesz! Egy kis tejfővel megkenem, mer úgy a legjobb.
 Krisztyin nene Ferkó kezébe adta a tejfölös lepényt és közben megsimogatta a feje búbját.
   -No, édes gyerekem nálam befejeződött a libapásztorkodásod. A libák kétszer meg lettek kobozva, a szárnyaik is keresztbe érnek, most mán a hízóban a helyök. Egy hónap múva piacra viszem a hízott libáimot elannyi. Kűdd el anyádot a megígért kabátér, meg a csizmaér, megkapod, ahugy ígértem!
 Ferkó megköszönte a lepényt és a megszolgált jutalmat, felszedelőzködött, majd komótosan hazaballagott.  Másnap nem keltette az édesanyja, nem kellett a libákhoz mennie. Nagyapja azonban nem hagyta sokáig heverészni, megbökdöste rajta a takarót és rászólt:
   -No, te hétalvó, ugorj ki az ágybó, früstököjj, megyünk a szérőre rozst csépőnyi!
 Ferkónak nem kellett kétszer mondani, ügyesen felugrott, gyorsan megmosta az arcát, bekapta azt a kis ennivalót, amit az édesanyja odakészített neki és szaladt nagyapja után. A szérűn már javában folyt a munka, két szomszédjuk Pista, meg Imre bátya csépelték a rozs kévéket.
   -Hát édesapám hol van?- kérdezte Ferkó csalódottan.
   -Elment keresztapádéknak segítenyi, egy hét múva viszik hozzájok a cséplőgépet, aggyigra kíszen köll lennyi a hordozkodásval.
 Ferkó elszomorodott. Milyen jó lett volna, ha ő is mehetett volna apjával, most ott ülne mellette a bakon és foghatná a lovak gyeplőjét. Az öreg palóc látta, hogy unokája lehorgasztott fővel áll a ponyva szélén, ezért biztatni kezdte:
   - No, szógám ne lógasd a fejed, nem vagy te szamár, itt van e, adok egy cséphadarót, tanojjá te is csépőnyi! Tudod é, amit örömest cselekszünk, az nem esik nehezünkre!
Ferkót mindig megvidámította, ha nagyapja bölcsen szólt, rögtön el is szállt a csalódottsága és a cséphadaró után nyúlt. A fából faragott hosszú nyél végén egy bőrszíj lógott, aminek a végére egy rövidebb fanyelet erősítettek. Ezt kellett a feje fölött megforgatni úgy, hogy a rövidebb botvéggel ügyesen le tudjon csapni a kalászokra. Ferkó kitartóan próbálkozott, míg egyszer csak sikerült, rájött, ha ritmusosan üt, egyre könnyebb lesz a fortélyos munkamenet.   Ferkó ügyesen dolgozott a cséphadaróval, már nem kellett neki magyarázat, sem segítség. Amikor befejezték a munkát, összeseperték a kicsépelt rozsmagot és egy nagy faedénybe öntötték.
No, szógám, gyere összeszedjük a szalmát, Behordjuk a színke alá, nehugy megázzon, ha esnyi tanána! Ebbő lesz a zsúp, amihö száraz rozsszalma kő ám!- adta ki a következő feladatot a nagyapja. Ekkor ért haza apja a szekérrel, meg a lovakkal. Meglátta a gyereket és odaszólt neki:
  -Fiam, gyere segítenyi, megyünk az Ipóra a lovakot úsztatnyi!
Ferkó úgy megörült, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Addigra a nagyapja is odaért és látva Ferkó örömteli ábrázatát mindjárt mondta:
  -No, szógám, gyere, fölültetlek a lóra!   
De hát nincs rajta nyereg, csak úgy szőrin űjjek?- értetlenkedett Ferkó.
Hát anyámasszony katonája vagy, hugy fész a ló hátán! Ha Viorál kovácsnak a fia megtuggya űnyi szőrin a lovat, akkor te is megtudod! Hájszen a Viorál gyerek se sokval öregebb, mint té, nosza lépjé csak a kezemre!- mondta ellentmondást nem tűrve az öreg palóc.
 Mindenki tudta, hogy Viorál kovács amint megpatkolja a lovat, a fia máris a ló hátára pattan és végig trappol rajta a falun. Úgy lovagolt büszkén, mint egy huszártiszt, csak nyereg nélkül, szőrén ülve meg a lovat. Nagyon értett a lovakhoz. Erre Ferkó mégis megemberelte magát, s hogy megmutassa bátorságát, ügyességét, a nagyapja segítségével ő is a ló hátára pattant. Elkapta a zablát és boldogan nézett le az öregre.
  - Mintha mindig is a ló hátán űt vóna ez a gyerek! Huszár lesz majd a katonaságná, akárki meglátja!- kurjantott az öreg palóc.
Indultak le az Ipolyhoz, s ahogy a rétekhez értek, a magas topolyfák egyikén Rados Jóska barátját pillantotta meg, aki az ott lévő madárfészkek után leselkedett.
   - Hé, nem tanász mán ott semmit, kikeltek a madarak, be is tollasodtak!- kiáltott oda nagy hetykén Ferkó.
   -A csókamadaramat keresem, nyitva felejtettem a kalickát, oszt kirepőt. Erre szállt valamőre, hátha itt van valamelyik faágon!- kiáltott vissza Jóska.
  - Ne keresd a madarad, úgyse tanálod meg, gyere inkább velünk az Ipóra lovakot úsztatnyi!
   Jóska fürgén, ágról ágra lépve leereszkedett a fáról és meztelen lábait kapkodva Ferkóék után futott. A lovak nyeríteni kezdtek, amikor a víz szagát feléjük hozta a szél. Az Ipolynak ahhoz a szakaszához értek, ahol nagy kanyarulatot vett a folyó, itt volt legmélyebb a víz, néhol még a két méter mélységet is elérte.
  A két ló lassan lépett be a folyóba. Ferkó erősen kapaszkodott, de nem mutatott félelmet. Úsztak egy ideig, aztán megelégelték és az alacsonyabb vízállás felé vették az irányt. Ferkó boldog büszkeséggel nézett apja és nagyapja felé, lám kiállta a próbát, a ló hátáról nem esett a vízbe. Nagyapja volt a legbüszkébb, most bebizonyosodott, nem csak Viorál kovács fia termett a lóra, hanem az ő unokája is.
   -Szakasztott olyan, mint én vótam leginyke koromba!- dagadozott az öreg melle.
 Ferkó büszkén nézett Jóska barátjára, aki irigykedve nézett vissza rá. Neki nem volt nagyapja, meghalt a Nagy háborúban. Apjának nem sok ideje volt vele foglalkozni, reggeltől estig dolgozott, hogy népes családját el tudja tartani.
Ferkó és Jóska elkezdték csutakolni a lovakat, amikor a lovak szőre már szép fényes lett, kivezették őket a folyó melletti rétre, ahol békésen legelni kezdtek.
   A két fiú boldogan lubickolt tovább a nyári naptól meleg folyó vizében. Bukdácsoltak, mint a libák, paskolták, fröcskölték egymást és nagyokat kacagtak.
   A lenyugvó nap egykedvűen nézett végig az Ipoly menti tájon. Az idők folyamán sok mindent látott errefelé, honfoglaló magyarokat, tatár hordákat, török hadakat, cseh huszita katonákat, labancokat, kurucokat, szabadságharcosokat, de amit most látott az még nem volt soha. Az Ipoly sohasem volt határfolyó, mindkét partján, a régi Hont Vármegyében egy országhoz, egy nemzethez tartozó emberek éltek. Az égi vándor nem avatkozhatott a történelem folyásába, azt csak az itt élő emberek tehették volna meg, ha egyáltalán megkérdezték volna őket.  A Korponai hegyvonulat fölött egy ideig lángolt, aztán lebukott és eltűnt, csak sárgásvörös fénye maradt az égbolt peremén. Erre szokták azt mondani az itt élő emberek: „Vörösen ment le a nap, holnap szél lesz. „ A dombok között megbújó kis palóc falut lassan beborította a nyári éjszaka.
   Ferkó boldog fáradtsággal aludt el. Nagyon szép álma volt.  A réten egy táltos lovat látott és ő bátran felült a hátára. A ló azonnal felszállt vele a magasba és úgy röpült, mint a szél. Ferkó ámulva tekintett le a földre. Síkságok és végeláthatatlan aranyszínű gabonatáblák felett repültek. A ló még magasabbra repült, ekkor erdők, égbe nyúló sziklacsúcsok, elhagyott, romos várak suhantak el alattuk. A völgyekben tornyos templomok, apró falvak, városok és széles, folyók tűntek elő. A táltos ló Ferkó szülőföldje fölött repült, ekkor látta meg az Ipoly kanyargós szalagját.
Ez a sok szépség és gazdagság mind az én hazám!- lelkendezett álmában Ferkó.
Ekkor a táltos ló leszállt az Ipoly melletti rétre, ahol számtalan sok fehértollú liba csipkedte a füvet. Amint meglátták Ferkót, nagy gágogással körülvették. Ő azonban ügyet sem vetett rájuk, már nem volt libapásztor, a táltos ló kötötte le minden figyelmét. Megsimogatta fejét, sörényét, megveregette a hátát, erre a ló felnyerített. Végül kötőfékjénél fogva szép lassan hazavezette és bekötötte az istállóba.

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Sebes mondókák

Csöngölei csöndes csikós csinos csikaja csetlik-botlik a csalamádé között, cserépből csinált csöngettyű csönög a csöngölei csöndes csikós csinos csikaja nyakán.

A pápai pap kapuján két szép kék galamb turbékol.

Kis karimás kalapú Karikás Kari kilenc krajcárért kerek karikát kapott. Kis karimás kalapú Karikás Kari kilenc krajcáros kerek karikája elkarikázott.

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 31. szám, 1911. július 23.

 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos: Hova száll?

 

Hova száll az égi madár
Csilingelő dala?
Hova száll a rózsa, szegfű,
Liliom illata?
Édes jó Istenem,
Hozzád száll, hozzád száll!
Örök jóságodért
Hálát mond a madár
S minden kis virágszál.

Hegyen, völgyön, rónaságon
Mit suttog a szellő?
Napkeletkor, napnyugatkor
Mit sóhajt az erdő?
Nevedet sóhajtja -
Én is azt sóhajtom,
Mikor fölébredek,
Mikor a fejemet
Álomra lehajtom.

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 32. szám, 1910. július 31.

 

TERMÉSZET

 

kisfiukannavalNádi Hegedűs:
A kis kertész

 

- Vajon ki fog bennünket ma megöntözni? – kérdezte a rózsás arcú muskátli társaitól.
- Bizonyosan Miska bácsi, a kertész - felelt a mosolygó rózsa.
- Bárcsak jönne már! – sóhajtott a muskátli s megrázkódott a gyönyörűségtől arra a gondolatra is, hogy nemsokára friss víz fogja mosni szirmait.
A lomb közt két madárka ugyanerről a tárgyról beszélgetett. Az egyik, a pintyőke, szintén ezt kérdezte:
- Ki fog ma öntözni?
- Panni, a cselédlány - vélte a másik madárka, a cinege.
- Csak jönne már! – mondta a pintyőke. Kevés ma a harmat. Lám, lám, a csigabiga is hasztalan tapogatja a fűszálat, nem talál rajta üde csöppet, szomjan marad.
A madarak lenéztek az útra. Annak porában egy csiga meg egy csillogó hátú futó bogár beszélgetett:
- Rossz nap, rossza nap - mondta a csiga. – Nincs harmat.
- Befutottam az egész kertet, - mondta a futó bogár, de alig találtam annyi harmatot, hogy a bajuszomat megnedvesítsem vele.
- No, majd iszunk eleget - szólt a csiga. – Mindjárt öntöznek.
- De ki fog öntözni?
- Alkalmasint Ferkó, a szolgalegény.
- Ennek örvendek. A Ferkó kannájából mindig bőven ömlik a víz.
A napon sütkérezett a macska. Egyre a kerti utat vigyázta:
- Jönnek-e már öntözni? – tűnődött magában. – Mertha jönnek, viszem az irhámat. Kivált, ha az a Panni fog öntözni. Tegnap is végig öntözött vízzel, ami kutyának való mulatság, nem pedig macskának. Vigyázzunk, hogy meg ne lepjen az a rossz Panni.
A macska zöld szeme a kertaljáról szegződött. Egyszerre fölkiáltott:
- De miért félek én? Hiszen ma mos Panni, hát nem öntözhet. Ma bizonyosan a Pista kocsis öntöz, az pedig tudja, hogy a macska kitűnő háziállat, hát nem bántja.
Ezzel végig nyúlt a napos padon, és elszenderedett.
Az egyik virágos táblát kiverte a gyom. A vadlencse bosszúsan szólt:
- Ez a sok, kényes virág, hogy áhítozza a vizet! Mi nem is kívánjuk, hogy öntözzenek, ápoljanak, csak az a vágyunk, hogy békén hagyjanak.
- Mégis, amint megnövünk, azonnal kigyomlálnak minket – kesergett a fenyér, mely a rétről betévedt virágos táblába, ahol pedig semmi helye.
- Pedig már megnőttünk – sóhajtott a vadlencse.
- Ki is vetnek innen hamarosan minket.
- Vajon ki fog minket kigyomlálni?
- Alighanem a béresné.
A vadlencse meg a fenyér elhallgatott, de megszólalt a föld:
- Vajon ki fog engem ma megkapálni?
- A kapás – felelt több virág.
Egyszerre nagy libegéssel repül a beszélők felé a lepke.
- Jönnek öntözni! – jelentette.
A darázs zúgva közeledett:
- Jönnek gyomlálni!
A dongó ezt dongta:
- Jönnek kapálni!
Mindenki kíváncsian várta az érkezőket. A muskátli, amint rázúdult a vízsugár, meglepetve kiáltotta:
- Nini, hiszen nem Miska bácsi öntöz!
A pintyőke is álmélkodva forgatta a fejét, hogy jobban lásson.
- Hiszen nem a Panni fogja az öntöző kannát! – mondta.
A csigabiga kikukucskált házából, ahová a vízsugár elől menekült, mert a sok a jóból is megárt.
- Ejnye – gondolta – még sem a Ferkó öntöz, mert ez az öntöző csak a afféle tökmag a Ferkóéhoz képest.
A macska ijedten szökött föl a padról, mikor a víz nyakon öntötte.
- Ujjé! – kiáltotta. – Nem is a Panni öntöz, mégis vizes lettem!
A vadlencse így szült, mikor érezte, hogy egy kéz kitépi a földből:
- Nekem már végem van! Pedig nem is a béresné gyomlál, mert annak sokkal nagyobb a keze.
A föld így szólt:
- Ej, be ügyesen kapál engem valaki! De nem a kapás kapál, mert annak sokkal hosszabb a lába, ezé pedig rövid.
- Hát ki öntöz, ki gyomlál, ki kapál? – kérdezte a mindenféle virág.
A rózsa szétnézett, s így szólt:
- A kertész.
- Miska bácsi? – kíváncsiskodott a muskátli.
- Ej, dehogy. A másik.
- Hiszen csak egy kertész van.
- De bizony kettő van!
- Melyik a másik?
- Hát a Józsi gyerek.
A muskátli a homlokára csapott.
- Az ám! – kiáltotta – perszehogy két kertész van: az egyik a nagy kertész, a másik a kis kertész. Még pedig mind a kettő jól érti a mesterségét. Nem igaz?
- De igaz – felelt virág, fa, madár, bogár.
A rózsa még szebben mosolygott a kis kertész felé, mint rendesen szokta, a madarak jókedvűen csicseregtek, énekeltek a fülébe, a falomb vígan zizegett fölötte, csak a kitépett gyom hallgatott mogorván. No, meg a macska is bosszúsan pislogott feléje, miközben a vizet rázta le a bundájáról.

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 28. szám, 1908. július 5.

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf